Budapesti Hírlap, 1926. május (46. évfolyam, 98–120. szám)

1926-05-01 / 98. szám

Budapest, 1926. Szombati szám Ára 4000 korona. XLVI. évfolyam. Szombat, május 1. Budapesti Hírlap Megjelenik hétfő kivételével minden nap. El A HetiM áraki Egy hónapra 50.000 korona, negyedén* 135.000 korona* Ausztriában egy példány ára hétköznap 30 Groschen, vasárnapon 40 Groochen. Egyes szám ára hétköznap 2000 kor. Külföldre as előfizetés kétexerepo. Hirdetéseket Budapesten bireos nemden hirdetá ir oda. Főszerkesztő: Csajthay Ferenc, Felelős szerkesztő: Sándor Tivadar. Szerkesztőség: vil. kerület, Rökk Szilárd-utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vill. ker., Jézsef-kurat S.ez. Telofoniatok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. Levófilm: Budapest 4. Postaiak 55. Május 1. Írta Buday Barna* Budapest, ápr. 30. Itt van az a nap, amely a tavasz legszebb hónapját vezeti be, amikor virág- és levéldisznászruhájába öltözik a természet s az enyhe napsugarak még a komor lelkeket is fedezitik. Szép volna ilyenkor gyönyörködni Isten teremtett világában. Hanem hát ez a nap nem a csendes örömöké. Lefoglalta ezt a szocialista munkásmozgalom a maga ünnepének s azzal üli meg a munka ünnepét, hogy nem dolgozik. Hiszen rászolgálna a munkásság erre a pihenőre is. De ez a nap nyugalom helyett harcias gerjedelmeket parancsol reá. A szocialista munkás ilyenkor vörös díszbe kívánkozik, nemzetközi indulókat énekel és ereiben forradalmi lávákat érez. A jelvény, a dal s az ige az osztályharc útjára tüzeli a munkást és ennek az útnak a végén képzeletalkotta új világ vár reá. Új világot akar teremteni a szociáldemokrácia a régi romjain. Ki tagadhatná, hogy az elképzelt új világ a szegények és gyengék számára tele van csábító ígéretekkel. Nincs abban kizsákmányolt és kizsákmányoló, hatalmaskodó és elnyomott. A munka érdemén, mindenki megszerezheti a gazdasági jólét és a kultúra emberhez méltó részét s azontúl senki többet. Ha valakivel mostohán bánt a természetképességek dolgában, ha a mélységben született és képtelen feltörni az élet napsugaraihoz, azért a verseny nem gázolhatja el. Védi és emeli őt az egyforma életjogok elve intézményes biztosítékokban, amelyek mindenkinek kiszolgáltatják a fejadagot. Nem nőhetnek a fák az égig és nem sújthatók a porba. Micsoda emberséges eszme ez: paradicsomi álma az élet nyomorultjainak. De csak az elgondolás angyali; a kivitel kísérletei pokolra valók. A marxi eszmék megvalósításából idáig még csak a munka romboló része sikerült. Az építő része nem. És sikerülhet-e valaha? Talán, ha majd más emberek laknak a földön- A mai ember úgy van megalkotva, hogy a tulajdon pályadíjáért küzdjön és elsőbbségre törekedjék. Vedd ki a mozgásnak és a haladásnak ezeket a rugóit és a gép megáll. Nem a rendszerekben rejlik az oka az életsorsok kiegyenlítetlenségének. Az emberben van a hiba. A Teremtő nem tett bennünket részesévé a tökéletesség titkainak. Hiába szervezzük át magunkat új keretekbe, a legjobban kieszelt intézményeket is csak az örök ember tölti meg tartalommal, aki nem adhat jobbat lényénél. De vájjon hiba-e az emberben a versenyző ösztön, a magának gyűjtés és a többet akarás? Ha ez hiba, akkor meg kell reformálni az anyatermészetet is, mert ez is versenyre és harcra van berendezve, amelyben a gyenge elpusztul és az erős diadalmaskodik. Ennek a mérkőzésnek kényszerét méri ránk az emberbe oltott természet is. Ezt a küzdelmet kell állani egyénileg, állani kell nemzetnek nemzet ellen, fajnak faj ellen. Ám a szociáldemokrácia azzal biztat, hogy az ő megteremtendő világában véget ér az emberek mérkőzése, ott örök béke honol. Egyik sem nőhet a másik fejére, mert a nagy egyenlővé válik a kicsinnyel. Az új világ rendje az előretörteket visszatolná a hátramaradottakhoz. Egyneműsíti a selejtes anyagot és a lángerőt, a salakot és az aranyat. A sas nem repülhet magasabbra a tyúknál, mert emelkedésük nem természetes repülőképességüktől fog függni, hanem a rájuk kényszerített szabályoktól. Ez lesz iát az egyformaság rendszerébe kényszerített emberek békét mosolygó paradicsoma, így fest a képzelet. De hát remélhető-e az, hogy a kis- és nagyerők, a hitványok és a kiválók egymáshoz nyűgözöttségének, egy mértékre szállításának ezt a rendszerét fentartani lehessen, megtagadásával a mindent akarás ős emberi vágyának? Lehet-e emberanyaggal ilyen békevárat építeni? Ah, az önámítás és a hazugság birodalma ez! És ha még a meggyőzés eszmei eszközeivel törnének utat ehhez az új világhoz. De az új világhoz az engesztelhetetlen, a megsemmisítő osztályharc vezet. Erre a harcra szervezi a munkásságot a szociáldemokrácia a polgári társadalom ellen. És hogy ez a harc életre-halálra menjen, kiszakítja a munkásságot a nemzet eszmei és érzelmi közösségéből s önvéreinkből gyűlölködő, kibékíthetetlen ellenségeket nevel. Romboló és kárhozatos ez a harci út, még ha a szentek birodalmába vezetne is. Már pedig nem ide vezet, hanem a hamisított népuralomhoz, a csőcselék felülkerekedéséhez, a demagógok zsarnokságához és a legvadabb szörnyűségekhez. Gyűlöletes erő az, amely ezt a halálos veszedelmet ránk zúdítja. Vele kiegyezni nem lehet, csak ellentállani vagy elbukni. A munkásság, az más. A munkássággal szemben, a nevében viselt harcot nem szabad gyűlölködő érzésekkel viszonoznunk, ellenkezően: viszonoznunk kell azt a megértés politikájával. Meg kell értenünk a munkást, aki, ha vigasztalan a való élete, végül is festett világ után vágyakozik. Nem szabad őt kiszolgáltatnunk a kétségbeesés kísértéseinek. Gátat kell vetnünk a kapitalizmus falánkságának, hogy életreményeket ne pusztíthasson el. Mert a társadalomnak nincs kedve többé az ő túlzásait a hátával fedezni s szenvedni az elégedetlenség és a vád korbácsütéseit a méltatlan és embertelen önzés irgalmatlanságaiért A munkás jóléte, elégedettsége, mérhetetlen fontosságú érték a nemzet gazdasági és erkölcsi életében; aki ezt az értéket rontja méltatlan és igaztalan megrövidítésekkel, az nem csak a munkás ellen vét, hanem nemzete ellen is, mert elfordítja tőle a legnépesebb társadalmi osztály lelki világát. Pedig azt nem eltávolítani kell, hanem visszafordítani a mi jogrendünk, eszményeink, céljaink napja felé, hogy a munkás érzülete is felmelegedjék a mi közös vágyainktól, hogy az ő szívét is megremegtessék a mi dalaink, hogy nagyjaink, erkölcsünk, igazságaink előtt a munkás is leborulhasson. Megváltója lesz a világnak, aki a munkásságot visszavezeti a nemzeti társadalom karjaiba. És az lesz a legszebb, legáldottabb ünnepünk, amikor munkást és munkaadót megbonthatatlan szent egységbe foglalja az az édes bús érzés, hogy magyarok vagyunk, testvérek vagyunk. Hogyan születik a költő. írta Balla Irma. — Hát igen, kedves barátaira — szólt az ősz költő, miközben körülhordozta hallgatóin fiatalosan csillogó tekintetét — a költészet célja elkendőzni azokat a szeplőket, másfoltokat és forradásokat, amelyeket a valóság az élet arcára vet. Önök szerint a költészet ámítás. Igen, a költészet szent ámítás, amelyet vigasztalásul talált ki a múzsa tündére. Emlékszem még az első szent hazugságra, amely engem költővé avatott. Tizenkétéves lehettem akkor. Kis vézna, koránérett gyermek, mint mindazok a kis társaim, akiknek a kezéből idő előtt szedte ki apró játékszereiket a nyomor. Az édesanyám, egy vidéki orvos özvegye, valami kis kegydíjból tengődött, amely a mindennapi száraz kenyérre sem volt elegendő, nem hogy kettőnket, engem és Lolót, az elkényeztetett kis testvérkémet fölneveljen belőle. Azért szegény anyánk éjjel-nappal ott görnyedt a hímzőráma fölött és a hímzésébe szőtte bele az ő ragyogó álmait a mi jövőnkről. Az élete fele ezzel múlott el; a másik fele pedig, hogy eltitkolja a szegénységünket és mindenáron megóvjuk a látszatot a „külvilág” szemében, amelyet számunkra a szemben lakó, kíváncsi szemű, hegyesorrú postamesternő és családja képviselt, akik olyan impertinens kíváncsisággal tudtak áttekinteni a szomszéd kerítés tetejéről a mi ínséges, leanderes kis udvarunkba. Öntelt mosolyuk és jóltáplált külsejük elárulta, hogy nekik hozzánk képest nagyon rendben van a szénájuk. De a szegény anya nem hagyta magát. Mindenféle ravasz trükköt eszelt ki, hogy elkápráztassa, hogy port hintsen a »világ« szemébe. És szentül meg volt győződve, hogy ez tökéletesen sikerült is neki. Például hetenként kétszer is hozatott a boltból élesztőt és mazsolát, hogy a »világ« azt higyje, hogy kalácsot sütünk, holott száraz soroksári kenyeret vacsoráztunk aznap. (A mazsolát megettük, az élesztővel pedig nagylelkűen megprezentelte anya a szomszédasszonyt, aki egyszer, valami régi ünnepen egy csirkét leölt a számunkra, mert anya a világért se tudta volna kioltani az életét a szegénynek). Lolónak a nevenapjára csinos virágbokréta érkezett mindig. Állítólag egy nagyon előkelő rokonunktól. Másnap azonban sohasem ebédeltünk. Az életünk titokzatossága és az a körülmény, hogy hozzánk soha vendég nemjött, és mi sem jártunk sehová, fölcsigázta a postamesterek mindig éber kíváncsiságát. Valami rejtegetnivalónkat sejtették, holott az egész titok abban állott, hogy szegény anyós nem akarta a lakásunk kopottságát és szegénységét fölfedezni idegen szem előtt és el akarta titkolni, hogy pénzért hímez. Akkor még más volt az emberek felfogása ebben a tekintetben. Egy napon érdekes humen-hír jelent meg az egyik fővárosi újságban. A postamesternő elolvasta és sietősen leadta anyának. Barátossy Tamás ny. százados eljegyezte Brauner Samu báró leányát, a bájos és nagyműveltségü Gunda baronesset, Tahipusztán. Minden külön értesítés helyett. A postamesternő megállította anyámat az utcán. — Barátossy százados, úgy tudom, rokonuk önöknek. Hisz’ önök is Barátossyak, ugyebár? — És halszeme várakozással szegződött anyára. — Hogyne, — szólt anya, miközben kipirulva végigfutotta az újsághírt és azon volt, hogy a postamesternő előtt leküzdje nagy felindulását. — Bárdossy százados testvérbátyja szegény boldogult férjemnek. — Úgy, — szólt a postamesterné, aki mindenáron el akarta titkolni, mennyire imponál neki az ügy. — És természetesen önöknek is csak küldtek eljegyzési kártyát? Igen . . . azaz, hogy még nem — szólt anyám, aki nem tudott hazudni. — De hisz’ itt áll, hogy »minden külön értesítés helyett!* — találta fel magát aztán szokása ellenére. A postamesterné, aki nem volt egészen tisztában az etikettel, ebbe belenyugodott. Attól fogva azonban még éberebben és rosszhiszeműbben figyelte a házunk tájékát. A postamestereknek egy velünk hasonlókorú fia, meg lánya volt. A kislány a postamesterné volt miniatűr-kiadásban: ugyanolyan kiváncsi és dicsekedő. A hajában mindig olyan szalag, a kalapján olyan virág, aminőt a húgomon látott. A fiú ellenben kövér és nagyétű és indolens volt, akár az apja, akinek egy szava sem volt a házuknál különben... Mireánk nagy hatással volt a himenhir. Tudtuk, hogy Tahipusztán élt apámnak egyetlen testvére, egy morozus agglegény, aki azonban sohasem törődött velünk. És bár újévkor vnvirágos stílusban, új reményekkel eltelve, pontosan gratuláltunk neki minden esztendőben, sohasem válaszolt a levelünkre. És íme, elvett egy eleven bárónőt. A bárónőkről egy kicsit homályos fogalmaink voltak, mert a mi falunkban nem igen szaladgáltak ebből a fajtából. Biztosan gyönyörű teremtés, ha már az újság is azt írja róla, — szólt anyám, aki nagyon naiv volt az ilyen dolgokban. — Biztosan nagyon gazdag is !... Istenem, milyen szerencsés némely ember — és szomorúan lecsüggesztette kis fejét. És attól fogva minden este szóvátettük az uj rokont és ragyogó, színes képekkel népesült be általa a fantáziánk. Eltelt egy pár hét. Egy reggel, — emlékszem szombat reggele volt, anya szerencsenapja, (ha ugyan hozott neki valaha szerencsét egy nap az életében!) a postásné egy levelet lobogtatva a kezében, sietős léptekkel jött A Budapesti Hírlap mai száma 28 oldal. „Ők már reggel tudták ?“ Budapest, ápr. 30. Minél konokabbul hallgat Rakovszky István, annál határozottabban kell sürgetnünk, hogy tisztázza magát a rettenetes vád alól, amelyet önmaga és ismeretlen bűntársai ellen emelt. Tisza István meggyilkolásáról volt szó. Tudjuk, hogy Tiszát az 1918. évi október 30-án este 6 óra tájban ölték meg. Rakovszky István a nemzetgyűlés nyílt színe előtt azt állította és ismételten is állította, hogy ők már ugyanaznap reggelén tudták, hogy Tiszát este meg fogják gyilkolni. Az első kérdés: kik azok, akikről Rakovszky azt állította, hogy már reggel tudtak a gyilkosság tervéről. Rakovszky ugyanis többesszámban beszélt, így mondta: Mi már reggel tudtuk. Ezzel az állításával ő nemcsak önmagát vádolja, hanem elárulja azt, hogy neki társai is voltak, akik abban a bűnben, amely őt terheli, vele együtt részesek. Elsősorban Rakovszky képviselő urnnak kötelessége, hogy ezeket a bűntársait a nyilvánosság előtt nevezze meg. Kötelessége ez összes politikai és egyéni barátaival szemben, akik között bizonyára vannak ártat.