Budapesti Hírlap, 1926. március (46. évfolyam, 49–73. szám)

1926-03-02 / 49. szám

JÉ r \ \ Budapest, 1926. XLVI. évfolyam, 49. szám. (Ára 2009 kor.) Kedd, március 2. Budapesti Hírlap Megjelenik hétté kivételével mindennap. áraki Egy faönapr* $0.000 karon., ugfdléne 105.000 karana. Ausztriában egy példány ár. hétk­öznap 30 Gro­ckra. vuárna pon 40 Gmb­w. Est*, arám ára kétkSmap 2000 kw. KSUSIdra aa aUUaatán bála h­írdelé.oket BnhpMlm írk­ora aJtdm kUtUfréda Főszerkesztő: Csajthay Ferenc, Felelős szerkesztő: Sándor Tivadar. Szerkesztőség: VIII. kör­et, Rökk Szilárd-irten 4. pzém. Igazgatóság és kiadóhivatal: VHI. ker., József-keret 5. az. telefon­számok: József 43, József 63, József 63, József 23—64. Leveleim: Budapest 4, Postafiók 55. Kell-e agrárpárt? Irta Buday Barna. Budapest, márc. 1. Agrárpártot alakított Gaal Gaston, egyelőre negyedmagával, olyan prog­ram alapján, amelyet nyugodtan alá le­het írni. Programjának tíz pontja ideg­megnyugtató olvasmányszámba megy a mai világban, amikor a politikai fej­vadászatok lármája tölti be a levegőt. Azért nem is nagyon ügyel ma a poli­tikai közélet Gaal Gaston vállalkozá­sára. Azzal van most elfoglalva a poli­tika, hogy kioperálja a frankbotrány kelevényét,­­lehetően úgy, hogy Beth­len István is belepusztuljon. Föl kell-e áldozni Bethlen­éket, az uralkodó rend­szert, igen,-e vagy nem: ez most itt a kérdések­ kérdés­e.Hanem hát Gaal Gas­ton van olyan önálló egyéniség, hogy neki a mások izgalma nem imponál, hanem megy a maga külön utján s mikor a parlamentben a kés da­lát énekelik, ő kiszáll a Balaton vidé­kére a­­ mezőgazdasági konszolidáció igéit hirdetni. Ő éppen úgy lenézi a politikai divatokat, mint az, aki tél ide­jén habozás nélkül szalmakalapot nyom a fejébe, ha erre kedve kerekedik. Hogy honnan veszi az ösztönzést !Gaal Gaston az új pártszervező moz­galomhoz, erre könnyű megfelelni. A mezőgazdaságra rossz idők járnak. Rá­nehezedik a fogyasztás válsága, a kül­földi­ piacoktól való elzártság, a keres­kedelmi politikai inferioritás, a drága hitel, a nyomasztó közteher. ,A gazdá­nak ma kisebb a jövedelme, mint a békeévekben volt, ezzel szemben adója sokkal nagyobb, kölcsöne sokkal drá­gább. Helyzete panaszos, jövője való­sággal ijesztő. Olyan gyors iramban halad az eladósodás útján, hogy ha nem javulnak meg a körülményei, menthetetlenül a csődbe fut. Fájdalom, ez ma a helyzet a termelő munka egész vonalán. Ok tehát elégedetlenségre és panaszra bőven akad. Természetesen Gaal Gaston is tudja azt, hogy bajaink legfőbb forrása Tria­nonból ered. Megcsonkított és kizsák­mányolt kis országunkban semmiféle mesterkedés nem varázsolhatja vissza az élet régi feltételeit. A hazánkat ért szörnyű veszteséget meg kell fizetnün­k, s ez nem megy másképpen, csak úgy, ha lejebb szállítjuk az élet standardját; csakhogy hát éppen ez az, amit senki sem akar. Mindenki úgy szeretne élni, mintha semmi sem történt volna, mint­ha a háború és az összeomlás eltűnt, rossz álom lenne, amelyből föleszmél­vén, önként értetődő igénnyel követel­jük vissza a jólét egykori fejadagját. Sőt igényeink fokozódtak, mert a pénz­romlás időszaka hozzászoktatott ben­nünket esztelen költekezésekhez, a meg nem becsült pénz kidobálásához és a régi takarékossági hajlam még mindig nem éledt föl, a pénzdobálás még min­dig folyik, önként pedig nem mond le senki csipetnyi előnyökről sem, hanem mindenki másra igyekszik áthárítani a szegénységet. Egyre többen tolódnak ki a munka és a kereset tereiről, akikből lesznek előbb panaszos nyomorgók, ké­sőbb proletárok. Egyre kevesebben ma­radnak a porondon, akik a bukás céh­­jét ,közvetetten adók­­ alakjában fizetni bírják. Aki tehetné, az is igyekszik ma­gát kihúzni a fizetésből, letagadja, el­titkolja a jövedelmét. A helyzet tehát az, hogy gazdag emberek módjára aka­runk élni, de szegény emberek módjára a­karjuk fizetni az adót. Az adó elől való,általános bujkálásban a gazda azért érzi magát vesztesnek, mert az ő bir­toka az egyetlen nyitott könyv, amelybe a finánc szűm­e belelát. Ilyen körülmények között érthető, ha az adókérdés különösen izgatja a gaz­­d­ákat, általában pedig a közgazdasági politika védelmét egyre sürgetőbben követelik. Csak az a kérdés, szükség van-e arra, hogy ennek a követelésnek külön agrárpárt adjon kifejezést. Több oldalról az az ellenvetés, hogy nincs szükség külön agrárpártra, mert földmivelő ország lévén, a politikai élet amúgy is az agrárnépesség hatása alatt áll; aztán meg, ha szükség van agrár­pártra, hát az már megvan, él és virág­zik a kisgazdapárt keretei között. Bölcs­nek látszik az egyik ellenvetés, való a másik. Nem észleljük azonban, hogy a magyar parlament valami nagyon a földmivelésügyi politika hatása alatt volna. A nemzetgyűlés egyáltalában nem csinál se agrárius, se merkantilis politikát, mert figyelmét és erejét a pártpolitikai tusák őrlik fel. Pártpoli­tikai szempontból fogja föl legtöbbször a gazdasági élet kérdéseit is, amelyek Hamupipőkeként húzódnak meg a ha­talmi kérdések királyleányai mögött. A gazdasági érdekképviseletek csak aféle panaszirodáknak tekinthetők. Ezeknek hangját a kormány és a parlament a füle mellett eresztheti el. A küzdő tár­sadalom gazdasági feljajdulásának ke­vés hatása van, mert nem támaszkod­­hatik parlamenti erőtényezőkre. Sem­miesetre sem lehet tehát ártalmas olyan szervezkedés a parlamenten belül, bár­melyik jogosult gazdasági érdekképvi­selet részéről, amely azt tűzi ki céljául, hogy a törvényhozást a gyakorlati élet iránt tartozó kötelességekre figyelmez­tesse. Igaz, ezt a hivatást a kisgazdapárt­­ egyes esetekben gyakorolja, de inkább­­ csak a kisgazdákat közvetetlenül ér­­­­deklő kérdésekben. Kétségtelen, hogy­­ a kisgazdapárt így is igen súlyos és ér­­­­tékes társadalmi rétegeket képvisel. Ám az egész magyar földet csak olyan párt képviselheti, amely nem tesz különbsé­get a kis- és nagygazdák között, hanem valamennyit egyesíti. Ha Gaal Gastonék ezt akarják, jót akarnak. Mert elkép­zelhető-e kétféle mezőgazdasági érdek? Részemről a gazdavilágot a naprend­szerhez tudnám hasonlítani. A nap­rendszerhez tartozó bolygók lehetnek kicsik vagy­ nagyok, méretük, köbtar­­t­almuk, forgási sebességük változó, de valamennyi a naptól kapja a fényt és a meleget, valamennyi a nehézkedésnek ------I-TTT-Ti—i—r---------nan-i-.—■" egyazon törvénye alatt áll. Éppen igy a mezőgazdaság is közös erőforrása kis- és nagygazdáknak egyaránt és ezek, mint részek, az egésznek a sor­sát osztják. A mezőgazdaság megerő­södése vagy válsága a legelső földesúr­­tól a legutolsó munkásig kiterjed, és túl rajtuk még az egész országra is. Kis- és nagygazdák között csupán barázdakérdések állhatnak. A földre­form jórészt ezeket is eligazítja. A bir­tokrendezés végrehajtása után semmi­féle komoly ok nem marad arra, hogy külön csoportosuljanak, ellenben a sors­közösség megannyi érdeke az egy fron­ton való elhelyezkedést parancsolja. Sikerül-e Gaal Gastonéknak megszer­vezniük a közös frontot, az kétséges, de szándékuk kétségtelenül jó nyomon jár. Régen hallgatom már azt a bölcsessé­get, hogy Magyarországon nincs szük­ség agrárpolitikára, valamint nincs szükség merkantilpolitikára sem. Ez is, az is osztályérdek; jó magyar ember valahol a középúton haladjon. Erőtlen és munkáltan társadalomhoz méltó jel­szó ez. Valójában abban a társadalom­ban van erő és élet, amelyben minden egészséges és jogos érdek egész őszin­teségében jelentkezik a maga igazi lo­bogója alatt és fölveszi a küzdelmet a mérkőzés becsületes fegyvereivel. Igen­is szükség van mezőgazdasági, ipari, kereskedelmi politikára. Egyenlítsék ki a kormányok ezt a hárm érdeket, több igazságérzéssel, mint amennyit tanúsí­tani a küzdelem hevébe merültek képe­sek; ez fensőbb feladat. De nekünk, akik dolgozunk és nem kormányzunk, egész lelkünket és erőnket a magunk tűzhelyének kell szentelnünk. A társa­dalomnak határozott célok és irányok kellenek, amelyek ott jelentkeznek az egyének előtt legközvetetlenebbül, ahol a közérdek első fokon ismerhetők fel; itt kapcsolódik össze az egyes a köz­érdekkel és­­minél számosabb ez a kap­csolat, annál erősebb és termékenyebb a közélet is. Nem kell félteni az ország A csók szimfóniája. írta Zfy János. Az előszobában a fogason kabátok sor­jáztak. Egymásra rakva, dúsan, szinte vé­lekedőn a helyért. A szalonból kiharsogott a nevetés, csacska, össze-vissza beszéd lár­mája. A konyhából ínycsiklandó kávéillat szállt ki az előszobába. Valódi hamisítatlan asárhangulat uralkodott a lakásban. . Fehérbóbitás cseléd nyitott ajtót. Hétköz­napokon szurtos-piszkosan szaladt végig a lépcsőházon, de most tisztára kikészítve, szappantól pirosra csípett arccal, kikemé­­nyített fehér kötényben futott ki minden csöngetésre az ajtóhoz. Végre megjött, akit vártak. Hosszúhajú sápadtarcú fiatalember. A muzsikus. Kopott puha kalapját oda­­biggyesztette egy finom, selymesszőrű ke­­m­énykalapra. Csak úgy a tetejébe, mert az övének már nem­ jutott hely. Úgy gubbasz­­­tott ott az a gyűrött, szakadt kis zöld ka­lap, mintha csak kegyelemből tűrné meg ama gőgös fekete és félő volna, hogy mindjárt kilöki a kelletlen tolakodót. Az előszoba tükrében megigazította a nyakkendőjét. A kabátja két szárnyát bel­jebb húzta. Gyűrött, szomorú arcán kissé kisimította a ráncokat. Egyszerre hirtelen fényesség gyűlt a sze­mében. Meghallotta a kis leány hangját. Kékszemű, szőke baba, olyan, mint egy angyal. Valamelyik festő bátran m­odellül vehetné egy oltárképhez. Könnyű ezeknek odabenn. Ezek csak a szórakozó kedvüket , meg a szájukat, a gyomrukat hozták ide, de ő a szívét cipelte el erre a zsúrra. Ezt a súlyos, bolond, piros jószágot. Sok felé hívják, akár mindennapra akadna helye, arról szívesen látnák a zongo­ránál. Persze hogy szívesen, mikor húzza nekik a talpalávalót egész este, hogy az ujjai görcsbe merevednek a végén. Csak ő nem táncol soha. Pedig egyszer, ha végig­­ringana a parketten a kis szőke babával, csodálatosan kinyílna ettől a tánctól az élete. De mikor neki játszania kell, hogy a többi táncolhasson. Mikor kinyitja a szalonba rugilló ajtót, a lárma egy pillanatra elül, azután felcsat­tanó kiáltás zúg egyszerre minden szájról: — Á, a művész úr! Éljen a mi művé­szünk! Művész! Csak ezt ne harsognák feléje mindig. Keserű mosoly motoszkál a száján, erre a fonák büszkeségre. A művészük va­gyok, persze, mert a summit, meg a fox- tzobrot húzom a jókedvük alá. De ha egy­szer kiöntöm itt a lelkem igazi, titkos mu­zsikáját, az én szimfóniámat ... Az­­ én szivem szelíd, halk, fehér gyermekét, ha megmutatnám nekik!... De hogy tegye. Lökje ki durván a szót. —■ Hölgyeim és uraim! Álljanak meg egy percre! Hagyják abba ezt a táncot! Hallgas­sák meg az én szimfóniámat! Fanyar arcok rándulnának meg erre a ké­résr­e. Kelletlenek, talán titokban összemo­­solygók, gúnyosan nevelők is. Elvégre itt mindenki táncolni akar, néni pedig szim­fóniát hallgatni. Pedig hogy lobog, parázslik bennre az a szimfónia, a sajjit szerzeménye, szinte nyug­talanítja, szétrepeszti a szívét. Meghallgat­­tatásért, levegőért, emberi szívekért sikáns... A szőke bába már ott mosolygott előtte, kipirultan, üdén. A kezét nyújtotta. Fehér, hófehér kis kéz. Forró és illatos. Egy pilla­natra ott piheg az ő kezében. Mintha kissé meg is remegne, mint a virág, mikor szellő csókolja. — Halljuk a művész urat! — zúg a kó­rus. Az utálatos, sok ripők hang, mintha követ dobnának a szívére. Nem kéreti magát sokáig. Hamar bele­zuhan a robotba. Odahull a zongora elé. Két vékony keze végigfut a billentyűkön, mint két halk, fehér egér. Fölz­eng a fox­­trott. A párok összesimulnak. Ütemes, apró léptek zörögnek mögötte. Ó, hány­szor hallotta már ezt! Mindig csak ezt! Ha egyszer belelendülhetne valami titkos, mély fájdalmat zsongó dalba, ha megállíthatná vele ezt a bódult táncot, ha győzne a tiszta dal ... de gyönge az, túlságosan gyönge... Itt táncolni akarnak az emberek! ... De ma mégis eljátssza nekik a szimfó­niáját. Akárhogy kapálódznak is ellene. Csalni fog! Igen, igen, csalni! Az ujjai jókedvűn csattogtak rá a billen­tyűkre. Az arcán kaján fényesség gyűlt. El fogja játszani a szimfóniáját! Talán nem is ezeknek, hanem csak a kis leánynak. Neki egyedül! A szive piros, gyönyörű ajándékát odaszórja eléje, hogy ne is tudja, hogy ez az övé, ez a forró, lágy muzsika itt kelt életre az ő lelke titkos kohójában, ahol any­­ligi csodás melódia forrong. De a kis leány ne tudja, hogy az ő szíve piros virága az a szimfónia. Majd kitereget maga elé valami idegen kottát. Elbújtatja a muzsikáját egy idegen név mögé, így lesz az jó, így lesz nagyszerű! . . . örült ennek a finom kis csalásnak. Hogy ő tőle még ilyen is kitelik. Minden szinte magától kínálkozott. A vendégek elfáradtak az első táncban. Szétszéledtek beszélgetni, süteményt csám­csogni a többi szobákban. Üresen hagyták a szalont, ahol a zongora állott. Csak a szőke baba maradt ott, meg a hosszú fiatal­ember. A vállas, szép legény. A piros mo­­solyú győztes, diadalmas férfi. Dehogy is győztes! . . . Csak jó táncos! Itt ma ő lesz a győztes! Csak egyszer hallja meg az a kis leány az. ő muzsikáját — Ha megengedik ... — lebegi ko­moly­ szerényen. — Eljátszanék valamit, valami finom, halk dolgot . . . A keze rátapad a kottára, amit csalóikra magával hozott. — Igen ... — talán ezt! . . .­­Ha meg­hallgatnák! — Hogyne­ hogyne! Meghal­lgat­juk! ■*— szólt a hosszú, émelygősen szép fiú és a ke­zével kegyes gesztust legyintett. A muzsikus belekezdett a szimfóniába. A szive hevesen vert. A halántéka lüktetett. Forró láz öntötte el az arcát. Az ujjai re­megve suhantak végig a billentyűkön. Álom ez, igen, igen, gyönyörű, fehér álom, ta­lán csak mese szülhet ilyet. Mögötte csönd van. Aha! Figyelik az ő játékát. Figyelik a dalt. Szinte a szeme elé simul a kislány fölg­ujtott, gyönyörben izzó arca. Egy hang se hallatszik. Csöndben vannak. Még az a másé szép gyerek is el­hallgatott. Annak is tetszik hát a dal? . Lopva mégis csak hátra kellene nézni. Titokban, bújva, hogy észre ne vegyék. Meglesni, hogy mit művelt az ő muzsikája. Az ujjai tovább ringanak a billentyűk során, a szeme lassan hátramozdul. Ijedt, nagy fájdalom zuhan a szívére. Azok ketten nem a dalon, hanem egy­más ajkán csüggenek. Forrón, lehunyt szemmel, kábult nagy éhséggel. Hát taka­róul használták fel az ő játékát, hogy ed­dig önfeledten, mámorba szédülve csóko­­lódzhassanak? Könnybe csuklón, keserűen visszamenő- A Budapesti Hírlap mai csoma fi© oldal.

Next