Budapesti Hírlap, 1928. január (48. évfolyam, 1-25. szám)

1928-01-14 / 11. szám

i­s­­ IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. Fleta. i. Hét órakor valamennyi autóállomás üres volt. Megkezdődött már a felvonulás. Neki vágtam én is, persze csak gyalogo­san s eljutottam valahogy a Tisza Kál­m­­ás­-teret övező utcáik labirintusába. A véderő vita óta nem láttam annyi rendőrt, mint ma este. Hatos-nyolcas csoportok­ban álltak minden utcasarkon, végigcsi­nálva Müller Mein System-jének vala­mennyi mozdulatát, amitől a káosz még nagyobb lett; még véletlenül sem fordult elő, hogy két rendőr egyformán intézke­dett volna. Lehetetlenségnek látszott meg­­közelíteni a Városi Színházat, az érkező­ket folyvást vissza­­kergették. Elkeseredé­semben gondoltam magamban, m­­inthogy az est a p­urokrácia jegyében zajlik le, beülök én is taxisba. Találtam is egyet, amely már kitette boldog tulajdonosát a Városi Színház szigetére. A Rákóczi-út sarkától húsz perc a­latt sikerült nagyobb életveszedelem nélk­ül eljutnom a Tisza Kállmánn-térig, ahol akikor már ot­t voltak az összes józsefvárosi jasszok, akik Mél­­tóságos úr már kezdik! ki®Itás®aJ ipar­kodtak kihúzni a vendégeket autóikból. Ezalatt, akárcsak a Nürnbergi Mesterdal­nokok második felvonásában, a színház körüli házak ablakai kinyíltak és a lakók mulattak az utcai csete­patén. Nem egy helyen vidám párbeszéd keletkezett a ros­­tokoló autóbeli lovag és az emeleti hölgy között- Engem megkérdezett a rendőr, hova szól a jegyem és az oldalbejáróhoz utasított. Oda­gördülvén, nagy meglepetés ért, a parancsnoló hatalmasság elüldött: ez a bejáró zárva van, itt csak kijönni lehet. (Mikor aztán előadás után ott akartam távozni, ismé­t zárva volt, azt mondták,­ hogy az a kapu csak a bemene­tel célját szolgálja.) Az autóval nem tud­tam továbbjutni, újbóli nekivágtam és gyalog beverekedtem magam a színházba, ahol al-ikor már javában folyt a ruhatári ostrom. • II. A nézőtérre kimerülten, lihegve érkeztek az emberek, részint az utcai csatáktól, ré­szint a ruhatári harcoktól elfáradva. Azért lassan megteltek a széksorok és a páho­lyok. Ott volt az államfő, a miniszterelnök családja, a városi páholyban akár tanács­ülést lehetett volna tartani, teljes létszám­ban jelentek meg a tanácsosok, sőt a fő­polgármester is eljött. Mindenki megjelent, olyan is, aki szereti a muzsikát, de első­sorban az összes gramofontulajdonosok. A ruhatárban változatlanul folyt tovább is a küzdelem. Az utcákon csak turnusokban engedték át a közönséget, mely így elkésve érkezett. Pedig az óra már háromnegyed nyolcat mutatott. Fleta türelmetlenkedett, a függöny mögött elkezdett skálázni. Erre aztán a publikum kalapostól, kabátostól törte magát befelé a nézőtérre. Nagy lárma között elkezdődött az előadás III. Soha ekkora izgalom még nem várta Bu­dapesten a Tosca előadását. Senki sem figyelt az első jelenetei Végre bejön Ca­­varadossi. Halk moraj végig, elkezdi a Recondita armoniát. Forrón vibrál a hangja, bársonyos puhasággal simul a fülre, majd zúgva szárnyal végig a színház roppant térségén. Hangja, mióta nálunk járt, sötétedett, szinte haritonális színezetű, de csengése ércesebb, átütő ereje nagyobb. Megjelenése Gopa-féle toreádoré­s civil­ben. Elhangzik az ária, az erkélyről taps zuhog alá. Ott vannak az olcsóbb helyek, ott lelkesednek. A földszinti publikum ci­nikus gőggel ül helyén, alig verődik össze néhány tenyér, gondolják, teljesen elég, ha harminc-negyven pengőket adnak jegyért, még tapsoljanak is. Majd elkezdődik a duett. Fleta orgánuma mindinkább kibon­takozik, a vágy forrósága csattan ki hang­jából, a szenvedély piros tüze lobog izzó lángolással. A felvonás végén a szokásos ováció. A következő képben csak egyetlen nagy jelenése van, a vittoria-ána. Semmi túlzásba vitt realista komédiázás, semmi színfalhasogatás, de elemi erővel robban ki az ária. Aztán Scarpia és Tosca magukra maradnak. A második felvonás végén úgy látszott, hogy Kiepura és Fleta mérkőzésé­ben a győztes — Schwartz Vera (Tosca). IV. A közönség egy része elégedetlenkedett. Mondogatták, hogy szépen énekel ez a te­norista, nehéz ellenállni bikabűvölő sze­meinek, melyek hipnotizálják még a spa­nyol toro-nál nemesebb és veszedelmesebb fenevadat is. De mégsem a várva-várt cso­dálatos, nag­v énekest (Akinek hangjára összedőlnének a Városi Színház falai.) A gramofontulajdonosok azonban fensőbbsé­­gesen nyugtatták meg a hitetlenkedőket: várjátok csak meg a levéláriát. Eljött a levélária. Valóban itt Flerát csak Carusohoz lehet hasonlítani. Káprázatos fehalkításai, piano átmenetei, meseszerű mezzavocéi — mintha egy ekho regiszter szólna az orgonán — megremegtették a kö­zönséget. Évszázadok munkája ez a tech­nika, amelyen keresztül zeng felénk Flera hangja. Zokogó búcsú az élettől, az öröm és a szépség elsiratása, a kihűlni készülő szív utolsó dobbanása, a megkínzott lélek utolsó vonaglása volt ez az ária. Csak a déli napsütésben kering ily forrón a vér, csak ott ver ilyen hevesen a szív, és ott tudnak így szeretni. Io ho tanto la vita: Úgy vágyom élni! Mikor felsírt az utolsó feljajdulás, olyan fékevesztett, mámoros tombolás rázta meg a nézőteret, amilyent csak a spanyol aré­nákban lehet hallani. A nők sírtak, a fér­fiak ordítottak. A nézőtér orkán módjára őrjöngött. Háromszor kellett elénekelnie és eljátszania ezt a dalit. Mégsem tudott vele senki sem betelni. A darab végén percekig ünnepelték­ a nagy spanyol énekest Mikor már csaknem minden elcsendesedett, egyik első emeleti páholyból még mindig pergő­tűz hangzott: Kiepura tapsolt. A levélária egy csapásra megváltoztatta a nézőtér arculatát. Háromezer ember jött el ma a színházba, a konvencionális társa­dalmi hazugságok álarcában. A lélek leg­mélyéről feltörő érzés vihara lerázta az álarcokat. Érző és szenvedő emberré va­rázsolta a lárvákat. Ez a Fleta művészete. Haraszti Emil: Trixi. Vígjáték 3 felvonásban írta C. Hamilton. Bemutatta a Magyar Színház jan. 13-án. — Senki sem szakíthatja ki magát ko­rából s ezért az Írók alkotásai koruk ke­resztmetszetéül tekinthetők. Körülbelül ezt mondja Taine a miliő elméletről szóló könyvében s egy előttünk még teljesen ismeretlen amerikai írónak ma este bemutatott darabját vizsgálva, kö­zelállónak tűnik fel a kívánság, megvizs­gálni, milyen hát az amerikai társadalom élete, mi jelent ott örömet, bánatot, neve­tést, vagy csal könnyet a szemekből és mi az a probléma, ami őket érdekli. A probléma, amelyről a darab szól, az amerikai leánynak függetlensége. Helye­sebben a milliárdos dollárkirály leányainak függetlensége. Ez a kérdés bennünket, őszintén megvallva, hidegen hagy, mert ennél itthoni problémáinknak legkisebbje is sokkal nagyobb. De minthogy vígjáték­ról van szó, szívesen fogadjuk el, még az erről szóló cselekményt is, abban a re­ményben, hogy mulathatunk. Reményünk azonban meddőnek bizonyult. A darab szellemi színvonala még az egykor annyira divatos wildei paradoxonok légkörében mo­zog. A­nélküli, hogy meg akarnék szólni Amerikát, megállapíthatjuk, hogy ilyen szellemességet, talán akkor ismer engem legjobban, amikor nem ismer,­­ nálunk már a kereskedővilág ifjai is csak előzetes pirulással kockáztatnak meg. Ebben a da­rabban pedig a milliárdos kisasszony, Beatrixe (ennek a névnek rövidítéséből kapta a darab a címét) beszél így. A kisasszony, áld kalitkának érzi otthonául szolgáló palotáját és abban a téves hitben, hogy függetlenséget jelent az, ha éjszaká­nak idején egy divatos portréfestő lakására megy flörtölni, igen kellemetlen helyzetbe jut, mert rokonai, akik szüleit helyettesí­tik,­­ meglepik. Jobb hijján azzal védekezik, hogy ő nem is a festőhöz jött, hanem férjét látogatta meg, aki abban a házban lakik és akivel titokban megesküdött. Hogy miért titok­ban, azt annál kevésbé sejtjük, mert ez a fiatalember éppen az, akinek rokonai a kisleányt már tíz évvel ezelőtt feleségül szánták. Hogy miért jutott mégis ez az ötlet eszébe, arra a közönség nem talál más ma­gyarázatot, csupán azt, hogy ez az ötlet szolgál egyszersmind a darab témájául is. A férjül kijelentett fiatalember nem hazud­tolja meg a hisztérikusnak látszó fiatal leányt, s, mint a hölgy férje, vonul az est­ebéd után a leány hálószobá­jába. A leány, akiben úgy látszik, ebben a pillanatban jelentős szerephez jut a női szemérem, minden lehetőt elkövet, hogy visszatartsa a férj jogaira hivatkozó férfit s minden fel­tételt hajlandó teljesíteni, csupán azt az egyet nem, amelynek fejében a férj­i lemon­dana jogairól. Ez a feltétel pedig korrekt s abból áll, hogy mindjárt másnap reggel esküdjenek meg és ezután csendben válja­nak szét. Erre a mindenképpen lovaglás aján­latra a fiatal leány nem válaszol. Ekkor az indulatos férfi nászágyba kényszeríti a millárdos leányzót és miután igy bebizo­nyította, hogy ő az erősebb, kijelenti, hogy neki eszegában sincs jogaival élni. Még ak­kor sem, ha ők ketten életük végéig egye­dül lennének egy lakatlan szigeten. A kis­leányt ugyanis nem tartja eléggé nőiesnek. Erre a kijelentésre a kisleány sírva fakad, de szerencsére a függöny legördül, a má­sodik felvonásnak vége és így nem kell tovább tanúja lenni a kínosnak még igen, de mulatságosnak egyáltalában nem mond­ható jelenetnek. — Quod trixi, a­karjuk mondani dili, dixil — véljük hallani a még még mindig férjül szereplő fiatalember ajkáról a ki­mondott szó érvényességét, a harmadik felvonásban, de a bizonykodásnak már nincs ereje. A férfi szerelmes a leányba, akit úgy látszik mégis csak nőnek tart s a leány is szerelmes a férfiba, de előbb azt szeretné, ha az ifjú térden csúszva kérne bocsánatot azért, hogy nem élt azzal a jo­gával, amelyet nem is akart megadni. A rövid felvonásnak a vége az, hogy mind a ketten egymás mellé térdelnek és kibékül­nek. Szívből irigyeljük az amerikaiakat, ha ez a probléma, ha ez a Makrancos hölgy és Vasgyárros kombiinálásából született cse­lekmény nagyon leköti érdeklődésüket s még inkább irigyeljük, ha a darab primi­tiv ötletein, ugyanilyen természetű mókáin mulatni tudnak. Sem mi, sem a közönség nem derült rajtuk s mi mindazok, akik még nem voltunk Amerikában, Taine mon­dására gondolva, nem igen tudjuk el­képzelni a ma bemutatott darab alapján az amerikai társadalom életét. Nem marad más hátra, — éppen az amerikaiak iránt érzett becsülésünk következtében, — hogy a darabnak a szerzőjét okoljuk mindenért. A szerzőt és némiképpen szintehozása miatt a színházat, amelynek, nem hiszi szűk, hogy legalább is ilyen értékű ma­gyar darabja ne heverne százával íróasz­talában. Ezért az értékér­ igazán kár volt Amerikába fáradni, mert nem valószínű,­­ hogy addig műsoron tudják tartani, a­mennyi ideig az út Amerikából vissza­tért. A színészek igen nehéz feladat elé kerül­tek, amikor a darab lehetetlen figuráinak kellett életet adni. őszinte szívvel az együt­tesnek csupán négy tagját említhetjük meg. A két főszereplőt: Titkos Ilonát és Törzs Jenőt. Titkos Ilona igen sok színű volt, ügyesen és kedvesen vetítette elénk a gyenge idegzetű, kissé hóbortos, de alapjában butácska kisleány figuráján Törzs Jenő pedig komoly, férfias és egyenletes játékában jelentőséget tudott adni a szerző által előírt nem egészen ért­hető típusú férfi alakjának. Igen kitűnő alakítással szolgált Mahnel Aranka, aki a kisleánynak érzelmeiben mindig túltengő társalkodónőjét játszotta és Körmendy Já­nos, akinek csak a darab kezdetén jutott szerény feladat, de játékával sokkal na­gyobb reményeket keltett a darab iránt, mint amilyenre érdemesnek bizonyult. A fordítás munkáját Fodor László végezte. Mariancsics­ Szörényi Imre: A magyar művészet sikere Bécsben. A Künstlerbund Hagen 9 termében vo­nult fel újév napján az Új Művészek Egye­sülete, hogy mint a magyar képzőművészet legmodernebb csoportja, bemutatkozzék Bécs műértő közönségének. Az eddig meg­jelent kritikákból megállapítható, hogy rendkívüli sikert aratott az UME Bécsben. Előttük a legnevesebb modern francia mes­terek állítottak ki a Hagenbundban és en­nek ellenére is nagy meglepetés a magyar haladó művészek kiállítása. Az összes bécsi napilapok hosszasan foglalkoznak a kiállí­tással. „Rég nem szerepelt oly érdekes és zárt csoport Bécsben, mint ezúttal a magyarok. Kívánatos lenne, ha ezzel az egy látogatás­sal nem elégednének meg, — írja a Stunde. „Ezt a kiállítást annál inkább örömmel kell üdvözölnünk, mert mi bécsiek eddig csak­ a konzervatív magyar művészetet ismer­tük, keveset, vagy semmit sem az újból, a modernből. Amit most látunk, az két­ségtelenül minden érdeklődésre érdemes ... A kiállítás pompás, eleven és nyugodt be­nyomást keltő s kívánatos, hogy mindenki megtekintse, akit­­csak a jelen művészete érdekel." (W. Allgemeine Zeitung.) „A ki­állítás jó, sőt nagyon jó, igen figyelemre­méltó s a laikusoknak is teljesen meg fogja nyerni tetszését.­* (Extrablatt.) „Nagy számban vannak igen figyelemre­méltó, szép művek. Bár több helyt felismer­hető a kapcsolat Parissal, de ez egyéni íz­léssel és valódi tudással párosul.“ (N. Freie Presse.) „Az egész kiállitás új s erőteljesen lüktető életet árul el, mely itt Bécsben meg­értést s teljes elismerést arat.“ (Reichspost.) A kritikák teljes részletességgel ismerte­tik a bemutatott anyagot s rendkívüli szer­­retet­tel és elmélyedéssel méltatják az egyes műveket. Vaszary János aratta a legnagyobb si­kert. Az összes lapok vele foglalkoznak leg­részletesebben, egyenként felsorolva azokat a képeket, melyek különösképp megnyer­ték tetszésüket. Vaszary szerintük a legje­lentősebb festője az új Magyarországnak, művészete épp oly sokoldalú, mint érdekes, grafikája a legjobb kvalitásokkal teli, olaj­­festményei nagyvonalúak, lendületesek. Bá­tor a felfogásban és a kivitelben. Csók Ist­ván tulipános ládát ábrázoló képével „mint egy szép régi magyar népdal“ (N. W. Abendblatt) hatott a bécsiekre s szerintük is „a régi magyar népművészetbe uj mo­dern hatásokat vitt bele“. (Reichspost). Beck ö. Fülöp szobrászmesternek is rend­kívüli hatása volt, önarcképe, különösen, pedig magyar parasztasszonyt ábrázoló kő­szobra szenzációs sikert aratott s oly mo­numentális erővel hatott, mint egy assyr szobor. Scheiber Hugó nagyobb kollekciója „erős ritmustól áthatott grafikus munkák­ból (Reichspost) állott. „Igen értékesek fantasztikus, groteszk dolgai“. (N. W. Abendblatt.) Déry Béla „finoman megfes­tett Mariahilfestrasse-ja s északi tengert áb­rázoló képei a szó legjobb értelmében vett festői művek“. (Reichspost.) Pécsi-Pu­ch Dezső „szimpatikus tehetség, akinek világos, vidám színei a Szajna felől jönnek hozzánk“. (N. W. Abendblatt.) Ernőd Aurél „a legjobb kvalitásokkal biró tájképfestő. Balatoni tájképei fel­épí­tés­ük­ben és festői előadásukban lebilincselők“. (Reichspost.) Bartók Mária „új klasszikus kertésznője csodálatosan finom színben", Klie Zoltán „finom művészi meglátásai­ban“ (Reichspost), kubisztikus és konstruk­tív utóhangok csendülnek fel igen szeren­csés interpretálásban“. (W. Alig. Zeitung.) Medveczky Jenő „7 képpel vonul fel. Mind­egyike erős a maga nemében“. (Volkszei­­tung.) Sárga ruhás nő­je a kiállítás egyik legsikerültebb darabja“. (W. Alig. Zeitung.) Duilien Edit „épp oly finom értékeket ad a vonalvezetésben, mint a színkompozíció­­ban. Miháltz Pál „kompozíciói kitűnőek“ (Reichspost), Büky Béla „öreg­asszonyt ábrázoló képe kiváló“ (Reichspost), Antal József „delikátan megfestett tájképe és két akvarell-képmása elsőrangú" (Reichspost). 1928 Január 14. (11. sz.) Budapesti Hírlap rancsból keletkezett, természetesen ott kel­lett lennie a félsz- és gáncsnélküli lovag­nak, Erdélyi Bélának is. Segédkezett egy kihívásnál, mely két tisztnek szólt s a sér­­tőhangú provokáló levelet mint megbízott szintén aláírta. Ezért hivatalból üldözendő rágalmazásért állott ma a büntetőtörvény­­szék előtt. — Maga az az Erdélyi Béla? — kér­dezte tőle az elnök. — Igen — válaszolta Erdélyi — majd az általános kérdésekre elmondotta, hogy bérszállítási vállalkozó és jelenleg gyilkos­ság­ bűntettének gyanúja miatt le van tar­tóztatva. — Kénytelen voltam megbízóm egyes mondatait közölni a levélben — védekezett Erdélyi — ez azonban nem jelenti azt, hogy azonosítottam magamat a kifejezések­kel Kérem egyébként a valódiság bizonyí­tását elrendelni. A bíróság a valódiság bizonyítását elren­delte és a tárgyalást elhalasztotta. — Hétévi fegyházra ítélték Nika Ká­rolyt. A pestvidéki büntetőtörvényszék négy napig tartó tárgyalás után ma mon­dott ítéletet Nika Károly volt postatisztvi­selő bűnügyében, aki barátnőjével, Bi­­szlikovics Magdolnával a Dunántúl tö­bb városát és községét végigcsalta. Hol föld­­birtokosnak, hol egyetemi tanárnak adta ki magát és pillanatnyi pénzzavarára való hivatkozással többektől jelentékeny össze­get csalt ki. A büntetőtörvényszék Nika Károlyt héten is egyházra és 688 pengő pénzbüntetésre, Biszlikovics Magdolnát háromévi­­egyházra és 152 pengő pénzbün­tetésre ítélte. l * (Az Ibolya sikere Rómában.) Molnár Ferenc Ibolya című egyfelvonásosát most mutatta be Rómában egy új színház, amely ezzel a darabbal kezdte meg működését. A darab szép sikert aratott. u

Next