Budapesti Hírlap, 1927. február (47. évfolyam, 25–47. szám)

1927-02-20 / 41. szám

22 Budapesti Hírlap 1927 február 20. (4.1. sz.) A A KÖZGAZDASÁG. Az aranyprobléma. írta Domány Gyula dr., a Magyar-Olasz Bank R. T. igazgatója. A valuta stabilizálása többé-kevésbé minden nyugati államban megtörtént. Sok helyen, különösen azokban az orszá­gokban, ahol az infláció nagy arányokat öltött, a stabilizálás jelentős gazdasági áldozatokat vont maga után. A műveletet az a körülmény is siettette és a gyors ke­resztülvitel szükségességét többek között azzal is igyekeztek megokolni, hogy főként az árak stabilizálása, az áraknak az aranyér­tékre való visszavezetése teszi sürgőssé az in­fláció megszüntetését és a valuták szabá­lyozását. Azok a várakozások azonban, amelyek az áraknak az aranyé­rékre való visszafejlődéséhez fűződtek, nem váltak be, mert a stabil valuták ellenére, az árak általában 35—40 százalékkal az aranypa­ritás felett vannak, amit a nagykereske­delmi index alakulása is mutat, mert az minden államban hasonló arányban na­gyobb az 1913. évi indexnél. Az áraknak az aranyparitástól való ilyen nagy eltérése tette aktuálissá azt az elméletet, amely az arany árhullámzásá­val látja szorosan összetartozónak az ár­alakulást. Az arany árhullámzásáról a szó valóságos értelmében nem lehet be­szélni, mert az arany ára normális va­lutaviszonyok mellett állandó. Stabillá teszi az a körülmény, hogy az Angol Bank 1823 óta egy uncia aranyat 3 font 17 shilling és 10 s7 penny ellenében tartozik beváltani. Az arany ára tehát ennél ki­sebb nem lehet, mert ha a nyílt piacon ennél kevesebbet kínálnak az aranyért, úgy az eladó az Angol Banknál értékesíti aranyát. De nagyobb sem lehet az arany ára, mert ezért az árért mindenkor lehet az Angol Banknál aranyat kapni. Kétségtelen azonban, hogy ha az arany ár­a nincs is változásnak alávetve, érté­kében mégis bizonyos hullámzások áll­hatnak be a kereslet és kínálat viszonyai szerint. Az értékhullámzás fokát ilyenkor az aranynak más árukkal való összeha­sonlításából, vagyis az arany vásárlóké­pességének módosulásából lehet megálla­pítani. Az arany értékhullámzása vetette fel azt az ideát, hogy az aranyat valori­zálni kell, vagyis az aranynak sem az ára, sem az értéke ne legyen hullámzás­nak kitéve. A nyugati államokban és Amerikában az arany valorizálásának kér­dése Lehfeldt johannesbu­gi egyetemi ta­nár tervezete folytán vált különösen ak­tuálissá. Szerinte olyan fontos kérdést, mint az arany értéke és értékállandóságá­nak biztosítása, nem szabad egyszerűen füg­gővé tenni az aranytermelők szeszélyétől, hanem az aranytermelést nemzetközi el­lenőrzés (kontro­ll) alá kell helyezni, vagyis az aranytermelést az aranyvaluta szempontjából kell szabályozni. Hogy az arany értékének stabilizálása minden kö­rülmények között biztosítva legyen, csak annyi aranyat szabad termelni, mint amennyire tényleg szükség van. Ha pél­dául az egyik évben a világnak három százalékkal több pénzforgalmi eszközr­e van szüksége és csak egy százalékot lehet fedezni a bankjegyforgalom szaporításá­val, akkor a fenmaradó két százalékot kell aranytermeléssel fedezni. Ha két szá­zaléknál kevsebbet termelnek, az arany értéke, illetőleg vásárlóereje emelkedni fog, ha pedig két százaléknál többet termelnek, az arany vásárló ereje csökken. Ezt az ér­tékhullámzást kellene — Lehfeldt elmé­lete szerint — az arany vásárló erejénél megakadályozni azzal, hogy nemzetközileg ellenőrzik az arany termelést és vagy kor­látozzák az aranyprodukciót, vagy a feles­leges termelést zár alá helyezik. Ez a javaslat — különösen Németor­szágban erős visszhangot keltett, amit az is mutat, hogy Lehfeldt könyvéhez Schacht, a Német Birodalmi Bank elnöke, —, akinek nevéhez fűződik a német va­luta stabilizálása, m­int hosszabb előszót. Könnyen meg lehet érteni, hogy Német­ország miért karolta fel annyira az arany értékének, különösen pedig vásárló erejé­nek stabilizálására irányuló törekvést. Ugyanis a német jóvátételi kérdésben az arany értékhullámzása fontos szerepet ját­szik. A Dawes-tervezet szó szerint ugyanis a következőket mondja: ,,Ha megállapí­tást nyerne, hogy 1928-ban az arany vá­sárló ereje legalább 10 százalékkal csök­kent, abban az esetben a Jóvátételi Bizott­ság a Népszövetségtől kérheti a jóvátételi összegek revízióját. Ha nem tudnának megállapodásra jutni, akko­r a Népszö­vetség közvetí­tő bizottságot küld ki, amelynek a Jóvátételi Bizottság és Német­ország között felmerült differenciák ki­egyenlítése lesz a feladata."­ Látnivaló ebből is, hogy az aranykér­dés túlnött az egyes országok határain és nemzetközi problémává vált. Különben az a körülmény is felszínre dobta a kérdést, hogy a háborúban és a háború után a világ aranykészletében igen jelentős elto­lódás állott be. Különösen Európából ván­dorolt ki az arany s annak nagy része az Egyesült­ Államokban talált elhelyezést. Európa a háború előtt a világ aranykész­­letének 60.7 százalékát tartotta birtoká­­ban, amely készlet már 1924-ben csaknem felére, 32.1 százalékra esett vissza. Ugyan­ezen idő alatt az Egyesült­ Államok arany­készlete 23.6 százalékról 46.8 százalékra emelkedett. Az aranyfedezet az egész vi­lágon ezen idő alatt 65,9%-ról 5­1.6 % -ra esett vissza, mivel az aranytermelés nem tudta nyomon követni a pénzforgalmi esz­­■közök rohamos szaporodását. Amíg azon­ban Európában az aranyfedezet minden­hol visszafejlődött, addig az Egyesült­ Ál­lamokban a bankjegyfedezet 55,6 száza­lékról 91,2 százalékra növekedett. Ez az eltolódás az aranykérdést új megvilágításba helyezi, így vetődött fel a gondolat, hogy keresni kell azokat az esz­közöket, melyekkel az aranyproblémán enyhíteni lehetne. A Népszövetség — amelynek kezébe van ez idő szerint az összes európai államok valutáinak sorsa életéve — egyik legutóbbi jelentésében megállapítja, hogy 1914-től 1919-ig mint­egy 1250 millió dollár arany áramlott külföldre a háborús európai országok aranykészletéből, amelyből 720 millió dollár került a semleges államokba. Ugyanebben az időben az Egyesült­ Álla­mok majdnem az egész aranytermelést felszívták, amely 2500 millió dollárra be­csülhető és magukhoz vonták még azt az 500 millió dollárt is, amely fenmaradt a külföldre kiszivárgott 1250 millió dollár­ból. Annál a körülménynél fogva, hogy A gazda­hétnek egyik érdekes eseménye volt a traktortulajdonosok szövetségének megalakulása. Mindenképpen örvendetes esemény. Mindenekelőtt a gazdáknak a gépü­zem felé való orietációját mutatja és bizonyítja, hogy ebbeli felfogásában sem­mivel sem marad a példával mindig előt­tünk, járó nyugati gazda mögött. Az egy­hangúlag elnökké választott Waldbcht Frigyes báró gyönyörű beszédben ecsetel­te a szövetség hivatását. Beszéde egyben buz­dító beszéd volt gazdáinkhoz. Ha még akadt konzervatív gazda, aki a traktor előretörését múló láznak minő­sítette, Waldholt elnök székfoglalója után bizonyára más véleményre jutott. Nem arról volt már szó, hogy célszerű, vagy kívánatos-e a traktornak a gazdaságban való használata, mert ezt a gyakorlat már kétségen kívül bebizonyította. Már csak arról lehet szó, hogy a speciális magyar viszonyoknak melyik­­traktor felel meg legjobban és melyek azok a mellék-, de a traktor népszerűsítésénél döntő fontossá­got játszó körülmények, melyek szem előtt tartásával a traktorok használata a legszé­lesebb körben terjedhet el. Rothmeyer Imre titkár adott az egybe­­gyűlt alapítóknak részletes programot. A program szerint azért tömörülnek a gaz­dák szövetségbe, hogy érdekeiket egyesült erővel védjék mindazon tényezők ellen, amelyek a traktor munkájára és így köz­vetve a gazdaságok rentabilitására befo­lyással vannak. A szövetség megalakulása egymagában örvendetes tény, mert a gazdaközönség újabb megmozdulását jelenti abba az irányba, amely a gazdálkodás intenzívvé és így lukratívabbá tételét célozza. Mint minden tömörülés, úgy ez is ter­mészetesen sérelmekkel és a kívánságok egész láncolatával kezdődött. Sajnos, ezen kívánságoknál kizárólag és egyes­­egyedül a traktortulajdonos gazdának az érdeke volt a mértékadó. A program, melyet Rothmeyer titkár adott, a traktorok behozatali vámjának csökkentése, a traktor-alkatrészek és az üzemanyagok vámjának eltörlése volt. A mezőgazdaság szempontjából mind­ezeket a kívánságokat természetesen csak helyeselni lehet, véleményenk szerint azon­ban, — habár a látszat ellenem szól, — a gazdaközönség a külföldi traktorok és alkatrészeinek vámmentes behozatala által saját érdekeit veszedelmezteti. A traktorokra 70 aranykorona vámot állapítottak meg 100 kg.-onként. A traktor­­konjunktúra kezdetén egyik importőrnek sikerült a gazdaérdekeltséggel karöltve ezt az Egyesült­ Államok magukhoz szívták nemcsak a kitermelt arany legnagyobb részét, hanem még Európából is odaáram­lón az arany egy tekintélyes része, az an­gol valuta különleges helyzete is megvál­tozott és a nemzetközi életben az angol valuta helyét a dollárvaluta foglalta el, mi­nek következtében ma a dollárvaluta és nem a font azonos az aranyvaluta fogalmával. Ma már nem az a körülmény dönti el az arany értékét és a világ különböző valu­táinak vásárló erejét, hogy az Angol Bank mennyit ad egy uncia aranyért, ha­nem eldönti az, hogy az amerikai pénz­nem az, hogy mit fizet az amerikai pénz­verőintézet Az Egyesült­ Államokban fellépő arany­infláció olyan probléma, ami eddig párat­lanul áll a világgazdaság történetében. Az arannyal túltelített amerikai pénzpiac­nak a nemes­fémtől való megszabadítása lenne a legjobb módszer arra, hogy az a­rny elértéktelenedésének és az ezzel kapcsolatos drágaságnak elejét lehessen venni és hogy azután a dollár értéke, — amely az angol fonthoz képest még mindig némi ingadozást mutat, —,véglegesen sta­bilizálható legyen. Az amerikai aranyinfláció már koráb­ban problémává nőtt a valutapolitiku­sok előtt és ezért Irwing Fisher azt a javaslatot tette, hogy az arany beváltási árát nem kellene előre, hosszabb időre megrögzíteni, hanem időről-időre változ­tatni, aszerint, amint az arany értéke növekedik, vagy csökken. Az 1922. tava­szán Génuában tartott konferencia, amely a jegybankok együttműködéséről tárgyalt, fontolóra vette az aranykérdést és az egyetemes érmeunió gondolatával kapcsolatban hozott is egy határozatot, mely szerint az arany iránti kereslet köz­pontosítását tartja egyedüli remédiumna­k arra, hogy az arany vásárló erejé­nek ingadozása megakadályozható legyen. Ezek után egészen bizonyos, hogy a Nép­­szövetség Pénzügyi Bizottsága rövidesen szintén foglalkozni fog az aranyprobléma rendezésével és a felmerült tervezetekkel, mert a valuta stabilizálása után az aranynak, mint a valuta alapjának stabilizálása is fontos a már stabilizált valuták és az áralakulás szempontjából. traktornak leszállítani. a vámot az ő általa importált kedvezően 30 aranykoronára Nem szólva arról, hogy véletlenül leg­kevésbé érdemlős traktor vámját szállítot­ták le. a kivételes elbánás mélyen sértette a többi importőröket, mindenekelőtt azon­ban a magyar ipart. Azt érte el tehát a gazdaközönség, hogy a hazai viszo­nyainkhoz legkevésbé alkalmas gép beho­zatalára szerzett egy külföldi gyár számára prémiumot. Ezek a gépek ma a legkevésbé válnak be. Az igen lény­eges vámkedvez­ménnyel azonban sikeresen veszik fel a versenyt. Amit Rothmeyer titkár beszédében na­gyon szívesen hallottunk volna, hogy a gazdaközönség legelsősorban a hazai vi­szonyokhoz teljes mértékben alkalmazkodó magyar traktoripart vegye figyelembe, saj­nos, nem találtuk meg. Már­pedig gazda­közönségünk saját érdeke ellen vét, ha minden figyelmét a külföldi gépek felé irá­nyítja és nem tűzi ki céljául azt, amit pél­dául a német mezőgazdaságban látunk, hogy legelsősorban a belföldi gyártmányt pártolja. Érdekes mindenesetre, hogy amíg egyrészt a traktorvámok csökkentését tűzi ki célul a program, a másik helyen arról szól a panasz, hogy a külföldi gyá­rakat képviselő importőrök az alkatrészek szállítása körül a legnagyobb nehézsége­ket támasztják. A legnagyobb baj nem is az, hogy rettenetes árakat számítanak, amelyek teljesen mellékessé teszik, hogy a traktoron magán keresett-e az importőr, vagy sem, mert az alkatrészeken bőségesen kárpótolja magát,­­ hanem az, hogy ele­gendő készletet nem tart, idejében nem tudja a traktor tulajdonosát alkatrészekkel ellátni. Mi biztosítja a gazdaközönségnek azt, hogyha az alkatrészek után eltörölte­tik a vám, a vámtörlés hasznát a gazda lássa? Nagyon kételkedem benne. Egész biztosan az fog bekövetkezni, hogy az im­portőrök fogják ennek hasznát látni és amint az olajfinomítók a kincstári része­sedés elengedése után felemelték az ára­kat, nagyon valószínű, hogy ugyanúgy fog­nak az importőrök is eljárni. Hallottuk az ülésen az arra való hivatkozást is, hogy az alkatrészt előbb Németországból, vagy pláne Amerikából kell meghozatni. Még sokkal súlyosabb panaszt is hallottunk, mely tulajdonképpen a motorőrség gondo­latához vezette gazdáinkat és ez az, hogy az importőrök túlnyomó része, vagy talán mind­ kereskedő cégek csupán, amelyek kellő műszaki személyzettel nem rendel­keznek. Az a traktormennyiség, amit gazdaközön­ségünk jóvoltából behoznak, oly nagy, hogy az üzembehelyezéshez és felügyelethez szükséges műszaki személyzetet nem tud­ják alkalmazni. Mondom, ezek a panaszok mind elhangzottak és mégis a vámok csök­kentéséről, vagy pláne az alkatrészeknél annak elengedését kívánják, minthogy az alkatrészeknek az importőrök által felszá­mított horribilis ára mellett egyáltalán szerepet játszana akármilyen nagyságú vám is. Az ellenmondás szembeötlő és kívána­tos volna, ha éppen az OMGE, illetve az újonnan alakult traktortulajdonosok szö­vetsége tagjainak figyelmét nem arra irá­nyítaná, hogy vámmentesen jöjjenek be a hazai viszonyoknak egyáltalán nem megfe­lelő gépek, hanem a belföldi ipar felé for­dítanák figyelmüket. Míg a külföldi traktorgyáraik, különö­sen az amerikaiak Magyarországot nem éppen a legfontosabb fogyasztó piacuknak tekintik, a magyar ipar a belföldi szük­ségletből akar megélni. A hazai iparnak, ha semmi egyéb, feltétlen előnye az, hogy a belföldi gyárak nyomban kéznél van­nak és állandóan nagy alkatrész-raktárt tartanak készletben. Ezenfelül a hazai traktorok előállítói nem kereskedők, ha­nem gyártók és így a gépek átadásához és fenntartásához szükséges műszaki személy­zettel i­s bőségesen rendelkeznek. Miután a belföldi szükségletre kell exisztenciájukat alapítani, magától értetődik, hogy minden lehetőt elkövetnek vevőik kielégítésére. Ismerünk gyárakat, melyek egész had­­seregét tartják a mérnököknek és sze­relőknek a munkaszezonban készenlétben és ha valahol üzemzavar van, a levél* vagy sürgöny után nyomban küldik embe­rüket, aki mindjárt viszi a hóna alatt a szükséges alkatrészt is. Minden eszkö­zzel azon kellene lennie a gazdának, hogy a belföldi traktoripar mi­nél gyorsabban fejlődjék és a külföldi hozataltól függetlenítse magát. Ezzel elérik mindenekelőtt: 1. hogy a szükségletéhez legtökélete­sebben hozzásimuló gépet fog kapni. 2. az ország legfőbb fogyasztó közönsé­gének, a munkásságnak juttat kenyeret, amelyet saját maga termel. Ha van ország, amely nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy pénzét külföldre vigye, úgy a szegény kis Tria­­non-Magyarország az. Nem hinnők, hogy egyetlen egy magyar gazda akadna, akit, ha megké­deznénk, azt mondaná, hogy ambíciója a szegény északamerikai Egye­sült­ Államok munkájának az eltartásához hozzájárulni. De más nemzetgazdasági szempontból is lehetetlen helyzetet teremt a belföldi ipar elhanyagolása. Hogy mit jelent az, a külföldtől függni, azt keser­vesen tapasztaltuk saját bőrünkön. Izolált­ságunk következtében a legkisebb politikai rázkódtatás eset­én bekövetkezik a külföldi import hirtelen megszűnése. Ezzel egyide­jűleg a mezőgazdaságunkban napról-napra nagyobb arányban elterjedő traktorok üzemen kívül való helyezése. Hallottuk az ülésen azt a panaszt is, hogy a traktor­ üzemanyagaira túl nagy vá­mot vetettek ki, amelyek sürgős eltörlését kívánja a program. Abszolút észszerű kí­­vánság. A finomító ipar nálunk néhány száz embert foglalkoztat, akiknek másutt való foglalkoztatása semmiképpen sem okozhat gondot és ezért a néhány száz emberért nem lehet egy óriási ipari és egy még nagyobb agrár­érdekeltséget sújtani. De itt is rá kell mutatnom arra, hogy megint csak a belföldi traktor­iparra kell a gazda figyelmének irányulnia. Amíg az amerikai gyo­rsutó automobil-motoros traktorok benzinnel és petróleummal jár­nak, addig a Magyarországon készültek túlnyomó része nyersolajjal. Sőt ennek hiányában kátványolajjal. Már most min­denki előtt észszerű lesz az, hogyha már külföldről kénytelenek vagyunk üzem­anyagot behozni, akkor azt hozzuk be, amelyik a legolcsóbb, amelyikért a legke­vesebb pénzt kell a külföldre vinnünk. Az adómentes benzin kilója ma kb. 44 fillér, a petróleumé 30 fillér, a gáz­olajé pedig 22 fillér. Szerény véleményem szerint azt hiszem, kellőképpen megvilágítottam a helyzetet és remélni merem, hogy a traktortulaj­donosok újonnan alakult egyesülete prog­ramját a beviteli vámokat illetőleg reví­zió alá fogja venni. Nemzetgazdasági­lag, de egyénileg is egyaránt fontos, hogy gazdáink a hazai szükséglet felé fordulja­nak. Csodálkoznám rajta, ha ez a jelölt nem kerekedne felül és a magyar gazda kozmopolitább volna, mint pl a német gazda, aki mindazt, amit otthon kap, vi­lágért sem hozatná máshonnan. És nem fognak gazdáink a belföldi ipar hálójában sem csalódni, mert ez viszont minden esz­közzel azon lesz, hogy a beléje helyezett várakozásnak teljes mértékben megfelel­jen.* A László Sándor kormányfőtanácsos cikkében foglaltakra Rathmeyer Imrének az OMGE titkárának, akit a cikk többször aposztrofál, következő észrevételei van­nak: A meglehetős tárgyilagosan megírt cikk­ben a szerző teljesen a hazai traktort Traktortulajdonosok szövetsége. írta László Sándor kormányfőtanácsos.

Next