Budapesti Hírlap, 1926. december (46. évfolyam, 273–298. szám)

1926-12-01 / 273. szám

2 termelési területe. Alföldün­k mezőgazdasági élete kiemelkedik előbbi sivárságából. A búza-, kukoricatermelés primitív szintája, a nyári pihenéstelen verítékezés és a téli naplopás rezsimje máris eltű­nőfélen van. A földmivelési kormány szakemberei szinte ott laknak télen a falvakban s bemutatás­­okra, előadásokra, tanfolyamokra gyűjtik össze a földmivelő népet. Nagyot fejlődött a háziipari foglalkoztatás, S°k helyi ünnep­­séget rendeznek a Faluszövetség emberei. Aki a mi téli falusi életünk egyhangúságát, tétlen aluszékonyságát ismeri, tudja, hogy milyen hasznos lélektani hatása van ezek­nek az akcióknak. Jelentőségben veteked­nek ezek a népoktatási intézmények szapo­rításával s közvetetten jó hatással vannak a gazdálkodás és termelés javulására. Fontos munkálkodása gazdasági, hiva­talos és társadalmi szerveinknek az, amely­­lyel Alföldünk tanyavilágába viszik a kul­turális és gazdasági haladás csíráit, ösz­tönző eszközeit. Rendkívül értékes mező­­gazdasági népréteg kapcsolódik bele ez­úton a nemzet felsőbbrendű életműködé­sébe. Olyan réteg, amely eddig a haladás népföltételeitől jóformán el volt zárva s a maga elzártságában, szinte kiesett a nemzeti élet vérkeringéséből. Itt vannak a legmélyebbre ható változások, nemzeti munkánk eredményességének javára. Jó lesz, ha a most folyó választási moz­galmak során ezek a jelenségek behatób­ban foglalkoztatják a politikusokat és a fölrázott érdeklődési­ választóközönséget. Mert az e változásokat eszközlő munkálko­dásnak még sok elvégezni valója van. A termelés és a forgalom érdekei például élénk alkotó tevékenységet kívánnak az útépítés terén is. Hiszen éppen az Alföld­nek van a legkevesebb kiépített útja. Vad­szertelenséggel lecsonkított vasúti hálóza­tunk csak a gépkocsi szaporításával egé­szíthető ki úgy, hogy a nemzet közgaz­dasági érdekeit teljes effektivitással szol­gálja. De ennek megint a jó utak nagy­arányú szaporítása az alapföltétele. A jó utak fogják szilárd alapra helyezni azt a haladást, amit Alföldünk mostanáig is föl­mutathat. A fölsorolt adatok és akciók minden­esetre arra vallanak, hogy a magyar nemzet komolyan veszi lezsugorított állami területének intenzív kimunkálását. Milyen derék dolog lenne, ha országgyűlésünket is túlnyomóan e munkálkodás mozzanatai foglalkoztatnák, nem pedig az eddig ta­pasztalt pártos torzsalkodások, destruáló lármázások és botrányok. Úgy látszik, az ország választóközönsége erős selejtező munkát akar végezni a mandátumra as­pirálók között. Nagy nemzeti érdekünk, hogy ez a törekvés sikerüljön. Mert bár az eddigi haladásban parlamentünk élet­működésének semmi része sem volt, két­ségtelen, hogy könnyebb­ és szélesebb lesz az útja, ha a törvényhozó testületek ma­guk is fölkarolják a haladást szóban levő munkáit. ronázatlan uralkodó szentesitett magyar törvényeket hatálytalanitott s a pápával szemben tanúsított megalázkodásában tel­jességgel megváltoztatta a magyarországi katolikus egyház helyzetét. A második (VII.) részben a krími háborút 1856. márciusában befejező párisi béke utáni viszonyok és események ismertetése következik. Az uralkodó pár körútja Ma­gyarországon eleinte némileg enyhített a közhangulat feszültségén — ami jórészt a bájos ifjú császárné hódító megjelenésének volt tulajdonítható — s ez bátorította a konzervatív főrendűseket arra, hogy kér­vénnyel járuljanak az uralkodó elé, az 1848. előtti állapotok visszaállítása iránt, amiben a 48-as törvényeken sarkalló jog­folytonosságot követelő Deák Ferenc persze nem érthetett velük egyet. Mikor aztán a kis Zsófia kir. hercegnő halála miatt meg­szakított körutat később a császár maga folytatta, a lelkesedés nagyon lelohadt. Sőt fokozta az elégedetlenséget a körút végez­tével kibocsátott laxenburgi­ kézirat, mely­ből kiviláglott, hogy a fiatal császár még mindig makacsul ragaszkodik az elnyomó kormányzat alapelveihez, ha a kivitelben hajlandónak mutatkozik is némi könnyíté­sekre és szűkmarkú kedvezményekre. A keserű közhangulatnak Széchenyi maró gúnnyal adott kifejezést a Bach által íratott Rückblick­re Blick címen adott híres vá­laszában. A következő rész az 1859-iki olaszországi háborúról és Bach bukásáról szól, s az elő­adás érdekességében szinte párját ritkítja. A világtörténelmi jelentőségű de hazánk különleges szempontjából is végtelenül fon­tos olasz háború előzményeit kitűnő cso­portosításba, a rejtett okokat és a követ­kezményekkel való okozati összefüggésüket nagy históriai érzékkel, a diplomáciai kér­désekben való kiváló jártassággal tárja elénk Berzeviczy Ausztria külpolitikai hely­zete már nagyon megromlott a krími há­borúban, mely alatt a monarchia távol tartván magát a tényleges beavatkozástól, Európa minden állama részéről bizalmat­lanságot keltett maga ellen. Mikor aztán helyzete a lombard-velencei királyságban mindinkább tarthatatlanná vált, s diplo­­máciája nem tudta Franciaországot vissza­tartani a Piemonthoz való csatlakozástól, és a háború kitört, Ausztria egyetlen szö­vetséges nélkül, egymaga volt kénytelen állani a harcot az egyesült olasz-francia haderőkkel. Tragikumát fokozta megfelelő hadvezér hiánya. Gyulay Ferenc gróf tá­bornok elvesztette a magentai csatát, a he­lyébe fővezérül lépő Ferenc József pedig a solferinói véres küzdelem után kénytelen volt Villa­francában hirtelen békét kötni, s egyik legszebb tartományáról Lombar­diáról, lemondani. A gyűlölt osztráknak ez a hatalmas ku­darca örömére és szerencséjére szolgált szegény hazánknak. Mert „az a politika rá­mondja e fényesen megírt lapokon Berze­­viczy, — amely benn a birodalomban az erőszakot ismerte egyedüli eszközének, hogy az erőszakolt békével és erőszakolt nyugalommal félelmes tekintélyt szerezzen kifelé, most egyszerre elveszettnek látta te­kintélyét, s megszűnvén félelmesnek lenni kifelé, nem tudott többé félelmes lenni be­felé sem“. A megvert hadsereg szomorú ál­lapotától s a pénzügyi bajoktól végtelenül súlyos helyzetbe sodort Ausztriát látva az elnyomás békáit töredezni érezte a magyar nép, amely tíz éven át erős öntudattal és bölcs erővel szorította magát a passiv resis­­tantia korlátai közé, s a nemzeti szellem újból hatalmasan fellobogott. A hitvány Bach-rendszer— mely annyi bűne és annyi ostobasága mellett legfel­jebb az igazságügyi kormányzat terén mu­tathatott föl némi érdemeket — elérte méltó sorsa: csúfosan megbukott. Ez azon­ban még — sajnos —­ nem jelentette az ab­szolutizmus végét, mert az osztrák intéző­­körök sokkal merevebbek voltak és sokkal kevésbé bölcsek, hogysem a magyar alkot­mány és szabadság visszaállításában ismer­ték volna föl a birodalom és a trón legerő­sebb oszlopát. Sőt megint egy elvakult­­ságra valló intézkedés következett. Hosszasabb előkészületek után 1859. szeptember 1-től keltezve jelent meg a ma­gyarországi protestáns egyházak belszerve­­zetére, iskolaü­gyére és államjogi helyzetére vonatkozó császári nyílt parancs. Ez a hír­hedt pátens elkobozván a protestáns egy­házak önkormányzatát, nemcsak a közve­­tetlenül érdekelt híveknek felháborodását vonta maga után, hanem mint a magyar közjog elleni újabb, alattomos támadás, min­den jó hazafit — felekezeti különbség nélkül — a küzdőtérre szólított. E küzde­lemről s annak eredményeiről majd a mű harmadik kötete fog szólani. Itt a II. kötetben a következő, szintén rendkívül érdekesen megírt rész az emigrá­ciónak az 1853-tól 1859-ig terjedő időszak alatti eseményeiről szól, kitűnően jellemez­vén az emigráció szereplőit, helyzetüket s egyéniségük szerint váltakozó hangulatukat. Lelke és vezére természetesen Kossuth volt az emigrációnak, a maga sokszor — mint pl. a keleti terveit magában foglaló s a török kormányt a mozgalmakba belevonni akaró emlékiratban —■ szédületes kalandor­­politikájával, melynél csak a III. Napóleon lelkiismeretlen biztatásai vezették félre a szegény emigránsokat. De a higgadtabb és belesebb emigránsok eléggé aggódtak s eléggé hibáztatták is a hevü­lékeny képze­letű Kossuthot. Legerősebb ellenfele ,Sze­mere Bertalan volt, a 49-es miniszterelnök, az első magyar felelős kormány belügymi­nisztere. Szemere rendkívül élesen támadta Kossuthot, aki mint mondotta , jogta­lanul ágál Magyarország nevében, hiszen Aradon 1849 augusztus 11-én, a legnagyobb veszély idején, alkotmányellenesen letette kormányzói méltóságát. De elítélte Kossuth szereplését Klapka is, a jeles hadvezér, va­lamint Vukovics Sebő, volt igazságügymi­niszter s Jósika Miklós, a híres regényíró. Kossuthot azonban sem a támadások, sem a sikertelenségek nem verték le lábáról. A krími háború elején elkedvetlenedett kissé, de azért tovább agitált, hol mint népgyülé­­sek szónoka, majd mint hirlapíró. Lelkes te­vékenysége szinte lázassá fokozódott az olasz háború kitörésekor s éppen azért vált aztán sok-sok csalódása közt is legkese­­rű­bbé az, amit Napóleon magatartása kö­vetkeztében a villafrancai békekötés után érezhetett, Magyarország felszabadítása iránt immár egész bizonyossággal táplált remé­nyét szétfoszolni látván. A kötet két utolsó része a gazdasági, tár­­sadalmi, irodalmi és művészeti életét vá­zolja, az ötvenes években könnyen áttekint­hető, igen ,jól tájékoztató képet nyújtva ha­­zánk anyagi és szellemi kultúrájának e korbeli állapotáról. Az osztrák uralom az egész birodalomra nézve összpontosított kormányzat mellett egy birodalmi társada­­lom kialakítására törekedett, ez az igyeke­zet azonban hajótörést szenvedett s a ma­gyar társadalom jobban összetömörült s nemzetibb életet élt, mint valaha. Az addig inkább elkülönült városi osztály is kezdett mindjobban összeforrni a régi nemesi osz­tállyal s a politikai létről leszorítod egységes nemzet lelkesen fogott hozzá a gazdasági munkához és társadalmi szervez­­kedéshez. A passzív rezisztencia nem kö­zönyt és a sok-sok sirva-vigadds nem medd. Budapesti Hírlap 1926 Hecem­ber T.­­(273. sz) Tót egyetem, amelynek nincs tót tanára. Miről keseregnek a lótok a cseh parlamentben. Prága, nov. 27. (Saját tudósítónktól.) Cseh miniszterel­­nöknek lenni aligha valami nagy élvezet a mai világban. Legalább is azzal a munká­val, amit Sveh­la miniszterelnök napról­­napra, söt éjszakáról-éjszakára kifejt, hogy biztosítsa a költségvetés megszavazását, tisztességes pályán maradandót alkothatna, így kénytelen húsz parlamenti párt vezé­rével és alvezérével órák hosszat tárgyalni. Ígérni olyanokat, amikről meg van győ­ződve, hogy úgysem teljesítheti, s kapaci­­tálgatni, hogy mondjanak le olyan követe­lésekről, melyeket azok maguk sem vesz­nek komolyan s csak azért támasztanak, hogy legyen miről alkudozni. A költégvetést általánosságban 137 szó­val 80 ellen megszavazta ugyan a képvi­­selőház, de 83 képviselő tartózkodott a szavazástól. Ha ez a 83 a 80 nemmel­ sza­­vazóhoz csatlakozik a részletes tárgyalás során, a kormányra szomorún végződik a­­ költségvetési vita és vagy kormány bukás vagy ex­ lex lett volna a vége. Kormány, bukás semmit sem javítana a helyzeten, mert az alkotmány szerint a májusi állam­­főválasztás miatt fel nem lehet már osz­latni a házat, tehát megint csak a mai parlamenti erőviszonyok alapján bukdá­csolhatna bármiféle új kormány. Legnagyobb jelentőségű a tót néppárttal folyó tárgyalás, mely hol megszakad, hol újra kezdődik. A tótok képviselete abba a szomorít helyzetbe jutott, hogy sem megbékélni nem tud a csehekkel, sem sza­kítani velük, így csak tárgyalnak vég és eredmény nélkül. Időnként megjelenik ez­V­ egy nyilatkozat, hogy a tót néppárt megszavazza a költségvetést csak azért, hogy a Svehla-kormány életét megmentse, egyébként azonban a párt képviselőinek parlamenti felszólalásai kifogástalanul el­lenzéki beszédek. Tegnap például Szívók képviselő beszélt az iskolaü­gyi miniszté­rium költségvetésénél s elpanaszolta, hogy a cseh uralom máig sem épített otthont a pozsonyi egyetemnek, melynek hajlékául a magyar kormány olyan gyönyörű tervet dolgoztatott ki, csak a háború miatt nem tudta megépíttetni. Azóta névleg tót fő­iskolává változtatták ezt az egyetemet, csakhogy csehül hivataloskodnak benne, csel­ nyelven jelennek meg a hirdetmények és egyetlen tót tanár sem tanít benne. A diákok barakkokban laknak, mert a kor­­mány szerint internátusra nincs meg a szükséges hatmillió, ellenben nyolcvanmil­lió koronás rendőrigazgatósági palotát tud­tak építeni Pozsonyban. Az importált cseh tanítók a tót iskolákba bevezették a val­­lástalanságot. A felvidéki minisztérium 1­7 alkalmazottja közül 110 cseh, a bank­­tisztviselők közt alig van már tót; a kö­zépiskolákat évenként nagy tömegben végzi a tót fiatalság, de nem tud elhelyez­kedni, mert a Felvidéken minden pozíciót a bevándorolt csehek kerítettek a kezükbe. A tót kulturegylet egy fillér államsegélyt sem kap, a tót kultúráért, népművészetért semmit sem tesz a cseh kormány, ellen­ben po­tikai szolgálatokért nyalcra-főre adja ki az italmérési engedélyeket, úgy hogy tizetnnyi korcsma van a Felvidéken, mint volt a magyar uralom alatt. A magyar keresztényszocialistákkal nem is próbált tárgyalni a miniszterelnök, elé­gedetlenségüket oly élesen ecsetelte a kép­­viselőházban Szüllő Géza, a párt elnöke és Gbregorovics Lipót. A magyar egyetemet, a négy új magyar középiskolát, illetőleg a bezártak megszüntetését Rozsnyón, Léván, Eperjesen és Ungvárott; magyar szakisko­lák, mezőgazdasági középiskolák, szőlészeti és borászati iskola, magyar tanító-, tanító­nő-, óvónő- és bábaképzőintézet fölállítá­sát, a magyar iskoláknak tisztán magyar tanerőkkel való ellátását, még kortesigéret­­képpen sem­ vállalja soha semmiféle cseh kormány. Így tehát magyar részről csak a Szentivány-féle nemzeti párttal kezdte meg a tárgyalást, hogy milyen alapon volna hajlandó megszavazni a költségvetést. Szentivány tizennégy pontba foglalta köve­teléseit és a miniszterelnök kiadta referá­­dára ezeket a pontokat az egyes szakmi­nisztereknek. A legbiztosabbnak látszik, hogy a kor­mány a költségvetés egyes tételeire külön­­külön igyekszik többséget összetaktikázni. Egyes tételeket a cseh és német polgári pártokkal együtt megszavaznak Hlinkáék, ami ellen ők állást foglalnak, mint az el­nökség, a külügyminisztérium és a kultusz­­költségvetés, azt megszavazzák a szocialis­­ták. Szóval valahogy csak lesz, mert még sohasem volt úgy, hogy sehogy sem lett volna. Még Csehországban sem. Miért lép be a tót néppárt a Svehla-kormányba. P­rágából jelentik, hogy a tót néppárt a Slovak hasábjain nyilatkozatot tesz közzé, amelyben kifejti, mily okok késztetik a pártot a kormányba való belépésre. A be­lépésnek az az oka, hogy újból jóvátegyék azokat az erkölcsi és anyagi károkat, ame­lyeket az eddigi radikális és szocialista irány okozott. E mellett a polgári pártok megegyeztek abban, hogy az egyes ország­részek autonómiájának végrehajtása kere­tében a Felvidéken is autonómiát létesíte­nek. Fontos kulturális, egyházi, gazdasági és szociális kérdések megoldásáról van szó. Szó van végül a kommunizmus ellen való küzdelemről. A tót néppárt teljes erővel akar szembeszállni a kommunistákkal. Az aktivitás azonban nem jelenti, hogy a párt végleg kormányon marad. ,A tót néppárt ellenzéki álláspontra fog visszatérni, ha a Svehla-kormány­ nem váltja be az autonó­mia megteremtésére von­atkozó reményeit és várakozásait. A POLITIKA HÍREI. Olasz elismerés Bethlen István gróf politikájáról. A Corriere della Sera vezetőcikkben fog­lalkozik Bethlen István gróf ötesztendei mi­niszterelnökségével és a képviselőválasztá­sok esélyeivel. A cikkíró a bevezető sorok­ban kategorikusan kijelenti, hogy Bethlen grófnak a legnagyobb nehézségekkel kel­lett megküzdenie amelyeken reális és okos politikájával úrrá is lett. Semmi kétség, hogy a mostani választásokból a kormány, párt óriási többséggel kerül ki. Főispán­ székfoglaló. Balassagyarmatról jelentik: Nógrád és Hont vármegyék törvényhatósági bizottsá­gának. Baross József alispán elnöklésével, novem­­er 30-án tartott közgyűlésén tette le hivatali esküjét Pállyi Pál főispán, ugyszól­­ván az egész vármegye jelenlétében. A köz­­szeretésben álló főispánt a tisztviselői kar részéről Palotay Zoltán dr. vármegyei fő­­ügyész, a törvényhatóság részéről pedig Jeszenszky Kálmán prelátus, apátplébános üdvözölte. A székfoglaló után 300 terítékes lakoma volt. A zsidó hitfelekezet képviselőinek válasz­­tása a felsőházba. Az országgyűlés felsőházáról szóló tör­­vény rendelkezésének megfelelően a vallás- és közoktatásügyi miniszter az igazságügy- miniszterrel egyetértve rendeletben megállap­­ította az izraelita vallásfelekezetet a felső*­házban képviselő lelkészek választásának­ szabályait. A rendelet értelmében a válasz­tási jog gyakorlására a hazai önálló izrae­­lita hitközségek jogosultak; fiókhitközségek és egyes városok imaegyesületei vagy­ tem­plomi körzetei a választásban nem vehet­nek részt. A hitközségek a választási jogot két-két kiküldött útján gyakorolják; ezek egyike a hitközség elnöke, akadályoztatása esetén alelnöke, másika pedig a hitközség szabályszerűen megválasztott lelkésze. A­ budai, óbudai és kőbányai önálló kongresz­­szusi hitközségek és a budapesti ortodox­ hitközség két-két kiküldött útján vesz részt­­ a választásban, a pesti kongresszusi hitköz­­ség ellenben a két kiküldöttön felül még tizennyolc kiküldött útján; ezek közül ki­lencet a hitközség elöljárósága a hitközség tagjai közül választ, kilencet pedig a hit­község lelkészei közül jelöl ki. A választás kijelölés alapján történik; a jelölést a bel­ügyminiszter által a felsőházi tagok válasz­­tására kijelölt határidő kezdetéig kell meg­ejteni. A kongresszusi alapon álló szerve­zet kijelölő bizottsága három lelkészt hoz javaslatba; ezek közül az egyiknek a pesti izraelita hitközség egyik lelkészének, a má.

Next