Budapesti Hírlap, 1926. május (46. évfolyam, 98–120. szám)

1926-05-01 / 98. szám

lanok is, akik a gyilkosság sötét ter­véről nem tudtak semmit. Addig azon­ban, amíg Rakovszky meg nem nevezi azokat, akikre az általa használt mi tudtuk kifejezést vonatkoztatta, gya­­nússá tett mindenkit, aki vele bármi­lyen személyi, politikai, baráti össze­köttetésben áll. Az ártatlanokról a gyanút csak Rakovszky maga oszlat­hatja el, ha megnevezi azokat, akik bűnösök. A bűnösségre nézve pedig igen sok kérdés merül föl ennek az állításnak kapcsán. Ha már reggel tudták, hogy estére gyilkosság készül, mit csinált az az illusztris társaság, amelyet Rakovszky a mi tudtak kifejezéssel foglal egybe, — mit csináltak reggeltől estig? Talán imádkoztak Tisza Istvánért, hogy Is­ten óvja meg a hosszú szenvedéstől? Vagy a tenyerüket jókedvűen dör­zsölve, elégedett megnyugvással vár­ták, hogy gyűlölt politikai ellenfelüket, akit ők maguk legyűrni soha sem bír­tak, ma estére hitvány orgyilkosok el fogják tenni az útból? Vagy ha ezt nem, mit tettek hát reggeltől estig? Az nem jutott eszébe egyiküknek sem, hogy mit lehetne tenni ennek a gyilkosságnak a megakadályozására? Rendőrség, hatóság azon a napon nem jöhetett számításba, de tisztességes em­berek, Tisza barátai, bátor, kemény férfiak voltak akkor is Budapesten s ezeket lehetett volna figyelmeztetni a gaz tervre, hogy vegyék körül vezérü­ket és jelenlétükkel akadályozzák meg a merényletet. Tiszát magát elsős­orben lehetett volna figyelmeztetni, hogy készül ellene- s ha már nem akar me­nekülni, vegye körül magát híveivel. Ezt nem tették ők, akik már reggel tudták, hogy este meg fogják gyilkolni Tiszát. Miért nem tették? Bizonyára nem akarták megakadályozni a gyil­kosságot. Aki pedig már reggel tud az estére tervezett gyilkosságról és reggel­től estig nem tesz semmit arra, hogy a gyilkosság megakadályoztassék, az maga is akarja a gyilkosságot. Ebben van a bű­n, amellyel Rakov­szky István vádolta önmagát és isme­retlen bűntársait. Nem bűntársai-e ezek azoknak a sötét alakoknak is, akik a gyilkosságot végrehajtották? Ezt a kérdést a királyi ügyészségnek és a bíróságnak a mérlegelésére bíz­zuk és mi Rakovszky Istvánt kérdez­zük tovább. Azt kérdezzük, hogy ők, akik már reggel tudtak az este végrehajtandó gyilkosságról, hogyan jutottak annak tudomására? Kitől hallottak erről a pokoli tervről? Az utcán, a kávéház­ban, a kaszinókban, a jó és a nem jó társaságban még reggel erről nem be­széltek. Egyetlen egy helyen beszélhet­tek és valóban beszéltek is erről, ott, ahol ezt a pokoli tervet kieszelték, ott, ahol ezt a gaztettet elhatározták, ott, ahol kiosztották a szerepeket azok számára, akiket a gyilkosság végre­hajtásával megbíztak. Beszéltek erről azok, akik azon az éjszakán a hatal­mat magukhoz ragadták. Ismerjük őket. Hazaáruló vállalkozásuk össze­omlása után kénytelenek voltak mene­külni ebből az országból, amely ellen olyan irtóztató bűnöket követtek el, amelyekre nincs megbocsátás sem Is­ten, sem emberek előtt. De tudtunkkal Rakovszky István képviselő úr nem tartozott a forradalom rendezői közé, sőt olyan konzervatív politikai párthoz tartozott, amely azokéval homlokegye­nest ellenkező elveket vallott s azokkal csak egyben értett egyet, a Tisza Ist­ván elleni gyűlöletben. Micsoda szálak vezettek mégis attól a szélső radikális tábortól, amely a forradalmat csinálta, ahhoz a szélső konzervatív társasághoz, amelynek Rakovszky István tagja volt és amely­nek tagjai lehettek azok, akikről ő mondja, hogy „mi már reggel tudtuk, hogy este meg fogják gyilkolni Ti­szát?" Miféle szálakon jutott el hoz­zájuk ez a tudomás? A terv kieszelői értesítették őket ter­ükről? Mástól ezt az értesítést nem adhatták. Ha pedig őket éppen azok értesítették, akik ezt a gyilkosságot el­határozták, akik egyedül tudtak róla s akik ezt mindenki előtt titokban tar­tották, miért értesítették éppen Rakov­szky István képviselő urat, a konzer­vatív politikust és az ő meg nem ne­vezett bűntársait, akik bizonyára ép­pen olyan távol állanak a radikaliz­mustól, mint ő maga? Amikor pedig ezt velük közölték s beavatták sötét tervükbe Rakovszky István képviselő urat és bűntársait, akkor tudniok kellett azt, hogy ezek a konzervatív urak nem fogják őket el­árulni és nem fogják tervüket meg­hiúsítani. Vájjon ezt honnét tudták azok? Azok az urak pedig, akik már reggel tudták, hogy este meg fogják gyilkolni Tiszát, amikor erről a terv­ről értesültek, ugyanakkor értesültek arról is, hogy ezt a gyilkosságot kik akarják, sőt talán azt is, hogy kik fog­ják végrehajtani. Miért nem jelentet­ték be ezeknek neveit a bíróságnak akkor, amikor Tisza gyilkosait kereste a hatóság? A kérdések tömegével állunk szem­ben. Rakovszky István nemzetgyűlési közbeszólása rávilágított arra, hogy a forradalom kitörésének, Tisza meg­gyilkolásának még sok részlete és hát­terének sok mozgató keze nincsen föl­derítve. Rakovszky István közbeszó­lása nem világította meg a hátteret, csak rámutatott arra, hogy van háttér, amelyet még nem ismerünk. A közvéleménynek ezen az eseten nem szabad napirendre térnie és Ra­kovszky Istvánnak nem szabad elné­­mulnia. Ha kidobta a vádat, amely a maga határozatlanságában reá is, má­­sokra is nagy súllyal nehezdik, köte­lessége, hogy teljesen megvilágítsa az esetet, nevezze meg mindazokat, akik már reggel tudtak az estére tervezett gyilkosságról és válaszoljon minden ezzel összefüggő kérdésre: quis? quid? ubi? quibus auxiliis? cur? quomodo? quando? Megteheti, mert súlyosabb vádat nem emelhet ellene senki, mint amilyet ő emelt önmaga ellen. át a mi oldalunkra. Levél nekünk! Mikor kaptunk mi levelet!? És a le­vél Tahipusztáról jött. Még élénken emlékszem a jelenetre. Anya kint állt a kapuban a postamesterné mellett és kis sovány kezében reszketett az irás. A postamesterné minden idegét meg­feszítve, figyelte anyámat. Általában úgy viselkedett, mintha neki éppen annyi köze volna a levélhez, mint ne­künk. A nagybátyánk itt­ a százados. Anyám be akarta vinni a levelet, de valami veleszületett nobilitástól ösz­tönözve és nem tekintve azt, hogy a levél záródásán már úgyis meglátszott a forró kés nyoma, még a kapunál kibontotta a postamesterné kíváncsi­ságára való tekintettel. Az volt a le­vélben, hogy a nagybátyám, meg a felesége (a bárónő) meghívnak engem, meg a húgomat Tahipusztára nyaralni! Anyámnak tüzelt az arca, mikor vé­gigolvasta a levelet és alig tudta köny­­nyeit visszafojtani. — Letekintett ránk a jó Isten! — sóhajtotta. — Úgy lát­szik, a bárónő lesz a jó tündérünk. — Az ő keze művét látta a meghívásban. És még aznap este, a füstölgő pet­róleumlámpánál mosta, vasalta, fol­tozta, csinosította a ruhatárunkat, — bár erre semmi szükség nem volt tulaj­donképen, mert minden szegénységünk mellett úgy festettünk mindig, mintha s skatulyából* szedtek volna elő,­­ hogy méltóan jelenhessünk meg az előkelő rokon színe előtt. Közben ra­gyogó színekkel festette ki a jövőnket. Az ő drága, felőlünk szőtt álmai im­már testet öltenek most. És látta Lolót ifjú bárók és hercegek hódolatával kö­rülvéve, amint fejére teszik a grófi ko­ronát. És engem, mint magasrangú tisz­tet, vagy attasét. Közben ellátott anyai tanácsokkal. Hogyan figyeljünk min­denre és iparkodjunk elsajátítani a felsőbb körök szokásait, hogy ottho­nosan mozogjunk majd a körükben. Szegény anya extázisában úgy kép­zelte, hogy egyetlen nyaralás alatt meg­tanulunk majd mindent és megszer­­zünk minden műveltséget, amit a mos­toha körülmények miatt kénytelenek voltunk elhanyagolni. Az arisztokrata nagynéni — úgy reménykedett — Lolót bizonyára megprezenteli majd egy gyö­nyörű zongorával annak a helyébe, amelyet elvitt tőlünk a végrehajtó.Ter­mészetesen külön angol-francia nevelő­­nőket fogad mellénk, mert magától ér­tetődő, hogy mindenki el lesz tőlünk ragadtatva. Drága anyaszív... milyen egyformák ebben a tekintetben mind­nyájan !... Lolót természetesen lefes­tetik valamely híres festővel, úgy sincs szegénykének egy tisztességes fény­képe. Közben próbáltuk elképzelni a roko­nainkat. A századost szigorú, de sze­rető nagybácsinak, a feleségét tündér­nek álmodtuk. — Vájjon milyen lehet, szőke, vagy barna? — találgattuk. — Óh, azt hiszem, barna, mert Tamás szőke ember — szólt anya. Madonnaarcúnak és picilábúnak kép­zeltük el, hosszú uszályos ruhában, jó­ságos, megértő mosollyal az ajkán. Attól a naptól kezdve, mintha anya magaviselete egy picit megváltozott volna a postamesterné irányában. Nem büszkeség volt. Anya sokkal gyengé­­debb lény volt... mégis... valami ön­tudatlan méltóságérzet áradt belőle. Egy előkelő, nagyvilági hölgy maga­tartása. Ha lehetséges, még kedvesebb volt irányukban. Szeretettel megsimo­­gatta a kislány fejét, megdicsérte a fiút, de a postamesterné, aki mindig irigy, rossz szemmel nézte a húgom szépségét és az én jó bizonyítványai­mat, leereszkedést olvasott ki anya ma­gaviseletéből és mozdulataiból, de már nem merte megkockáztatni azt az im­­pertinens mosolyát, mint azelőtt. Az úri perspektíva, az arisztokrata lég­kör elkápráztatta őt is. Még aznap hallottuk a kerítésen át (az élet ese­ményei mind azon szűrődtek hozzánk), hogy hangosan szidta az urát, hogy nem gondol a gyermekei jövőjére és még csak egy kis rongyos érdemke­resztet sem tudott még kijárni magá­nak, mint más iparkodó családapák. Anyánktól még sohasem voltunk tá­vol és nehéz szívvel búcsúzkodtunk. Szegény kis anyánk olyan egyedül, ár­ván maradt a néma kis házban. Tud­tuk, hogy egy fillérje se marad otthon, mert csaknem minden keresményét az útra költötte, (minthogy a bácsi úti­költséget elfelejtett mellékelni). Még utoljára benéztem a kis éléskam­ránkba. Egészen üres volt. Min fog élni, ha esetleg — ne adj Isten — nem kapna több hímezni valót az üz­letből? Mert kölcsönt nem kér senki­től, inkább meghal! De kapna-e vár­jon?... Törékeny kis alakja busán állt a sínek mellett. Csak a szeme fénylett a reménytől, az anyai büszkeségtől és talán egy kicsit a gyilkos kór lázától is, amely akkor már kikezdte agyon­hajszolt filigrán szervezetét. Egy pilla­natra az jutott eszembe, hogy nem ha­gyom őt egyedül, hogy visszamegyek, de aztán meggondoltam. Hiszen... hi­szen most már segítve lesz rajtunk, csak egy rövid távollét és jobbra for­dul minden. — Csak nem utaznak egyedül a gyer­mekek? — szólt a postamesterné, — én nem hagynám az enyémet egyedül. Nem hiszem azonban, hogy az ér­tünk való aggódás adta a szájába eze­ket a szavakat. — Ó, csak D.-ig utaznak és az állo­máson már várja őket a hintó — fe­lelte anyám elutasítóan, de tudtam, hogy belül remeg az aggodalomtól és izgalomtól. Szenvedélyes ölelés és soká... soká... lobogtatott fehér zsebkendők... Egész éjszaka utaztunk. Egy III. osz­tályú kupé kemény fapadján telt el az éj félelem és remény között. Végre hajnalban befogadta vonatun­kat a d.-i állomás, ahol le kellett szál­nunk. Egy kicsit szorongva tekintet­tem körül. Nagy megdöbbenésemre semmiféle bárói fogat nem mutatkozott az állomáson. Azonban egy ócska cséta bakjáról kisvártatva lekászoló­­dott egy zsíros subáju kocsis. — A Barátossy százados úr kocsisa! — rikkantotta el magát. — Akkor már a nagybátyánk is ott állt mellettünk; nem tudom, honnan került elő egy­szerre és nem tudom, hogy ismert meg. Elég az hozzá, hogy megcsókolt, miközben morgott valamit, amit nem értettem. Egy kicsit borszagú volt. Uniformist viselt. De a gombjai le voltak szakadozva és pecsétek ékte­lenkedtek a kabátján. Az arcába néz­tem. Egyáltalában nem hasonlított apá­hoz. Az arca rezes volt, a fogai kitö­redezettek. — Na, féltomadta, hát így megnőtte­tek már! — szólt egy kicsit rekedt torokhangon. — Na üljetek föl. A kocsi felhágója magas volt. Az ülés tótágast állt. Loló nagy iparkodásában szerencsésen belefordult az ülés alá. Alig tudtuk kihalászni. A nagybátyám a kocsis mellé ült és káromkodva meg­indította a lovakat, amelyek nagyon rossz bőrben voltak. Az egyik különö­sen, talán valami elvarázsolt táltos le­hetett, mindenáron visszafelé akarta húzni a kocsit, ami azonban, hála a nagybátyám és a kocsis egyesült eré­­lyeinek, nem sikerült neki. Vagy egy óráig rázott bennünket a fogat tüskés tarlók és sulyomhináros holt vizek mentén. Dideregtünk az álmosságtól és éhesek is voltunk már. Végre előke­rült egy falu... Aztán egy másik falu, amelyek egyformáknak tetszettek. Csak mintha az egyiknek kopottabb lett volna a temploma, mint a másiknak. Apró emberfiókok és elkeseredett lom­pos kuvaszok futottak a kocsik után, aminthogy ez már szokás arrafelé. Végre egy poros akácos mögül kibuk­kant egy roskadozó épület, amelynek úgy festett valahogy a teteje, mint a kalap a részeg ember fején. A csata ijedelmemre annak az udvarába ka­nyarodott. Az udvaron mindenféle szerszám, vályog, kender, dohány és egy pocsolya volt látható. Csalódottan tekintettünk egymásra Lolóval, de azért érdekelt a látvány, mert új volt és nekünk szokatlan. ►­* 1 • Budapesti Hírlap 1926 május T. 198. sz.) Találkozásaim Tisza Istvánnal, írja Nagy Emil. A múltkori Tisza István-emléklakomán körülnéztem, s úgy láttam, hogy az óriási tisztes gyülekezetben ketten vagyunk olyanok, akik 21 évvel ezelőtt Tisza Ist­vánnal szemben ellenzéki mandátumot nyertünk el s ma is képviselők vagyunk. Bethlen István, az ünnepi szónok és sze­rény magam. Az közismert dolog, hogy Bethlen István a háború alatt közelebbi viszonyba került Tiszával, de hát mit ke­restem én ott, a volt igénytelen ellenfél, azon a kegyeletes ünnepségen, ahol a hátramaradt tanítványok áldoztak az el­költözött apostol magasztos emlékezeté­nek? Érdekes ennek a régmúlt háttere, s elmondom, mert némileg országos jelen­tőséggel is bír. Messziről kell kezdenem s el kell mondanom, hogy az én szülői há­zamban föltétlen Kossuth-kultusz, s ha­tártalan Apponyi-rajongás honolt. Azok­ban az eszmékben nőttünk fel, amiket ők ketten képviseltek. Ehhez még hozzájárult az is, hogy fiatal koromban túl a Dunán közeli érintkezésbe kerültem a szin­­magyar paraszt néppel s meggyőződtem arról, hogy az ő lelkük rejtélyes birodal­mában a 48-as elvek az a világ, amelynek a révén be lehetne őket kapcsolni vala­­minő alkotó agrárius politikába is, a ta­gadás örökös szelleme helyett. Ezek ha­tása alatt még 1901-ben három nagy ve­zércikkben sürgettem a Budapesti Hírlap­ban, hogy a 48-as párt szakítson addigi — szerintem — hamisan liberális múltjá­val és térjen át reális nemzeti agrárpoli­tikára. Ha már nem tudják megvalósítani a 48-as politika közjogi oldalát, legalább feküdjenek neki a 48-as Eszme népet tá­mogató belpolitikai elveinek. Akkor fel­lépésem az ortodox régi 48-asok között nagy feltűnést keltett, de a vezér, Kossuth Ferenc nagyon megértő lélekkel fogadta vezércikkeimet, s ezek révén ismerkedtem meg vele. Ilyen lelki előzmények után kínálták fel nekem a szolnoki mandátu­mot. A győzelmet ifjú erővel kivereked­tem. Kerek huszonhat napon át egyfoly­tában korteskedtem a dermesztő téli idő­ben, nagy hóban, az akkor még óriási ki­terjedésű szolnoki kerületben, s Isten látja lelkemet, hogy szentül meg voltam akkor arról győződve, hogy küzdelmem­mel hazám érdekének kedves dolgot cse­lekszem. A koalíció alatt Justh Gyula radikális irányzatának voltam erős konzervatív ellenlábasa. A koalíció uralmának a vége felé Appo­­­nyi, Andrássy, Károlyi Mihály és sokan mások, köztük én is, megalakítottuk a ra­dikális választójog ellenes ligát. Károlyi palotájában tanácskoztunk több ízben, s ott egy reggelen a házigazda meghívására megjelent Tisza István is. A házigazda mutatott be engem Tiszának egyik ablak­­mélyedésben. Annak idején, 1905-ben, amikor rövid ideig szemben ültünk vele a Házban, olyan izgalmas volt a levegő, hogy nem is volt arra mód, hogy mi új képviselők bemutatkozzunk Tiszának, kz egészen fiatal generáció, amelyik inkább csak a háború és a forradalom óta ismeri a politikai eseményeket, bátran csodál­kozva csaphatja össze a kezét, amikor azt

Next