Budapesti Hirlap, 1927. június (47. évfolyam, 123-145. szám)
1927-06-19 / 137. szám
Si várgó pénzkukacot nemcsak elhallgattatta, de le is főzte. Csalódott, persze. Az író mindig csalódik. Pár nap múlva újabb levelet kapott. X. Y. írta, a makacs bankár. — Uram! — felelte a gőg távirati stílusában. — Szemtelen levelét megkaptam. És nem tudom, mi jogon nevez ön engem .— Jónak? r W27 'Jminus W. ffSz. sz.) Bmxnsnfnntur ás teoretikus újításaiknak értékeit esetleges hibáikkal és tévedéseikkel, s ifjy nem indulna azzal az alaptas készültséggel, amely nélkül ma már nemzetközi versenyeken győzelmet aratni lehetetlen. Maróczy Géza szombaton délelőtt 11 órakor érkezik Kecskemétre, ahol a Kecskeméti Sakk Kör ünnepiesen fogja üdvözölni. Tréfás esetek. A martonvásáriak. A boldog emlékű Prohászka Ottokár alighogy elfoglalta székesfehérvári püspöki trónját, mindjárt hozzálátott apostoli munkájához és egyházmegyéjébe bérmakörútra indult. A fáradhatatlan egyházfejedelmet valahol Kápolnásnyék tájékán mindenfelől összeverődött küldöttségek keresték föl a legváltozatosabb kérelmekkel. Többnyire paplakot, iskolát, templomreparációt, tanítót kunyeráltak, vagy régen rejtegetett panaszokat pakoltak ki, persze, szokás szerint, amit már csak az ilyen ritka és hatalmas vendég, amilyen a püspök, igazíthat el. De a sablonos deputációk közül különösen kivált a környékbeli zsidóság nagy fekete tábora, mely rabbikkal és kántorokkal vegyesen egyrészt tisztelgett a már akkor is hírneves főpap előtt, másrészt pedig alázatos instanciájával járult elébe. Mondjuk meg magyarán: a környékbeli zsidók templomot építettek és éhez pénzbeli segítséget kértek a püspöktől. Az ékesen szóló főpap nemcsak a gondolatnak, a szónak is ura volt és nem egykönnyen zavarodott meg, de a szokatlan kérelem ezúttal kissé kizökkentette sodrából. Ötölt-hatok. Válogatta a szavakat. Kereste az alkalmas feleletet, ami olyan legyen, hogy ne is sértsen, mégis benne legyen a kérelem megtagadása is és annak pontos megokolása is. __ Én nagyrabecsülöm a vallásos érzést, örülök is neki, hogy önök templomot építenek az Úr tiszteletére. De ... bocsássanak meg, ahol én a magam adományával mégsem járulhatok. Erről a kérelmező küldöttség egy csöppet se volt meggyőződve. Bizonykodtak. — Dehogynem, méltóságos uram. A templom, templom, akármely felekezeté is. Mi nem bántjuk a másét. — Oh, azt elhiszem. Azonban vegyék tekintetbe, kérem, hogy az én hitem és az önönk hite között mégis van egy óriás nagy választó szakadék, amit igy, jótékony adománnyal áthidalni nem igen lehet. — Óh, semmi, semmit Méltóságos uram. Végre is Prohászka kereken kijelentette: __ Gondolják meg, uraim, hogy én annak a hitnek a főpapja vagyok, amelynek isteni alapitóját, az én Üdvözitömet az önök hitsorsosai keresztre feszítették ... A zsidó deputáció vezetője fejét rázva és hevesen tiltakozva vágott közije: __ Kérem, méltóságos uram, azok nem mi voltunk! Azok a martonvásáriak voltak! ... Ló és szamár. Seribe, a zseniális színmillió levelet kapott. Dúsgazdag bankár, afféle pénzkirály írta, aki nem elégedett meg duzzadó pénzes zacskóival, meg a Seribe babérjaira is áhítozott. Nem ritkaság. Többnyire az a legtelhetetlenebb, akit a szerencse legjobban megtöltött. A teli hordó a legszomjasabb. A bankár dölyfösen és követelőzően azt az ajánlatot tette Scribe-nek, hogy legközelebbi drámájának szerzői dicsőségét ossza meg vele, írja a dráma címlapjára, hogy :írta Scribe és X. Y., vagyis a bankár, mintha ketten együtt, közösen alkották volna. Ha ajánlatát Seribe elfogadja, akkor a bankár kész viselni a dráma kiadásának nyomdai és előadásának sokféle költségeit. Seribe, persze, fölháborodott. Dühe legelső föllobbanásában tollhoz kapott és meglehetős goromba levéllel felelt a tolakodó bankárnak. — Uram! — írta Seribe. — Ajánlatát nem fogadhatom el, mert elveimmel ellenkezik, hogy ugyanazon kocsi elé lő és szamár legyen fogva. Seribe aztán lecsillapodva, nyugodtan dolgozott tovább. Szentilil meg volt róla győződve, hogy a drámaírói babérra só Női kalapok hajdan és most írja Szirmay Sándorné. Bocsánat, ha nem egészen a címem sorrendjében kezdek hozzá a kalapok tárgyalásához. Teszem ezt pedig azért, mert a régi kalapok most a nyári szezon kezdetén, fürdőre való készülődés közben csak annyiban érdeklik a nőket, hogy át lehet-e alakítani a régit, a tavalyit, úgy, hogy divatos legyen. Titokban ugyanis azt remélem, hogy ha nőolvasóim azt látják, hogy legsürgősebben Kern Rubens feleségének, hanem a barátnéjuknak a kalapjáról beszélek, aki persze vett magának egy hihetetlenül furcsa alkotmányt, ami az ő annyira nem divatos molettségéhez abszolúte nem illik — akkor türelmesebben jönnek majd velem egy kicsit visszafelé is és hallgatják meg az én retroszpektív beszélgetésemet a kalapokról. Gyanútlanul jön Pestre egy asszony faluról, birtokról. Vagy azért van ugyanis ilyenkor tavasszal az ember Pesten, mert pesti, vagy azért, hogy bevásároljon. Amikor az otthon még nagyon szépnek és jól állónak hitt kalapjával boldog öntudatlanságban elindul a Kossuth Lajosutcába, ott véletlenül összetalálkozik egy szintén Pesten komissiózó barátnőjével, aki így rohanja meg: Te szerencsétlen, hát te nem tudod még? Szegény gömbölyűre telelt vidéki asszonyka halálra rémül. Azt hiszi, hogy a tavalyi gavallérja, akire most is a pesti szaladgálások közben okvetetlenül szüksége volna, repülőgépen talán New Yorkba akart rándulni és szörnyet halt. Dehogy ! Mindenki egészséges, sokkal nagyobb baj van. Egy kalapot se lehet a tavalyiak közül használni ! A mi asszonykánk érdeklődéssel hallgatja a divat előadást, kineveti magában a barátnéját, a divat bolondját, elhatározza, hogy ő bizony nem fogja a fejére tenni ezeket a nevetséges építményeket. Majd megmutatja ő! Elmúlik néhány nap. Egyik napon meglátja egy másik barátnőjét, aki jó színben van, akinek véletlenül jól áll a bolondos kalap. Elgondolkozva megy haza, s legyen bár termetre, arcformára éppen ellenkezője az illető barátnő neki, mégis, egy tarka álmokkal átaludt éjszaka után, amelyben szebbnek látta magát mint amilyen — már délben, mire a sétához fölteszi a régi kalapot a tükör előtt, megdönthetetlenül, parancsolóan alakul ki benne a lesújtó formula. Ezt a kalapot nem lehet viselni. És így hódolunk és hódolnak azok is a divatnak, akiknek nem is lenne szükségük rá, mert szépek. A mai divat határozottan azoknak szól, akik tulajdonképpen nem szépek. A francia asszonyok teremtik meg, akik sikkesek, érdekesek, de nem szépek. Mint ahogy a második francia császárság idejében egy nagyrangú nő, tán maga a császárné akart valamit leplezni s azért egy ügyes szabója kitalálta a krinolint s azután évekig mindenki ezt viselte. Vagy ahogy az angol királynak , egyszer utazás közben elszakadt a pantallója és hirtelen kellett a kofferből egyet elővenni, amin fekvés közben hajtás maradt, s évtizedekre, talán örökre hajtás maradt ezután minden férfi pantallón. Vagy ugyancsak az angol király volt az, aki kövérsége miatt egy mellénygombját kigombolta egyszer ebéd után, nem is tudva, hogy ezzel egyszersmind évekre kigombolja minden magyar bankhivatalnok alsó mellénygombját is, így vagyunk mi a francia divattal is. A francia nők nem szépek, nincs köztük sok abból az egészséges, friss igazi asszonyszépség fajtából, hanem soványak, hosszú lábúak, fiúsok még ötven éves korukban is. S mi akármilyenek vagyunk éppúgy hordjuk a térden felüli szoknyát ma már s kerek arcnak is ugyanazt a kalapot, ami a hosszúkás, fiús archoz illik. A bubifrizura általánosodása folytán tartja magát a kis kalap mindenféle változata, tavaly előtt gömbölyű volt a teteje, tavaly már magas és most már toronyszerű, de kísértenek már a nagy kalapok is. Régi időktől fogva is mindig a kalap s a hajviselet volt az, amelyik leginkább jellemezte a divatot s történelmileg is a kalap jellemzi legfeltűnőbben a korszakokat. Már a régi egyiptomi királynőknek golyószerü fejdísze stilizált jelvény volt, amit aztán később koronának hittek. S évtizedekkel később is az úri hatalom jelképe volt a kalap. Ennek egyik megnyilatkozását, a póznán lévő Geszler-kalapot, a Teli Vilmosból ismerjük. Ezekből a régi szokásokból maradt fenn, hogy az uralkodó kalapot leveszik a férfiak, ha tisztelegni akarnak, ha templomba lépnek, ha köszönnek. A női kalap kultúrtörténete fiatal. Sokkal fiatalabb mint ahogyan általában tudják. Ugyanis ez egyik szimbóluma a nő és a férfi egyenjogúságának, mert sokáig viselték a nők a legdíszesebb, legértékesebb fejkendőket, fejkötőket, de a kalap, amit az úr, a férfi viselt, még nem került az ő fejükre. Mikor azután később mégis átvették a kalapot, a kalaplevegés szertartását mégse vették át, hanem megtartották a régi köszönés módját, a barátságos fejbólintást, vagy a mély meghajlást. Csak egyes esetek emlékeztetnek a kalapleverés szertartására a nőknél is. A pápa s a római kardinálisok előtt az előírás szerint csak fekete csipkefátyollal jelennek meg a nők, mint tudjuk. Ha a női kalap fiatalságáról beszélek, ezt nem szabad úgy érteni, hogy csak a legújabb században voltak kalapok. Voltak már az ókorban és nagyon gyakori volt a női kalap a középkorban. Csakhogy akkor nem volt okvetetlenül szükséges része az utcai toalettnek. Az antik korban a decensen fejre húzott gallér volt az utcai viselet. Ennek folytatása a spanyol, fejet is takaró mantille, vagy a középkor csipkekendője s a belőle fejlődött fejkötő. Kalap pedig akkor csak praktikus óvóintézkedés volt a rossz idő és nap ellen. Tulajdonképpen az ernyőnek felelt meg. Ilyen védőkalapot tett a fejre húzott kabát vagy gallér fölé a görög nő, ha, ami ritkán fordult elő, kényszerülve volt utazás, vagy más dolga miatt hosszabb időre kitenni magát a napnak. Később is inkább csak a szabadban dolgozó nők, a parasztasszonyok viselték kimondottan védőeszközül a nap ellen. És éppen a »dáma« az, aki nem viseli akkor. A tizenhatodik századtól egészen a tizennyolcadik századig hiába próbálgatják a kalapot, mint praktikus viseletét meghonosítani. Túlságosan érzik még rajta a parasztasszony it, a mezei munka ami lehetetlenné teszi. Míg aztán egyszerre fordul egyet a divat és megszokott szeszélyességével éppen az ellenkezőjét jelképezi. A tizenkilencedik században az urinőt az egyszerűbb néposztálytól a kalap különbözteti meg. A kalap hódítását előmozdította, hogy a festők már régi időktől fogva szerették kalappal festeni a nőket, mert nekik esztétikai érzésük diktálta, hogy a szoknyás, széles női viselet bizonyos egyensúlyozást kíván a fejen, s hogy úgy az alak proporcionáltabb. Kranach, a nagy vörös kalapokat kedvelte modelljein, azután Rubens, aki mind a két feleségét kalappal örökítette meg. Ismerjük Brand Izabella képét a nagy hegyes kalappal és Fourment Helénáét az azóta híres Rubens kalappal. Rembrandt egy pár évvel később szintén kalappal festette több portréját, s a Rembrandt-kalap hagyományosan ismeretes maradt. Tulajdonképpen a tizenhatodik században kezdődik a női kalappal való próbálkozás. Eleinte még csak a férfiak barettjét utánozzák. De ezek tulajdonképpen csak próbálkozások és egyelőre csak a hajviselet győzedelmeskedik, mert a strucctollas, ékköves, csattoskalap még a férfiak attribituma. A harmincéves háború idején, Van Dyck korában a frizura még alacsony, a becsavart laknik a homlokra s a nyakba omlanak. Azután folyton növekedik a frizura, s Mária Antoinette idejében hihetetlen méreteket ölt. Hatvan, sőt mint a régi divatojságok írják, százötven centiméterig is nőnek ezek a hajépületek. A Coiffeur-ok, akik ezeket a frizurákat építik, olyan fontos személyekké válnak, hogy akárcsak a háziorvosok, kocsin látogatják sorra kliensnőiket. Az óriási frizurák fölé később tetőt építettek selyemből, tüllből. Ezeket azután turbánszerű alakban csipkével díszítve vagy anélkül is a fejre fektették s ebből alakultak ki lassacskán a kalapok motívumai, amelyekhez hasonlókat azóta többször hozott a divat. Az angol nők a versaillesi frizurákból csak keveset vettek át, s ezt a keveset kombinálták az egyszerű falusi kalappal. Ilyen kalapokat láthatunk régi családi képeken s az angol portréfestők képein a tizennyolcadik századból. Gainsborough festette a Cumberlandi hercegnőt ilyen kalappal, a híres Mrs Siddons kalapját 1904-ben újra hordták, a Lawrence-féle Lady Peel kalapját a most újra felbukkanó nagy kalapdivattal sajnos megint fogják hordani. »Romney«-nek Anny Lidit, lady Hamiltont ábrázoló képén valóságos harangforma kalapot látunk automobil fátyollal. Mindezek a kalapok elég nagyok már és meglehetősen gazdagon diszítették, ami az akkori női silhouettehez a legesztétikusabb volt. Ezek a nők hozták hát először igazán divatba a kalapot, amit Holbein, Rubens és Rembrandt is akartak. Ettől az időtől kezdve a kalap hódító útja már fel nem tartóztatható. Már régies akkor az is, aki mint Mac de Stael a régi selyemtetőt a frizurán mint turbánt viseli a la Turque. A XIX-ik század elejétől pedig már a divatlapokon a mai kalap variációit láthatjuk. 1815-ben életbe akarják léptetni a revolució előtti divatot, de ez nem sikerült, mint ahogy nem sikerült az empire-ruha feltámasztása sem. Rémes kinövései vannak azután a kalapdivatnak. 1830-ban, pédául mint a CY ANDITRICHSTEIN 18 «■■■■■■•■■■■mim............................■■■■■■■■■■! s ezért olvassa el Mannhardt hatalmas, tudományos nem propaganda művét „A Fasizmus“-t. A .‘570 oldalas mű fűzve . . 11.— P S Félvászon kötésben..............14.— „ Egész vászon kötésben . . . lő.— „ Kapható 3 havi részletre is minden jobb könyvkereskedésben, vagy megrendelhető a kiadónál ■ Magyar Jövő rt- MisHülsW