Budapesti Hírlap, 1927. február (47. évfolyam, 25–47. szám)
1927-02-02 / 26. szám
Éjszaka* írta Császár Imre. A vízparton ilyenkor egy lélek se jár. A meztelen fák fagyoskodva nyújtogatják vékonyka karjaikat az ég felé. Néha zörrenve megreszketnek, ha a nyugati szél belekapaszkodik, majd ismét közönyösen meredeznek bele a levegőbe. A víz felől a zajló jégtáblák surlódó nesze jut el idáig. A szél játéka torlaszokat épít a megrepedezett jégből, melyet a déli napfény melege megbontott. Valami távoli harang tizet ver és a sétány fáira gyéren felaggatott villamos körték meghimbálóznak, fénycsíkokat vetítve a fák közé. A háttérben a szanatórium hatalmas épülete feketéllik és jobbra-balra néhány nagyobb épület. Mind csendes, néma. A vízhez közelebb, a sétányt bekerítő fák között alacsonyabb épület látszik, melynek függönyös ablakai, kivilágítva, bámészan merev szemmel, arcátlan közönynyel sütnek bele a gyönyörű csendes éjszakáiba. A levegőég derűsen tiszta.Egy felhőcske se zavarja a csillagok tüneményes ragyogását. Kemény hideg van. Csak az enyhe nyugati szél lágyítja meg néha a jeges levegőt. A ritkásan világított háttérből egy alak bukkanik elő. Szép szál férfi. Fején utisipka. Vállain hatalmas bő bunda és karjára vetve egy meleg könnyű gyapjú takaró. Lassan lépeget vastagtalpú fűzős cipőiben. Alig van nesze járásának, mint a szarvasgémnek. A lámpavilágok helyeket kerülve, egészen a vízpartra óvakodik ki. Ott megáll. Akivilágított ablakú házból zene hangjai vetődnek ide. A jazz-band vígan muzsikál valami divatos zöcskölő táncot. A férfi odafülel. Aztán cigarettát szed elő és tűzszerszámával egy villantásnál rágyújt, elfedve kezével a felcsapó lángsugarat, a fák felé. Óvatosan. Majd megiódul a muzsika irányába. Elgondolkozva, lassan. Rézsútosan szemben a kivilágított ablakokkal megállt, nekidülve féloldalt egy erőstörzsű platánfának. Árnyékban állt teljesen, senki se láthatta meg. Szájából kipöccintette nyelvével a cigarettavéget és kezeit a hatalmas bunda zsebeibe mélyesztve, figyelte a neszt. Élvezte. Tüneményes gyönyörűség a nesz, mikor nem látunk, csak sejtünk és képzeletünkben rajzanak a lehetőségek, százfaju változatban. Előtte a tobzódó tánczene, lihegő, kergető ütemével. Csupa alattomos csuszamlás, melyet néha rikoltó dáridózás követ, egyenetlenül. Ahogy a pillanat hozza, mely egymást hajszolja tivornyás örömmel. A lefüggönyözött ablakokon nevetségesen furcsa árnyképek rajzolódnak. Egymás felé tolakodva, taszigálva és lökdösve egymást, arcátlan bizalmaskodással. Egy-egy felpuffadt test, melynek két feje van. És nem tudod, melyik a nőé. Mögötte a hatalmas víz. Az egymásra torlódó jégtáblák, csodálatos ütemmel, az erő döbbenetes összekapaszkodását zenélik, zúgva-zengve. Egymásba tapadnak azok is. Érintkezésük összehangos, pompás. Az apró elporlik a nagyok közt. Temetési harsonájuk szinte dörrenő súrlódása az Erőnek. A férfi a víz felé fordult egy pillantásra. A szél vígan szaladt, végig a jégdombokon, ki a fák közé, megrezentve csupasz, meredt ágaikat. A táncmuzsika hirtelen elhallgatott. A férfi visszafordult a ház felé. Ablakok nyíltak és tódulva áradt ki a gőzös sűrű köd. Emberpára és dohányfüst rémülten menekültek a vigalomból, egy pillanat alatt eltűnve a friss szellőben. Ide-oda mozgó alakok, nők, férfiak vegyesen, mozgolódtak. A társaság a szomszéd terembe vonult, mialatt szellőztettek. Nyúlánk nőalak sietett az egyik nyitott ablakhoz, abba a divatos semmibe öltözködve, amit ma estiruhának neveznek. Mélyen kivágott, meztelen karok és a térdecskék fel-feldobálják a ruha szélét. Mögötte, hirtelen egy idősebb nő jelent meg és élénk vitatkozás után a fiatalabb vállára kendőt borított. Nyilván anyja a fiatalnak. Az vállat vont. De köszönet is lehetett. Aztán kitekintett az ablakon a vak sötétbe. A férfi rögtön megismerte. Irén. De mit keres az ablaknál, kimeredve az éjszakába? Dél óta nem látta. Pedig beszélni akart vele. Elbúcsúzni. Elmondani eredményét annak a beszélgetésnek, melyet anyjával folytatott ma délután. Abban állapodtak meg ketten, hogy leplezetlenül föl fogja tárni anyja előtt a helyzetet. Szerelmüket, mely már elég régi ahhoz, hogy komolyan lehessen venni. Eltökélt szándékukat, hogy egymáséi lesznek. Irén elválik és elveszi annak rendje és módja szerint törvényesítvea viszonyt, melyet a Természet rendelése már amúgy is szentesített. A szándék tisztasága nyilvánvaló a szerelmesek közt. Becsületes, nyílt. A férje nincs itt. Az anyához fordultak. Ez talán drámaibb, de esetleg kevésbé lármás elintézés. Az anya sírt és hallani se akart a tervről. Még a tényekkel sem akart megalkudni. Könyörgött a férfinak, hogy utazzék el. Ne tegyen boldogtalanná két családot. Reszketett a botránytól és nem akarta megérteni, hogy ez a megoldás még botrányosabb. A jelenet azzal végződött, hogy beszélni fog leányával és az fog történni, amit ő akar. Nagykorú. Szabad ura cselekedetének. A férfitól azt kérte, hogy ne keresse Irénnel a találkozást. Hosszú könyörgésre az szavát adta. Az elhatározásról értesíteni fogják még ma este. Szóval, vagy levélben, íme, már az éjjel is leszállt és az értesítés elmaradt. Ebből a teljes sikertelenség látszott és a férfi elhatározta, hogy elutazik, anélkül, hogy Irénnel találkozik. Tudta, hogy anyja ide el fogja hozni, hogy szórakozzék, felejtsen hogy elfoglalja valami mással. Még egyszer látni akarta és ezzel vége. A csalódás mélyen vájkált a szívében, de nem fog összeroppanni. Ha nem komoly, hát nevessünk rajta, ha keserű lesz is a szájunk íze. Egyet rántott a vállán ott a sötétben. Most már látta. Utoljára. El is mehet. E pillanatban valahonnan oldalról, valaki csak úgy odarebbent mellé. A férfi szinte meg is ijedt. Fölhevülten és mégis dideregve egy nő reszketett mellette. Irén. A könnyű kendő félig a fejére borítva, azonmód, ahogy a teremből kiszökött. — Megismertem ... a sötétben... ez csak maga lehet... Gábor ... — ezt lihegte. A férfi legelőször is a karján lévő takarót a lábai elé dobta. Odarántotta a nőt a térítőre, aztán szétgombolva a hatalmas bundát, szárnyai közé vette a nőt, erősen magához szorítva. így álltak egy percig némán, szorosan összeölelkezve. — Violám, — súgta a férfi a nő hajába temetve arcát, — kijöttél? Ki mertél jönni? De nem is eresztelek többé vissza. Most már itt is maradsz. — Nem lehet Gábor, — hangzott a bunda mélyéből és a nő lassan fölemelte fejét, de rosszkora mért a férfi arca feles áraki Egy hónapra 4 pengő, negyedévre 10 pangő 80 dUr. Auaxtriában egy példány ára hétköznap 30 Groschen, vasárnapon 40 Groscham. Égj fiam ára 16 fillér. Ki Külföldre as alófixeUr készerece. Hirdetéseket Budapesten falreaz minden hirdetésredm. Főszerkesztő: Csajthay Ferenc. Felelős szerkesztő: Sándor Tivadar. Ünnepi számára I0 fillér. Budapest, 1927. XLVII. évfolyam, 26. szám. Szerda, február 2. Budapesti Hírlap Megjelenik hétfő kivételével mindennap* Szerkesztőség! VII. kerület, Rökk Szilárd utca 4. Igazgatóság és kiadóhivatal: VIII., József körút 5. Telefonszámok: J. 43, J. 53, J. 63, J. 23—84. Levélcím: Budapest 4, Postaitok 55. Kétféle lélek. Irta Buday Barna. Budapest, febr. 1. Kolozsvárott volt magasabb rangu bíró, onnan átnyomta a bocskor talpa a kis anyaországba. Most nagy vagyonjogi ügyekben ítélkezik. Soktagu családról kell gondoskodnia s ezért fizetéséből bizony csak szűkösen él. Az országgyűlés megnyitása után hazafelé menet találkoztunk, ő is kívülről nézte a fény és pompa felvonulását, mint jómagam. Mind a ketten kábultak voltunk kissé a látványosságtól s egymásra tekintve, bizonyára ugyanaz a gondolat ébredt bennünk: — Micsoda szürke veréb is vagy te ebben a színes világban, kedves atyámfia! Nekem legalább az volt a benyomáson, mintha paradicsommadarak, lantosmadarak és arany- meg ezüstfácánok díszes tömegében egy szerény verebecskét pillantottam volna meg. És míg mellettünk autók robogtak el, mélyükben a nagy történelmi festmény szétszedett alakjaival, ezalatt az én tiszteletreméltó barátom lelkesedése jeléül megcsóválván feje fölött az elmaradhatatlan esernyőjét, ilyen szavakkal adott kifejezést elragadtatásának: — Szép dolog ez nagyon; folytatása sok évszázados életnek, megelevenedése hagyományoknak, miket nem rabolhat el tőlünk semmi hatalom. Nem vész el a magyar! — Örülök, hogy ilyen színes kedvben vagy, ami jó egészség jele, — mondottam a lelkes magyarnak. — Egészség meg kedv, az van itt, — hősködött a biró úr, — pedig bizony vékonyka ember ő, akit a szélfúvástól is félteni kell. — Megettem a szőnyegeimet, megettem a zongorámat és semmi bajom tőle. Mutass nekem még egy ilyen keménygyomrú legényt! De most nagyobb baj van, — folytatta szelíd mosollyal. — Rajtakaptam a nadrágomat, hogy ott, ahol a cipősarkával öszszetalálkozik, nagyon megvedlett. Hát most igyekszem hazafelé, hogy a feleségemmel beszegessem a rojtosodó nadrágomat. Ennyi baj legyen, mondaná a pesti ember. — Hanem hát a felvonulás gyönyörű volt. Igaz, a díszmagyarok között sok a rikító, aztán hallom, hogy a büszkén ragyogó ékszerekben is több az üveg, mint a drágakő. Mindegy. Mégis csak történelmi bőr ez a magyaron. Mert a történelemnek két része van. Az egyik a királyok éleménye megtűzdelve a születések, trónralépések, háborúk és békekötések évszámaival. Emlékszel-e még ezekre az adatokra? Megállapítottál-e belőle bizonyos törvényt, amely a jövőre nézve kiokosit? Megmozgatják-e lelkedet az emlékezetedben maradt tanulságok? A tömeg szempontjából ez a történelem messze tűnt s meg sem értett idők hűvös régiója. Csupán néhány alakot ragad ki belőle a képzelet s a nagy időknek ezekben a halhatatlan maradványaiban tiszteli az igazságot, a hazafiságot, a hűséget, a vitézséget. A magyar nép történelemtana néhány kép, a hozzájuk fűződő legendákkal együtt. Mily csodálatos, hogy a vitézségnek és önfeláldozásnak legnagyobb katasztrófája: a világháború nem szült legendákat és talán az egy József királyi hercegen kívül nem termelt olyan eszményi alakokat a nép számára, akiknek képét a meszelt falakra kifüggesztenék, mint Rákóczit, Petőfit és Kossuthot! Innen látszik, hogy a nultnak a jelennel való viszonya milyen hűvös. — Melegség a történelemnek abban a másik részében van, amelyet a családok ápolnak elődeik történetének emlékezetében, tradíciókban, ereklyékben, hagyományokban, amelyek az ősök módjára való cselekedetre köteleznek. Ezekben kapcsolódik össze a múlt a jelennel ezernyi idegszálon át. Ezekben melegszik át az eltűnt idők bűvös emléke az önérzet, a büszkeség, a méltóság eleven érzésévé. — Nem futnak-e át rajtad mindezek az érzések, mikor felvonulnak előtted az ország választottjai, a nemes magyar nemzet történelmi ruhatárából vett öltözetekben? Nekem fogja a lelkemet ez a látvány, mert az ősi ünnepi viselet és szokás felújításában a magunk módján való élés, a magunk hagyományaihoz való ragaszkodás erejét látom. Ez az erő volt az elmúlt ezer évtitka és ez fogja megőrizni egymás számára az elszakadt magyarok lelkét a találkozásig. — Hogy pedig a régi fényt felragyogtattuk az országgyűlés megnyitásakor, ezzel tartoztunk a saját sorsunk megbecsülésének. Mert erről a szent helyről, ahol most állunk, láttam én nem is régen a forradalmi elemek baljóslatú megmozdulását. Itt emelte vállára a tömeg a harctér szökevényeit, itt özönlött végig először a nemzeti tanács, azután a szovjet, és végül itt sorakoztak a szuronyos oláh katonák. A szemünk előtt vált rommá ezen a helyen a jog, törvény, alkotmány s ezer év minden szent értéke, ünnep hát nekünk az a nap, amelyen a romhalmaz helyén megint feltámadt a magyar országgyűlés, régi zászlós urainkkal, első tisztviselőinkkel, a nemzeti társadalom megannyi kiválasztott jelesével, akik az alkotmány visszaállított régi trónjairól fogják mérni az új idők igazságát. Szeretnék leborulni itt a kövezeten a Gondviselés kegyelme előtt, hogy megélnünk engedte ezt a nagy napot! így ömledezett az én biró barátom, elfeledvén a maga baját, Erdélyben hagyott házát, amellyel egy élet szorgalmának gyümölcsét vesztette el és elfelejtve még a rojtozó nadrágot is. És bucsuzás után néhány lépésnyi távolságból mégegyszer visszafordult s felemelt esernyőjét lelkesen megcsóválta. . Ugyanezen a napon este úgy hozta a véletlen, hogy a vacsoránál Törtető Alfréddal kerültem egy asztalhoz. Ki ne ismerne Törtető urat, a minden konjunktúrát meglovagolok a mindig felszínen levőt, aki minden magyar kálváriát elkerült, minden könnyet omlasztó szerencsétlenséget megfejt, mig-: len a jólét kérkedő pocakját eresztette?! Valamiféle főtanácsos ő, nem tudom milyen s hogy miért, azt senki sem tudja. Csak az bizonyos, hogy a szegénység és tanácstalanság sivár te, mületén az ő sikereinek kúpja folyton nő, s olyan alsórendű koponyával kényszerítette magához a jó sorsot, amelyet minden ismerője lenéz, de könyörtelen érdekhajszájának sikere mégis csak imponál. Most éppen azt rikácsolja, hogy az országgyűlés megnyitásának ünnepsége haszontalan parádé volt. — Papagájkiállítás, vásári komédia az egész. Minek ez? Az ország halásban golyó van és a jó urak szinielőadásokat rendeznek. Ő maga golyó keltett jókora darab hideg halat küldött le a szomorú más gyár gyomorba. — No hiszen néznének nagyot az amerikaiak, a franciák, ha ott valakisnek eszébe jutna rákvörös, kupikék kelmébe öltözni s fringlát kötni a parlament megnyitásának tiszteletére. A maharadzsák divatja ez, amihez félvad népek elképpedő tömege is kell. De nálunk ma már ez a hls és céltalan pompa csak a bosszúság érzését kelti fel. Mert önkéntelenül arra gondolunk, hogy ezekkel a most megragyogtatott drága ékszerekkel annak idején meg lehetett volna javítani a magyar valutát. Akkor eltűnt a sok drága dísz, most kiáll a piacra s felhívja a szegények figyelmét a jólét fölöslegeire. Hány