Budapesti Hírlap, 1928. február (48. évfolyam, 26-49. szám)

1928-02-01 / 26. szám

Egyes szám ára vasárnap és hétköznap 16 fillér. Budapest, 1928. _ XLVIll. évfolyam, 26. szám. Szerda, február 1.­­^^^ Megjelenik bítl6 kivitelére] mindennap. ElSUzéU» árak ! Egy hónapra 4 fmgd, nagyadévr« 10 p«ag6 00 állir. Ausztriában agy példány ára hétkfixnap 30 Graaokaa, vasárnapon 40 Grosckaa. KC7®« »lán­cra 10 fülér­ a • Kallóidra az előfizetés kétszerese. Hirdatásokat BadapaaUs Ülve» minden hirdatSk­eda* Főszerkesztő: Csajthay Ferenc* Felelős szerkesztő: Sándor Tivadar* Szerkesztősig­i VIII. kerület, Rökk Szilárd­ utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal, VIII., József-körút 5. szám. Telefonszámok: J. 300-43, J. 300-53, J. 300-63, J. 323- 64. Levélcím : Budapest 4, Festafiók 55. Németország szabadsága, Budapest, jan. 31. A leláncolt Magyarországhoz közel erős láncaiban vergődik még mindig a világnak egyik legnagob nemzete, a­mely ha lakosságának nagyságában messze elmarad is az Uniótól vagy az angol birodalomtól, Oroszországtól vagy Kínától, lakosságának intellek­tuális ereje, rendíthetetlen becsületes­sége, nagyszerű ipari kultúrája és a régi germánok acélos akaratára emlé­keztető nemzeti érzése révén mégis csak a legeslegelsők között van. Ennek a nemzetnek Franciaország kamatostól adta vissza az 1870. év köl­csönét és Németország valójában még mindig a bosszú politikájának vért és életet elszívó polip ölelését szenvedi. A reváns politikája néhány év óta látha­tóan megenyhült és a világ nagy állam­­férfiai a békülés kísérletei. Génua és Thoiry után egy szép napon Lokarnó­­ban arra a­ meggyőződésre jutottak, hogy Németország és Franciaország között az 1918-as háborús mérleg elle­nére is jelentékeny közeledést lehet lét­rehozni. Ez a közeledés Németország részéről óriási földrajzi és lélektani ál­dozatokkal járt. Bár a békeszerződések elkapcsolták tőle a hetvenes zsákmányt, Bismarck és Moltke nagy háborújának eredmé­nyét, Franciaország nem volt nyugodt a két egykor francia tartomány végle­ges sorsa felől és tegyük hozzá, volt oka is, hogy ne legyen nyugodt felő­lük. Elzász és Lotharingia Németor­szág kincsesbányája volt, amelynek minett­érce és szene Németország fun­damentumának, a német iparnak táp­lálására elengedhetetlen szükségességet jelentett. Ez a két tartomány képvi­selte azt az anyagkészletet, amelyen Németország gazdagsága felnöveke­dett, amelynek révén a nagyszerű né­met ipar a világ első ipari államává tette gabona nélkül szűkölködő orszá­gát. S Németország mégis meghozta azt a megnevezhetetlenül nagy áldozatot, hogy Lokarnóban immár nem a béke­­szerződések alkotásánál megnyilvánuló brutális parancsokra, hanem önkéntes elhatározással újra és újra megerősí­­­ te-L------------==—--------gj=Q"--~ tette a lemondását erről a két tartomá­nyáról, amelyért 1870-ben poroszok, bajorok, szászok és minden egyéb né­met törzsek vérfolyamai szántották vé­gig a két tartomány földjét, amelynek meghódításából született meg a mo­dern német birodalom és szerves egy­sége, a német császári korona s a né­met imperializmus. Németország Lo­karnóban a Stresemann-politika en­­gesztelékeny és közeledést célzó szelle­mében kibékült Franciaországgal és ennek a békének megvalósítása érde­kében óriási áldozatot hozott, lemon­dott a porosz-francia háború gyümöl­cséről, ipara legfőbb erőforrásáról, a hetvenmilliós nemzet legszebb álmáról. Lemondott pedig minderről Németor­szág abban a reményben, hogy Fran­ciaország részéről is megfelelő áldoza­tok fognak történni, hogy elsősorban visszakapja szuverén birtokába azokat a német területeket, amelyeket a béke­­szerződés rendelkezéseinek félretételé­­vel Franciaország szinte kézizálogként tartott meg, hogy kikényszerítse a rosszvalutájú Németországtól a jóvá­­tételi kötelezettségek teljesítését. Amely pillanatban az újabb nemzet­közi megegyezések, így a Dawes-féle megvalósult koncepció nyomán Né­metország fizetséges rendezést nyertek, amely pillanatban Németország bebi­zonyította, hogy a békeszerződésekkel reáparancsolt fizetési kötelezettségeit becsületesen kész teljesíteni, kétségte­lenül elesett a jogalapja annak, hogy­ a Rajna mentén még mindig idegen őr­ségek állomásozzanak és Németország még mindig meg legyen fosztva azok­tól a területektől, amelyeknek sem tu­lajdonában, sem birtokában maga a versaillesi békeszerződés meg nem há­borította. Franciaország eleinte a rajnai terü­leteket talán abban a narkotikus álom­ban szállotta meg, hogy onnan soha sem fog kivonulni és ezzel megvaló­sítja azt az ősi francai gondolatot, a­mely Napóleon óta mindig kisértett, hogy a Rajna mindkét partja francia uralom alá jusson. Nem csupán Né­metország, hanem elsősorban saját nagy szövetségesei gyógyították ki Franciaországot abból a hitből, hogy ez a vágyakozása elérhető. Amikor ne­— velejár! __ a tekintély. Jólmenő üzlet, saját ház, — min­t virilis tanácstag bele­szólhatott a község dolgába, ötévenkint pe­dig, követválasztáskor, még az országéba is. Ezalatt természetesen sok idő múlt el. Évek,­­évtizedek merültek feledésbe és ve­lük sok-sok ember a régiek közül, akiket magukkal vittek az elmerült évek. Veli­key Emilia is rég kiköltözött már a bádog­­tetős kriptába... Lassacskám­ kicsinyecskén — közel ötven esztendő múltán — alig volt már valaki, aki emlékezett volna egy vándorló legényre, de mindenki ismerte Szentmihályon Ba­­dert, a gazdag bádogost: ötven esztendő!... Egy vándorló legény, plusz ötven esztendő: ez cirka hetven esz­tendőt jelent csak úgy fejből, papiros és ceruza nélkül is... Ősz hajú, pápaszemes, fogatlan zsidó volt már Bader Miksa, a szentmihályi bádogos. És ekkor történt, hogy hirtelen-váratlan lecsapott melléje a mennykő. Kicsi h­ijja, hogy agyon nem vágta ... hány évvel ezelőtt az Egyesült Államok kormányának intézkedésére a Rajná­nál állomásozott amerikai katonaság összecsomagolt és hazautazott, Fran­ciaország illúziói eltűntek. Mégsem történt azonban, még Lokarnó után sem, Franciaország részéről teljes le­mondás erről a megszállásról, s Német­ország ma arra hivatkozik, hogy amíg a maga részéről a lokarnói paktumot állja és a végletekig teljesíti, addig a paktumot megkötött másik fél, Fran­ciaország még mindig fájdalmas hát­ralékban van a lokarnói kötelezettsé­gek teljesítésében. A német külügyminiszter tegnapi beszéde világosan tanúsítja, hogy az egykor világokat behálózó német kül­politika, amely már-már az óceánok birtokbavétele előtt állott, amely idegen kontinensek őrállomásain lerakta a fundamentumait a német világuralom­nak, ma elhagyván a világhatalmi szárnyveréseket, egész külpolitikáját a legszerényeb minimumra korlátozza, a béke megalapozására és a Rajnavidék megszállásának megszüntetésére. Németország oly őszinte bizonyíté­kait szolgáltatta annak a törekvésé­nek, hogy a mai helyzetet megértse és robbantás nélkül helyezkedjék el a mai Európában, hogy valóban már bé­­külékenysége révén is megérdemli azt, hogy az a mosolygó, kedves viszony, amely a francia és a német külügymi­niszter személyes találkozásait kormá­nyozza, bevonuljon a két állam, győző és legyőzött egymás közti viszonyába is és francia részről is meginduljon a be­látásnak az a lélektani művelete, hogy végre szakítani kell a békeszerződés fekete ellenségeskedésével és neki is reá kell helyezkednie őszintén és­ hátsó gondolatok nélkül arra a rózsaszínű alapra, amit Lokarno jelent. Német­ország nem akar sem többet, sem keve­sebbet. Franciaország előtt nem lehet becsesebb feladat, mint a maga részéről is teljesíteni és megadni a legbékésebb revánsot Németországnak, amely sua sponte lemondott a reváns gondolatá­ról, lemondott arról a két tartomány­,­ról, amely neki múltját, jelenét és jö­vőjét jelentette. i­k Légion d’honneur. írta Beér Gyula. Egyszer régen — így mesélik — megje­lent Szentmihályon egy vándorló legény. Németül­­beszélt, azt mondta, hogy bádo­gos és hogy munkát keres. Foltoz fazekat, csinál ereszt, vagy akár, ha kell, tetőt is húz a házakra bádogból. Éppen jókor jött, egyszeriben nagy ha­lat foghatott, mert a Velikey-kripta tete­jét akkoriban szakította le a vihar. Veli­­key Emília, az öreg dáma, kikülde hát a temetőibe a jövevényt, aki ott háromnapi kalapálás-forrasztgatás után olyan csillogó tetőt kanyarított a kriptára, hogy a Veli­­keyek — az élők — ugyancsak meg vol­­tak vele elégedve. Ez volt Bader Miksának — így hívták a vándorló bádogoslegényt — az első mun­kája Szentmihályon. De akadt később más is. Egyik munka a másik után­ szakasztott úgy, mint ami­kor doktor kerül a faluba, a betegek is egyszerre megszaporodnak. Bader hát ottmaradt: letelepedett Szent­­mihályon. Később már segédet is fogadott, mert egyedül nem győzte. Egyet, egy segédet, aztán még egyet, meg még egyet. És ahogy szaporodott a megrendelés, a munka, azon­mód nőtt a vagyon is, a vagyonnal meg . A vereckei szoros tájáról húzódtak le szintén a Duna—Tisza völgyébe, de ők már nem a messzi Scythiából indulának meg vala, hanem csak a szomszédból: Gács­országból. Nem kacagányosan és nem szi­laj méneken robogtak alá a legújabb hon­foglalók, zajt nem csaptak, kürtöt nem fújtak, de jöttek, jöttek, jöttek ...­­ És a sok magyar probléma között, ame­lyek a nagy világégés után való­ esztendők­ben szakadtak itt le ránk, probléma lett a galíciai zsidó is. — Vissza! — süvített a válasz erre a kérdésre. Az ördög se tudta Szentmihályon, hogy az öreg Bader, a gazdag bádogos, Tarno­­polban született. Singer Herman, aki nemrég még a se­gédje volt, ő súgta be a jegyzőnek. Singer Herman: az uj bádogos.­­Singer Herman: egy másik zsidó. És egyszerre megmozdult Bader alatt a szentmihályi föld. A jegyző maga elé citálta, protokollt vett fel vele és nem sok jót jósolt. — Születési hiba, Bader úr, születési hiba ... — viccelt az öreggel. A falu — a sok paraszt és a kevés ur — csak a vállát vonogatta: — Hát elmegy! Hát aztán?!... Szegé­nyen gyött, gazdagon megy ... ! Singer Herman, a másik bádogos, vigyo­rogva dörzsölgette a kezét. Bader Miksa látott-futott, siet, könyör­­gött, magyarázott. És appellált. Hogy ő nem tizennégy óta ereszkedett le a Kárpá­tok lejtőjén, hogy ő már ötven éve él itt, dolgozik, adót fizet, követet választ... Mégis, amikor a szentmihályi szolgabí­­rósághoz harmadszor került le az ügye, egy vaskos akta. — mert meg kell hagyni, a bürokrácia jól megrágja a kötelet, mi­előtt a delikvens nyakába akasztja, s ez állott annak a legtetején: „Bentnevezett egyén kitoloncoltatása iránt haladéktalanul intézkedjék!“ Új ember volt éppen a szolgabíró Szent­­mihályon, nem ismert még senkit, belené­zett hát az aktába, kiváncsi is volt: ki le­gyen az a bentnevezett egyén, akit neki ki kell toloncoltatnia és ugyan miféle rossz fát tehetett a tűzre? ... Nézte-for­­gatta a sok papirost, olvasta, mind végig­olvasta, de csak nem érthette. Tarnopol: Tarnopol, — szentigaz! De ötven esztendő sem kutya!... Jól megmártotta a tollat és máris irta: sok ,,tatik“-kal, „tetik“-ka, — hogy lás­sák, hogy komoly beamier munkája — megírta, leirta Bader Miksának, az ötven esztendővel azelőtt Galíciából bevándorolt bádogoslegénynek, az állam biztossága és a fennálló társadalmi rend ellen elkövetett sorozatos bűneit a V­elikey-kriptától Sin­ger Hermanig, a hálás tanítványáig... Hiszen benne volt minden az aktában, csak össze-vissza keverve. Csak sorjába kellett szedni mindent és a maga helyére rakni, hogy Tarnopot és az ötven eszten­dőt hiba nélkül lehessen a mérlegre tenni. És elküldte. Nagysokára jött csak meg a válasz. Ez volt benne, ez volt az értelme: Isten neki, fakereszt!... így történt, hogy Bader Miksa szentmi­. A magyar-cseh birtokperek Budapest, jan. 31. Nem elég Magyarországnak, hogy perben áll az egész világgal, hogy a világ igazságérzetének nagy itélőszéke előtt pert­ indított régi hazájáért s visz­­szaköveteli levágott, elrabolt országda­rabjait, nem elég a nagy per, amely ki­lenc év óta folyik s amelybe már a mi érdekünkben lelki világhatalmasságok is beavatkoztak, hogy a per jogalapját és erkölcsi alapját erősítsék és győze­lemre vigyék, s vannak nekünk ki­sebb pereink is. Ezek a kisebb perek azonban egytől-egyig kivonatai a nagy pernek, jogalapjuk egy és ugyan­azonos. Még nincs elintézve a magyar-ro­mán birtokper, még Tituleszku fel­­sőbbségesen jelenti ki Rómában, hogy Románia a maga részéről elintézettnek látja a Románia részéről elorzott ma­gyar birtokok sorsát, már itt van a má­sodik per is, amelyet a csehekkel foly­tatunk. A csehek sem jártak el külön­ben, mint a románok, ők épp úgy rá­tették a kezüket az ott levő magyarok és a csonkamagyarországi magyarok birtokaira, mint a románok és épp úgy, mint Tituleszky népe, Benes népe sem respektálta a békeszerződésnek azt a rendelkezését, hogy a magyar állam,­polgároknak az elszakított területeken levő birtokait nem szabad elvenni. A csehek épp úgy meghozták a ma­guk birtokkisajátító törvényeit, mint a románok, épp úgy kiforgatták a ma­gyart a birtokaiból, sőt még a delikan­tesz-szempontokat is félredobták, gon, dőljünk csak a kistapolcsányi kastély tragédiájára és bútorainak sorsára. A magyar birtokosok nem tehettek egyebet a cseh akcióval szemben, mint amit tettek a román akcióval szemben. Kezükbe vették a békeszerződést, kiku­tatták belőle a 250. és a 239. cikkelye­ket és ráütvén a nemzetközi törvény.

Next