Budapesti Hírlap, 1927. február (47. évfolyam, 25–47. szám)
1927-02-20 / 41. szám
22 Budapesti Hírlap 1927 február 20. (4.1. sz.) A A KÖZGAZDASÁG. Az aranyprobléma. írta Domány Gyula dr., a Magyar-Olasz Bank R. T. igazgatója. A valuta stabilizálása többé-kevésbé minden nyugati államban megtörtént. Sok helyen, különösen azokban az országokban, ahol az infláció nagy arányokat öltött, a stabilizálás jelentős gazdasági áldozatokat vont maga után. A műveletet az a körülmény is siettette és a gyors keresztülvitel szükségességét többek között azzal is igyekeztek megokolni, hogy főként az árak stabilizálása, az áraknak az aranyértékre való visszavezetése teszi sürgőssé az infláció megszüntetését és a valuták szabályozását. Azok a várakozások azonban, amelyek az áraknak az aranyérékre való visszafejlődéséhez fűződtek, nem váltak be, mert a stabil valuták ellenére, az árak általában 35—40 százalékkal az aranyparitás felett vannak, amit a nagykereskedelmi index alakulása is mutat, mert az minden államban hasonló arányban nagyobb az 1913. évi indexnél. Az áraknak az aranyparitástól való ilyen nagy eltérése tette aktuálissá azt az elméletet, amely az arany árhullámzásával látja szorosan összetartozónak az áralakulást. Az arany árhullámzásáról a szó valóságos értelmében nem lehet beszélni, mert az arany ára normális valutaviszonyok mellett állandó. Stabillá teszi az a körülmény, hogy az Angol Bank 1823 óta egy uncia aranyat 3 font 17 shilling és 10 s7 penny ellenében tartozik beváltani. Az arany ára tehát ennél kisebb nem lehet, mert ha a nyílt piacon ennél kevesebbet kínálnak az aranyért, úgy az eladó az Angol Banknál értékesíti aranyát. De nagyobb sem lehet az arany ára, mert ezért az árért mindenkor lehet az Angol Banknál aranyat kapni. Kétségtelen azonban, hogy ha az arany ára nincs is változásnak alávetve, értékében mégis bizonyos hullámzások állhatnak be a kereslet és kínálat viszonyai szerint. Az értékhullámzás fokát ilyenkor az aranynak más árukkal való összehasonlításából, vagyis az arany vásárlóképességének módosulásából lehet megállapítani. Az arany értékhullámzása vetette fel azt az ideát, hogy az aranyat valorizálni kell, vagyis az aranynak sem az ára, sem az értéke ne legyen hullámzásnak kitéve. A nyugati államokban és Amerikában az arany valorizálásának kérdése Lehfeldt johannesbugi egyetemi tanár tervezete folytán vált különösen aktuálissá. Szerinte olyan fontos kérdést, mint az arany értéke és értékállandóságának biztosítása, nem szabad egyszerűen függővé tenni az aranytermelők szeszélyétől, hanem az aranytermelést nemzetközi ellenőrzés (kontroll) alá kell helyezni, vagyis az aranytermelést az aranyvaluta szempontjából kell szabályozni. Hogy az arany értékének stabilizálása minden körülmények között biztosítva legyen, csak annyi aranyat szabad termelni, mint amennyire tényleg szükség van. Ha például az egyik évben a világnak három százalékkal több pénzforgalmi eszközre van szüksége és csak egy százalékot lehet fedezni a bankjegyforgalom szaporításával, akkor a fenmaradó két százalékot kell aranytermeléssel fedezni. Ha két százaléknál kevsebbet termelnek, az arany értéke, illetőleg vásárlóereje emelkedni fog, ha pedig két százaléknál többet termelnek, az arany vásárló ereje csökken. Ezt az értékhullámzást kellene — Lehfeldt elmélete szerint — az arany vásárló erejénél megakadályozni azzal, hogy nemzetközileg ellenőrzik az arany termelést és vagy korlátozzák az aranyprodukciót, vagy a felesleges termelést zár alá helyezik. Ez a javaslat — különösen Németországban erős visszhangot keltett, amit az is mutat, hogy Lehfeldt könyvéhez Schacht, a Német Birodalmi Bank elnöke, —, akinek nevéhez fűződik a német valuta stabilizálása, mint hosszabb előszót. Könnyen meg lehet érteni, hogy Németország miért karolta fel annyira az arany értékének, különösen pedig vásárló erejének stabilizálására irányuló törekvést. Ugyanis a német jóvátételi kérdésben az arany értékhullámzása fontos szerepet játszik. A Dawes-tervezet szó szerint ugyanis a következőket mondja: ,,Ha megállapítást nyerne, hogy 1928-ban az arany vásárló ereje legalább 10 százalékkal csökkent, abban az esetben a Jóvátételi Bizottság a Népszövetségtől kérheti a jóvátételi összegek revízióját. Ha nem tudnának megállapodásra jutni, akkor a Népszövetség közvetítő bizottságot küld ki, amelynek a Jóvátételi Bizottság és Németország között felmerült differenciák kiegyenlítése lesz a feladata." Látnivaló ebből is, hogy az aranykérdés túlnött az egyes országok határain és nemzetközi problémává vált. Különben az a körülmény is felszínre dobta a kérdést, hogy a háborúban és a háború után a világ aranykészletében igen jelentős eltolódás állott be. Különösen Európából vándorolt ki az arany s annak nagy része az Egyesült Államokban talált elhelyezést. Európa a háború előtt a világ aranykészletének 60.7 százalékát tartotta birtokában, amely készlet már 1924-ben csaknem felére, 32.1 százalékra esett vissza. Ugyanezen idő alatt az Egyesült Államok aranykészlete 23.6 százalékról 46.8 százalékra emelkedett. Az aranyfedezet az egész világon ezen idő alatt 65,9%-ról 51.6 % -ra esett vissza, mivel az aranytermelés nem tudta nyomon követni a pénzforgalmi esz■közök rohamos szaporodását. Amíg azonban Európában az aranyfedezet mindenhol visszafejlődött, addig az Egyesült Államokban a bankjegyfedezet 55,6 százalékról 91,2 százalékra növekedett. Ez az eltolódás az aranykérdést új megvilágításba helyezi, így vetődött fel a gondolat, hogy keresni kell azokat az eszközöket, melyekkel az aranyproblémán enyhíteni lehetne. A Népszövetség — amelynek kezébe van ez idő szerint az összes európai államok valutáinak sorsa életéve — egyik legutóbbi jelentésében megállapítja, hogy 1914-től 1919-ig mintegy 1250 millió dollár arany áramlott külföldre a háborús európai országok aranykészletéből, amelyből 720 millió dollár került a semleges államokba. Ugyanebben az időben az Egyesült Államok majdnem az egész aranytermelést felszívták, amely 2500 millió dollárra becsülhető és magukhoz vonták még azt az 500 millió dollárt is, amely fenmaradt a külföldre kiszivárgott 1250 millió dollárból. Annál a körülménynél fogva, hogy A gazdahétnek egyik érdekes eseménye volt a traktortulajdonosok szövetségének megalakulása. Mindenképpen örvendetes esemény. Mindenekelőtt a gazdáknak a gépüzem felé való orietációját mutatja és bizonyítja, hogy ebbeli felfogásában semmivel sem marad a példával mindig előttünk, járó nyugati gazda mögött. Az egyhangúlag elnökké választott Waldbcht Frigyes báró gyönyörű beszédben ecsetelte a szövetség hivatását. Beszéde egyben buzdító beszéd volt gazdáinkhoz. Ha még akadt konzervatív gazda, aki a traktor előretörését múló láznak minősítette, Waldholt elnök székfoglalója után bizonyára más véleményre jutott. Nem arról volt már szó, hogy célszerű, vagy kívánatos-e a traktornak a gazdaságban való használata, mert ezt a gyakorlat már kétségen kívül bebizonyította. Már csak arról lehet szó, hogy a speciális magyar viszonyoknak melyiktraktor felel meg legjobban és melyek azok a mellék-, de a traktor népszerűsítésénél döntő fontosságot játszó körülmények, melyek szem előtt tartásával a traktorok használata a legszélesebb körben terjedhet el. Rothmeyer Imre titkár adott az egybegyűlt alapítóknak részletes programot. A program szerint azért tömörülnek a gazdák szövetségbe, hogy érdekeiket egyesült erővel védjék mindazon tényezők ellen, amelyek a traktor munkájára és így közvetve a gazdaságok rentabilitására befolyással vannak. A szövetség megalakulása egymagában örvendetes tény, mert a gazdaközönség újabb megmozdulását jelenti abba az irányba, amely a gazdálkodás intenzívvé és így lukratívabbá tételét célozza. Mint minden tömörülés, úgy ez is természetesen sérelmekkel és a kívánságok egész láncolatával kezdődött. Sajnos, ezen kívánságoknál kizárólag és egyesegyedül a traktortulajdonos gazdának az érdeke volt a mértékadó. A program, melyet Rothmeyer titkár adott, a traktorok behozatali vámjának csökkentése, a traktor-alkatrészek és az üzemanyagok vámjának eltörlése volt. A mezőgazdaság szempontjából mindezeket a kívánságokat természetesen csak helyeselni lehet, véleményenk szerint azonban, — habár a látszat ellenem szól, — a gazdaközönség a külföldi traktorok és alkatrészeinek vámmentes behozatala által saját érdekeit veszedelmezteti. A traktorokra 70 aranykorona vámot állapítottak meg 100 kg.-onként. A traktorkonjunktúra kezdetén egyik importőrnek sikerült a gazdaérdekeltséggel karöltve ezt az Egyesült Államok magukhoz szívták nemcsak a kitermelt arany legnagyobb részét, hanem még Európából is odaáramlón az arany egy tekintélyes része, az angol valuta különleges helyzete is megváltozott és a nemzetközi életben az angol valuta helyét a dollárvaluta foglalta el, minek következtében ma a dollárvaluta és nem a font azonos az aranyvaluta fogalmával. Ma már nem az a körülmény dönti el az arany értékét és a világ különböző valutáinak vásárló erejét, hogy az Angol Bank mennyit ad egy uncia aranyért, hanem eldönti az, hogy az amerikai pénznem az, hogy mit fizet az amerikai pénzverőintézet Az Egyesült Államokban fellépő aranyinfláció olyan probléma, ami eddig páratlanul áll a világgazdaság történetében. Az arannyal túltelített amerikai pénzpiacnak a nemesfémtől való megszabadítása lenne a legjobb módszer arra, hogy az arny elértéktelenedésének és az ezzel kapcsolatos drágaságnak elejét lehessen venni és hogy azután a dollár értéke, — amely az angol fonthoz képest még mindig némi ingadozást mutat, —,véglegesen stabilizálható legyen. Az amerikai aranyinfláció már korábban problémává nőtt a valutapolitikusok előtt és ezért Irwing Fisher azt a javaslatot tette, hogy az arany beváltási árát nem kellene előre, hosszabb időre megrögzíteni, hanem időről-időre változtatni, aszerint, amint az arany értéke növekedik, vagy csökken. Az 1922. tavaszán Génuában tartott konferencia, amely a jegybankok együttműködéséről tárgyalt, fontolóra vette az aranykérdést és az egyetemes érmeunió gondolatával kapcsolatban hozott is egy határozatot, mely szerint az arany iránti kereslet központosítását tartja egyedüli remédiumnak arra, hogy az arany vásárló erejének ingadozása megakadályozható legyen. Ezek után egészen bizonyos, hogy a Népszövetség Pénzügyi Bizottsága rövidesen szintén foglalkozni fog az aranyprobléma rendezésével és a felmerült tervezetekkel, mert a valuta stabilizálása után az aranynak, mint a valuta alapjának stabilizálása is fontos a már stabilizált valuták és az áralakulás szempontjából. traktornak leszállítani. a vámot az ő általa importált kedvezően 30 aranykoronára Nem szólva arról, hogy véletlenül legkevésbé érdemlős traktor vámját szállították le. a kivételes elbánás mélyen sértette a többi importőröket, mindenekelőtt azonban a magyar ipart. Azt érte el tehát a gazdaközönség, hogy a hazai viszonyainkhoz legkevésbé alkalmas gép behozatalára szerzett egy külföldi gyár számára prémiumot. Ezek a gépek ma a legkevésbé válnak be. Az igen lényeges vámkedvezménnyel azonban sikeresen veszik fel a versenyt. Amit Rothmeyer titkár beszédében nagyon szívesen hallottunk volna, hogy a gazdaközönség legelsősorban a hazai viszonyokhoz teljes mértékben alkalmazkodó magyar traktoripart vegye figyelembe, sajnos, nem találtuk meg. Márpedig gazdaközönségünk saját érdeke ellen vét, ha minden figyelmét a külföldi gépek felé irányítja és nem tűzi ki céljául azt, amit például a német mezőgazdaságban látunk, hogy legelsősorban a belföldi gyártmányt pártolja. Érdekes mindenesetre, hogy amíg egyrészt a traktorvámok csökkentését tűzi ki célul a program, a másik helyen arról szól a panasz, hogy a külföldi gyárakat képviselő importőrök az alkatrészek szállítása körül a legnagyobb nehézségeket támasztják. A legnagyobb baj nem is az, hogy rettenetes árakat számítanak, amelyek teljesen mellékessé teszik, hogy a traktoron magán keresett-e az importőr, vagy sem, mert az alkatrészeken bőségesen kárpótolja magát, hanem az, hogy elegendő készletet nem tart, idejében nem tudja a traktor tulajdonosát alkatrészekkel ellátni. Mi biztosítja a gazdaközönségnek azt, hogyha az alkatrészek után eltöröltetik a vám, a vámtörlés hasznát a gazda lássa? Nagyon kételkedem benne. Egész biztosan az fog bekövetkezni, hogy az importőrök fogják ennek hasznát látni és amint az olajfinomítók a kincstári részesedés elengedése után felemelték az árakat, nagyon valószínű, hogy ugyanúgy fognak az importőrök is eljárni. Hallottuk az ülésen az arra való hivatkozást is, hogy az alkatrészt előbb Németországból, vagy pláne Amerikából kell meghozatni. Még sokkal súlyosabb panaszt is hallottunk, mely tulajdonképpen a motorőrség gondolatához vezette gazdáinkat és ez az, hogy az importőrök túlnyomó része, vagy talán mind kereskedő cégek csupán, amelyek kellő műszaki személyzettel nem rendelkeznek. Az a traktormennyiség, amit gazdaközönségünk jóvoltából behoznak, oly nagy, hogy az üzembehelyezéshez és felügyelethez szükséges műszaki személyzetet nem tudják alkalmazni. Mondom, ezek a panaszok mind elhangzottak és mégis a vámok csökkentéséről, vagy pláne az alkatrészeknél annak elengedését kívánják, minthogy az alkatrészeknek az importőrök által felszámított horribilis ára mellett egyáltalán szerepet játszana akármilyen nagyságú vám is. Az ellenmondás szembeötlő és kívánatos volna, ha éppen az OMGE, illetve az újonnan alakult traktortulajdonosok szövetsége tagjainak figyelmét nem arra irányítaná, hogy vámmentesen jöjjenek be a hazai viszonyoknak egyáltalán nem megfelelő gépek, hanem a belföldi ipar felé fordítanák figyelmüket. Míg a külföldi traktorgyáraik, különösen az amerikaiak Magyarországot nem éppen a legfontosabb fogyasztó piacuknak tekintik, a magyar ipar a belföldi szükségletből akar megélni. A hazai iparnak, ha semmi egyéb, feltétlen előnye az, hogy a belföldi gyárak nyomban kéznél vannak és állandóan nagy alkatrész-raktárt tartanak készletben. Ezenfelül a hazai traktorok előállítói nem kereskedők, hanem gyártók és így a gépek átadásához és fenntartásához szükséges műszaki személyzettel is bőségesen rendelkeznek. Miután a belföldi szükségletre kell exisztenciájukat alapítani, magától értetődik, hogy minden lehetőt elkövetnek vevőik kielégítésére. Ismerünk gyárakat, melyek egész hadseregét tartják a mérnököknek és szerelőknek a munkaszezonban készenlétben és ha valahol üzemzavar van, a levél* vagy sürgöny után nyomban küldik emberüket, aki mindjárt viszi a hóna alatt a szükséges alkatrészt is. Minden eszközzel azon kellene lennie a gazdának, hogy a belföldi traktoripar minél gyorsabban fejlődjék és a külföldi hozataltól függetlenítse magát. Ezzel elérik mindenekelőtt: 1. hogy a szükségletéhez legtökéletesebben hozzásimuló gépet fog kapni. 2. az ország legfőbb fogyasztó közönségének, a munkásságnak juttat kenyeret, amelyet saját maga termel. Ha van ország, amely nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy pénzét külföldre vigye, úgy a szegény kis Trianon-Magyarország az. Nem hinnők, hogy egyetlen egy magyar gazda akadna, akit, ha megkédeznénk, azt mondaná, hogy ambíciója a szegény északamerikai Egyesült Államok munkájának az eltartásához hozzájárulni. De más nemzetgazdasági szempontból is lehetetlen helyzetet teremt a belföldi ipar elhanyagolása. Hogy mit jelent az, a külföldtől függni, azt keservesen tapasztaltuk saját bőrünkön. Izoláltságunk következtében a legkisebb politikai rázkódtatás esetén bekövetkezik a külföldi import hirtelen megszűnése. Ezzel egyidejűleg a mezőgazdaságunkban napról-napra nagyobb arányban elterjedő traktorok üzemen kívül való helyezése. Hallottuk az ülésen azt a panaszt is, hogy a traktor üzemanyagaira túl nagy vámot vetettek ki, amelyek sürgős eltörlését kívánja a program. Abszolút észszerű kívánság. A finomító ipar nálunk néhány száz embert foglalkoztat, akiknek másutt való foglalkoztatása semmiképpen sem okozhat gondot és ezért a néhány száz emberért nem lehet egy óriási ipari és egy még nagyobb agrárérdekeltséget sújtani. De itt is rá kell mutatnom arra, hogy megint csak a belföldi traktoriparra kell a gazda figyelmének irányulnia. Amíg az amerikai gyorsutó automobil-motoros traktorok benzinnel és petróleummal járnak, addig a Magyarországon készültek túlnyomó része nyersolajjal. Sőt ennek hiányában kátványolajjal. Már most mindenki előtt észszerű lesz az, hogyha már külföldről kénytelenek vagyunk üzemanyagot behozni, akkor azt hozzuk be, amelyik a legolcsóbb, amelyikért a legkevesebb pénzt kell a külföldre vinnünk. Az adómentes benzin kilója ma kb. 44 fillér, a petróleumé 30 fillér, a gázolajé pedig 22 fillér. Szerény véleményem szerint azt hiszem, kellőképpen megvilágítottam a helyzetet és remélni merem, hogy a traktortulajdonosok újonnan alakult egyesülete programját a beviteli vámokat illetőleg revízió alá fogja venni. Nemzetgazdaságilag, de egyénileg is egyaránt fontos, hogy gazdáink a hazai szükséglet felé forduljanak. Csodálkoznám rajta, ha ez a jelölt nem kerekedne felül és a magyar gazda kozmopolitább volna, mint pl a német gazda, aki mindazt, amit otthon kap, világért sem hozatná máshonnan. És nem fognak gazdáink a belföldi ipar hálójában sem csalódni, mert ez viszont minden eszközzel azon lesz, hogy a beléje helyezett várakozásnak teljes mértékben megfeleljen.* A László Sándor kormányfőtanácsos cikkében foglaltakra Rathmeyer Imrének az OMGE titkárának, akit a cikk többször aposztrofál, következő észrevételei vannak: A meglehetős tárgyilagosan megírt cikkben a szerző teljesen a hazai traktort Traktortulajdonosok szövetsége. írta László Sándor kormányfőtanácsos.