Budapesti Hírlap, 1926. szeptember (46. évfolyam, 197–221. szám)

1926-09-01 / 197. szám

Megjelenik hétfő kivételével mindennap. ESSfizetési árak: Első hónapra 50.000 korona, negyedévre 135.000 korona. Ausztriában egy példány ára hétköznap 30 Groschen, vasárnapon 40 Groochea. Egyes szám ára hétköznap 2000 kor. Külföldre­na el&fizetés kétszerező. Hirdetéseket Budapesten felvesz a minden hír de tá iroda. Főszerkesztő: Csajthay Ferenc. Felelős szerkesztő: Sándor Tivadar. Szerkesztőség: Vili. kerület, Bükk Szilárd­ utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili. ker., József-körút 5. sz. telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23-84. Levélcím: Budapest 4. Postafiók 55. A polgármesterválasztás, Budapest, aug. 31. Csatazaj hallatszik a városháza tá­jékáról: megkezdődött a restaurációs hadjárat. Már folynak az előcsatáro­­zások, amelyek annál hevesebbek, minél inkább közeledik szeptember telkének déli tizenkét órája, mikor elmúlik a betöltendő tisztviselői állá­sokra kiírt pályázat jelentkezési ha­tárideje. Először a polgármesteri állás betöltésére kerül a sor és valószínű, hogy szeptember 29-ének estéjén már ismeretes lesz a főváros első tisztvise­lőjének a neve. A „jól informáltat“ játszók igen sok, köztük néhány le­hetetlen névvel igyekeznek megtoldani a polgármesteri állásra pályázók név­sorát, holott csupán három számba­­vehető névvel lehet foglalkozni: Ripka Ferenc, Bárczy István és Sipőcz Jenő nevével. Hogy tiszta képet alkothassunk ma­gunknak az eshetőségekről, ismer­nünk kell a polgármestert választó közgyűlésnek párt szerint való meg­oszlását. A törvény szerint 312 város­atya van, azonban csupán 310 szava­zattal kell számolnunk, mert a Gyógy­szerészi Kamara elnöke, kinek a köz­gyűlésen szintén szavazati joga volna, nem számít, miután a kamara még meg sem alakult, egy kerületi elöl­járói állás pedig betöltetlen. A köz­gyűlés tagjainak pártok szerint való megoszlása a következő: A Keresztény Községi Párt 88, a Szociáldemokrata Párt 54, a Nemzeti Demokrata Párt 50, az Egységes Községi Polgári Párt 26, a Függetlenségi Párt 8, a Fővárosi Szabadelvű Párt 7, egy apró töredék­­párt pedig két szavazattal rendelkezik, amelyekhez hozzá kell számítani 15 pártonkívü­li városatyának a szavaza­tát is. Ezek a megválasztott város­atyák szavazatai, amelyeken kívül van a közgyűlésnek még hatvan más tagja is, és pedig (a tényleges állapot szerint) 20 az államfő által való ki­g­r — ——, nevezés folytán, 10 tiszténél, 30 pedig állásánál fogva járulhat az urnákhoz. Természetes, hogy mind a háromszáztíz szavazatot nem adják le és a legádázabb harc sem tud 260— 270 szavazatnál többet produkálni. Az abszolút többség tehát, melyet a törvény előírt, közel 140 voksot kíván. A kérdés az, hogy is számíthat egy egy jelölt arra a 140 szavazósra. Kezdjük Ripka eshetőségein. Az ő pártja csupán 26 tagból áll. Vegyük a Ripka javát jelentő legszélsőbb va­lószínűséget, tudniillik azt, hogy a választáson kívül bejutott városatyák egytől-egyig Ripka mellé állanak, eb­ben az esetben 86 szavazat jutna a főpolgármesterre. De erre nem lehet számítani, hiszen a választáson kívül bejutott 60 városatyának legfeljebb a fele támogatja Ripkát (lévén a válasz­tás titkos, az ellenőrzés tehát lehetet­len), már­pedig 50—60 szavazat még arra se elég, hogy a bekövetkező pót­­választáson próbálhassa ki Ripka új­ból az eshetőségeket. Ez a kombiná­ció természetesen csak arra az esetre szól, ha Ripka egyáltatalán fellép, mert arról is beszélnek, hogy nem teszi ki magát egy esetleges kudarc­nak. • A másik komoly jelölt Bárczy Ist­ván, akit 54 szociáldemokrata és 50 nemzeti demokrata, összesen tehát 104 szavazat támogatna. Itt nem lehet arra számítani, hogy a szavazatok számát a ritás pártokon levő személyes barátok és a választáson kívül beju­tott városatyák szavazatának egy része gyarapítja, mert ismerjük a demo­krata következetességet, az ott levő pártfegyelmet, láttuk, hogy náluk a személyi kérdések mennyire befolyá­solnak egyeseket, nem kell tehát nagy jóstehetség annak kimondásához, hogy amennyi szavazatot hódít el Stárczy a többi párttól, úgy a­nanyit veszíthet a demokratikus blokk oldalán. Hiszen két ellenfele szintén számíthat ilyen „megbízható" városatyák szavazataira a demokratikus blokk oldaláról. A harmadik a listán Sipőcz Jenő mai polgármester. Wolffék kétségtelenül őt támogatják egy szálig, ami tekintetbe véve az ottani szigorú pártfegyelmet, de számítva a többi pártokon talál­ható sok renegátra is, 80 szavazatot jelent. Ehhez járulhat még 30 voks a választáson kívül bejutott városatyák részéről. Ha ez a számítás megáll, körülbelül 110-en sorakoznak Sipőcz Jenő zászlaja alá. A polgármesterjelöltek sánszai ma így állanak. A számításokat azonban min­den huszonnégy óra áthúzhatja. Pél­dául abban az esetben, ha Ripka, mint már előbb jeleztük, fel nem lép, az ő hívei is más jelölt mellé fognak állani. Ezzel a felsorolással, mérlegeléssel egy kis világosságot akartunk vetni a polgármesterválasztás valószínű kime­netelére. A fenti számadatoknak a precizitásához, miután a lelkekbe nem látunk, szó fér. A további kombiná­cióknak végtelen nagy tere van, me­lyekben mi nem akarunk résztvenni. Nekünk az a leghőbb óhajtásunk, hogy olyan polgármestere legyen Bu­dapestnek, akinek megválasztásába Budapest egész lakossága belenyugod­­hatik. Most még természetesnek tart­juk a pártok háborúskodását, óhajunk azonban az, hogy a választások sza­bad, alkotmányos lefolyása után ne halljuk többé­­ egyetlen városatya ré­széről se azt, hogy ennek a nagyra­­hivatott, csodaszép, fényes jövőt ígérő metropolisnak csak pártpolgármestere van, aki nem képviseli a főváros min­den egyes polgárának az érdekeit. A harc után szűnjék meg a további el­­­­lenségeskedés, melynek, a tapasztalás­­ úgy mutat­ja, a főváros minden egyes­­ lakosa adja meg az árát. Hazugság. Irta Illy János. Két sápadt, finom karja lehullott, mint két ernyedt, napperzselte, fáradt virágszi­rom. Az ajka me­lett egy keserű ránc moz­dult meg. A szeme tele lett égő könnyel. — Nem tudok hazudni, anyácskám! Az anya elnézte magasba szökkent, szo­morú lányát. Ezt a csupasziv, érzékeny te­remtést. És eszébe jutott, hogy az egész családjuk ilyen volt. Ő maga is. Meghalt volna, ha nem lehetett volna azé a finom, halk mosolyú emberé, aki egy napon csen­­des-boldogan nyúlt a keze után. A kis asztalon ott állt a huszár mosolygó képe. Félrecsapott sapkája alól melegen, parázsosan villant ki a két szeme. Kis hetyke bajusz simult az ajka fölé. A dacos száj kemény vonala lefelé ívelőn mosoly­gott. — Hiszen tudod, hogy megnősült, éppen ma hallottam, hogy gyönyörű kis­lánya van, mit töröd hát magad utána, édes gyer­mekem! A leány felvette a képet az asztalról, könybecsillanó szemével elsimult a kis mo­solygó huszáron. Az ajkán forrón buggyant ki a szó: — Mindig csak őt fogom szeretni! Nem veheti el tőlem még az az asszony se! .. . Még az a pici baba se! Az anya lemondóan legyintett: — Bolond vagy, leányom! Mióta tart ez már így? Tíz éve! Azóta feléd se nézett. Először csak a levelei lettek hidegebbek, aztán ő maga is mind ritkábban mutatko­zott ... te pedig egymásután kergetted el magad mellől a komoly embereket, akik boldoggá akartak tenni! A leány keserű kacagása szétcsapott a szobában. Az öreg, becsületes bútorok szinte megrezzentek ennek a nevetésnek a hangjától. — Boldoggá! — Miért­ nem akadhat már ember, aki egy ilyen bolond, makacs leányszivet újra megdobbantson? Csak egy férfi van a vilá­gon? Ravasznak, okosnak kell lenni! Érteni kell hozzá! Odakinnn halk esőcseppek kopogtak az ablakon. A leány fázósan húzta össze vál­lán a finom selyemkendőt. Az utcán ernyők alatt párok suhantak el. Ismeretlen, forró örömök felé. A huszárra gondolt, meg a nevető, vidám kis asszonyra, akit most, ezen az őszbeboruló, nyirkos estén a meg­hitt, kedves kis szobában a karjai között tart. Ott ülnek ketten az illatos, fehér kis bölcső mellett és nézik az életük friss bim­bóhajtását. Gyerek!... Mint valami elér­hetetlen, szent, törékeny álomra, úgy gon­dolt a pici babára. Persze. Igaz! Most már aztán igazán vége mindennek. Kár volna tovább is forró gondolatokkal bíbelődni a huszárral. Maga elé képzelni a száját, ahogy mohón, szerelemesen közeledik hozzá ... Minek ilyen képzetekkel gyötörni magát? Mi értelme van ennek? Elmúlt, más irányba zuhant dolgok fölött ilyen visszahozhatatlan makacssággal tépelődni. Nincs ennek ér­telme. Hogy is mondta az any­ja? Ravasz­nak, okosnak kell lenni. Érteni kell hozzá. . . Csak egy férfi van a világon? Persze, hogy van több. De milyen sivá­rak, szegények. Az elmúlt karácsony estén itt volt az a kopasz, furcsa mosolyú kis télekkönyvvezető. A hebegő szellemeskedé­­seivel, amiken ő maga nevetett legnagyob­bat. Aztán az a létra, komoly, hosszú, evik­­keres adótiszt. Ahogy mélyen beleszorította a evikkerét az orra nyergére és beszélt Kantról, Nietzscheről, meg a többi súlyos gondolkodókról, mintha legalább is sógor­­ságban volna velük. Hol van mindezektől a huszár . . A postás csöngetett az ajtón. Levelet ho­zott Pestről. Gyürki Pista, az unokabátyja írja, hogy a napokban lejön Tardra, meg­látogatja őket is. Majd talán vasárnap dél­után. Csödítsenek össze egy kis jókedvű társaságot, mert ő mulatni akar. Magával hozza Domby Gergelyt is, lássák szívesen. Domby Gergely. Egy kicsit felparázslott a szíve erre a névre. Kis bolond, kócos poéta Akkoriban a Tárd és Vidékét szer­kesztette. Reggelenkint részegen itt hajku­­rásztak el az ablakuk alatt. Egyszer éjjeli zenét is adtak neki. A huszár a kardjára támaszkodva, kedves, spiccesen, a sapká­ját a szemére szorítva. Még így is milyen ennivalóan kedves és szép volt. No igen, és Domby Gergely ott állt mellette. Kócos, fekete haja úgy állt szerteszét izzadt, ré­szeg fején, mint valami megbolygatott ká­posztafej. Akárki volt, akármilyen csacsi, furcsa és beszámíthatatlan gyerek, mégis csak a huszár barátja volt. A finom, pará­­zsos mosolyú huszáré, akiért érdemes volt szomorúnak lenni és a szivét halk, keserű bánatba csukni. Domby Gergely: Kedves fiú volt, de neki nem tetszett. Nem tudott felmelegedni iránta. Mosolygott, kacagott a mókáin, de ennél több nem történt köztük sohasem. Az igaz, hiszen az a bolond fiú verseket is írt! Egyszer egy kötetét neki is odaadta. Ke­resni kezdett a holmijai között az illatos, fehérségtől szikrázó leányszekrényben. Itt van a ’. Valahová a sarokba szorítva, árv­ottan lapult meg. Kegyetlen mos­t az arcára. Még föl sincs vágy Gergely! Ha tudta volna, hogy nemtelennek ajándékozta az ő első kis kötetét. — Már éppen vissza akarta dobni a könyvet a többi lim­loni holmi közé. Azok közé a holmik közé, amikre nem kiváncsi, amik már talán nem is számítanak az életében. Lendülő feh­ér keze hirtelen megállt. Domby Gergely: Csinos ember volt mindig. Emlék­szik rá tisztán, milyen melegen nézett rá, milyen alázatos boldogan nyúlt a keze után érkezéskor és búcsúzáskor. De az ő lelkében a huszár képe élt diadalmasan egyedül, ennek a szerelemnek mindent betöltő fényé­nél dehogy is lehetett észrevenni az árnyék­ban meghúzódó halk kis poétát. Azóta, mint hallotta, állása van Pesten. Szép fize­tése. Abbahagyta a költészet virágos, de bi­zonytalan mesterségét és komoly, megálla­podott nyárspolgár leli belőle. Valami gaz­dag rokonától örökölt is. Az unokabátyja gyakran, ír róla Legutolsó levelében vala­hogy megpendítette, hogy Gergely nősülni akar. Meg hogy milyen nagyszerű, szolid fia lett ebből a régi, javíthatatlannak látszó lumpból. Hátha még valami rendes asszony kezébe kerülne . . . Csak úgy odavetve, alig érintve beszélt ezekről a dolgokról Pista a leveleiben. Nem is vette eddig észre, hogy a­­szavak mögött meghúzódó gondola­tok egyenesen neki szólnak, összeszorított szájjal, némán állt egy da­rabig az ablaknál Az anyja odakünn a konyhában a vacsorát készítette. Az eső élett A lámpák sárgás fénye enyhe arany­zománccal vonta be a csillogó nedves utcát. Domby Gergely! . . . Egymásután több­ször mondta ezt a nevet, de nem érzett sem­mit utána. Nagy kongó ürességet a lelkében. Ijedten eszmélt rá a valóságra, ő ezt az embert sohasem tudná szeretni. Dehogy is nem. Csak akarni kell, összeszorított száj­jal, dacosan, józanul akarni. Igaza van az anyjának. Mi­nek várni? Elérhetetlen álmok PAZARLÓ FÖSVÉNYSÉG, Budapest, aug. 31. Mai kultúrpolitikáink nem régen a tá­madó és védő harcok kereszttüzébe került. Régi vidéki egyetemeink fenntartása és új elhelyezése körül folytak a csatározások. Újabban ellanyhult ez a harc; úgy látszik, hogy a védőknek sikerült az ostrom inté­zőit meggyőzni a vidéki egyetemek életé­nek szükségességéről. Csodálni lehet, hogy ez a harc meg is indulhatott. A felső­okta­­tás és a tudományfejlesztés érdekein kívül a jogfenntartás elve is kívánja elűzött egyetemeink további életét, egyelőre itt a megcsonkított országban, ezeknek már puszta élete is hangos tiltakozás a régi otthonukba befészkelődött bitorlók ellen Fenntartásuk nem is kíván az államtól nagy áldozatot, az orvosi fakultásokon kí­vül, de ezek nemcsak a nemzeti jövő szá­mára dolgoznak, mint az orvosképzés fő­iskolái hanem korszerűen fölszerelt klini­káikkal már a jelenben is éreztetik kitűnő hatásukat egy-egy nagy vidék közegészség­ügyének megjavulására. A külföldi magyar kollégiumok ellen is kár harcolni, mert ha ezeknek nem is látjuk már a jelenben mu­tatkozó közvetetten eredményeit, a tudo­mányos képzés mélyítésével és nemzetközi baráti ismeretségek kötésével a jövőben meghozzák a nem­­ számára az anyagi kiadások erkölcsi kamatait. Ezek miatt nem érheti a pazarlás vádja kultúrpolitikánk mai irányítóit. De vannak méltán aggodalmat keltő tervek is, csodá­latos, hogy ezek elkerülik az ostromveze­tőknek egyébként túlság­an is éberkedő figyelmét. A kultuszminisztérium decentra­lizációjának terve közel áll a megvalósu­láshoz. Magát az elvet csak örömmel lehet fogadni mert túlságosan centralizált kor­mányzatunkban a decentralizációnak min­den kísérlete rokonszenves. Az a kérdés azonban, hogy a remélhető eredm­­nyek megérik-e a nagy anyagi áldozatokat. Mert

Next