Budapesti Hírlap, 1927. január (47. évfolyam, 1–24. szám)

1927-01-01 / 1. szám

4Bmupest! ffl­tw 19TJ m­smSx T, fi, Rj ellenmondási kedve ott sem hagyta el. Jöttek komolyabb összeütközések is. Vámbéry művét ismertettem és bírál­­­­tam. Szembeszállottam az akkor az Akadémián uralkodó finn-ugor iskolá­val és­­a török rokonság mellett foglal­tam állást. Ez a finnek törzsfőjének, a tudós, derék Hunfalvy Pálnak olympusi haragját zúdította reám. Iparkodtam kellően megfelelni neki és Gyulai ne­kem adott igazat. Mint igazi tudós, Hunfalvy csakhamar békejobbot nyúj­tott nekem. Más veszedelem következett, az ed­digieknél sokkal viharosabb. Az Aka­démia történeti bizottságnak rendszer­telenséget, mulasztást vetettem sze­mére. Erre Fraknói Vilmos felelt na­gyon fölényesen. Ugyanazon a hangon válaszoltam. Szilágyi Sándor, régi jó­akaróm is annyira sértve érezte magát, hogy megvonta tőlem az engedelmet, hogy az egyetemi könyvtárban folytas­sam tanárképző leckéimet. Mikor a harc megkezdődött, Gyulai, miután cik­kemet elolvasta, azt kérdezte: „Jól fel­kötötte-e azt, mije mint a németnek?"* Igenlő válaszomra teljes tűzzel ment bele. Már arról beszéltek, hogy az Aka­démia udvarában vérpadot állítanak, e­lőbb Gyulait végzik ki, aztán engem. De úgy látszik, igazam volt. Salamon egész erővel mellém állott és a bizottság el­fogadta javaslataim egy részét. Ebből megtanultam, hogy olyan ügyért, me­lyet igaznak tart, kész a végsőkig har­colni. Hogy eljárását más is vezette, a hadakozáshoz való kedve, nem kétsé­ges. Bennem is azt becsülte. Egyben úgy fejezte ki ezt a gondolatát: „Jó, ha összecsapnak a kardok, úgy pattan ki az isteni szikra: az igazság". Tudni kell, minő szentség volt előtte az Akadémia, melynek titkára, meg a Kisfaludy-Társaság, melynek elnöke volt. Látni kellett őt, mint sür­­gött-forgott ott, mint beszélte meg az Akadémia nagy hete előtt, Arany Já­nossal, később főképp Lévayval, ki olyankor nála szállott meg, a legkisebb részleteket is. És mégis, kész volt ennek az annyira kegyelt nemzeti intézmény főemberei ellen fellépni, ha valami ott nem volt rendben. Annyira tisztelte, hogy tökéletesnek óhajtotta volna. Volt vele még egy összetűzésem Schöffle, a híres nemzetgazda osztrák miniszter Hohenwart idejében, kiadta emlékiratait. Azokról bírálatot írtam a Szemlének. A könyvben, mely a ma­gyar viszonyokra is kiterjeszkedik, szó van Apponyi Albert grófról is, ki­ről mint „kitűnő szónokról". Ezt egy idézőjelben megírtam. Jó hozzám Voj­­novics Géza, hogy Gyulai törölni kí­vánja ezt a jelzőt. Ebbe nem egyeztem bele és kértem, mondja meg a főszer­kesztőnek. Másnap magához kért Gyu­lai, kinek megmondtam, hogy inkább meg se jelenjék a cikk. Kérésre fogta a dolgot: ebben az egy dologban tegyek kedvére, soha többet ilyent nem kíván. Engedtem, emberismerő volt, tudta, hol kell az embert megfogni. Na, uram! Ez volt rendes megszólí­tása, miután valami csipkedés követ­kezett. Ezt a szokását hamar kitanul­tam és magam kezdtem a támadást. Eleinte meglepődött, de aztán természe­tesnek találta és inkább örült, hogy van min vitatkozni. Mert igazi ereje a vitában nyilvánult meg. Tudása nem volt széleskörű, hanem annál szilárdabb alapon nyugvó. Az irodalom és a kritika terén ember le­gyen, ki megállott ellene. Logikája egyszerű és meggyőző. Politikai kérdé­sekben is érvényesíteni tudta, nagy be­látással véleményét. Ha komoly tárgy­ról volt szó, minden személyeskedéstől tartózkodott. Hogy mennyire talpra­esett és gyors az eszejárása, a követ­kező eset bizonyítja. Nálam voltak egyszer Lévayval, Görgei Artúrral, ott volt Feszty Árpád is nejével. Jókaira terelődött a beszéd és Gyulai csipkedni kezdte a termetre is nagy regényírót. Görgei ellentmondott, én is hozzá sze­gődtem. Gyulai körülnéz, nem érti, hogy egyedül maradt. Aztán egyszerre a tábornokhoz fordul: „Hallgass, te hazaáruló voltál!" „De én csak nem voltam hazaáruló", vetem közbe, „ön meg elhitte, hogy Görgei hazaáruló." Erre olyan kacagás támadt, hogy ren­gett bele az asztal és Gyulai megelé­­gedten törölte bajszát. Mese, mintha udvariatlan lett volna. Ellenkezőleg, finom volt a modora. De a léhák, nagyképűek ellen erősen ki­kelt. „Vén szamár, vagy fiatal szamár, mindegy" volt egy kedves mondása. Szembe dicsérni ellenkezett természeté­vel. A milleneumi akadémiai nagygyű­lést köv­ető banketten nekem kellett fel­­köszönteni a nap hősét, Kállay Bénit. Feladatomnak igen röviden feleltem meg. Gyulai hozzám jó: „Soha sem hit­tem volna, hogy ennyi esze van“. Ilyen volt, mikor dicsért Mit szólt volna, ha nem tetszik beszédem? Egyszerűsége, igénytelensége párat­lan. Meg is tréfáltam egyszer. Mikor a főrendiházat átformálták, Gyulai is kinevezett tagja lett. Nyáron, 1875-ben, dolga akadván Pesten, eljött hozzánk is. Meg kell látogatnia Vay Miklós bá­rót, az elnököt. Az elnök visszaadja a látogatást. Hová ültet? Arra a kis pam­­lagra, melyen minduntalan valami pipacsutorába ütközhetik az ember. Rábeszéltük, hogy mégis szerezzen az ilyen jeles és előkelő vendégekhez méltó bútort. Soká ellenkezett, jó az igy is. Végre engedett és ősszel büsz­kén mutogatta a „Schöberl“-t: nappal szék, éjjel ágy. Ezzel a jellemvonásával összefüg­gött, hogy esküdt ellensége volt min­den ünnepeltetésnek, jubileumnak. De az ő órája is ütött. Beöthy Zsolt Eötvös Lóránttal elment hozzá, mert 70 éves lesz, azt mégis meg kell ünnepelni. Ri­degen, lármásan visszautasított min­dent. Ekkor hozzám fordultak. Beállí­tok hozzá adatokért. Igaz-e, hogy ő már 1825 végén született és mivel csak 1926 jan. 25-én ünnepelték meg, ezt a napot vették születése napjának? Azt felelte, nagyon valószínű, hogy így esett. Erre azt mondtam: január 25-én 11 órakor elmegyünk az Akadémia kistermébe, jöjjön el Ő is velünk. Csupa jó barát: Beöthy, Eötvös, né­hány hölgy, köztük Bánffy Györgyné bár­óné, a­kit különösen tisztelt. Hozza el fiát és szép menyét is. Első a miniszterelnök is, Bánffy Dezső, — más senki. Semmi dikció, de ezzel ne­künk, barátainak tartozik, mert mi mindenesetre ott leszünk. „így hát mégis csak megjubilálnak!" kiált fel. Soha se felejtem el azt a ke­serű, lemondó arckifejezést, mellyel az el nem kerülhetőbe belenyugodott. Nem is történt ott más, mint az, hogy Bánffy átnyújtotta neki a Szent István­­rendjelet, melyet Arany János is éke­sített. Mély családi érzés hatotta őt át és sok súlyos csapást mért rá a sors. Neje ifjan halt meg, leánya, a gyönyörű szép Margit, kit legsikerültebb művének szoktam nevezni, korán elhunyt. Aranka leánya soká volt beteg. Egyet­len fiának koporsóját is követte. Mint igaz férfi nem vitt más érzést költemé­nyeibe, mint azt, mivel tele volt szive. Ezt a mély érzést átvitte barátaira is. Minden iránt érdeklődött, mi őket érintette: örült, busult velük. Péterfy Jenő öngyilkossága mélyen megrendí­tette. De mikor hírül vittem neki, hogy Riedl Frigyest megválasztották egye­temi tanárnak, szinte táncolt örömében. Mikor 1908 őszén lábam kificamodott tottan Herendy Ödön. — Éppen a lap­zárás pillanatában halljuk, hogy Palo­tás Dóra, a bájos művésznő, a közön­ség és a szépség bálványa megmérgezte magát. Az orvosok minden kísérlete, hogy megmentsék, hiábavalónak bizo­nyult: a művésznő a hajnali órákban meghalt. Tragédiáját egyelőre a titok mély homálya veszi körül." Herendy Ödön tisztán látott keresz­tül azon a mély homályon. És amit még nem látott, azt az a levél magya­rázta meg, ami ott feküdt az újság alatt. Palotás Dóra írta: „Kedves Ödön! Csak ezt az egy módját tudtam találni annak, hogy magát megmentsem. Hogy eladjam magamat, ahhoz még volt elég erőm, de, hogy oda is adjam, ahhoz már nincs. Ha a magáé nem lehetek, nem leszek senkié sem. Felejtsen el és le­gyen boldog. Dóra." Herendy Ödönnek összeszorult a torka is, a szive is. Fuldokolt. Kapko­dott a szalmaszálért, a mentőcsónak­ért. De a víz, az élet vize, megtagadta a további szállítást. S a szél, az élet szele fagyosan feléje süvített: fűlj meg! Herendy Ödönnek kidülledt a szeme. Víziók táncoltak előtte. A szép, a hó­fehér halott, akinek tiszta viráglelke el­suhan és fölemelkedik a kék végtelen­ség azúrjába. És akivel ott száll, a messziségbe a halott árnyék is, a har­madik játszópajtás, aki bujósdit játszik Herendy Ödönnel. Elbújik és­­ soha­sem kerül többé elő. A gondos szülő nagyon jól tudja, hogy nem csokoládé, nem cukorka az, amire a fejlődés­ben lévő gyermeki szervezetnek szüksége van. Azok közül a fontos tápanyagok közül, amelyek a szervezet felépítésére és erősítésére szolgálnak, a cukorka csak a cukrot, a csoko­ládé pedig ezenfelül a kakaó szerény táp­értékét tartalmazza. A növekedést, a csont- és idegrendszer erőteljes fejlődését előidéző vitaminok főleg a malátában, a tejben, a tojásban vannak felhalmozva. Ezeknek a ter­mészetes tápszereknek minden tápértékét koncentráltan és összes vitaminjeit változat­lanul egyesíti magában az OVOMALTINE, de csak az ­­­­ let. A zsebében ott van minden. Min­den? Igen. Minden. Az egyik milliárdot Harács vissza­adja Dórának. A másik milliárd meg­marad neki, a zsebében van. A hivata­los sikkasztás csak mese, bizonyosan ürügy, amit­­Harács azért talált ki, hogy a formátlan üzletnek formát ad­jon. Az üzlet leleményessége kifogyha­tatlan. Jókedvűen sétált az utca éjsza­kájában, minden lélekzetvételével a gondatlanság gyönyörét szürcsölte. A kivilágított, a ragyogó ablakok mögött olyan élvezeteket találhat, amilyenekre éppen véletlenül megfájul a foga. Az élet mégis csak szép! Dóra nélkül is szép! . . . Dóra . . . Eszébe jutott a kis mese, amit valaha, régesrégen, gye­rekkorában, az iskolában olvastak. — Bujósdit játszott a víz, a szél és — a becsület. A viz elbújt. De a patak h imarosan kifecsegte, hol van, merre !. Megtalálták. Azután a szél bujt el. Ám volt nehéz ráakadni. Ma már m­indenki tudja, honnan fúj a szél. A­­i­a becsületre került, hogy elbújjon. de a becsület szabadkozott. — Gondoljátok meg! Ha én egyszer­­bújok, sohase találtok meg többé! Herendy Ödön elmosolyodott, majd­nem nevetett. Milyen naivitás! Az erős ember a becsületen is kifog. Az erős ember elől a becsület nem mer el­bújni. Herendy Ödön erősnek érezte magát. Céltalan ődöngése közben lármás mulatóhelyhez ért. Tánc és muzsika zsongott ki az utcára. Bement. Megvi­selt idegeit a pezsgő felizgatta. De a bú­­vócska meséje minduntalan előtolako­dott. És Herendy Ödön már nem ne­vetett. Hogy az ember néha meg nem tud menekülni egy-egy ócska melódiá­tól! Trombiták recsegnek, dobok pe­regnek, szirének énekelnek. Nem hall­juk. De valahonnan messziről előresz­ket a méla sóhajtás: cserebogár, sárga cserebogár! És csak azt halljuk és csak azt hallgatjuk. Ha én egyszer elbú­jok! . . . Még egy üveg pezsgőt! Sza­bad a mámor! Szabad az élet! Minden szabad! — Dóra! . . . Bosszúsan rántotta föl vállát. Mit akar? Végre is a maga életét mindenki úgy rendezi be, ahogy jónak látja. Nem tartozik neki semmivel sem. Az életé­vel semmi esetre sem. A milliárdját pe­dig visszakapta. Az ember nem vehet el mindenkit, aki egy ideig tetszik. Az ügy rendben van.* Mámorosan, hajnaltájban vetődött haza és mindjárt elaludt. Csak késő este ébredt föl. Annyira elmerült a szabadság, a milliárd és a gondatlan­ság gyönyörébe, hogy alig tudta rendbe­szedni gondolatait. Félt, hogy álmodik és majd fölébred. De a milliárd ott volt a zsebében. És a Harács nyugtája a másik milliárdról: a Dóráéról. Kétség­telen tehát, hogy nem álmodik. Szórakozottan nézte a postát. Leg­előbb az újság akadt a kezébe és fü­­työrészve futott­ át rajta. De a fütty a szájához fagyott. Arcát a vér öntötte el. „A művésznő halála — olvasta izga­ Dr. Wander-féle OVOMALTINE, amely táplál, erősít, hizlal. Ha tehát azt akarjuk, hogy gyermekeink egészségesek és ellentállóképesek legyenek, a tanulás és iskola fáradalmait ne érezzék, adjunk nekik a reggeli és uzsonna­tejhez 2—3 kávéskanál OVOMALTINE-t, ame­lyet jó és kellemes izénél fogva úgy a gyer­mekek, mint a felnőttek szívesen szednek. Egy doboz ára 1 pengő 50 fillér, forgalmi adóval együtt. Kapható gyógyszertárakban, drogériákban, fű­szer- és csemegekereskedésben. Magyarorszá­gon gyártja, mintát és ismertetést ingyen küld a Dr. Wander gyógyszer- és tápszergyár rt., Budapest, X., Kereszturi­ út 30. és nem járhattam ki, 82 éves korában még felbotorkált hozzám. „Szegény, ilyen fiatalon", így köszöntött be hoz­zám. De követelő is volt. Abban az ál­lapotban nem igen írhattam. Kapok tőle levelet: „Ön nem törődik velem, én sem törődöm magával". Sikerült egy cikkel teljesen kibékítenem. De ez volt az utolsó levele hozzám, írói munkájából lehet csak meg­ismerni. Nem volt nálánál pontosabb szerkesztő, de mint író éppen oly lelki­ismeretes és körültekintő. Minden szót latra tett, verseknél sokszor eldúdolga­­tott minden taktust, hogy teljesen helytálló-e a ritmusa. Prózája kétségte­lenül utol nem ért mintája a magyar írásnak. Nagy bibelődésének és meg­fontolásának köszönhető, hogy való­ban alig van művében kivetni való. Viszont azzal a nagy kárral járt, szinte a túlzásig menő vigyázata, hogy csak szűk marokkal nyújtotta nekünk Mú­zsája adományait. Reá valóban áll az, hogy amit könnyedén írnak, azt nehéz elolvasni, mi nagy vesződséggel készült, könnyen. Romhányiát soha sem fejezte be. Pedig meg volt fejében az egész, el is mondta nekem részle­tesen, hogy akarja befejezni, de a sok A csuksamájolaj gyermeknek, szülőnek, orvosnak egyaránt gy Az angolkór, tüdőbaj, a szervezet le­romlása pedig elsősorban a csukamájolaj rendszeres használatával előzhető meg, illetőleg gyógyítható. JEIKIÜLT a legkellemesebb csokoládéiza­por alakjában tartal­mazzá a csukamá­olajat.Minden gyermek valósággal intene csemege gyanánt fogyasztja. Orvosok, szülők, tanítók ezrei a legnagyobb elismeréssel nyilatkoznak a JEMALT-re! Prof. Stoeltzner stb. gyermekorvosok véleménye szerint, minden csecsemő­­nek 2 hónapos korától kezdve rend­szeresen kellene csukamájolajat adni. A csukamájolajat csak kínnal szedik, a JEMALT pedig élvezetet jelent a gyermeknek és szülőnek egyaránt. Kapható minden trógyszertárban Isc­y doboz ára K 31 .(ion DR­Budapest, X., Keresztúrnéát 30.

Next