Budapesti Hirlap, 1927. június (47. évfolyam, 123-145. szám)

1927-06-19 / 137. szám

S­i­ várgó pénzkukacot nemcsak elhallgattatta, de le is főzte. Csalódott, persze. Az író mindig csalódik. Pár nap múlva újabb leve­let kapott. X. Y. írta, a makacs bankár. — Uram! — felelte a gőg távirati stílu­sában. — Szemtelen levelét megkaptam. És nem tudom, mi jogon nevez ön engem .— Jónak? r W27 'Jminus W. ffSz. sz.) Bmxnsnfnntur ás teoretikus újításaiknak értékeit esetleges hibáikkal és tévedéseikkel, s ifjy nem in­dulna azzal az alaptas készültséggel, amely nélkül ma már nemzetközi versenyeken győzelmet aratni lehetetlen. Maróczy Géza szombaton délelőtt 11 óra­kor érkezik Kecskemétre, ahol a Kecske­méti Sakk Kör ünnepiesen fogja üdvözölni. Tréfás esetek. A martonvásáriak.­ ­A boldog emlékű Prohászka Ottokár alighogy elfoglalta székesfehérvári püspöki trónját, mindjárt hozzálátott apostoli mun­kájához és egyházmegyéjébe bérmakörútra indult. A fáradhatatlan egyházfejedelmet valahol Kápolnásnyék tájékán mindenfelől összeverődött küldöttségek keresték föl a legváltozatosabb kérelmekkel. Többnyire paplakot, iskolát, templomreparációt, taní­tót kunyeráltak, vagy régen rejtegetett pa­naszokat pakoltak ki, persze, szokás sze­rint, amit már csak az ilyen ritka és hatal­mas vendég, amilyen a püspök, igazíthat el. De a sablonos deputációk közül különö­sen kivált a környékbeli zsidóság nagy fe­kete tábora, mely rabbikkal és kántorokkal vegyesen egyrészt tisztelgett a már akkor is hírneves főpap előtt, másrészt pedig alá­zatos instanciájával járult elébe. Mondjuk meg magyarán: a környékbeli zsidók templomot építettek és éhez pénz­beli segítséget kértek a püspöktől. Az ékesen szóló főpap nemcsak a gon­dolatnak, a szónak is ura volt és nem egy­könnyen zavarodott meg, de a szokatlan kérelem ezúttal kissé kizökkentette sodrá­ból. Ötölt-hatok­. Válogatta a szavakat. Ke­reste az alkalmas feleletet, ami olyan le­gyen, hogy ne is sértsen, mégis benne le­gyen a kérelem megtagadása is és annak pontos megokolása is. __ Én nagyrabecsülöm a vallásos érzést, örülök is neki, hogy önök templomot épí­tenek az Úr tiszteletére. De ... bocsássanak meg, ahol én a magam adományával még­sem járulhatok. Erről a kérelmező küldöttség egy csöp­pet se volt meggyőződve. Bizonykodtak. — Dehogy­nem, méltóságos uram. A templom, templom, akármely felekezeté is. Mi nem bántjuk a másét. —­ Oh, azt elhiszem. Azonban vegyék te­kintetbe, kérem, hogy az én hitem és az önönk hite között mégis van egy óriás nagy választó szakadék, amit igy, jótékony ado­mánnyal áthidalni nem igen lehet. — Óh, semmi, semmit Méltóságos uram. Végre is Prohászka kereken kijelentette: __ Gondolják meg, uraim, hogy én an­nak a hitnek a főpapja vagyok, amelynek isteni alapitóját, az­ én Üdvözitömet az önök hitsorsosai keresztre feszítették ... A zsidó deputáció vezetője fejét rázva és hevesen tiltakozva vágott közije: __ Kérem, méltóságos uram, azok nem mi voltunk! Azok a martonvásáriak vol­tak! ... Ló és szamár. Seribe, a zseniális színmillió levelet ka­pott. Dúsgazdag bankár, afféle pénzkirály írta, aki nem elégedett meg duzzadó pén­zes zacskóival, meg a Seribe babérjaira is áhítozott. Nem ritkaság. Többnyire az a legtelhetetle­nebb, akit a szerencse legjob­ban megtöltött. A teli hordó a legszomja­­sabb. A bankár dölyfösen és követelőzően azt az ajánlatot tette Scribe-nek, hogy leg­közelebbi drámájának szerzői dicsőségét ossza meg vele, írja a dráma címlapjára, hogy :írta Scribe és X. Y., vagyis a bankár, mintha ketten együtt, közösen alkották volna. Ha ajánlatát Seribe elfogadja, akkor a bankár kész viselni a dráma kiadásának nyomdai és előadásának sokféle költségeit. Seribe, persze, fölháborodott. Dühe leg­első föllobbanásában tollhoz kapott és meg­lehetős goromba levéllel felelt a tolakodó bankárnak. — Uram! — írta Seribe. — Ajánlatát nem fogadhatom el, mert elveimmel ellen­kezik, hogy ugyanazon kocsi elé lő és sza­már legyen fogva. Seribe aztán lecsillapodva, nyugodtan dolgozott tovább. Szentilil meg volt róla győződve, hogy a drámaírói babérra só­ Női kalapok hajdan és most írja Szirmay Sándorné. Bocsánat, ha nem egészen a címem sorrendjében kezdek hozzá a kalapok tárgyalásához. Teszem ezt pedig azért, mert a régi kalapok most a nyári sze­zon kezdetén, fürdőre való készülődés közben csak annyiban érdeklik a nőket, hogy át lehet-e alakítani a régit, a ta­valyit, úgy, hogy divatos legyen. Titok­ban ugyanis azt remélem, hogy ha nő­olvasóim azt látják, hogy legsürgőseb­ben Kern Rubens feleségének, hanem a barátnéjuknak a kalapjáról beszélek, aki persze vett magának egy hihetetlenül furcsa alkotmányt, ami az ő annyira nem divatos molettségéhez abszolúte nem illik — akkor türelmesebben jönnek majd velem egy kicsit visszafelé is és hallgatják meg az én retroszpektív be­szélgetésemet a kalapokról. Gyanútlanul jön Pestre egy asszony faluról, birtokról. Vagy azért van ugyanis ilyenkor tavasszal az ember Pesten, mert pesti, vagy azért, hogy bevásároljon. Amikor az otthon még nagyon szépnek és jól állónak hitt kalapjával boldog ön­tudatlanságban elindul a Kossuth Lajos­­utcába, ott véletlenül összetalálkozik egy szintén Pesten komissiózó barátnőjével, aki így rohanja meg: Te szerencsétlen, hát te nem tudod még? Szegény gömbö­lyűre telelt vidéki asszonyka halálra ré­mül. Azt hiszi, hogy a tavalyi gaval­lérja, akire most is a pesti szaladgálások közben okvetetlenül szüksége volna, re­pülőgépen talán New­ Yorkba akart rán­­dulni és szörnyet halt. Dehogy ! Mindenki egészséges, sokkal nagyobb baj van. Egy kalapot se lehet a tavalyiak közül hasz­nálni ! A mi asszonykánk érdeklődéssel hall­gatja a divat előadást, kineveti magában a barátnéját, a divat bolondját, elhatá­rozza, hogy ő bizony nem fogja a fejére tenni ezeket a nevetséges építményeket. Majd megmutatja ő! Elmúlik néhány nap. Egyik napon meglátja egy másik barátnőjét, aki jó színben van, akinek véletlenül jól áll a bolondos kalap. Elgondolkozva megy haza, s legyen bár termetre, arcformára éppen ellenkezője az illető barátnő neki, mégis, egy tarka álmokkal átaludt éj­szaka után, amelyben szebbnek látta magát mint amilyen — már délben, mire a sétához fölteszi a régi kalapot a tükör előtt, megdönthetetlenül, parancsolóan alakul ki benne a lesújtó formula. Ezt a kalapot nem lehet viselni. És így hódolunk és hódolnak azok is a divatnak, akiknek nem is lenne szükségük rá, mert szépek. A mai divat határozottan azoknak szól, akik tulajdon­képpen nem szépek. A francia asszonyok teremtik meg, akik sikkesek, érdekesek, de nem szépek. Mint ahogy a második francia császárság idejében egy nagy­­rangú nő, tán maga a császárné akart valamit leplezni s azért egy ügyes sza­bója kitalálta a krinolint s azután évekig mindenki ezt viselte. Vagy ahogy az angol királynak , egyszer utazás közben elszakadt a pantallója és hirtelen kellett a kofferből egyet elővenni, amin fekvés közben hajtás maradt, s évtizedekre, ta­lán örökre hajtás maradt ezután minden férfi pantallón. Vagy ugyancsak az angol király volt az, aki kövérsége miatt egy mellénygombját kigombolta egyszer ebéd után, nem is tudva, hogy ezzel egyszer­smind évekre kigombolja minden ma­gyar bankhivatalnok alsó mellénygomb­ját is, így vagyunk mi a francia divattal is. A francia nők nem szépek, nincs köz­tük sok abból az egészséges, friss igazi asszonyszépség fajtából, hanem soványak, hosszú lábúak, fiúsok még ötven éves korukban is. S mi akármilyenek vagyunk éppúgy hordjuk a térden felüli szoknyát ma már s kerek arcnak is ugyanazt a kalapot, ami a hosszúkás, fiús archoz illik. A bubifrizura általánosodása folytán tartja magát a kis kalap mindenféle vál­tozata, tavaly előtt gömbölyű volt a teteje, tavaly már magas és most már toronyszerű, de kísértenek már a nagy kalapok is. Régi időktől fogva is mindig a ka­lap s a hajviselet volt az, amelyik leg­inkább jellemezte a divatot s történelmi­leg is a kalap jellemzi legfeltűnőbben a korszakokat. Már a régi egyiptomi ki­rálynőknek golyószerü fej­dísze stilizált jelvény volt, amit aztán később koroná­nak hittek. S évtizedekkel később is az úri hatalom jelképe volt a kalap. En­nek egyik megnyilatkozását, a póznán lévő Geszler-kalapot, a Teli Vilmos­ból ismerjük. Ezekből a régi szokásokból maradt fenn, hogy az uralkodó kalapot leveszik a férfiak, ha tisztelegni akar­nak, ha templomba lépnek, ha köszön­nek. A női kalap kultúrtörténete fiatal. Sok­kal fiatalabb mint ahogyan általában tud­ják. Ugyanis ez egyik szimbóluma a nő és a férfi egyenjogúságának, mert so­káig viselték a nők a legdíszesebb, leg­értékesebb fejkendőket, fejkötőket, de a kalap, amit az úr, a férfi viselt, még nem került az ő fejükre. Mikor azután később mégis átvették a kalapot, a ka­­laplevegés szertartását mégse vették át, hanem megtartották a régi köszönés mód­ját, a barátságos fejbólintást, vagy a mély meghajlást. Csak egyes esetek emlékeztetnek a kalapleverés szertartására a nőknél is. A pápa s a római kardiná­lisok előtt az előírás szerint csak fekete csipkefátyollal jelennek meg a nők, mint tudjuk. Ha a női kalap fiatalságáról beszélek, ezt nem szabad úgy érteni, hogy csak a legújabb században voltak kalapok. Voltak már az ó­korban és nagyon gya­kori volt a női kalap a középkorban. Csakhogy akkor nem volt okvetetlenül szükséges része az utcai toalettnek. Az antik korban a decensen fejre húzott gal­lér volt az utcai viselet. Ennek folyta­tása a spanyol, fejet is takaró mantille, vagy a középkor csipkekendője s a belőle fejlődött fejkötő. Kalap pedig akkor csak praktikus óvóintézkedés volt a rossz idő és nap ellen. Tulajdonképpen az ernyőnek felelt meg. Ilyen védő­kalapot tett a fejre húzott kabát vagy gallér fölé a görög nő, ha, ami ritkán fordult elő, kényszerülve volt utazás, vagy más dolga miatt hosszabb időre kitenni magát a napnak. Később is inkább csak a sza­badban dolgozó nők, a parasztasszonyok viselték kimondottan védőeszközül a nap ellen. És éppen a »dáma« az, aki nem viseli akkor. A tizenhatodik századtól egészen a tizennyolcadik századig hiába próbálgat­ják a kalapot, mint praktikus viseletét meghonosítani. Túlságosan érzik még rajta a parasztasszony it, a mezei munka ami lehetetlenné teszi. Míg aztán egy­szerre fordul egyet a divat és megszokott szeszélyességével éppen az ellenkezőjét jel­képezi. A tizenkilencedik században az urinőt az egyszerűbb néposztálytól a ka­lap különbözteti meg. A kalap hódítását előmozdította, hogy a festők már régi időktől fogva szerették kalappal festeni a nőket, mert nekik esz­tétikai érzésük diktálta, hogy a szoknyás, széles női viselet bizonyos egyensúlyozást kíván a fejen, s hogy úgy az alak pro­­porcionáltabb. Kranach, a nagy vörös ka­lapokat kedvelte modellj­ein, azután Ru­bens, aki mind a két feleségét kalappal örökítette meg. Ismerjük Brand Izabella képét a nagy hegyes kalappal és Fourment Helénáét az azóta híres Rubens kalappal. Rembrandt egy pár évvel később szintén kalappal festette több portréját, s a Rem­­brandt-kalap hagyományosan ismeretes maradt. Tulajdonképpen a tizenhatodik század­ban kezdődik a női kalappal való pró­bálkozás. Eleinte még csak a férfiak ba­rettjét utánozzák. De ezek tulajdonképpen csak próbálkozások és egyelőre csak a hajviselet győzedelmeskedik, mert a strucctollas, ékköves, csattoskalap még a férfiak attribituma. A harmincéves há­ború idején, Van Dyck korában a fri­zura még alacsony, a becsavart laknik a homlokra s a nyakba omlanak. Azután folyton növekedik a frizura, s Mária Antoinette idejében hihetetlen méreteket ölt. Hatvan, sőt mint a régi divatoj­ságok írják, százötven centiméterig is nőnek ezek a hajépületek. A Coiffeur-ok, akik ezeket a frizurákat építik, olyan fontos személyekké válnak, hogy akárcsak a házi­orvosok, kocsin látogatják sorra kliens­­nőiket. Az óriási frizurák fölé később tetőt építettek selyemből, tüllből. Ezeket azu­tán turbánszerű alakban csipkével díszítve vagy anélkül is a fejre fektették s ebből alakultak ki lassacskán a kalapok motí­vumai, amelyekhez hasonlókat azóta több­ször hozott a divat. Az angol nők a versaillesi frizurákból csak keveset vettek át, s ezt a keveset kombinálták az egyszerű falusi kalappal. Ilyen kalapokat láthatunk régi családi képeken s az angol portré­festők képein a tizennyolcadik századból. Gainsborough festette a Cumberlandi hercegnőt ilyen kalappal, a híres Mrs Siddons kalapját 1904-ben újra hordták, a Lawrence-féle Lady Peel kalapját a most újra felbuk­kanó nagy kalapdivattal sajnos megint fogják hordani. »Romney«-nek Anny Li­dit, lady Hamiltont ábrázoló képén való­ságos harangforma kalapot látunk auto­mobil fátyollal. Mindezek a kalapok elég nagyok már és meglehetősen gazdagon diszítették, ami az akkori női silhouettehez a legesztétikusabb volt. Ezek a nők hoz­ták hát először igazán divatba a kalapot, amit Holbein, Rubens és Rembrandt is akartak. Ettől az időtől kezdve a kalap hódító útja már fel nem tartóztatható. Már régies akkor az is, aki mint Mac de­ Stael a régi selyemtetőt a frizurán mint turbánt viseli a la Turque. A XIX-ik század elejétől pedig már a divatlapokon a mai kalap variációit láthatjuk. 1815-ben életbe akarják léptetni a revolució előtti divatot, de ez nem sikerült, mint ahogy nem sikerült az empire-ruha feltámasztása sem. Rémes kinövései vannak azután a kalapdivatnak. 1830-ban, pédául mint a ­­ CY AN­DITRICHSTEIN 18 «■■■■■■•■■■■mim............................■■■■■■■■■■! s ezért olvassa el Mannhardt hatalmas, tu­dományos nem propaganda művét „A Fasizmus“-t. A .‘570 oldalas mű fűzve . . 11.— P S Félvászon kötésben..............14.— „­­ Egész vászon kötésben . . . lő.— „­­ Kapható 3 havi részletre is minden jobb könyvkereskedésben,­­ vagy megrendelhető a kiadónál ■ Magyar Jövő rt- MisHüls­­W

Next