Budapesti Hírlap, 1926. március (46. évfolyam, 49–73. szám)
1926-03-02 / 49. szám
JÉ r \ \ Budapest, 1926. XLVI. évfolyam, 49. szám. (Ára 2009 kor.) Kedd, március 2. Budapesti Hírlap Megjelenik hétté kivételével mindennap. áraki Egy faönapr* $0.000 karon., ugfdléne 105.000 karana. Ausztriában egy példány ár. hétköznap 30 Grockra. vuárna pon 40 Gmbw. Est*, arám ára kétkSmap 2000 kw. KSUSIdra aa aUUaatán bála hírdelé.oket BnhpMlm írkora aJtdm kUtUfréda Főszerkesztő: Csajthay Ferenc, Felelős szerkesztő: Sándor Tivadar. Szerkesztőség: VIII. köret, Rökk Szilárd-irten 4. pzém. Igazgatóság és kiadóhivatal: VHI. ker., József-keret 5. az. telefonszámok: József 43, József 63, József 63, József 23—64. Leveleim: Budapest 4, Postafiók 55. Kell-e agrárpárt? Irta Buday Barna. Budapest, márc. 1. Agrárpártot alakított Gaal Gaston, egyelőre negyedmagával, olyan program alapján, amelyet nyugodtan alá lehet írni. Programjának tíz pontja idegmegnyugtató olvasmányszámba megy a mai világban, amikor a politikai fejvadászatok lármája tölti be a levegőt. Azért nem is nagyon ügyel ma a politikai közélet Gaal Gaston vállalkozására. Azzal van most elfoglalva a politika, hogy kioperálja a frankbotrány kelevényét,lehetően úgy, hogy Bethlen István is belepusztuljon. Föl kell-e áldozni Bethlenéket, az uralkodó rendszert, igen,-e vagy nem: ez most itt a kérdések kérdése.Hanem hát Gaal Gaston van olyan önálló egyéniség, hogy neki a mások izgalma nem imponál, hanem megy a maga külön utján s mikor a parlamentben a kés dalát énekelik, ő kiszáll a Balaton vidékére a mezőgazdasági konszolidáció igéit hirdetni. Ő éppen úgy lenézi a politikai divatokat, mint az, aki tél idején habozás nélkül szalmakalapot nyom a fejébe, ha erre kedve kerekedik. Hogy honnan veszi az ösztönzést !Gaal Gaston az új pártszervező mozgalomhoz, erre könnyű megfelelni. A mezőgazdaságra rossz idők járnak. Ránehezedik a fogyasztás válsága, a külföldi piacoktól való elzártság, a kereskedelmi politikai inferioritás, a drága hitel, a nyomasztó közteher. ,A gazdának ma kisebb a jövedelme, mint a békeévekben volt, ezzel szemben adója sokkal nagyobb, kölcsöne sokkal drágább. Helyzete panaszos, jövője valósággal ijesztő. Olyan gyors iramban halad az eladósodás útján, hogy ha nem javulnak meg a körülményei, menthetetlenül a csődbe fut. Fájdalom, ez ma a helyzet a termelő munka egész vonalán. Ok tehát elégedetlenségre és panaszra bőven akad. Természetesen Gaal Gaston is tudja azt, hogy bajaink legfőbb forrása Trianonból ered. Megcsonkított és kizsákmányolt kis országunkban semmiféle mesterkedés nem varázsolhatja vissza az élet régi feltételeit. A hazánkat ért szörnyű veszteséget meg kell fizetnünk, s ez nem megy másképpen, csak úgy, ha lejebb szállítjuk az élet standardját; csakhogy hát éppen ez az, amit senki sem akar. Mindenki úgy szeretne élni, mintha semmi sem történt volna, mintha a háború és az összeomlás eltűnt, rossz álom lenne, amelyből föleszmélvén, önként értetődő igénnyel követeljük vissza a jólét egykori fejadagját. Sőt igényeink fokozódtak, mert a pénzromlás időszaka hozzászoktatott bennünket esztelen költekezésekhez, a meg nem becsült pénz kidobálásához és a régi takarékossági hajlam még mindig nem éledt föl, a pénzdobálás még mindig folyik, önként pedig nem mond le senki csipetnyi előnyökről sem, hanem mindenki másra igyekszik áthárítani a szegénységet. Egyre többen tolódnak ki a munka és a kereset tereiről, akikből lesznek előbb panaszos nyomorgók, később proletárok. Egyre kevesebben maradnak a porondon, akik a bukás céhjét ,közvetetten adók alakjában fizetni bírják. Aki tehetné, az is igyekszik magát kihúzni a fizetésből, letagadja, eltitkolja a jövedelmét. A helyzet tehát az, hogy gazdag emberek módjára akarunk élni, de szegény emberek módjára akarjuk fizetni az adót. Az adó elől való,általános bujkálásban a gazda azért érzi magát vesztesnek, mert az ő birtoka az egyetlen nyitott könyv, amelybe a finánc szűme belelát. Ilyen körülmények között érthető, ha az adókérdés különösen izgatja a gazdákat, általában pedig a közgazdasági politika védelmét egyre sürgetőbben követelik. Csak az a kérdés, szükség van-e arra, hogy ennek a követelésnek külön agrárpárt adjon kifejezést. Több oldalról az az ellenvetés, hogy nincs szükség külön agrárpártra, mert földmivelő ország lévén, a politikai élet amúgy is az agrárnépesség hatása alatt áll; aztán meg, ha szükség van agrárpártra, hát az már megvan, él és virágzik a kisgazdapárt keretei között. Bölcsnek látszik az egyik ellenvetés, való a másik. Nem észleljük azonban, hogy a magyar parlament valami nagyon a földmivelésügyi politika hatása alatt volna. A nemzetgyűlés egyáltalában nem csinál se agrárius, se merkantilis politikát, mert figyelmét és erejét a pártpolitikai tusák őrlik fel. Pártpolitikai szempontból fogja föl legtöbbször a gazdasági élet kérdéseit is, amelyek Hamupipőkeként húzódnak meg a hatalmi kérdések királyleányai mögött. A gazdasági érdekképviseletek csak aféle panaszirodáknak tekinthetők. Ezeknek hangját a kormány és a parlament a füle mellett eresztheti el. A küzdő társadalom gazdasági feljajdulásának kevés hatása van, mert nem támaszkodhatik parlamenti erőtényezőkre. Semmiesetre sem lehet tehát ártalmas olyan szervezkedés a parlamenten belül, bármelyik jogosult gazdasági érdekképviselet részéről, amely azt tűzi ki céljául, hogy a törvényhozást a gyakorlati élet iránt tartozó kötelességekre figyelmeztesse. Igaz, ezt a hivatást a kisgazdapárt egyes esetekben gyakorolja, de inkább csak a kisgazdákat közvetetlenül érdeklő kérdésekben. Kétségtelen, hogy a kisgazdapárt így is igen súlyos és értékes társadalmi rétegeket képvisel. Ám az egész magyar földet csak olyan párt képviselheti, amely nem tesz különbséget a kis- és nagygazdák között, hanem valamennyit egyesíti. Ha Gaal Gastonék ezt akarják, jót akarnak. Mert elképzelhető-e kétféle mezőgazdasági érdek? Részemről a gazdavilágot a naprendszerhez tudnám hasonlítani. A naprendszerhez tartozó bolygók lehetnek kicsik vagy nagyok, méretük, köbtartalmuk, forgási sebességük változó, de valamennyi a naptól kapja a fényt és a meleget, valamennyi a nehézkedésnek ------I-TTT-Ti—i—r---------nan-i-.—■" egyazon törvénye alatt áll. Éppen igy a mezőgazdaság is közös erőforrása kis- és nagygazdáknak egyaránt és ezek, mint részek, az egésznek a sorsát osztják. A mezőgazdaság megerősödése vagy válsága a legelső földesúrtól a legutolsó munkásig kiterjed, és túl rajtuk még az egész országra is. Kis- és nagygazdák között csupán barázdakérdések állhatnak. A földreform jórészt ezeket is eligazítja. A birtokrendezés végrehajtása után semmiféle komoly ok nem marad arra, hogy külön csoportosuljanak, ellenben a sorsközösség megannyi érdeke az egy fronton való elhelyezkedést parancsolja. Sikerül-e Gaal Gastonéknak megszervezniük a közös frontot, az kétséges, de szándékuk kétségtelenül jó nyomon jár. Régen hallgatom már azt a bölcsességet, hogy Magyarországon nincs szükség agrárpolitikára, valamint nincs szükség merkantilpolitikára sem. Ez is, az is osztályérdek; jó magyar ember valahol a középúton haladjon. Erőtlen és munkáltan társadalomhoz méltó jelszó ez. Valójában abban a társadalomban van erő és élet, amelyben minden egészséges és jogos érdek egész őszinteségében jelentkezik a maga igazi lobogója alatt és fölveszi a küzdelmet a mérkőzés becsületes fegyvereivel. Igenis szükség van mezőgazdasági, ipari, kereskedelmi politikára. Egyenlítsék ki a kormányok ezt a hárm érdeket, több igazságérzéssel, mint amennyit tanúsítani a küzdelem hevébe merültek képesek; ez fensőbb feladat. De nekünk, akik dolgozunk és nem kormányzunk, egész lelkünket és erőnket a magunk tűzhelyének kell szentelnünk. A társadalomnak határozott célok és irányok kellenek, amelyek ott jelentkeznek az egyének előtt legközvetetlenebbül, ahol a közérdek első fokon ismerhetők fel; itt kapcsolódik össze az egyes a közérdekkel ésminél számosabb ez a kapcsolat, annál erősebb és termékenyebb a közélet is. Nem kell félteni az ország A csók szimfóniája. írta Zfy János. Az előszobában a fogason kabátok sorjáztak. Egymásra rakva, dúsan, szinte vélekedőn a helyért. A szalonból kiharsogott a nevetés, csacska, össze-vissza beszéd lármája. A konyhából ínycsiklandó kávéillat szállt ki az előszobába. Valódi hamisítatlan asárhangulat uralkodott a lakásban. . Fehérbóbitás cseléd nyitott ajtót. Hétköznapokon szurtos-piszkosan szaladt végig a lépcsőházon, de most tisztára kikészítve, szappantól pirosra csípett arccal, kikeményített fehér kötényben futott ki minden csöngetésre az ajtóhoz. Végre megjött, akit vártak. Hosszúhajú sápadtarcú fiatalember. A muzsikus. Kopott puha kalapját odabiggyesztette egy finom, selymesszőrű keménykalapra. Csak úgy a tetejébe, mert az övének már nem jutott hely. Úgy gubbasztott ott az a gyűrött, szakadt kis zöld kalap, mintha csak kegyelemből tűrné meg ama gőgös fekete és félő volna, hogy mindjárt kilöki a kelletlen tolakodót. Az előszoba tükrében megigazította a nyakkendőjét. A kabátja két szárnyát beljebb húzta. Gyűrött, szomorú arcán kissé kisimította a ráncokat. Egyszerre hirtelen fényesség gyűlt a szemében. Meghallotta a kis leány hangját. Kékszemű, szőke baba, olyan, mint egy angyal. Valamelyik festő bátran modellül vehetné egy oltárképhez. Könnyű ezeknek odabenn. Ezek csak a szórakozó kedvüket , meg a szájukat, a gyomrukat hozták ide, de ő a szívét cipelte el erre a zsúrra. Ezt a súlyos, bolond, piros jószágot. Sok felé hívják, akár mindennapra akadna helye, arról szívesen látnák a zongoránál. Persze hogy szívesen, mikor húzza nekik a talpalávalót egész este, hogy az ujjai görcsbe merevednek a végén. Csak ő nem táncol soha. Pedig egyszer, ha végigringana a parketten a kis szőke babával, csodálatosan kinyílna ettől a tánctól az élete. De mikor neki játszania kell, hogy a többi táncolhasson. Mikor kinyitja a szalonba rugilló ajtót, a lárma egy pillanatra elül, azután felcsattanó kiáltás zúg egyszerre minden szájról: — Á, a művész úr! Éljen a mi művészünk! Művész! Csak ezt ne harsognák feléje mindig. Keserű mosoly motoszkál a száján, erre a fonák büszkeségre. A művészük vagyok, persze, mert a summit, meg a fox- tzobrot húzom a jókedvük alá. De ha egyszer kiöntöm itt a lelkem igazi, titkos muzsikáját, az én szimfóniámat ... Az én szivem szelíd, halk, fehér gyermekét, ha megmutatnám nekik!... De hogy tegye. Lökje ki durván a szót. —■ Hölgyeim és uraim! Álljanak meg egy percre! Hagyják abba ezt a táncot! Hallgassák meg az én szimfóniámat! Fanyar arcok rándulnának meg erre a kérésre. Kelletlenek, talán titokban összemosolygók, gúnyosan nevelők is. Elvégre itt mindenki táncolni akar, néni pedig szimfóniát hallgatni. Pedig hogy lobog, parázslik bennre az a szimfónia, a sajjit szerzeménye, szinte nyugtalanítja, szétrepeszti a szívét. Meghallgattatásért, levegőért, emberi szívekért sikáns... A szőke bába már ott mosolygott előtte, kipirultan, üdén. A kezét nyújtotta. Fehér, hófehér kis kéz. Forró és illatos. Egy pillanatra ott piheg az ő kezében. Mintha kissé meg is remegne, mint a virág, mikor szellő csókolja. — Halljuk a művész urat! — zúg a kórus. Az utálatos, sok ripők hang, mintha követ dobnának a szívére. Nem kéreti magát sokáig. Hamar belezuhan a robotba. Odahull a zongora elé. Két vékony keze végigfut a billentyűkön, mint két halk, fehér egér. Fölzeng a foxtrott. A párok összesimulnak. Ütemes, apró léptek zörögnek mögötte. Ó, hányszor hallotta már ezt! Mindig csak ezt! Ha egyszer belelendülhetne valami titkos, mély fájdalmat zsongó dalba, ha megállíthatná vele ezt a bódult táncot, ha győzne a tiszta dal ... de gyönge az, túlságosan gyönge... Itt táncolni akarnak az emberek! ... De ma mégis eljátssza nekik a szimfóniáját. Akárhogy kapálódznak is ellene. Csalni fog! Igen, igen, csalni! Az ujjai jókedvűn csattogtak rá a billentyűkre. Az arcán kaján fényesség gyűlt. El fogja játszani a szimfóniáját! Talán nem is ezeknek, hanem csak a kis leánynak. Neki egyedül! A szive piros, gyönyörű ajándékát odaszórja eléje, hogy ne is tudja, hogy ez az övé, ez a forró, lágy muzsika itt kelt életre az ő lelke titkos kohójában, ahol anyligi csodás melódia forrong. De a kis leány ne tudja, hogy az ő szíve piros virága az a szimfónia. Majd kitereget maga elé valami idegen kottát. Elbújtatja a muzsikáját egy idegen név mögé, így lesz az jó, így lesz nagyszerű! . . . örült ennek a finom kis csalásnak. Hogy ő tőle még ilyen is kitelik. Minden szinte magától kínálkozott. A vendégek elfáradtak az első táncban. Szétszéledtek beszélgetni, süteményt csámcsogni a többi szobákban. Üresen hagyták a szalont, ahol a zongora állott. Csak a szőke baba maradt ott, meg a hosszú fiatalember. A vállas, szép legény. A piros mosolyú győztes, diadalmas férfi. Dehogy is győztes! . . . Csak jó táncos! Itt ma ő lesz a győztes! Csak egyszer hallja meg az a kis leány az. ő muzsikáját — Ha megengedik ... — lebegi komoly szerényen. — Eljátszanék valamit, valami finom, halk dolgot . . . A keze rátapad a kottára, amit csalóikra magával hozott. — Igen ... — talán ezt! . . .Ha meghallgatnák! — Hogyne hogyne! Meghallgatjuk! ■*— szólt a hosszú, émelygősen szép fiú és a kezével kegyes gesztust legyintett. A muzsikus belekezdett a szimfóniába. A szive hevesen vert. A halántéka lüktetett. Forró láz öntötte el az arcát. Az ujjai remegve suhantak végig a billentyűkön. Álom ez, igen, igen, gyönyörű, fehér álom, talán csak mese szülhet ilyet. Mögötte csönd van. Aha! Figyelik az ő játékát. Figyelik a dalt. Szinte a szeme elé simul a kislány fölgujtott, gyönyörben izzó arca. Egy hang se hallatszik. Csöndben vannak. Még az a másé szép gyerek is elhallgatott. Annak is tetszik hát a dal? . Lopva mégis csak hátra kellene nézni. Titokban, bújva, hogy észre ne vegyék. Meglesni, hogy mit művelt az ő muzsikája. Az ujjai tovább ringanak a billentyűk során, a szeme lassan hátramozdul. Ijedt, nagy fájdalom zuhan a szívére. Azok ketten nem a dalon, hanem egymás ajkán csüggenek. Forrón, lehunyt szemmel, kábult nagy éhséggel. Hát takaróul használták fel az ő játékát, hogy eddig önfeledten, mámorba szédülve csókolódzhassanak? Könnybe csuklón, keserűen visszamenő- A Budapesti Hírlap mai csoma fi© oldal.