Budapesti Hírlap, 1928. január (48. évfolyam, 1-25. szám)

1928-01-01 / 1. szám

2 Messze országokban, a Tiberis és a Temie partján elhangzott néha szórványosan egy-egy meleg baráti szó mellettünk s megpróbálta fölébreszteni a világ sorsát intéző hatalmasok lelkiismeretét, megpróbálta követelni a rajtunk esett jogtalanság jóvátételét. Egyesek szava volt, amely csak bennünk gyújtott uj reményeket, de süket fülekre talált ott, ahová intézték s újra éledő reményeink is mindannyiszor a csalódások posványába fulladtak. A megalázott, letört, széttépett és mindenkitől elhagyott magyar nemzet e közben összeszedte végső erejét s hozzáfogott rombadőlt hazájának újraépítéséhez. Lázas buzgóság hevített mindenkit. Sürgettük a munkát s ha az iparkodásban sok hiba is történt, ha olykor egymást is ütöttük, ne ítéljünk el senkit e miatt, mindnyájan egyet akartak. A cél közös volt, csak az utak voltak különbözők, amig ki nem alakult az egységes irány, amelyet a többség helyesnek ismert el. A lesújtott nemzetnek szívós élniakarása, jövőjéért való hősies munkája magára vonta a külföld figyelmét s bizalmat ébresztett. Ez a bizalom tette lehetővé pénzügyi és gazdasági talpraállásunkat a népszövetségi kölcsön, a szanálás művelete által, amely megint sok áldozatot kívánt, sok válságos megpróbáltatáson vezetett keresztül, de végre is a múlt évben eredményesen befejeztetett és a pénzügyi ellenőrzés megszüntetésével Magyarország visszanyerte gazdasági függetlenségét. Ebben a helyzetben talált minket az 1927. év eleje. Ekkor következett el a belső megerősödésnek egyik legnevezetesebb megnyilatkozása, a törvényhozásnak a történelmi alkotmányunk szellemében való újjászervezése, amely úgy állami függetlenségünket, mint a további alkotó munkát van hivatva biztosítani. Ezek a belpolitikai eredmények előkészítették, mert lehetővé tették, külpolitikai helyzetünk jobbra fordulását, de elnagyoltságunk az 1927. év elején még változatlan volt. Három szomszédunknak ellenünk irányult szoros szövetsége nehezedett ránk s minden fölmerülő kérdésben azt kellett éreznünk, hogy barát és pártfogó nélkül ki vagyunk szolgáltatva ezeknek a szomszédainknak, akik minden alkalmat fölhasználtak arra, hogy nekünk ártsanak. Velük találtuk szemben magunkat a kölcsön fölvételénél éppen úgy, mint a pénzügyi ellenőrzés megszüntetésénél, rágalmaiknak mérgezett nyimeg az orrocskája volt kint. A fülét, az állát eltakarta a selyemkendő. Takarhatta már, Rernecey tudta, mi van alatta. Folyvást látta. A kis női télikabátra azután ráadta a motorról behozott szőrmés vadászbekecsét. Neki maradt a hosszú bunda. A leány úgy elveszett a bő bekecsben, hogy maga is kacagta. Bernecey is nevetett, — örömében. — Most gyerünk a motorra. Abba beleemelte a »zsákmányát«, (úgy bánt vele, mintha az lett volna), akinek hócipős lábát belebujtatta egy akkora báránybőrös lábzsákba, hogy a zsák felső része felért a leány hónaljáig. Végül a saját vadászmuffját kis védettje nyakába akasztotta és a leány keztyüs kezecskéit maga dugta bele a muffba. Utoljára egy vastag szürke pokróccal körülbugyelkázta az egész eleven csomagot. — Így ni! — mondta elégedetten. Most már nem féltem. Az ilyformán agyondédelgetett leányka próbált volna valahogy védekezni, de nem lehetett. Rernecey még csak nem is felelt neki. Csak tett vett körülötte, mindaddig, amíg el nem készült a dolgával. Akkor ő is felvette a bundáját; a kucsmája szőrmés szélét a fülére húzta s beült a leány mellé a motorba; báránybőrös bélelt keztyüjét a bundája zsebébe mélyesztette, prémes gallérját fellibbentette és rákiáltott a gépészre: mehetünk! * A nyomorult kis gépecske pöfögve, zörögve, csattogva, fújva, nyöszörögve indult meg az iparvasút kacskaringós, hegynek kapaszkodó vonalán és rettentő erőlködéssel fúrta magát előre a behavazott sinen. A szél kitartóan fújt, s a hó már nem olyan nagy pelyhekben ugyan, de annál sűrűbben hullott. — Hogy mert így útnak indulni? — törte meg a csendet a mérnök. — Ha itt nem vagyok, ezen az utón megfagy. A leány különös, nagy, hálás melegsélai repültek felénk a frankhamisitással kapcsolatban éppen úgy, mint a katonai ellenőrzés megszüntetésénél s ha ezekben a csatározásokban mégis győzni tudtunk, azt egyrészt igazságunk erejének, másrészt az európai közvélemény bizonyos hangulatváltozásának köszönhettük, amely azonban még mindig nem jegecesedett ki külső formában. Az 1927. év elején még barátokat kerestünk. Éreztük, hogy szükségünk van olyan megértő jóbarátra, aki minden rejtett gondolat nélkül nyíltan, őszintén mellénk, áll. Baráti jobbunkat kinyújtottuk a felé a déli szomszédunk felé, akivel a legtöbb érdekünk közös s az érdekellentétünk a legkevesebb s akivel a múlt közös hagyományai és a jövő közös céljai alapján legkönynyebbnek képzeltük a megegyezést. Jugoszláviában azonban közeledésünk nem talált viszonzásra. A belgrádi politikai körök talán még nem szabadultak meg attól a győzelmi mámortól, amely őket reális érdekeik felismerésében akadályozza, vagy a mi diplomatáink nem találták el azt a hangot, amely Belgrádban mélyebb hatást tett volna s igy a jugoszláv-magyar antant nem tudott létrejönni. Ellenben már kora tavasszal létrejött az olasz-magyar barátsági szerződés, amely egyszerre megváltoztatta helyzetünket nemcsak a kis antanttal, hanem Európa többi hatalmával szemben is. Ennek az olasz-magyar szerződésnek legközvetetlenebb következménye volt, hogy a kisantant nem tekinthette többé Magyarországot a neki kiszolgáltatott védtelen prédának és Európa többi állama kénytelen volt bennünk a győztes nagyhatalmak egyikének szövetségesét meglátni. Ennek a szövetségnek az értékét még fokozta az a tökéletesen őszinte baráti viszony, amely Olaszország és Anglia között fennáll. Az angol társadalomban Magyarország iránt már előbb is gyakran megnyilatkozott érdeklődést és barátságot is erősítette Olaszországgal való szövetségünk s talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy Angliából kellett kiindulnia annak a legerőteljesebb szózatnak, amely a Magyarországon esett igazságtalanságra ráterelte az egész művelt világ figyelmét és ennek az igazságtalanságnak a jóvátételét Európa békéje érdekében és a művelt emberiség erkölcsi kötelessége nevében a legenergikusabban követeli. Amikor az angol sajtó legelterjedtebb lapjainak vezére — Rothermere lord — száll síkra a magyar békeszerget érzett, mikor azt gondolta: de jó is, hogy itt van ez a nagyszerű, erős, határozott férfiember, — de fennhangon csak ennyit mondott: — Istenem, hogy mertem? Hisz nincs nekem ilyen útra való ruhám, honnan volna ? Annyi szerény, szinte alázatos és mégis panasz nélkül elhangzott őszinteség volt ebben, hogy a mérnököt elfogta valami nagy bensőséges szánalom. Úgy érezte, mintha gyöngédtelen lett volna tolakodó leckéztetésével. Hamar másra terelte a beszédet. — Látott már ilyen telet ? Nézze, milyen vastagon fekszi meg a hó a földet, de ez még semmi sem, majd ha bent leszünk a hegyek közt. Ott hófúvások vannak. Mély szakadékok, tele hóval; a hegyoldalakon süvítve seper a szél; a lehullott havat újra felkapja; viszi, sodorja, mint a szaharai számum a homokot, hiszen majd meglátja. A kis leány megborzongott. Félősen húzódott össze. Nem szokott a természet zordonságaihoz. Elég volt neki az élet zordonsága. Csak hallgatta az érces férfihangot, amely túlharsogta a szelet, és akarva-nem akarva arra gondolt, milyen jó, hogy ilyen férfiak vannak, és hogy az ilyenek közül éppen az vigyáz most rá, aki mellette van. A motor keservesen zakatolva mászott előre. Negyedrésznyi gyorsaságot sem bírt kifejteni, mint rendes időben. A sima útról rég letértek. A hegyek elején voltak, a kőbányák tájékán, amikor a gép egyet nyögött, mintha kiszakadt volna a lelke s egyszerre megállott. Elakadtak. A gépész próbálta így, próbálta úgy, amit tudott, mindent elkövetett, hogy a gép mozduljon. Hiába volt. Rernecey ledobta a bundáját s kiugrott a motorból. A gépésszel együtt nekifeküdt, hogy ketten áttolják a motort a kritikus sinrészen. Át is tolták. Mintha két bölény dolgozott volna. A motor nyöszörgött, néhány élet haladt. A két férfi szuszoződés revíziójáért, akkor kis ellenségeink rágalmai és hazudozásai alól kicsúszik a talaj, nem találnak hitelre többé, mert a külföld közvéleménye már nem az ő propagandájukból, hanem a Rothermere-sajtó megdönthetetlen adataiból ismeri meg az igazságot. Magyarország nem terra incognita többé, amelyről célzatosan lehet akármilyen valótlanságot terjeszteni és nem a quantité négligeable, amellyel az európai problémák megoldásánál számolni nem kell. Helyzetünknek még élesebb megvilágításához erősen hozzájárult a magyar —román agrárper is, amely ennek az évnek az első felében került a Nemzetek Szövetsége elé, továbbá azok a legutóbbi hetekben Nagyváradon, Kolozsvárt és más romániai magyar városokban előfordult erőszakosságok is, amelyeket román diákok a magyar lakosságon elkövettek. Mind a két eset magára vonta egész Európa és Amerika figyelmét és mind a két eset bizonyságot tett arról, miképpen bánik Románia a felsőbbsége alá jutott nemzeti kisebbségekkel. A magyar-román birtokper egyúttal fölvetette a döntőbíráskodás kérdését is, amelyre a nemzetközi viszonyokat szabályozó tényezők Európa jövendőbeli békéjét és biztosságát akarják fölépíteni. Ezt, az egész művelt emberiség szempontjából végtelenül fontos intézményt Románia magatartása veszedelembe sodorja, mert megrendíti a beléje helyezett bizalmat. Igen természetes tehát, hogy mindazok, akik a béke fenntartására komolyan törekszenek, ebben a kérdésben kénytelenek Románia ellen állást foglalni. Egyébként is a kisantant államainak tekintélye, hitele hanyatlóban van. Amíg egyfelől Magyarország belső politikája mindinkább fokozódó konszolidálást mutat, gazdasági helyzete erősödik, addig másfelől a kisantant államainak helyzetét belső zavarok, széthúzások teszik bizonytalanná. Jugoszláviában a délkeleti és délnyugati szomszédjaival minduntalan kiújuló bonyodalmak, a cseh köztársaságban az állandó gazdasági válság s a lakosság nagyobb részének elégedetlensége következtében a kommunizmus terjedése, Romániában a trónviszály és az erőszakkal párosult korrupciós kormányrendszer teszi tarthatatlanná a helyzetet. Mindez nagyon leszállítja a kisantant súlyát, amely különben is két legnagyobb és Magyarország iránt legellenségesebb politikusának — Fogott, fújt, — s a motor megint csak megállott. Kritikus helyzet volt. A leány nélkül csak kellemetlen lett volna, de vele mégis nyugtalanító. Bernecey felelősnek érezte magát a gyámsága alá került kis tehetetlen iránt. — Gépész — parancsolta — menjen csak vissza a bányába, szóljon be ott az irodába és telefonáljon le a depóhoz, segítő mozdonyért. Mondja el, hogy jártunk, és hogy én rendelem a mozdonyt. A gépész elsietett. A motor utasai a nyílt pályán magukra maradtak. A leány félénken pittyegte: — maga ne menjen el, kérem, maradjon itt. — Dehogy megyek! Hát ezért a beányáért, ha csupa gyémánt volna is, itt hagynám ? Felugrott a motorra, belebújt a bundájába és leült a leány mellé. — Nem fázik ? — kérdezte. — Nem, nem! Mintha kályha mellett volnék De jó így! Érdekes!... Ugye nem lesz bajunk? Remnecey nevetett. — Veszély nincs, legrosszabb esetben leviszem a bányatelepre az ölemben. Ne féljen, amig engem lát, — hencegett jókedvűen. A leány hamar rámondta: — nem is félek. * — Most pedig egy darabig várnunk kell. Beszélgethetünk. Ráérünk, — szólott a mérnök. A szomszédja bólintott. Mindjárt kezdte sicsnak és Bratianunak — halála által jelentőségéből sokat vesztett. Ennek a helyzetnek a felismerése indíthatta Franciaországot is arra, hogy politikai törekvéseinek alátámasztásában elejtse a kisantant szövetségére való számítást s a helyett inkább keresse a barátságos megegyezést Olaszországgal. Ez a megegyezés — az olasz magyar szövetségnél fogva — természetesen Magyarország iránt is kedvezőbb hangulatot fog kelteni Franciaországban. A nemzetközi politikának ezek a — mi szempontunkból — sorsdöntő változatai és fordulatai pedig mind az 1927. évben történtek s ezért megállapíthatjuk, hogy ebben az évben Magyarország a maga legnagyobb és fő célja felé nagyobb lépéssel jutott előre, mint az ezt megelőző összes nyolc esztendőben. Ezért az 1927. év a jövő Magyarország történetében mindig nevezetes fordulatot jelző dátum lesz. Ámde ezek a külpolitikai sikerek ne tegyenek elbizakodottakká minket. Legyünk tudatában annak, hogy még sok áldozatra, nagy erőfeszítésekre van szükségünk, hogy célunkat — az egész magyar nemzet politikai egységének helyreállítását — elérjük. Ha pedig ennek elérése nem következik el olyan hamar, amint mi kívánjuk, e miatt ne csüggedjünk, ne kételkedjünk, ne bizalmatlankodjunk. Az igazság útban van. A magyar kérdés európai kérdéssé növekedett s halad a megoldás felé. Magyarország újjáépítésének munkájából és áldozataiból az oroszlánrészt még a ma élő nemzedéknek kell viselnie, — amint Bethlen István mondotta, — akinek személyéhez a mai nemzedék a legnagyobb nemzeti cél elérésnek reményét fűzi s azért tekinti vezérének őt, mert tőle várja a nemzet eme leghőbb vágyának a kielégítését. Ha olykor sokan zúgolódnak is az események lassú menete miatt, ezért ne rójunk meg senkit. Megbocsátható türelmetlenség az, amely addig törekszik visszajutni az elrabolt magyar földre, amíg ott még töretlenül él a magyarság és azért is türelmetlen, mert a ma élő nemzedék maga szeretne még egyszer a hazájába visszamenni. A békerevizió gondolatának megvalósulásához — Bethlen István szavai Budapesti Hírlap 1928 JanttSr I, ff« *xj is: — Mondja, hogy is volt az ? Maga én rám várt ? Vagy miért jött ? Hova megy ? Mi dolga van erre ? Rernecey azt szerette volna felelni, hogy, persze, egyesegyedül csak ő rá várt és semmi más célja sem volt a világon. De kisült volna, hogy füllentett s ezt nem akarta. Miért rendüljön meg a leány bizalma iránta. — Úgy volt az, Annuska, hogy nekem Itt úgyis dolgom van; a motoron pedig Tisztelettel kérjük igent, vidéki előfizetőinket, hogy lapunk zavartalan küldése érdekében az előfizetést idejében megújítani szíveskedjenek, magát is felhozhatom, az erdész úr kért meg erre. Megírták, hogy maga is érkezik és hogy a fehér sapkájáról ismerek rá. — S most nagyon örülök... A kis leány naivul szólt közbe: én is... Azután folytatta: — Karácsonyra megyek a nagybácsiékhoz; a kis húgom már ott van, ott is marad, és újévig én is ott maradok. Nekem már senkim sincs, csak a kis húgom, meg a bácsikám. Most szegény anyuskám egy jó barátnéjánál vagyok, ahonnan állásba készülök, gyerekek mellé vágyom legjobban. Valami jó családhoz, ahol jól bánnának velem, családtagnak tekintenének... Elhallgatott. Pedig Rernecey várta a folytatást. A hó csak hulldogált. A bokrokra fehér hómadarak szálltak. Csak a szél dudált, más hang nem volt. A gépész lent várt a bányában a mozdonyra. — Mit tud maga, Annuska? — kérdezte a mérnök. — Úgy gondolja, hogy mihez értek... A szüleim gondosan neveltek. Van érettségim, tudok nyelveket, tudok zongorázni, de a házi dolgokban is otthon vagyok. Én voltam az anyuskám jobbkeze, s a kis húgom egészen az én nevelésem . . El bírom tartani magamat, — és úgy bízom a jó Istenben, de úgy!... A mérnök úgy hallotta, mintha elcsuklott volna a hangja. Nagyon megsajnálta. Nem merte tovább faggatni. Jó ideig csendvolt. Hallgattak. A mozdony késett. Sokáig kellett rá várni, tovább, mint ahogy a mérnök gondolta. Rernecey nézte a telet, hogy vágja a szél a havat, hogy kergetik egymást a hópelyhek kísérteties némasággal... belerohan mind-mind a pusztulásba, az egymásba olvadásba. Ezt a szegény kis leányt is így sodorja az élet vihara, ki tudja, hova, merre ... Pedig milyen szép, milyen jó, milyen ártatlan tiszta szívü gyermek. Csak az angyalok lehetnek enynyíre gyermekek.