Budapesti Hírlap, 1927. február (47. évfolyam, 25–47. szám)

1927-02-02 / 26. szám

­ Éjszaka* írta Császár Imre. A vízparton ilyenkor egy lélek se jár. A meztelen fák fagyoskodva nyújtogatják vékonyka karjaikat az ég felé. Néha zörrenve megreszketnek, ha a nyugati szél belekapaszkodik, majd ismét közönyö­sen meredeznek bele a levegőbe. A víz felől a zajló jégtáblák surlódó nesze jut el idáig. A szél játéka torlaszokat épít a megrepedezett jégből, melyet a déli nap­fény melege megbontott. Valami távoli harang tizet ver és a sétány fáira gyéren felaggatott villamos körték meghimbálóz­nak, fénycsíkokat vetítve a fák közé. A háttérben a szanatórium hatalmas épülete feketéllik és jobbra-balra néhány nagyobb épület. Mind csendes, néma. A­ vízhez közelebb, a sétányt bekerítő fák között alacsonyabb épület látszik, mely­nek füg­gönyös ablakai, kivilágítva, bá­mészan merev szemmel, arcátlan közöny­­nyel sütnek bele a gyönyörű csendes éj­szakáiba. A levegőég derűsen tiszta.­­Egy felhőcske se zavarja a csillagok tünemé­nyes ragyogását. Kemény hideg van. Csak az enyhe nyugati szél lágyítja meg néha a jeges levegőt. A ritkásan világított háttérből egy alak bukkanik elő. Szép szál férfi. Fején uti­­sipka. Vállain hatalmas bő bunda és kar­jára vetve egy meleg könnyű gyap­jú takaró. Lassan lépeget vastagtalpú fűzős cipői­ben. Alig van nesze járásának, mint a szarvasgémnek. A lámpavilágok­ helyeket kerülve, egészen a vízpartra óvakodik ki. Ott megáll. A­­kivilágított ablakú házból zene hangjai vetődnek ide. A jazz-band vígan muzsikál valami divatos zöcskölő táncot. A férfi odafülel. Aztán cigarettát szed elő és tűzszerszámával egy villantás­­nál rágyújt, elfedve kezével a felcsapó lángsugarat, a fák felé. Óvatosan. Majd megiódul a muzsika irányába. Elgondol­kozva, lassan. Rézsútosan szemben a kivilágított ab­lakokkal megállt, nekidülve féloldalt egy erőstörzsű platánfának. Árnyékban állt teljesen, senki se láthatta meg. Szájá­ból kipöccintette nyelvével a cigaretta­­véget és kezeit a hatalmas bunda zsebeibe mélyesztve, figyelte a neszt. Élvezte. Tü­neményes gyönyörűség a nesz, mikor nem látunk, csak sejtünk és képzeletünkben rajzanak a lehetőségek, százfaju változat­ban. Előtte a tobzódó tánczene, lihegő, ker­gető ütemével. Csupa alattomos csuszam­­lás, melyet néha rikoltó dáridózás kö­vet, egyenetlenül. Ahogy a pillanat hozza, mely egymást hajszolja tivornyás öröm­mel. A lefüggönyözött ablakokon nevet­ségesen furcsa árnyképek rajzolódnak. Egymás felé tolakodva, taszigálva és lök­­dösve egymást, arcátlan bizalmaskodás­sal. Egy-egy felpuffadt test, melynek két feje van. És nem tudod, melyik a nőé. Mögötte a hatalmas víz. Az egymásra torlódó jégtáblák, csodálatos ütemmel, az erő döbbenetes összekapaszkodását zené­lik, zúgva-zengve. Egymásba tapadnak azok is. Érintkezésük összehangos, pom­pás. Az apró elporlik a nagyok közt. Te­metési harsonájuk szinte dörrenő súrló­dása az Erőnek. A férfi a víz felé fordult egy pillantásra. A szél vígan szaladt, vé­gig a jégdombokon, ki a fák közé, meg­­rezentve csupasz, meredt ágaikat. A táncmuzsika hirtelen elhallgatott. A férfi visszafordult a ház felé. Ablakok nyíltak és tódulva áradt ki a gőzös sűrű köd. Emberpára és dohányfüst rémülten menekültek a vigalomból, egy pillanat alatt eltűnve a friss szellőben. Ide-oda mozgó alakok, nők, férfiak vegyesen, moz­golódtak. A társaság a szomszéd terembe vonult, mialatt szellőztettek. Nyúlánk nőalak sietett az egyik nyitott ablakhoz, abba a divatos semmibe öltöz­ködve, amit ma estiruhának neveznek. Mélyen kivágott, meztelen karok és a tér­­decskék fel-feldobálják a ruha szélét. Mö­götte, hirtelen egy idősebb nő jelent meg és élénk vitatkozás után a fiatalabb vál­lára kendőt borított. Nyilván­ anyja a fia­talnak. Az vállat vont. De köszönet is le­hetett. Aztán kitekintett az ablakon a vak sötétbe. A férfi rögtön megismerte. Irén. De mit keres az ablaknál, kimeredve az éjsza­kába? Dél óta nem látta. Pedig beszélni akart vele. Elbúcsúzni. Elmondani ered­ményét annak a beszélgetésnek, melyet anyjával folytatott ma délután. Abban állapodtak meg ketten, hogy lep­lezetlenül föl fogja tárni anyja előtt a helyzetet. Szerelmüket, mely már elég régi ahhoz, hogy komolyan lehessen venni. El­tökélt szándékukat, hogy egymáséi lesz­nek. Irén elválik és­­ elveszi annak rendje és módja szerint törvényesítve­­a viszonyt, melyet a Természet rendelése már amúgy is szentesített. A szándék tisztasága nyil­vánvaló a szerelmesek közt. Becsületes, nyílt. A férje nincs itt. Az anyához fordul­tak. Ez talán drámaibb, de esetleg ke­vésbé lármás elintézés. Az anya sírt és hallani se akart a terv­ről. Még a tényekkel sem akart megal­kudni. Könyörgött a férfinak, hogy utaz­zék el. Ne tegyen boldogtalanná két csalá­dot. Reszketett a botránytól és nem akarta megérteni, hogy ez a megoldás még botrá­nyosabb. A jelenet azzal végződött, hogy beszélni fog leányával és az fog történni, amit ő akar. Nagykorú. Szabad ura csele­kedetének. A férfitól azt kérte, hogy ne ke­resse Irénnel a találkozást. Hosszú kö­nyörgésre az szavát adta. Az elhatározás­ról értesíteni fogják még ma este. Szóval, vagy levélben, íme, már az éjjel is leszállt és az érte­sítés elmaradt. Ebből a teljes sikertelenség látszott és a férfi elhatározta, hogy eluta­zik, a­nélkül, hogy Irénnel találkozik. Tudta, hogy anyja ide el fogja hozni, hogy­ szórakozzék, felejtsen hogy elfoglalja va­lami mással. Még egyszer látni akarta és ezzel vége. A csalódás mélyen vájkált a szívében, de nem fog összeroppanni. Ha nem komoly, hát nevessünk rajta, ha ke­serű lesz is a szájunk íze. Egyet rántott a vállán ott a sötétben. Most már látta. Utoljára. El is mehet. E pillanatban valahonnan oldalról, va­laki csak úgy odarebbent mellé. A férfi szinte meg is ijedt. Fölhevülten és mégis dideregve egy nő reszketett mellette. Irén. A könnyű kendő félig a fejére borítva, azonmód, ahogy a teremből kiszökött. — Megismertem ... a sötétben... ez csak maga lehet... Gábor ... — ezt li­hegte. A férfi legelőször is a karján lévő taka­­rót a lábai elé dobta. Odarántotta a nőt a térítőre, aztán szétgombolva a hatalmas bundát, szárnyai közé vette a nőt, erősen magához szorítva. így álltak egy percig némán, szorosan összeölelkezve. — Violám, — súgta a férfi a nő hajába temetve arcát, — kijöttél? Ki mertél jönni? De nem is eresztelek többé vissza. Most már itt is maradsz. — Nem lehet Gábor, — hangzott a bunda mélyéből és a nő lassan fölemelte fejét, de rosszkora mért a férfi arca feles áraki Egy hónapra 4 pengő, negyedévre 10 pangő 80 d­Ur. Auaxtriában egy példány ára hétköznap 30 Groschen, vasárnapon 40 Groscham. Égj­ fiam ára 16 fillér. K­i Külföldre as alófixeUr készerece. Hirdetéseket Budapesten falreaz minden hirdetésredm. Főszerkesztő: Csajthay Ferenc. Felelős szerkesztő: Sándor Tivadar. Ü­nnepi szám­ára I0 fillér. Budapest, 1927. XLVII. évfolyam, 26. szám. Szerda, február 2. Budapesti Hírlap Megjelenik hétfő kivételével mindennap* Szerkesztőség! VII. kerület, Rökk Szilárd­ utca 4. Igazgatóság és kiadóhivatal: VIII., József­ körút 5. Telefonszámok: J. 43, J. 53, J. 63, J. 23—84. Levélcím: Budapest 4, Postaitok 55. Kétféle lélek. Irta Buday Barna. Budapest, febr. 1. Kolozsvárott volt magasabb rangu bíró, onnan átnyomta a bocskor talpa a kis anyaországba. Most nagy vagyon­jogi ügyekben ítélkezik. Soktagu csa­ládról kell gondoskodnia s ezért fizeté­séből bizony csak szűkösen él. Az or­szággyűlés megnyitása után hazafelé menet találkoztunk, ő is kívülről nézte a fény és pompa felvonulását, mint jó­magam. Mind a ketten kábultak vol­tunk kissé a látványosságtól s egy­másra tekintve, bizonyára ugyanaz a gondolat ébredt bennünk: — Micsoda szürke veréb is vagy te ebben a színes világban, kedves atyám­fia! Nekem legalább az volt a benyomá­son­, mintha paradicsommadarak, lan­tosmadarak és arany- meg ezüstfácá­nok díszes tömegében egy szerény ve­­rebecskét pillantottam volna meg. És míg mellettünk autók robogtak el, mé­lyükben a nagy történelmi festmény szétszedett alakjaival, ezalatt az én tiszteletreméltó barátom lelkesedése je­léül megcsóválván feje fölött az elma­radhatatlan esernyőjét, ilyen szavakkal adott kifejezést elragadtatásának: — Szép­ dolog ez nagyon; folytatása sok évszázados életnek, megelevenedése hagyományoknak, miket nem rabolhat el tőlünk semmi hatalom. Nem vész el a magyar! — Örülök, hogy ilyen színes kedv­ben vagy, ami jó egészség jele, — mon­­dottam a lelkes magyarnak. — Egészség meg kedv, az van itt, — hősködött a biró úr, — pedig bizony vékonyka ember ő, akit a szélfúvástól is félteni kell. — Megettem a szőnyegei­met, megettem a zongorámat és semmi bajom tőle. Mutass nekem még egy ilyen keménygyomrú legényt! De most nagyobb baj van, — folytatta szelíd mosollyal. — Rajtakaptam a nadrágo­mat, hogy ott, ahol a cipősarkával ösz­­szetalálkozik, nagyon megvedlett. Hát most igyekszem hazafelé, hogy a fele­ségemmel beszegessem a rojtosodó nad­rágomat. Ennyi baj legyen, mondaná a pesti ember. — Hanem hát a felvonulás gyönyörű volt. Igaz, a díszmagyarok között sok a rikító, aztán hallom, hogy a büsz­kén ragyogó ékszerekben is több az üveg, mint a drágakő. Mindegy. Mégis csak történelmi bőr ez a magyaron. Mert a történelemnek két része van. Az egyik a királyok élem­énye meg­tűzdelve a születések, trónralépések, háborúk és békekötések évszámaival. Emlékszel-e még ezekre az adatokra? Megállapítottál-e belőle bizonyos tör­vényt, amely a jövőre nézve kiokosit? Megmozgatják-e lelkedet az­ emlékeze­tedben maradt tanulságok? A tömeg szempontjából ez a történelem messze­ tűnt s meg sem értett idők hűvös ré­giója. Csupán néhány alakot ragad ki belőle a képzelet s a nagy időknek ezekben a halhatatlan maradványaiban tiszteli az igazságot, a hazafiságot, a hűséget, a vitézséget. A magyar nép történelemtana néhány kép, a hozzá­juk fűződő legendákkal együtt. Mily csodálatos, hogy a vitézségnek és ön­feláldozásnak legnagyobb katasztró­fája: a világháború nem szült legendá­kat és talán az egy József királyi her­cegen kívül nem termelt olyan esz­ményi alakokat a nép számára, akik­nek képét a meszelt falakra kifüggesz­tenék, mint Rákóczit, Petőfit és Kos­suthot! Innen látszik, hogy a nultnak a jelennel való viszonya milyen hűvös. — Melegség a történelemnek abban a másik részében van, amelyet a csa­ládok ápolnak elődeik történetének emlékezetében, tradíciókban, ereklyék­ben, hagyományokban, amelyek az ősök módjára való cselekedetre köte­leznek. Ezekben kapcsolódik össze a múlt a jelennel ezernyi idegszálon át. Ezekben melegszik át az eltűnt idők bűvös emléke az önérzet, a büszkeség, a méltóság eleven érzésévé. — Nem futnak-e át rajtad mindezek az érzések, mikor felvonulnak előtted az ország választottjai, a nemes ma­gyar nemzet történelmi ruhatárából vett öltözetekben? Nekem fogja a lel­­kemet ez a látvány, mert az ősi ünnepi viselet és szokás felújításában a ma­gunk módján való élés, a magunk ha­gyományaihoz való ragaszkodás erejét látom. Ez az erő volt az elmúlt ezer év­­titka és ez fogja megőrizni egymás szá­mára az elszakadt magyarok lelkét a találkozásig. — Hogy pedig a régi fényt fel­­ragyogtattuk az országgyűlés megnyi­tásakor, ezzel tartoztunk a saját sor­sunk megbecsülésének. Mert erről a szent helyről, ahol most állunk, láttam én nem is régen a forradalmi elemek baljóslatú megmozdulását. Itt emelte vállára a tömeg a harctér szökevényeit, itt özönlött végig­ először a nemzeti tanács, azután a szovjet, és végül itt sorakoztak a szuronyos oláh katonák. A szemünk előtt vált rommá ezen a helyen a jog, törvény, alkotmány s ezer év minden szent értéke, ünnep hát nekünk az a nap, amelyen a rom­halmaz helyén megint feltámadt a ma­gyar országgyűlés, régi zászlós uraink­kal, első tisztviselőinkkel, a nemzeti társadalom megannyi kiválasztott jele­sével, akik az alkotmány visszaállított régi trónjairól fogják mérni az új idők igazságát. Szeretnék leborulni itt a kö­vezeten a Gondviselés kegyelme előtt, hogy megélnünk engedte ezt a nagy napot! így ömledezett az én biró barátom, elfeledvén a maga baját, Erdélyben hagyott házát, amellyel egy élet szor­galmának gyümölcsét vesztette el és elfelejtve még a rojtozó nadrágot is. És bucsuzás után néhány lépésnyi tá­volságból mégegyszer visszafordult s felemelt esernyőjét lelkesen megcsó­válta. . Ugyanezen a napon este úgy hozta a véletlen, hogy a vacsoránál Törtető Alfréddal kerültem egy asztalhoz. Ki ne ismerne Törtető urat, a minden konjunktúrát meglovagolok a mindig felszínen levőt, aki minden magyar kálváriát elkerült, minden könnyet oml­­asztó szerencsétlenséget megfejt, mig-: len a jólét kérkedő pocakját eresz­tette?! Valamiféle főtanácsos ő, nem tudom milyen s hogy miért, azt senki sem tudja. Csak az bizonyos, hogy a­ szegénység és tanácstalanság sivár te­, mü­letén az ő sikereinek kúpja folyton nő, s olyan alsórendű koponyával kényszerítette magához a jó sorsot, amelyet minden ismerője lenéz, de könyörtelen érdekhajszájának sikere mégis csak imponál. Most éppen azt rikácsolja, hogy az országgyűlés meg­nyitásának ünnepsége haszontalan pa­­rádé volt. — Papagájkiállítás, vásári komédia az egész. Minek ez? Az ország ha­lás­ban golyó van és a jó urak szinielőadá­­sokat rendeznek. Ő maga golyó kelt­ett jókora darab hideg halat küldött le a szomorú más gyár gyomorba. — No hiszen néznének nagyot az amerikaiak, a franciák, ha ott valakis­nek eszébe jutna rákvörös, kupikék kelmébe öltözni s fringlát kötni a par­lament megnyitásának tiszteletére. A maharadzsák divatja ez, amihez félvad népek elképpedő tömege is kell. De nálunk ma már ez a h­ls és céltalan pompa csak a bosszúság érzését kelti fel. Mert önkéntelenül arra gondolunk, hogy ezekkel a most megragyogtatott drága ékszerekkel annak idején meg le­­hetett volna javítani a magyar valutát. Akkor eltűnt a sok drága dísz, most kiáll a piacra s felhívja a szegények figyelmét a jólét fölöslegeire. Hány

Next