Budapesti Hírlap, 1927. március (47. évfolyam, 48–73. szám)

1927-03-01 / 48. szám

Budapest, 1927. XLVII. évfolyam, 48.szám­ Megjelenik hétfő kivételével mindennap. E155*zetért Araki Egy hónapra 4 penre, negyedévre 10 pan é, 90 kilét. Ausztriában egy példány ára hétköznap 30 Groichea, vasárnapon 40 Groichaa. Egyév szám ára 16 fillér.­­ I Kolföldre az előfizetés kétszerese. Hirdetéseket Budapesten felvesz minden hirdető iroda. Főszerkesztő: Csajthay Ferenc. Felelős szerkesztő: Sándor Tivadar. Ára 16 fillér. Kedd, március 1. Szerkesztőség■ VIII. kerület, Rükk Szilárd­ utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal! VIII., József-körút 5. széna Telefonszámok: J. 43, J. 53, J. 63, J. 23—84. Levélcím: Budapest 4, Postafiók 55. Nemzeti összetartás — ami nincs. Budapest, febr. 28. — Itt az ideje annak, hogy meg­alkossuk párt-, osztály- és felekezet­­különbség nélkül azt a közös nemzet­­védelmi frontot és erőszövetséget, mely­nek szilárd bástyáján a destrukció, a felforgatás, a tekintélyrombolás mun­kája megtörik. « Ezeket mondotta­ többek között Ho­ránszky Lajos abban az emelkedett­­hangú, melegszívű beszédében, amelyet a Tisza István Társaskör vasárnap tar­tott évi közgyűlésén Berzeviczy Albert­­hez intézett. Horánszky Lajos ezzel a beszédével a Tisza István Társaskör felfogását, ér­zelmeit szólaltatta meg, szemben azok­kal az ildomtalan hangú támadásokkal, amelyek Berzeviczy Albertet, a magyar tudományos és politikai életnek ezt a nagyrabecsült, nemes egyéniségét érték. Bizonyára nem téved Horánszky, mikor ebben a támadásban nem el­szigetelt jelenséget, hanem áramlatot, fészkelődést lát s ennek hangja és szel­leme a forradalom előkészítésének gyá­szos korszakára emlékezteti. Hogy nem pusztán egyéni előre­törésekről, hanem áramlatról van szó, ebben az észleletében többféle mozgalom megerősítheti Horánszkyt. Mert tagadhatatlan, hogy a felforgató, a bomlasztó irányzat újra levegőhöz jutott. Abban a mértékben, amint a nemzeti politika a türelem szempont­jait alkalmazza, az októberi türelmet­lenség szelleme fokozott bátorsággal, nyíltsággal, sőt erőszakossággal jelent­kezik. Ez a türelmetlenség pedig min­den olyan ponton támadásban tör ki, ahol a nemzet a maga múltja, hagyo­mánya, jogérzéke és erkölcse által al­kotött alapokon akar élni és boldo­gulni. És míg a szellemi irányzat baljóslatú szele a tetőzetet bontogatja, ezalatt lá­baink alatt is remeg a föld, mert az összeesküvések aknáit fúrják. Éppen most leplezett le a rendőrség egy messzeágazó kommunista szervezkedést s nyakoncsípte a mozgalom moszkvai ügynökét olyan rajtaütéssel, amelynek előkészítése és végrehajtása a magyar rendőrség kitűnő munkájának méltán elismerést szerzett az idegenben is. Nagy megnyugvás nekünk, hogy rend­őrségünk hivatásának magaslatán áll. De egymást követő leleplezései — s kivált ez az utolsó — arra vallanak, hogy valóban vigyáznunk is kell, hogy nemzetünknek megmaradt szegényes birtokállományát megőrizhessük. Mert fent és lent, nyíltan és titkon­ bontó munkát végeznek rajtunk olyan erők, amelyeket a tudatalattiság láthatatlan szálai kötnek össze. Lehetnek-e nyugodtak egy ilyen megtámadott társadalomnak az éjsza­kái, ha a nemzeti eszme küzdői nem tudják megalkotni a maguk védőszö­vetségét! Harcolni az ellenséges világözönnel, harcolni a belső felforgató erőkkel és harcolni az eszmékben és célokban megegyező magyaroknak egymás kö­­zött is, ezt az erőfeszítést nem bírjuk még. Igaza van hát Horánszkynak. Meg kellene szerveznünk a nemzeti össze­tartás frontját, hogy ennek védelme alatt csinálhassunk építő munkát s a munka megzavaróival leszámolhas­sunk. Hanem bár ehhez nem elég az igaz­ság megéreztetése. Minden időkben az uralmon lévő társadalmi osztályok megszervezése volt és lesz a legnehe­zebb dolog. Ezeknek megmozgatására egymás ellen elég egy hamis apostol, de egymással való összekovácsolásához száz és ezer próféta kell, akiknek fana­tikus szívóssággal, önfeláldozó oda­adással kell dolgozniok, hogy csak a sok vezért összehangolják, kibékítsék,, egy gyékényre hozzák. Ha megbíznak a széthúzó vezérekkel, akkor győzhet az eszméjük, különben nem. Felül kell hát megkezdeni a munkát, hogy az ünnepelt Berzeviczy kemény és nemesveretű magyarsága s az őt ünneplők lelkes hazafiassága áthat­l hassa, megtermékenyítse és egységbe olvassza az egész nemzeti közéletet. A szent asszony. Irta Czájlik K Hanna. Előfogatot béreltem a faluban és neki­vágtunk a hegyeknek. Az útt hol kecske­rágta domboknak az oldalán, h­ol köves­­kátyus patakmosta völgyeken át vitt a ké­kesen csábitó messzi felé. A kocsisom, c sunyi pofáju, csimbókos szemöldökű öreg hegyi lakó, mély h­örgés­­sel ösztökélte a két közömbös lovát,­­ a levegő csípős volt, tele szeptemberi tiszta­sággal és októberi zamattal. A házigazdám előző este telebeszélte a fejemet a szent asszonnyal. Most nem tud­tam szabadulni tőle. Hogy fiatal, és szép, és szomorú. Hogy egyedül van. Egyedül, amióta egy pokoli éjszaka véres lármájá­ban elvesztette a férjét. Nem a halál vitte el, hanem az igazi borzalom, az őrület és mint magával tehetetlen nyöszörgő roncsot odadobta a kórházi ágy kíspadjára. Az asszony viseli a karikagyűrűt az ujján, a mártírkoszorút a fején és a magány min­den borzalmát a szívében. A nép pedig imádja és szent asszonynak nevezi. Hát szent asszony. Ehhez még nem kell szent asszonynak lenni, gondoltam fővárosi cinizmusom magaslatából. Ehhez csak tiszta, becsületes asszonyszív kell. Ahol ki­dőlt egy istenség, ott nincs oltár és tömjén más Isten számára. Ahol egy Isten átok súlya alatt nyög, ott vele viseli az átok sú­lyát a párja is. Ennyi az egész. Ez nem di­csőség. Ez a természetes. Az a korcs, aki nem tartja ezt. A hűséget. Az esküt. A be­csületet. Aki bálványt helyez az oltárra, aki a kihűlt csók emlékét új csók részegsé­­gével mossa le, aki mámoros nászt ül a szenvedés felett és üzletet csinál a borza­lomból. A kis lovak most jókedvre derültek. Falu Rajzolódott a távoli égaljára. Piros fedelű kis falu. Mintha a természet a hegy lábá­hoz szórta volna egy játékskatulya összes apró csodáját. Templomtornyot, zsindelyes házsorokat, ormótlan kazlakat és égbe­­nyúló szélingatta jegenyéket... r egész elől ósdi kőkerítés, négyszögbe ki­épített gazdasági udvar, egy kényelmes kis kúria nyugodt, derűs körvonalai. A piro­sodó mogyoróbokrok aranycsipkéje futja körül, a bukó nap kékeslila lángba borítja mind a három kéményét... Hosszú ala­csony sorban ökrösszekerek terpeszked­nek, mokány legények hányják a szénát a zsúp alá. Hófehér libasor gágog a pocsolya szélén, a­ kerítésen zöld-mázas korsók virí­tanak. A Kutnál sikáló szolgálók viháncoló nevetésébe belepeng a pocakos tejeskannák csendülése ... Szemben egyedül áll a szent asszony. Nem magas. Nem is szép. Talán nem is érdekes. Csak észbontóan, hihetetlenül bá­jos a kis csizmás lábától az égő vörös feji­­búbjáig... Mintha a pogány istenek va­lamelyikét száműzték voln­a ide a hegyük közé szénát rakatni, tehenet fejelni és mártirglóriát viselni... A mártirglóriát különben valami hírest cowboykalapforma fedte, amelyet bemu­tatkozásomkor könnyedén meglengetek. Elmondtam azután, hogy magyar tiszt va­gyok és hogy öreg barátom, a paraszt­­gazda biztatott, ho­gy szállást és jó szót kap itt minden magyar, aki a határon át­szökik. A szent asszony könnyedén meghajolt. Levette a sombreróját. A kis feje f­ölh­an­golt. A nap úgy kapott a hajába, mint egy szerelmes tűzvész. — Miska, fogj ki, — mondta a kocsi­somnak. — Te pedig Marci, — ez a mi­kány legények egyikének szólt. — vezesd az urat a vendégszobába és mond meg a konyhán, hogy vendégünk van vacsorára Marci nyomán elléptem. Háziasszonyom főhajtása szebb volt minden köszöntésnél és meghívásnál. Vacsoránál viszontláttam. Puha, fehér köntössel cserélte föl a mun­karuháját és fehér szandállal a mezejáró csizmácskát. A kezén fanyarillató parföm érzett. — Boldog vagyunk, hogy maga is gyű­löli a bolysevikokat, — mondta első szóra. — ez a közös gyűlölet erősebb kapocs, mint valami közös bálvány istenítése ... — Csodálom, hogy így egyedül itt mer maradni, — mondtam — valóságos láng­­tengerben állunk ... Elmosolyodott. Kissé szomorúan. — Én itt a gáton állok. Nem szabad el­esnem. Az én bátorságom csődje sokakat lerántana. Azután meg annyi a dolgom, hogy nem igen érek rá a személyes biz­tosságommal törődni... Rám nézett. Nagy, szürke szemmel, amelynek mélyén valami ismeretlen lakott. Erős akarás, sok lemondás és fájdalom, — vagy csak hideg szeretetlenség, — talán számítás? ... — Én — beszélte tovább, — az­­uram örökébe léptem itt. A beteg. Hisz ezt biz­tosan elpletykálták a parasztok. Sejtettem, hogy kemény feladat. De nem számítot­­tam a forradalommal. A forradalom pedig olyan, mint a jégverés. Félni lehet :őne, ellene védekezni nem . . . — Annál inkább vakmerőség itt marad­nia — a parasztok ... — Mindegy­, — mondta fojtott hangon — ez becsület és kötelességkérdés. Való­színűen hallotta és megmosolyogta a náp­­adta nevemet. Igaz. Nem­­vagyok szent asszony. Az apám kedvéért mentem férj­hez — és soha, egy percig sem szerettem az uramat. De az.t, amit egyszer vállaltam­, teljesítenem kell. Rá­hajoltam a kezére búcsúzóul. Bátor, izmos, erős kis keze volt... — Marci megbízható. Kiviszi reggel a hágóhoz. .Arrafelé még csend van. Jóéj­szakát és szerencsés utat... Ezt már az ajtóban mondta. Egy ... két... három ... órát aludi haltam. Akkor pokoli zsivajra ébredtem. Ká­romkodásra, döröm­ bölcsre. — Árulás — gondoltam — no megállj szent asszony! Kikémleltem. Sötét tömeg szorongott a tornác alatt. A revolverhez kaptam. Az­tán vállat vontam. Egyedül álltam egy fel­­dü­híedt horda ellen ... Hanem azt meg­fogadom, hogy mielőtt elpusztulok, bele­nézek mélyen, nagyon mélyen a szent asszony két szürke, idegenszerüen árnyé­kos szemébe. A moraj egyre félelmesebbé ragadt. —Szent asszony — szent asszony, gyere ki szent asszony! — üvöltötte egypár zagyva hang. — Már fogott legényt magának — sivi­­tott egy reszketős vénasszony közbe, —s nem szent az már ... — Hol a szeretőd, szent asszony, —­ előre, hadd lássuk! — kapták fel tizen ist buszán is ... Egyszerre csend lett. A kapuban megjelent a szent asszony. Az esti fehér köntösben Mérhetlenül gő­gös és szomorú arcot vágott. — Megbolondultatok emberek? — kér­dezte halk, mély hangon. Megint kitört a lárma. — Föld, jog, — kastély, — törvény, —­ uraság! — kiabáltak itt is, ott is össze­függéstelenül ... Nem sokat értettem be­lőle. Ő azonban, úgy látszik, tudta már a szél irányát. — Úgy, úgy. — mondta kurtán — hát ti akartok urak lenni a kastélyban? A tömeg mozgott. Hogy parancs jött Pestről. Földet mindenkinek. Le az ura­. Sággal... Jegyzetek egy látogatáshoz. Budapest, febr. 28. Régóta nem volt olyan érdekes és nevezetes vendégünk, mint Albert Thomas, a nemzetközi munkaügyi hi­vatal igazgatója, aki négy öt napi itt tartózkodás után tegnap este utazott el. Mint hivatalos funkcionárius jelent meg Budapesten, hogy néhány szociál­politikai vonatkozású nemzetközi egyezség ratifikálását és életbelépteté­sét szorgalmazza. Látogatásának, mint az újságok jelentik, az a hivatalos ered­ménye, hogy a betegség és balesetbiz­tosítás szabályozására vonatkozó terve­zetek nemsokára a törvényhozás elé kerülnek. A látogatásnak azonban sokkal érde­kesebbek a nem hivatalos mozzanatai. Ittléte alatt nem csupán a hivatalos ke­rtek között mozgott, hanem társadal­mi érinkezést keresett és talált az or­szág, a főváros, a gazdasági élet és a magyarországi munkásmozgalom szám­­bavehető tényezőivel. Ezekben az érintkezésekben egyénisége teljes je­lentőségében bontakozott ki. Nem azok közül az elvtársak közül való, akik a minden áron való háborúságot keresik a fennálló társadalmi és gazdasági renddel, hanem azok közül való, akik tudással és lelkiismeretességgel a tár­sadalmi, a szociális igazságra alapított béke biztosítékait keresik. Nem azok közül az elvtársak közül való, akik a nemzeti érzések és hagyományok sém­­mibevevésével mindenestől behódolnak a nemzetköziségnek, hanem azok kö­­zül való, akik — mint maga mon­dotta, — a nemzetek virágzásának és a gazdasági élet fellendülésének felté­telét a teljes nemzeti szolidaritásban látják. Albert Thomas ebből a magaslatból nézte állapotainkat és tette meg róluk megjegyzéseit többnyire olyan tárgyi­­lagossággal, hogy szavai alkalmasint maradandóbb benyomást fognak tenni a polgári társadalomra, mint az elv-­­társakra, akiknek igen csekély az ér­­­zékük az osztó igazság és a pártatlan kritika iránt. Albert Thomas észrevette, hogy társadalmunk némely rétege közt mély szakadék tátong, de észrevette kormányzatunk és polgári társadal­munk fogékonyságát is a szociális re­formirányzat iránt. Észrevette, hogy e tekintetben alig van különbség Ma­­gyarország és a Nyugat közt; nálunk minden kérdésről ugyanazzal az ideol­­ógiával tárgyalhat, beszélgethet, mint a nagy nyugati nemzeteknél. Úgy látszik azonban, hogy Albert Thomas emelkedett szempontjai nem igen ragadták el a magyarországi elvi társakat. Hivatalos lapjuk sokkal ki­sebb tért szentel Thomas budapesti szereplésének, mint például egy úgy­nevezett népgyűlési botránynak. A

Next