Budapesti Hírlap, 1927. január (47. évfolyam, 1–24. szám)

1927-01-01 / 1. szám

Budapest, 1927. XIV11. évfolyam, 1. szám. Ünnepi szám ára: 10 fillér. Szombat, január 1. Budapesti Hírlap Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Ki­fizetés: axaks Egy hónapra 4 pengi, negyedévre 10 pengi 80­llér. Ausztriában egy példány ára hétköznap 30 ötösében, vasárnapon 40 Groschon. Kg7«« Mém Ára 16 fil­lér. :­­ Külföldre az előfizetés kétszerező. Hirdetéseket Budapesten felvesz minden hirdetőiroda. Főszerkesztő: Csajthay Ferenc. Felelős szerkesztő: Sándor Tivadar. Szerkesztőség: VIII. kerület, Bökk Szilárd­ utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal, VII., József-körút 5. szám. Telefonszámok: J. 43, J. 53, J. 63, J. 23—84. Levélcím: Budapest 4, Postafiók 55.­ ­ Újév, Budapest, dec. 31. Nem marasztaljuk egy pillanatra sem az­­ esztendőt. Csak illanjon el minél gyorsabban. Nem mintha nem hozott volna semmi jót. Van mit meg­hálálnunk a Gondviselésnek, mert megpróbáltatásaink megritkultak és az erőgyűjtés megindult. Az elmúlt éveket a letűnővel együtt a megpró­báltatások korszakának tekintjük. A göröngyös utat a Gondviselés mérte ránk, a Gondviselés pedig tudja, hogy mit mivel. Éreznünk kell, hogy az égiek kegyelmét nem veszítettük el. Miért is veszítettük volna el? Legrette­netesebb kétségbeesésünkben sem for­dultunk el a legszentebb fogalmaktól: Istentől, hazától, emberiségtől. Ren­deltetésünk tudata ismét fellángolt. Ismét felemelkedtünk történelmi hiva­tásunk magaslatára. A finis Hungáriáé csak gyáva agyak kipárolgása volt. El­lenségeink eltorlaszoltak előlünk min­den járható utat, hogy életképtelensé­­gü­nket bizonyítsák. A világraszóló me­rénylet nem sikerült. Élünk, bebizo­nyítottuk, hogy van jövendőnk és méltó, nélkülözhetetlen tagja vagyunk az európai népcsaládnak. Mindez persze nem történik kínos vajúdás, véres szenvedések és hallatlan áldozatok nélkül. A mai nemzedéknek sokkal súlyosabb a feladata, mint volt a Rákóczi Ferenc, vagy a Kossuth La­jos nemzedékének. Voltak gyászos órák, mikor szembetaláltuk magunkat az egész világ érzéketlenségével, elfo­­gultságával, semmibevevésével. És a leggyászosabb volt, mikor önmagunk­kal hasonlóttunk meg. De most már nem vonhatja senki kétségbe, hogy a lét és nemlét kérdésén túlestünk. A Nagy-Magyarországtól még igen messze vagyunk, kisajátított testvéreinket még nem ölelhetjük magunkhoz, de van már magyar állam, az oldott kévét egybe­foglaló, élő, dolgozó, erő- és hatalom­­gyűjtő organizmus, melyet nem lehet többé megsemmisíteni. Volt már úgy, hogy nem volt magyar állam, volt már úgy, hogy csak a trianoni papíron volt meg, de most már megvan élő valóság­ban. Már nem ismétlődhetik meg egy­könnyen, hogy kény­szerítve legyünk idegen akaratot, idegen parancsot tör­vénybe iktatni. Már nem történhetik meg egykönnyen, hogy önállóságunk legcsekélyebb életjelére fegyvercsörge­­téssel válaszoljanak a szomszédból. Az ilyen megalázás ellen oltalmat nyújt az immár tisztábban látó nemzetek tisztessége, embersége és jogérzete. Nem vagyunk már bedeszkázva, ismét belekapcsolódtunk a nemzetközi élet láncolatába. Talán már szabad mondanunk, hogy úgy lelkiekben, mint anyagiakban ki­állottük az iszonyú teherpróbát. A megpróbáltatások éveiben nem lettünk gyöngébbek, ellenfeleink nem lettek erősebbek. Mindazáltal ne bízzuk el magunkat. Létünk, boldogulásunk, fej­lődésünk nemcsak tőlünk függ, hanem attól a nagy átalakulástól is, melytől forrong, nyugtalan egész Európa, sőt az egész világ. A világháború nem ol­dott meg semmit, annál több nyomorú­ságot, bizonytalanságot hozott. Elmé­letek, áramlatok követelődznek, me­lyek ismeretlen tájak felé sodorják a népeket. A múlt század éltető eleme a szabadelvűség és a parlamentarizmus volt. Ma ezekről, mint elhasznált rek­­vizitumokról beszélnek. A mostani szá­zad uralkodó planétája a demokrácia. Nevűi idegen gondolat ez tőlünk. Be le­het bizonyítani, hogy a magyar fejlő­dés, ha vontatottan is, mindig a de­mokrácia felé haladt. Legfrissebb bi­zonyíték e mellett az új felsőház. De már bő tapasztalatunk van arról, hogy a demokratikus gondolat még nem minden, még nem maga az üdvösség. Épp úgy vissza lehet vele élni, mint­ a múlt században visszaéltek a szabad­­elvűséggel. A nagy világrendezés alkal­­­­mával megrágalmaztak bennünket a reakcionáriussággal, hogy annál ért­­­­bertelenebbü­l bánhassanak el velünk a demokrácia nevében. Ki ne emlékeznék a wilsoui pontok csábításaira. Megkós­­toltatták velünk a demokraták uralmát. Hogy megkozmásodtak alatta a sza­badságok, a kultúra, a jólét! De látjuk a nagy nyugati demokráciák vergődé­sét is és éppen nem irigylendő boldog­ságát. És nem a demokrata kicsapon­gások eredm­énye-e az antidemokrati­kus diktatúrák? Mégis minden áron „nyugati" értelemben vett demokratá­kat akarnak belőlünk gyúrni. Mi csak maradjunk demokraták a magunk módja szerint. A nagy párt a libera­lizmus, demokratizmus, radikalizmus és kommunizmus közt, döntsék el má­sok. Nekünk a megfigyelés és a tanul­ságok levonása a feladatunk. Egyelőre fontosabb dolog vár ránk. Az államot, a társadalmat kell meg­erősítenünk a közöttünk és körü­löttünk ólálkodó veszedelmek és áram­latok ellen, hogy önálló nemzeti életet tudjunk élni. Ez az egyetlen út Nagy- Magyarországhoz. Nem kell ehhez más lelki dispozíció, mint hogy egymással összeférjünk. Hogy türelmesek legyünk a türelmetlenekhez, és gyöngédek a tü­relmesekhez és szenvedőkhöz. Ha azok leszünk, akkor könnyebben lesznek el­kerülhetők az anyagi, szellemi és er­kölcsi megrázkódtatások, amelyek oly vigasztalanokká tették a közelmúlt időket. Tudjuk, hogy az új év sem fog min­dent meghozni. Hiszen olyan sok a pó­tolni való. Mindazáltal optimisták va­gyunk, mert bízunk a leghatalmasabb sorsfordító erőben, a Gondviselésben. A genfi merénylet ügye. Budapest, dec. 31. Nemcsak Magyarország, hanem az egész művelt világ méltó érdeklődéssel tekinthet a jövő év január 24-ikére kitűzött genfi es­küdtszéki tárgyalás elé, amikor Juszt Iván magyarországi szökevény bűnügyét tárgyal­ják Bethlen István gróf, m. kir. miniszterel­nök súlyos megsértése címén emelt vád miatt. A vádat a svájci szövetségi államügyész képviseli s az ítélkezést a szövetségi es­küdtszék hatáskörébe utalták, amelynek hatáskörébe egyébként az állam biztossága ellen elkövetett büntettek tartoznak s az öt­venes évek óta mindössze kétszer hívták össze. Azt hinnék, hogy maga ez a tény a leg­nagyobb érdeklődést keltette a tárgyalásra kerülő bűnügy iránt a svájci közvélemény­ben. Sajnos, nem így van. Maga az esküdt­széki tagválasztás a legnagyobb közöny mellett szokott lefolyni Svájcban s ez az anyagi érdekeit kitűnően igazgató nép az eddigi fejlemények szerint a bűnügy nagy nemzetközi jelentőségét nem fogta fel. Amint tudjuk, múlt év október 18-ára volt kitűzve ebben a bűnperben a főtárgya­lás, amelyet a vádlott kérelmére annak be­tegsége miatt elhalasztottak. E főtárgyalást megelőzően történtek egyes bírói intézkedések, amelyek meg­döbbenést, sőt, minek tagadjuk, a felhábo­rodást robbantották ki Magyarországban. Az történt ugyanis, hogy a bíróság elnöke, az esküdtszék s a sértett félként szereplő m. kir. miniszterelnök, sőt az államügyész meghallgatása nélkül a vádlott indítvá­nyára igen különös bizonyító eljárás le­folytatására jelentette ki készségét. Elren­delte nevezetesen Magyarország közállapo­tainak megvizsgálását a vádlott tanúi útján, annak a kérdésnek tisztázását, hogy a köz­­társasági mozgalom üldözése a legsötétebb barbársággal történik-e, úgy hogy e miatt a legjobb hazafiak és a legértékesebb polgárok, a szabadság és a jog rajongói Magyaror­szágról menekülni kénytelenek. Még több hasonló kérdés megtárgyalásáról is szó volt, olyan kérdésekről, amelyek Magyar­ország elvitathatatlan belső ügyei s ame­lyekről egy idegen állam a tanúk soka­sága mellett sem képes véleményt al­kotni, de ezt a jogosultságot magának sem­miféle jogi szabály alapján nem is igényei­ben. A svájci bíróság ezzel az intézkedésével tehát elsősorban kétségtelenül beleavatko­zott Magyarország belső ügyeibe, s másod­sorban pedig vitássá engedte tenni a vádlott bűnösségét a bűnügyre nem tartozó tények­től, harmadsorban pedig megsértette a nép­­szövetségi egyezségben vállalt ama kötele­zettséget, amely szerint Svájc területén a népszövetségi gyű­lés kiküldötteinek cselek­vési szabadságát minden feltétel nélkül biz­tosítja. Mi is a bűneset tulajdonképpen? Magyarország, mint a Népszövetség tagja, 1926 június havában Genfbe küldte képviselőjeként, a népszövetségi tárgyalá­sokra a m. kir. miniszterelnököt. A fran­cia sajtóban még hullámzott az a rága­lom­áraidat, amelyet a franküggyel kap­csolatban Benesék és a magyarországi szökevények indítottak el, pedig a népszö­vetségi tárgyalásokon Magyarországnak nagyon fontos érdekei kerültek szőnyegre, így a Népszövetség magyar biztosának ha­táskörét kívánta megszüntetni Bethlen gróf s egyben a népszövetségi kölcsön egyes újabb részleteinek felszabadítását is kérte. Anglia támogatásával el is értük a népszövetségi ellenőrzés megszüntetését, míg az újabb kölcsönrészletek felszabadí­tását későbbre halasztotta a Népszövetség Tanácsa; ehhez a magyar kiküldött is hozzájárult. Június 7-én történt ez, más­nap, a Népszövetség tárgyalásainak ideje alatt, a népszövetségi palota folyosóján tartózkodó m. kir. miniszterelnököt a fent névről említett szökevény orvul megtá­madta és tettleg bántalmazta. A Népszövetség Tanácsa kifejezte meg­botránkozását a gyáva merényleten, a me­rénylőt letartóztatta a rendőrség s a bűn­vádi eljárás ellene megindult. Nagy cso­dálkozásunkra azonban a merénylőt rövi­desen szabadlábra helyezték, pedig nem volt svájci állampolgár, nem is lakott Svájcban, a Népszövetség palotájába való bejutása is szélhámosság alapján történt, mert a merénylő sohasem volt újságíró. Emellett meg kellett tudnia a svájci ha­tóságoknak azt is, hogy a merénylő nem politikai menekült, hanem közönséges va­gyoni bűncselekmény miatt szökött el ha­zájából. Párizsban álnév alatt lappangott olyan társaságban, amelynek egy része bolosevista üzelmeket folytat, egy rész közönséges csaló és szélhámos, más része rendőrségi besúgó. A merénylő kihallgatásakor a politikai rajongó maskarájában hangzatos szavala­­tokat vágott ki, majd különféle kalandor­­társait tanukul bejelentve, Magyarország erkölcsbírájául csapott fel. Ehhez nyúj­tott a svájci bíróság említett intézkedésé­vel segítő kezet. Mi mindenesetre követeljük, hogy Svájc bírósága a merénylet tárgyalásával kapcso­­latban tartsa tiszteletben a Népszövetségi Egyezségokmány 7. cikkét, amely szerint „a Szövetség tagjainak képviselői és a Szö­vetség hivatalnokai a Szövetség ügyeinek ellátása alatt a diplomáciai személyek ki­váltságaiban és mentességeiben részesül­nek." Ez a kiváltság pedig idevágólag első­sorban a személyes sérthetetlenségből áll, amelyről minden művelt állam különös fokban gondoskodik. Követeljük a magyar állam ama nemzet­közi alapjogainak tiszteletben tartását, a­mely belügyeinek független intézésében és más állam beavatkozásának tilalmában áll. Követeljük ezt azért is, mert a svájci bíró­ság által tervezett bizonyító eljárás olyan tanúk felvonultatásával járna, akiknek nagy részét Magyarországon közmegvetés kíséri, ezek vallomása tehát nyilván Magyarország ellen való kirohanással lenne egyértelmű. Ennek még eltűrése is sérti a szuverén ál­lamok egymás megbecsülésére vonatkozó jogát, nemhogy annak bírói eljárásban jog­alap látszatával valóságos megszervezése. Követeljük a legteljesebb szólásszabadsá­got a per bizonyításának előzetes megvita­tásában a sértett félként szereplő m. kir. mi­niszterelnök részére. Tehetjük ezt annyival is inkább, mert e tekintetben már kiépült jogrendszerünk­ben Svájc a legteljesebb viszonossággal ta­lálkoznék. A magyar törvények hasonló esetben minden olyan bizonyítást kizárnak, amely nem szorosan a vád alapjául vett ténykedésre szorítkoznék. Ki van zárva te­hát a vádlott állítólagos felindulására ala­pot adó politikai tények vizsgálata, ki van zárva az úgynevezett valódiság bizonyítása is. Ezenkívül a magyar törvények teljes in­dítványozó és szólásszabadságot adnak a bűnperekben fellépő sértett félnek éppen a bizonyítás kérdésében, még akkor is, ha a vád ura a közvádló. Követeléseinknek az az általános nemzetközi jogi szabály is súlyt ad, hogy ama nemzetközi alapjogokat, ame­lyek egy állam szuverenitásából folynak, nem sértheti meg maga a független bíróság sem. Svájcnak megüzenhetjük, hogy a ma­gyar bíróság is független, de sohasem he­lyezkedett szembe azokkal a nemzetközi jo­gokkal, amelynél védelme jelenleg a svájci bíróság eljárásával forog kockán. És végül figyelmébe ajánljuk Svájcnak azt a szerződést, amelyet 1924 június 18-án kötött Magyarországgal, amelynek közálla­potairól most — risum teneatis! — egy va- A Budapesti Hírlap mai az Ama 32 oldal

Next