Budapesti Hírlap, 1927. április (47. évfolyam, 74–97. szám)
1927-04-01 / 74. szám
ám 16 fillér. Budapest, 1927. XIVII. évfolyam, 74. szám. Péntek, április 1. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egy hónapra 4 pengő, negyedévre 10 pengő 80 fillér. Ausztriában egy példány ára hétköznap 30 Groschen, vasárnapon 40 Groechen. Egyes szám ára 16 fillér. ■ * Külföldre az előfizetés kétszerese. Hirdetéseket Budapesten felvesz minden hirdetőiroda. Főszerkesztő: Csajthay Ferenc. Felelős szerkesztő: Sándor Tivadar. Szerkesztőség: Vili. kérőjét, Rokk Szilárd utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal: VHL, József-kort 5. szám. Telefonszámok: J. 300-43, J. 300-53, J. 300-63, J. 323-84. Levélcím: Budapest 4, Postafiók 55. A béke útja az Igazság. Irta Nagy Emil. London, márc. 27. A ma még zsenge, de egyébként a jövőben valószínűleg szép reményekre jogosító Nemzetek Szövetségének minden angol barátja megkönnyebbülve lélegzik fel, amióta elvonult az a viharfelhő a szemhatárról, amelyik azzal fenyegetett, hogy Genfnek kell elintéznie az albániai olasz-szerb viszályt. Mert a győztes államoknak ez a békeszervezete nagyon jónak bizonyult arra, hogy szerencsétlen kisebbnagyobb országoknak segítő kezet nyújtson arra, hogy pénzügyi szénájukat rendbe hozhassák, no meg felmerült apró vitákat több-kevesebb sikerrel el is intézget, de mi lett volna akkor, ha Olaszország és Szerbia közötti komoly háborús konfliktus megakadályozására kellett volna közbelépnie. Ilyen komoly nagy célra nincs teremtve ez az intézmény, s a nagy költséggel fenntartott virágházi palántát alighanem csúfos blamázs érte volna, ha kora fiatalságában hirtelen kikerül a fagyra. Hisz egész szervezete, amelynek a fundamentuma az egyhangú döntés, az úgynevezett győztes államok igazán vérbemenő vitájának az eldöntésére egyáltalában nem alkalmas. Olyan tanári konferencia-féle valami ez a genfi tanács, amelyik arra jó, hogy komoly szigorral megintsen és megfenyegessen rossz magaviseletű nebulókat, s megdicsérgesse a szépen haladókat, de arra nem való, hogy a tanár bácsik egymás közötti nagy komoly bajára gyógyító irt adjon. Volt alkalmam beszélni politikusokkal az olasz diktátor férfias hangú, kemény fellépése által teremtett feszült és vésztjósló helyzet perceiben. Nem győztem hangsúlyozni, hogy teljességgel kizártnak tartok egy háborút Olaszország és Szerbia között, mert hisz nincs ma még olyan nemzet, amelyik elég erősnek tartja arra saját magát, hogy a srapnelek szilánkjaiba merjen harapni, de érdekesen meg lehetett figyelni, hogy milyen babonás félelemmel tekintenek az angolok a Balkán felé, ahonnan valaha, nem is olyan régen, egy főhercegi házaspár meggyilkolása nyomán kipattant az egész világot vészes lángtengerbe borító háborús szikra. A szerajevói véres árnyék hazajáró lelke adta meg a drámailag félelmetes vonást a most felmerült viszálynak, amit egyelőre elintézettnek tekintenek a diplomaták, s különösen annak örül mindenki, hogy a dédelgetett genfi csemetére nem hárult az a tragikus megpróbáltatás, hogy az ő gyenge izmaira bízzák azt, hogy egy még nem neki való igen nagy vasdoronggal mutasson be atlétikai mutatványt. De azért érdemes mégis elgondolkozni azon a kérdésen, hogy akkor is kitört volna-e a világháború, ha 1914. év júliusában is fennállott volna már a nemzetek Genfben székelő szövetsége? Azt gondolom, hogy abban a világháború előtti atmoszférában nem is lehetett volna Genfet elképzelni. Amikor a hihetetlen méretekben fejlődő német világhatalmi törekvések szembe néztek az angol féltékenységgel, s a francia boszugondolat még kielégítetlen volt, amikor a balkáni felfelé törő szerb erő kirobbanás előtt álló gőzkazánhoz volt hasonlatos, s amikor a háttérből az orosz militarista törekvések fűtötték még jobban a szenvedélyeket, lehetetlen még csak elképzelni is nemzetközi békés igazságtétel lehetőségét. De az így egymással szembe állított erkölcsi kép mutatja egyúttal azt is, hogy nem nemzetközi intézményen, nem nemzetközi szervezeten van a súlypont a béke kérdésének a világában. Ezek csak kártyavárak. Hanem csakis a népek valódi belső lelkületén van a súlypont. A nemzetek néplelkének magának kell akarnia a békét, s tartós őszinte béke csak ilyen módon képzelhető el a nemzetek között. Ehhez azonban első és fő kellék az Igazság uralma. Mert hazugságon, hamisságon nem nyugodhat igazi béke. Pedig ma még a hazugság és a hamisság korát éljük, s élni fogjuk mindaddig, amíg irányadó világtényezők meg nem ismerik azt, hogy mit cselekedtek kapzsi erők a gyengébb felekkel a békeszerződések örve alatt. A németek háború utáni nagyszerű diplomáciai ügyessége már igen sokat tett ezen a téren. Bárcsak ilyen okos lett volna a diplomáciájuk a háború előtt is. De akkor egy, az erőviszonyokat nem bismarcki körültekintéssel mérlegelt, nagyravágyó császár lelke feküdt rá mindenre, s az így teremtett közmeghunyászkodás levegőjében okos, mindent világosan latoló, s a szerint ügyesen és fürgén cselekvő diplomata munkáról nem lehetett szó. A szolgalelkűség a szabad gondolatok halála. Wagneri orkesztrális erő, nem pedig az én gyenge tollam, kellene annak a gondolatnak a megfelelő kifejezéséhez, hogy a német nagyság micsoda fenséges elégtétele az, mérhetetlen sorscsapások megalázó kálváriája után, hogy ma egy olyan férfiú áll a német diplomácia élén mint államfő, aki annak idején meg merte mondani az igazat a mindenható és mindent rózsásnak látó császárnak, de amiért azután el is küldték a nyugdíjba, hogy újra előszólítsák, amikor a mazuri mocsarakban kellett diadalra vinni a német erőt. Most pedig a zsarnoki önkénynyel megszabott versaillesi békeszerződés mocsarából évtekes ki lépésről - lépésre, de mégis biztos haladással a német Erő, ugyanannak a Hindenburgnak nagy tekintélyű fénysugarában. A trianoni mocsárt még súlyos köd üli meg. A mi velünk történt mérhetetlen igazságtalanságot ma még nem ismeri eléggé a világ, s okvetetlenkedésnek vélné minden megmozdulásunkat, ami a létező helyzet megváltoztatására irányulna. Tegnap este már előkelő politikusok között voltam. Minden támogatás nélkül, saját igénytelen erőmmel jutottam ahhoz, hogy módom van irányadó férfiakkal beszélni szegény félreismert, s kapzsi indulatok martalékául tudatlanul és könnyelműen oda dobott fajtám dolgairól. Elképedve láttam újra, hogy még képviselőknek is mennyire homályos sejtelmük sincs arról, hogy tulajdonképpen mit művelt velünk az az úgynevezett trianoni béke. Előkelő politikusoknak még csak derengő ideájuk sincs arról, hogy országunk kétharmad részét elvették, több millió magyart csaptak át alantas kultúrájú népek igájába, s megfosztottak bányáinktól, erdőinktől, iparunktól, s elvették tőlünk annak a lehetőségét is, hogy a magyar folyók sorsát ma-gunk tudjuk intézni áldásos módon. Őszinte csodálkozással hallgatták, ami-kor elmondtam, hogy például Bodrogközben csak azért átcsaptak néhány százezer szinmagyart cseh iga alá, mert ez a művelet egy vasúti vonal elnyerése végett kényelmes volt, s alig akarták elhinni, amikor elmagyaráztam, hogy például Sátoraljaújhelyen a város utcáján végződik az országhatár színmagyar lakosok között. Isten mentsen azt állítani, hogy egyes ember köztámogatás nélkül, egyedül saját erejére utalva sokat tehet. Mindegy. Tegye meg mindenki a kötelességét annyira, amennyire tudja. Tegye lelkesedéssel, égő honi szeretettel. Ne az országból akarjunk élni, hanem az országért, s ne akarja mindenki minden lépését a közzel megfizettetni, hanem áldozzon az ország ügyéért a magáéból is, még ha ez nem is sok, így lassan-lassan mégis csak kibontakozik a nemzeti igazság nemzetközi megismerése, s a rajtunk esett igaztalanság világtudata. Ha legalább csak a kiáltó sérelmek orvosolva lesznek, Magyarország lesz a világbéke egyik nem megvetendő oszlopa, azé a világbékéé, amelyik nem a háborútól való puszta félelmen alapul, hanem a népek lelkületén. A tavaszi Tárlat. A komoly jelentőségű magyar táj- és életképkiállítás, valamint a május elején megnyíló és szenzációsnak ígérkező belga művészettörténeti kiállítás között az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat még egy tavaszi tárlatot rendezett. Rendkívül nagyszámú festmény, grafika és szobor, — az utóbbiak között nem egy nagyméretű alkotás — kerül bemutatásra, melyeket a kiállításon résztvevő egyes művészcsoportok saját zsűrijük ítélete alapján állítanak ki. Majdnem mindegyik csoport részt vesz a tárlaton, csak a haladó irányú kút hiányzik ezúttal. A legmodernebbek egész külön akarnak a Nemzeti Szalonban megjelenni. Éppen ezért igen egységes és konzervatív hatású a Tavaszi tárlat képe, az egyes csoportok tagjai mind igen rokonhangzású és a nagyközönség számára is behízelgő hangokat pengetnek húrjaikon. Még a sok helyen modernnek kikiáltott Szinyei-társaság is legkonzervatívabb oldaláról mutatkozik be. Aki nem tudja, hogy a kiállító művészek között ki hová tartozik, az szinte nem érti meg, hogy a most szereplő művészek miért alkottak külön társaságokat, csoportokat. Hiszen olyan közel áll egymáshoz — a mostani tárlat tanúsága szerint — hitvallásuk, vagy legalább is kifejezési módjuk. Ilyen óriási, 756 darabot számláló, e mellett egyöntetű és a kiállító művészek megszokott kvalitásait, modorát bizonyító anyaggal szemben a kritikusnak nem lehet más feladata, mint hogy csak a tárlat érdekesebb látnivalóiról, egyes művészek irányváltozásáról, új törekvéseiről, vagy a Műcsarnokban most először bemutatkozó fiatal tehetségekről számoljon be. A többinek, akik jól ismert mondanivalóikat ismételik újra, — ha sikeresen is — csak nevét említhetjük föl. Az előadottak alapján elsősorban Csánky Dénes tájképsorozatával kell foglalkoznunk. A finom érzésű művész elhagyta előbbi lelkiismeretes, borongós naturalizmusát és eszményi tájképstílusra törekszik. Festményein a színek lágyan áramlanak szét egymásba, vásznain nincs erős napsütés, hanem levegős, költői hangulatú félhomály, melyben a dolgok körvonalai fölolvadnak. Csak az ég kékje és fehérje válik el határozottabban a földtől, a fáktól. Érdekes és komoly eredményt jelentő meglepetés Csánkynak ez az irányváltozása, ezen az utón bizonyára jelentős sikerek várnak a rokonszenves művészre. A sorozatból elsősorban a 92-es számú Út a falu felé című tájképet kell kiemelnünk. Másik érdekessége a kiállítás festészeti részének Kunffy Lajosnak Az anya cimű nagy hármas képe. Természetisen festett alakokból összeállított, szimbolikus értelmű kompozíció. Szobában foglalnak helyet az alakok, mégis olyan világos minden, mint egy plein air-képen. A komponálás sikerült volta mellett különösen a kép egyes részleteit, például a középső részen az anya portraitját kell dicsérnünk. A XIX. század végén divő naturalizmusnak egy kései, de őszintén átérzett gyermeke ez a hármaskép, melyben a régi mesterművek bensőséges áhítata csillan föl. Kunffynak többi művei is figyelmet érdemelnek. Lásd különösen A szomszédasszonyt: Nagyobb sorozattal szerepel Benkhárd Ágost. Tájképei frissek és gazdagok, Játszadozó cigányleányok című színes, napsütéses képe kellemesen emlékeztet a legjava német impresszionisták műveire. Karlovszky Bertalan három jelentékeny és a mester stílusát igen előnyös oldalról képviselő portraitja között legkeresetlenebb az önarckép. Csák Istvánnak színes háttér előtt pihenő, gyöngyszürke tónusokban odalehelt aktja a mester kései stílusát reprezentálja jól. Komáromi-Racz Endre festészetének is előnyére vált az ezüstös tónusok felé való törekvés, mint ezt a Galambposta című kép bizonyítja. Rippl-Rónai mesternek néhány ismert, jeles pasztell-képmását láthatjuk viszont. Glatz Oszkárnak pedig egy közvetetlen hatású kis parasztéletképet köszönhetünk. A modernebb törekvéseket Szőnyi István képviseli a leghatározottabban és legtehetségesebben. Egy két év előtti figurális kompozíciója (Anyaság) mellett Sarjúkaszálás című nagy vászna bátran elképzelt kék és sárga színharmóniáival újabb törekvéseiről számol be érdekesen. Mellette Goebel Jenő drámai feszültségű, modern tájképe érdemel dicséretet. Az arcképek hosszú sorából, mint legjelesebbeket Szüle Péter, Kandó László (lásd különösen a 111-es számú kitűnő arcképtanulmányt a donatellói jellegű idős férfiről), Krusnyák Károly, Zádor István, Kukán Géza, Sárkány Gyula, Kunwald Cézár, Udvary Pál, Szablya-Frischauf Ferenc, Kövesdy Géza, Éber Gyula, Feszty Masa és Gecse Árpád műveit kell fölemlítenünk. Brült Aladár a bájos Anna királyi hercegasszonyról festett képmását állította ki. Rácsó István pedig Héjjas Ivánról készült arcképét mutatja be. Komoly tudással és ízléssel oldották meg Zádor István és Kukán Géza aktjaikat Kövér Gyula kis, háttal ülő aktja finomabb kvalitású, mint háromalakos nagy kompozíciója. Kellemes hatású színes kompozíciókat küldött be Udvary Géza. A tájképek közül elsősorban Bosznay István, Szlányi Lajos (havas tájak), Horthy Béla, Vidovszky Béla, Tolnay Ákos, Kézdi-Kovács László, Déry Béla, Kató Kálmán, Kövesdy Géza, Say Géza, Áldor János, Horváth Béla, Kemény Nándor, Szigeti Jenő, Vesztróczy Manó, Barta Ernő, Pádig Kálmán, Juszkó Béla, Darvassy István, Gimes Lajos, Gulyás Sándor, Barkósi János, Lakatos Artúr, Szabó Béla, Szőllössy János műveit kell dicsérnünk. Biró József stilizált Egyiptomi menekülése (365. sz.) szintén figyelmet érdemel. Moldovait Béla Keresztlakók című kompozíciója inkább csak rajzban érdekes. A fiatalok közül Jeges Ernő Bánáti Sverák János, Frimt Géza, Gachal József, Szánthó Mária műveit emelhetjük ki. A vizfestmények, grafikák sorában a legkiválóbb Belányi Viktor Szerelem című kompozíciója, mely az egész tárlat egyik legművészibb darabja, Hesskis Iván havas tájképe (vízfestmény) szintért jó munka. Márton Ferenc egy ceruzaképmással és sgraffito-kartonokkal szerepelt Czencz János nagy gyűjteménnyel jelentkezik. Élénkszínű, tetszetős, de színben kissé tarka figurális kompozícióinál jobban szeretjük fakóbb, tónusosabb táj- és városképeit: Baránszky E. László, Lohnar Ernesztin, Szokol Vilibáld, Kallósné H. Adrienné, Hadzsy Dóra és Olga, Lühnsdorf Károly, Rákosyné Geönczey Ilona, Vámos♦