Budapesti Hirlap, 1927. június (47. évfolyam, 123-145. szám)

1927-06-19 / 137. szám

14 gramofon tölcsére, úgy áll el a kalap a fejtől. Majd jönnek az amazon kalapok és mindenféle variációja s hosszú időn keresztül a förtelmes lekötött Capote kalapok az asszonyok részére. Egyszerre azonban évtizedeken keresztül minden asszony számára köteles Capote, akárcsak egy emancipált nő, önállóan, szabadon lép fel, lelöki magáról a szalagokat és megfiatalítja az öreg asszonyokat. Eleinte meg voltak botránkozva a kávénénikék, de nemsokára a kacérságnak, ami szintén divatba jött, ez lett a jelképe s a le nem kötött kalap diadalmasan terpeszkedett a legbuzgóbb pletykanénikék fején is. Eleinte szerényen viselkedett, kicsi volt a kalap, de aztán nőtt, nőtt, amíg egy időben olyan hihetetlen arányokat öltött, hogy egyszerre nem volt mit csinálnia, olyan pici lett, hogy kisebb már nem is lehetett. Erre, vagy két éve kezdett felfelé a teteje nőni, még most is a mind magasabb tetejű kalapok járják. De már kezd, miután felfelé nem terjedhet tovább, megint a karimája nőni, már látni nagy kalapokat is. Egy kosztümtörténetíró azt írta egyszer, hogy a történelem nagy átalakulásait mindig megelőzte a női fejdísz valami különös szertelensége, így előzték meg az utolsó római császárság bukását is az akkori szertelen frizurák. A rémes burgundi felkötők viszont a lovagkor hanyatlását, a reformációt s Mária Antoinette szertelenségei az ancien régime bukását hirdették előre. Ha ezt elhisszük ennek a divattörténetírónak, akkor a háború előtti időben hordott majdnem napernyőszerűen óriás kalapok a világháború előhírnökei voltak s most, ha lassan visszatérünk a nagy kalapokhoz, csak örüljünk, ha azok újra abnormálisokká fejlődhetnek. Hátha a trianoni béke revízióját, vagy valami más, most nekünk kedvező világfelfordulást jelentenének. Az orosz ballet újdonságai. Paris, június. A párisi utószezon talán még sohasem ontotta olyan kiapadhatatlan bőséggel az érdekesebbnél érdekesebb művészi eseményeket, mint az idén. Bizonyára közrejátszik a kései konjunktúrában az a szerencsés körülmény is, hogy a kánikula egyre késik, sőt annyira hűvös van, hogy néha még felső kabátban is fázunk — a nemzeti könyvtár olvasótermében, így aztán ugyancsak megtelnek a színházak, hangversenytermek, mulatók, cirkuszok közönséggel. Az utóévadot Berlioz Rekviemje nyitotta meg a Notre Dame-ban, melynek előadása látványosság számba is ment. A kereszthajó közepén roppant emelvényen négyszáz énekes és kettőszáz zenész szorongott, míg fent a körbefutó gótikus galériákon. Berlioz elgondolása szerint, a világ négy tája felé elhelyezve, kétszáz trombitás várta a jelt, hogy a Tuba mirum-bzm a végítélet harsonáival az apokalipszis minden szörnyűségét zúdítsa a lenti nyüzsgő harmincezer főnyi tömegre. Szinte megsemmisülve, nyomasztó érzéssel hallgattuk ezt a rettentő orkánt, amely a bősz instrumentumok torkából vad furorral rohant neki a templom gyönyörű övezeteinek, hogy az első pillanatban meghorkanjon és megtorpanjon, de majd annál fergetegesebben áradjon szét a katedrális végtelen térségein. Bollioz Rekviemjét nyomon követte a nagy Operában Rimszki Korzakov Arany kakas című dalművének és Ingelbrecht Az ördög a haranglábban című balettjének premierje és ugyanakkor az Opera Comiqueban az olasz Franco Alfano Feltámadás című, Tolsztoj szövegére készült drámájának bemutatója. Prampolini olasz futurista társulata zörej készülékes zenekarát is most mutatta be, szintúgy most adta négy zenekari hangversenyét Russevicki Szergej az Amerikában élő világhírű orosz karmester. Gémicz az Odeon fáradhatatlan igazgatója valamennyi nemzet részvételével (magyarok?) színházi és zenei kiállítást rendez, a párisiak imádott kedvence, Argentina az utolérhetetlen spanyol táncosnő most lép fel először Manuel da Falla hallétjében az Elamor brujó-ban (a szerelem mint boszorkány). Egyik modern zenetársulat most próbálja népszerűsíteni az amerikai Varese négy dimenziós muzsikáját. .Mindezek a nagyszabású érdekességek azonban szinte háttérbe szorulnak az Orosz Ballet 14 előadásra terjedő ciklusa mellett, mely egész sereg premiert adott. Diaghilov-nek ez volt a huszadik évadja Párisban. Ma már mindenki tudja, hogy ő az orosz ballet lelke, aki hihetetlen intuícióval újítja meg átlag minden öt évben a maga társulatát, találja meg a maga tervező művészeit és muzsikusait. Ezért oly friss és hat mindig az újság ingerével az orosz ballet valamennyi produkciója. Diaghilev első nagy újdonsága Lord Berners-nek a modern angol iskola legkimagaslóbb tehetségének, Neptun diadala című táncjátéka. Ez a darab elmés és kedves keveréke a maszknak, az angol commédia del arte-nak és a mitológiai hahéinak. A múlt század elején játszik az early Victorian időkben, ami körülbelül a biedermeiernek felel meg. Tom Tug matróz és Brown William újságíró, akiint a Temze partján a dokkok között bolyganak, megpillantanak az egyik hidvezetés alatt egy teleszkópot, amelyen az idegenvilágok szépségeiben gyönyörködhetnek. Annyira megtetszik neki az a sok csodálatos dolog, amivel a teleszkóp kápráztatta szemüket, hogy nyomban hajóra kelnek a mesés világok felé. A hajó azonban a régi jól bevált ballet és opera receptek szerint hajótörést szenved. Ám egy könyörületes tengeri istennő megmenti a matrózt (az újságírót, úgy látszik, nem tartotta érdemesnek) és magával viszi a jégerdőbe, ahol a hótündérek táncolnak. Míg a hó egyre sűrűbb pelyhekben hull alá, hamisítatlan londoni köd terjed el a színpadon, melynek előterében csakhamar csinos fiatal táncosnő alakja, Britannia megszemélyesítője, bontakozik ki, amint killben, fején skót sapkával a scolahriel-t járja. Mire a köd eloszlik, ismét London tárul elénk, Tom Tug háza előtt vagyunk. Az ablakon keresztül látjuk, amint két dandy ugyancsak megkörnyékezi az elhagyott fiatal menyecskét. Éppen a legválságosabb pillanatban érkezik meg a matróz, vagy talán csak szelleme, hogy berontson és leszúrja a csábítókat, de a gondosan őrködő policemenek megakadályozzák szándékában. A matróz elkeseredve asszonya hűtlenségén, visszamegy a meseországba, ahol elveszi Neptun leányát, közben a Temze partján, míg a teleszkóp őrei elszundítanak, egy ittas néger földönti a távcsövet, mely összetörik. Így megszakad minden érintkezésünk Neptun országával. A tengeristennőnek sikerül magához hódítania egy brit alattvalót. A mesének legvonzóbb bája és szépsége az angol folklorisztikus keret, amely körülveszi. Csupa finom, kedves ötlet, amely a régi angol pantomimiát a maga naiv játékos derűjében jeleníti elénk, teletűzdelve múlt század eleji mulatságos mókákkal. Balanchin, a koreográfia készítője, pompásan felhasználta a régi angol táncokat. Az elinduláskor a messzi világba a búcsúzók kontratánca, a matróz és a tündér giguéja, a hídnál a közlekedési rendőrök tánca pompás stilizálásával az irányt jelző mozdulatoknak, mind csupa új, magával ragadó produkció. Berners lord zenéje üde és eleven, régi angol népdalok szálldosnak a zenekarban, melynek színpompáját még dúsabbá teszi a flex-a-tone nevű siró, fütyülő új fém ütő hangszer, a három Fratellini, a népszerű olasz zenebohócok legkedveltebb hangszere (ez a flex-a-tone a nagy fémfűrész mellett ma igen otthonos Párisban és egyes művészek technikáját valóban bámulatosan kifejlesztették). A Neptun diadalában a matróz szerepét Lifar Szergej, a társulat első táncosa adja olyan ragyogó művészettel, mely diadalmasan küzd meg Nizsinszki emlékével. Partnere Danilova Alexandra kisasszony művészetében tökéletesen egyesíti a szépséget a gráciával és a legvirtuózabb táncművészénél. Berners lord balletje kétségkívül a Petruska hatása alatt készült, mint Falla Tricorn-ja. Nem éri utól orosz mintáját, de a nagy spanyol mester darabját sem, azért mindvégig értékes és érdekes. Nekünk magyaroknak különösképpen követendő például szolgálhat, hogy végre elkövetkezzék egyszer a magyar nemzeti táncjáték ideje is. Az orosz ballet idei legizgalmasabb szenzációja Prokolevnek, a nagytehetségű fiatal orosz komponistáinak balletje volt: Le Pas d’Acier, melynek címét hiába fordítom magyarra a céllépésnek, nem adja vissza a darab tartalmát. Prokofiev hallétjének két felvonása a szerző szerint kellős célt szolgál: bemutatni a falusi nép mesevilágát és elénk tárni a gyári üzem benső életének keresztmetszetét. Az első része a darabnak homályos és zavaros, mondhatjuk, hogy nem sikerült. Annál nagyszerűbb a második, ahol Prokofiev kongeniális szerzőtársának, Massine Leonidnak szinte megdöbbentő koreográfiai újításai a maguk teljes nagyszerűségükben érvényesülnek. Egy gyár üzeme tárul elénk. A színpadon három emelvény, három plattform, köröskörül konstruktivista díszletek, mindenféle rejtelmes gépezetek, készülékek, szerszámok szinte kabalisztikus formákban. Massine koreográfiája halomra döntve az emberi test anatómiai törvényeit, tisztára mechanizmussá formálja át a tánckart. A táncosok átalakulnak fogaskerekekké, szellentyűkké, szelepekké, centrifugális regulátorokká, a táncosnők lánca mint óriás transzmissziós szijjazat pereg, a nehéz levegőben irtózatos kalapácsok zuhannak alá, fényjelzések gyuladnak ki. Karok lendülnek a magasba, izmok dagadnak, lábak roggyannak, derekak hajladoznak, embersorok dűlnek le, emelődaruk cikáznak. Az egész színpad mint ördögmotorlája kavarog, forog szédítő gyorsaságban, a zenekar pedig mint egy perpetuum mobile motorja zihál, rohan, sivit. A dinamizmusnak ezt a táncapoteózisát egyetlen idill szakítja meg a ritmusok őrületes vágtatásában: idill már a dinamizmus fogalmai szerint: tizenkét munkás erőszakoskodása egy munkásnővel. Csodálatosabb, lenyűgözőbb, vakmerőbb képsorozatot, mint ez a koreográfia, sohasem láttam. Húsz évvel ezelőtt milyen merésznek tűnt föl Fokin a Tűzmadár poliritmtikájával, mikor a felső test páros ütemben, az alsó test ugyanakkor páratlan ütemben mozgott. Massine mintha mindenkiből kontorzionistát csinálna, aki csont nélkül tetszés szerint hajlik bármilyen irányban. Az emberi test vonalainak játékát többé nem korlátozza semmi, szabadon követheti a fantázia minden szárnyalását. Ez az erőszakos, kegyetlen koreográfia, melyet mechanikus tökéletességgel és barbár nyerseséggel realizáltak, lenyűgöző erővel hatott a közönségre. Mindenki érezte, hogy Prokofiev és Massine táncdrámája csak szimbólum, a gyár mikrokozmoszában Oroszország tragédiáját sűrítették össze rettenetes dühösséggel. Prokofjev balletje a szovjet leggyilkosabb szatírája! Diaghilev még egy újdonságot tartogatott Páris számára, Stroonszkl beírni lakót hirdetett. Éppen tíz éve. A róka című némajáték óta nem írt Stravinszki balletet. Mindenki kíváncsian várta az új premiert, melynek címje Rex Oedipus. Bár Stravinszkival szemben midenre el lehetünk készülve, az még tőle is sok lett volna, a görög végzet tragédiából balletet csinálni. De hát nem csinált, sőt alaposan megtréfálta a párisi publikumot. A Rex Oedipus operaoratórium. Szövegét Szofoklész után Jean Cocteau a legdivatosabb modern párisi köllök egyike írta újra, egy ismeretlen úr Cocteau művét aztán latinra fordította. Széltebben a kárpit, merő feketeség az egész színpad, hatalmas férfikar — csupa orosz emigráns — sorakozik a színpadon, elől a szólisták, mind feketében, a szélen a recitátor, aki exaitált hévvel publizálja Cocteau magyarázó szövegét, amire ugyan nagy szükség volt, mert csak a legkínosabb agymunkával lehetett valahogy kihámozni az oroszok latin kiejtését, pedig Sztravinszki is követel némi figyelmet muzsikája számára. Véleményt formálnunk erről a rettenetesen komoly alkotásról, melyben a görög ananké, ázsiai őserő sújt fejbe, kétszeri hallás után lehetetlen. Ez a muzsika részben retrospektív összfoglalása Sztravinszki korábbi stílusainak Megtaláljuk azokat az erősen szláv akcentusokat, amelyek uralják zenéjét Petruskától kezdve a Tavaszi áldozaton át a Lakodalomig, azokat a kísérleteket, melyekkel jazzosította Bach idejének, majd a korai belcantónak muzsikáját. A többi még probléma, ezek közül csak egyet említek, az Iokaste öngyilkosságát hirdető jazzsugár. Nincs egy pillanatnyi szünet, egy gondolatnyi nyugalom ebben a zenében. Vonaglik, éget, megremegtet, nincs egy pillanatnyi respirum, ahol megenyhülnénk, sodor magával rejtelmes mélységek fölött ismeretlen, zord világok felé. Sztravinszki a huszadik századnak még mindig legnagyobb és legrejtelmesebb zenei egyénisége, akinek hegemóniája alól már két évtizede hasztalan iparkodunk kiszabadulni. Többször hittük már, hogy ereje lankadóban. Oedipus félelmetes bizonysága, mennyi új mondanivalója van még számunkra, mennyi mérhetetlen meglepetéssel fogja ámulatba ejteni még a világot, akárcsak a titkok földje, Oroszország, amelytől nyerte géniusza természetfölötti vitalitását. Haraszti Emil. Világszerte körözött szélhámos helyett tévedésből a testvérét fogták el. Egész Európában szélhámoskodik egy budapesti festőnövendék. Néhány nappal ezelőtt a berlini rendőrigazgatóság átiratban értesítette a budapesti főkapitányságot, hogy a német fővárosban egy magyar származású fiatalember csekk-, lopást követett el és kérte az elfogatását. Az átirat szerint Berlin egyik legelőkelőbb szállójában lakást bérelt egy James Lewyn nevű dúsgazdag angol nagykereskedő. A meglettkorú férfi társaságában többször megfordult egy fiatalember, akiről a szállóban csak annyit tudtak, hogy festőművész és magyar származású. Néhány nap múlva azután az angol kereskedő feljelentést tett a berlini rendőrigazgatóságon, amelyben elmondotta, hogy a bőröndjéből eltűnt egy nagyobb fontösszegről szóló csekk. Gyanúja a magyar fiatalember ellen irányult, mert a csekk eltűnése előtt a festőnövendék járt a szobájában. A rendőrségen azonnal megindították a vizsgálatot, a fiatalember azonban, úgy látszik, neszét vette a feljelentésnek és eltűnt Berlinből. Megállapították, hogy egy külvárosi szállóban lakott, mire házkutatást tartottak a szobájában. A megszökött fiatalembernek egy bőröndje a portásnál maradt és mikor felnyitották, néhány ruhadarabot és egy fényképet találtak benne. A fényképre tekintve James Lewyn kijelentette, hogy ennek a képmása N. E. festőnövendék. Megtudta a rendőrség azt is, hogy 77. a budapesti festőakadémia növendéke volt, itt azonban megtudták, hogy kétes életű férfiak társaságába keveredett, ezért családja meghasonílott vele, kimaradt az akadémiáról is és külföldre ment. Budapestről való távozása óta állandóan Európa fővárosaiban és előkelő fürdőhelyein kóborol. Megfordult Berlinben, Bécsben, Rómában, Nápolyban, Milánóban, Firenzében és a rendőrség értesülése szerint hosszabb időt töltött egy nagy társaságban Capri szigetén. Ezeken a helyeken mindenütt apróbb-nagyobb szélhámosságokat követett el és az adósságok hátrahagyása után megszökött. A berlini rendőrség ezeket az adatokat közölte a főkapitánysággal és megküldötte a külvárosi szállóban talált fénykép egyik sokszorosított példányát, hogy ennek segítségével fogják el a szélhámost. A főkapitányságon meg is indították a nyomozást, amely két nappal ezelőtt különös fordulathoz jutott. Egyik detektív, aki az ügyben nyomozott, az Erzsébet-körúton figyelmes lett egy fiatalemberre és mikor jobban megnézte, észrevette, hogy azonos a Berlinből küldött fénykép képmásával. Azonnal hozzálépett és igazolásra szóbotta. A fiatal,ember szemme láthatóan nyugodtan elövette iratait és igazolta, hogy 77. 7. a neve. A detektív most már még jobban meg volt győződve, hogy a világszerte keresett szélhámost fogta el, mert csak a keresztnévben van eltérés, a fénykép pedig megszólalásig hasonlít hozzá. Erre minden további nélkül c 1őá 11 irorra a főkapitányságra, ahol megkezdték kihallgatását. Csakhamar kiderült, hogy kellemetlen tévedésről van szó. 77. 7. ugyanis öccse a keresett szélhámos 11. E.nek. A festőnövendék magával hordta öcscsének a fényképét és ezt a fényképet talátták meg a bőröndjében. A két testvér feltűnően hasonlít egymásra és igy lör eri Tisztelettel kérjük igen t, vidéki előfizetőinket, hogy lapunk zavartalan küldése érdekében az előfizetést idejében megújítani szíveskedjenek. Budapesti Hírlap 1927 junitis Í9. fl37- **-) t í Tizenhét országból érkeznek kiküldöttek a szegedi nemzetközi diákkongresszusra. A franciák kezdésére 1919 decemberében Strassburgban alakult meg a Nemzetközi Diákszövetség, amelyben először csak az antant-államok ifjúsága tömörült és néhányan a semleges országok közül. A Nemzetközi Diákszövetség működése párhuzamosan haladt ebben az időben a Népszövetség politikájával, úgy hogy a volt központi hatalmak diáksága jódarab ideig nem vehetett részt munkájában. Csak 1923-ban vették fel tagjai közé Bulgáriát, 1924 őszén pedig Varsóban Magyarországot is, amikor egyúttal az egyik alelnökké is egy magyart, a MEFHOSz külügyi bizottságának elnökét választották meg. Németország és Törökország azonban még máig sem tagjai a Szövetségnek. A központi vezérlő bizottság június 22- étől 27-éig tartja legközelebbi ülését, amelyen ennek a két országnak a felvételéről is szó lesz. Mindkettő felvételének előkészítésén évek óta fáradozik már a magyar diákság külügyi szerve, a Magyar DiákkülügyiBizottság, melynek élén Teleki Pál gróf, a közgazdasági tudományegyetem világhíres tanára áll. A vezérlő bizottság ülését az Idén Magyarországon, mégpedig Szeged város, szegedi egyetem és diákság meghívására a Tisza-parti metropolisban tartja. Tizenhét országból érkeznek a delegáltak, közöttük Balinszky Jundzwill, a Nemzetközi Diákszövetség elnöke, E. Bognár, az angol és Gunther Thon a német diákság elnökei, Boccaseri, a francia és Oraci az olasz diákság képviselői. A MÁV külön kocsit bocsátott a kongresszus tagjainak rendelkezésére, amellyel 22-én délben indulnak Szegedre, ahol az egyetem, a város és a diákság várják őket. Az első illés az egyetem aulájában lesz, ahol maga Tóth Károly egyetemi rektor fogja megnyitni a tanácskozást. Az öt nap alatt egész sereg nemzetközi érdekű kérdést fognak letárgyalni. Ott tartózkodásuk alatt Aigner Károly főispán, Somogyi Szilveszter polgármester, a MANSz és a Katolikus Nővédő Egyesület és egész sereg fogadást készít elő számukra.