Budapesti Hírlap, 1928. március (48. évfolyam, 50-75. szám)
1928-03-01 / 50. szám
Budapest 1928. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Kifizetésű áraki hónapra 4 pengő, negyedévre 10 pengő 80 fillér. Ausztriában egy példány ára hétköznap 30 Groschen, vasárnapon 40 Grosches. Egyes szám ára 16 fillér,tt Külföldre az elő- -dés kétszerese. Hirdetéseket Budapesten felvesz minden hirdető iroda. Egyes szám ára vasárnap éa hétköznap 16 fűlén. XLVIII évfolyam, 50. szám. Csütörtök, március 1. Hírlap Szerkesztőség: VIIl. kerület, Rökk Szilárd utca 4. szám. Főszerkesztő: Igazgatóság és kiadóhivatal, VIII., József-körút 5. szám. Csajtlay Ferenc. Telefonszámok:J. 300—43, J. 300—53, J. 300—63, J. 323—84. Levélcím: Budapest 4, Postafiók 35. Horthy Miklós. Budapest, febr. 29. Fordítsuk el a tekintetünket Európa felhős egéről. Mostanában a béke aranyszegélyes bárányfelhői helyett kavargó viharfelhők űzik-kergetik egymást, meg-megfenyegetve az emberiséget: ne higyjétek, hogy minden rendben vanmár, még jöhet jég, villám, világciklon. Egy pillanatra nézzünk fel a szűkre szabott magyar égboltozatra, melyről ma már tavaszias napsugarak érkeznek hozzánk, csalogatva, incselkedve, hogy jön már a nagy magyar tavasz. Egy pillanatra maradjunk itthon, kapcsoljunk ki a lelkünkből minden külső politikát és gondoljunk vissza a nyolc év előtti március első napjára, amikor a királyától megfosztott ország árván maradt törvényhozó hatalma összeült és hogy lerakja a bizonytalan magyar jövő helyébe a biztos magyar jövő alapjait, kormányzóvá választotta a Novara hősét, Horthy Miklóst. Az otrantói szoros, amelyben alig néhány évvel azelőtt a dicsőség golyóitól vérezve áttörte magát az ellenséges hadihajók tömegén, nem volt annyi veszedelemmel körülvéve, mint Magyarország ennek a választásnak az órájában. Künn már consummatum est, már elvégeztetett, már nyakunkon volt a kés, már írásba volt foglalva a Végzet,, már a valóságban feldaraboltak bennünket, odakinnn a nyugaton már elkészült Magyarország új térképe. Idehaza pedig egy szétdiílt, erkölcseiben leromlott, elhomályosult törekvésű, a gyűlölség és ellengyűlölség hullámaitól hol ide, hol oda taszított nemzet leromlott valutával, leromlott reménységekkel, köröskörül halálos ellenségekkel az agónia kórházi közös ágyán feküdt. Ebben a sivár, semmi jóval nem biztató, a mohácsi vész után bekövetkezett idők elernyedt nemzeti hangulatára emlékeztető időben, amikor a megmaradt ország területén alig volt egy-egy fix pont, nem az ismeretlenség homályából, nem a meglepetések váratlanságából, hanem a dicsőség nyilvánosságából, a közvárakozás sugallatának mint valami felsőbb katonai parancsnak híven megfelelve, a porondra lépett a tengernagy. A porondra lépett, hogy átvegye egykor szolgált királyai örökének őrzését, hogy felemelje a mir-már elbukó nemzetet és belekiáltva a romlás pusztaságába, felegyenesítsen, reményekkel töltsön meg mindenkit. Amikor 1920 március 1-én a nemzetgyűlés Horthy Miklóst Magyarország kormányzójává választotta, az erről szóló törvény a választást azzal okolta meg, hogy ez a háború nehéz küzdelmei közt a haza védelmében, majd a nemzeti hadsereg megszervezésével a belső rend és biztosság helyreállításában és fenntartásában s így a pusztulás és végenyészet szélére jutott ország megmentésében szerzett érdemeiért történik, meg azért a röménységért, hogy a nemzetet súlyos megpróbáltatásai között a megerősödés, a fejlődés felé fogja vezetni. Az ok is, a remény is igaz volt. Horthy Miklósnak immár történelmivé szentesült elvitathatatlan érdeme, hogy visszarántotta az országot kemény parancsszavával a sír széléről. Még soha magyar törvényhozás sem ismerte be azt törvénycikkben, hogy az ország a pusztulás és végenyészet szélére jutott. Amikor ezt az 1920. évi III. törvénycikk leplezetlen szavakkal beírta a Corpus Jurisba, Magyarország legszomorúbb órája előtt állottunk, hiszen a végenyészet rövidesen bekövetkezett, Nagy-Magyarország eltűnt Európa térképéről. Ezekben az órákban, amikor már a Károlyi-uralom és a bolosevizmus romboló uralmai tönkretették az erkölcsöket és a legnemesebb férfiakban is megrendült a hit és alászállott a bizalom, alig egynéhány emberben élt a fanatizmus lobogásával a jobb holnap képe. Horthy Miklós, amikor elvállalta Magyarország kormányzójává történt megválasztását, tisztában lehetett vele, hogy neki úgy mint a Novarán, figyelő szemmel a parancsnoki hídon kell állania, de azzal is tisztában volt, hogy nem a hadi dicsőség babérjai várnak reá, hanem a belső munka rettenetes nehézségei: az építés, amikor nincs tégla, a falrakás, amikor nincs kőmives, a mentés, amikor alig van kivile még bátor ember. Ma nyolc éve Horthy Miklós tisztában volt azzal is, hogy nem azért választják kormányzóvá, hogy összeszedje a romokból a hadsereget és ős elkeseredéssel nekimenjen az ezerszeres erejű ellenségkonglomerátumnak, tisztában volt vele, hogy le kell tompítania lelkében a katonai bravúrok szikráit, hogy most nem rohamlépéses győzelemről lesz szó, amikor a sas a nemzeti zászlókkal toronyról-toronyra repül, míg eléri a Tátra oromzatát vagy a Tersatto tengert kémlő sziklatornyát, Horthy Miklós tisztában volt vele, hogy amire őt, a katonát, a sors elhívta, az polgári munka lesz. Ezt a polgári munkát a katona lángi lelkével, a katona bátorságával és rendkívüli erejével valósította meg Horthy Miklós és ha ma visszatekint ő és az ország az elmúlt nyolc esztendőre, a romlás 1920. évére és az alkotóláz 1928. évére, ha visszatekint arra, hogy 1920-ban Magyarország a népek számkivetettje volt, míg 1928-ban a népek belső lelkiismereti izgalmainak felébresztőjévé, a világlelkiismeret problémájává lett Magyarország, amely halad a megerősödés útján vissza, nagy múltja, előre, nagy jövője felé, akkor ő és az ország nyugodtan nézhetnek egymás szemébe, mert mind a kettő megtette a kötelességét. Ha 1920-ban Magyarország kormányzói székébe valami puha, kényelmes, színtelen ember kerül, ezt az utat nem tettük volna meg. Horthy és Bethlen nélkül ott volnánk még ma is a káoszban, ellenségeink gúnyos kárörömmel vennének bennünket körül, míg ma ugyanezek az ellenségek dühtől tajtékozva nézik, hogy a trianoni békeszerződés négy darabra vághatta az országot, de mind a négy darabban sértetlen a magyar vérkeringés, az artériákban vér van mind a négy darab területen, a négy darabból négy Elzász, nem, négy Magyarország születetett. Amikor a törvényhozás nyolc éve a bizalom teljességét ajándékozta az ország frissen megválasztott kormányzó-jának, azt a reményét fejezte ki, hogy a nemzetet súlyos megpróbáltatásai között a megerősödés, a fejlődés felé fogja vezetni. Ez be is következett, Horthy Miklós nyolc éven át a kormányzói jogart oly erősen fogta, hogy más, mint rend nem is következhetett el. Akik azt hitték akkor, hogy rövid átmenetről van szó, hogy a külpolitikai hidegség enyhülni fog és Magyarország régi alkotmányosságának keretei közé ismét be fog illeszkedni és pedig nagyon hamar, azok csalódtak. A habsburgi kérdést környékező ellenségeink ürügyül használták volna s használnák végleges megsemmisítésünkre. A kül- politikai kényszerűség is odahat tehát, hogy a mandátum, amelynél szebbet nemzet nem adhat fiának, tovább tartson. Senki ebben az országban nem irigyli ezt Horthy Miklóstól, míd mindenki tisztában van vele, az az irány, amely felé halad, a Tiszta nemzeti irány erővel és méltósággal teli iránya, amely csak egyet eredményez a hét, az ország politikájának kalandoktól mentes nyugalmát s ami ehhez szükséges, befelé és kifele egyaránt rendíthetetlen erőt. Sok ellensége volt Horthy Miklósnak’ 1920 március 1-én. Az ellenségek száma és ereje megcsökkent, a legkisebbre olvadt le 1928 március else jére. Elismeréssel, biztatóan néz reá az egész ország, minden fia, öregje, fiatalja. Ennél nagyob dicsőség, ha magyar,c nak sorstól, nemzettől, Istentől nem juthat. Magyarország kormányzójához — 1028 március 1. — Nemes kormányzó, hatalmas urunk! Imával ejtjük ma dicső neved, Nyolc éve van ma, hogy a te kezed Vezet, ezt az árva nemzetet. Amikor jöttél, zúgott a vad ár. Bölcs erélyeddel megfékezted azt, Te, Magyarhonnak áldása valál, Uj éltét adtál, hoztál szent vigaszt. Jöttek a gonosz béke évei. Te ügyeltél a javaink felett, Állami létünk gondját viseled, Szereztél nekünk nagy becsületet. Atyai szived vigyázott reánk, Ébren őrködött ádáz ellenen, Érted szól Égbe ma buzgó imánk, Őrködj tovább a magyar nemzeten! Vezess tovább, kormányozd nemzeted, Mely féltő hittel tekint fel Rend, Ős magyar lelked, fenkölt szellemed Lássa boldognak a magyar hazát. Wlassics Tibor báró. Forgószél. írta Illy János . A szelíden lehajtó koratavaszi estében szokatlan nyüzsgés ülte meg a kis vidéki város pályaudvarát. A várakozás izgalmában remegő, tétova beszédre nyílt asszonyszálak hangos morajlással töltötték meg a perront. Mindenki várt egy ismerős, kedves arcot, egy rég nem hallott férfihangot, amely új melegséggel járja át majd az itthonhagyott Sziveket. Végre befutott a vonat. Fáradt, lihegő prüszköléssel. Két izzó szeme pirosan ragyogott bele a lehullott estébe. A vasúti hivatalnokok a munka megszokott gépies egyhangúságában rohantak ki az érkező vonat elé. Csak a korlát mögött a nyüzsgés lett egyre élénkebb. Itt-ott sikoltó sóhajok szakadtak fel egy-egy szív mélyéről. Sírások vegyültek bele az örömzajos morajlásba. A vonat megállt. Nehéz lékzése megnyugodva süstörgött elő a megtorpanó gépmellből. Az érkező hadifoglyok egymásután ugrottak le a kocsikból. Nehéz, tompán kopogó csizmák léptei vegyültek bele a vonat prüszkölésébe. Az asszony- és gyerekzsivajgás egy percre, mint kihagyott szívverés, elült odakinnn. Csak a szemek végeztek kutató, ijedt keresőn ide-oda röpködő játékukat. Remegve szálltak a könnybefátyolosodott tekintetek arcrólarcra. A viszontlátás egy-egy fölpatakzó, régen várt ujjongása sikoltásba csapva zengett bele az estébe. Bánkyné Kovács Magda is ott állt a tömegben. Remegő szájjal, szép arcának finom megrezdülésével, a szíve ijedt, gyors kalapálásával várta ő is az urát. Egyedül várta. Vele nem jött ki senki. Alig egy hónapot élt az emberével és már elvitte a világra szakadt vihar. Azóta sokszor bújt hozzá a rokoni szó, csábítón, ördögi ravaszkodással. Még az anyja is igyekezett részt venni a mesterkedésben, hogy elfordítsa a szívét Gyuritól. Ki tudja, talán már nem is él! ... Vagy elvett odakünn egy másik nőt, talán már gyereke is van. Mit várod?... Végre megjött a Gyuri levele, annyi szóltni, csöndes várakozás után, hogy él és a legközelebbi transzporttal hazajön ő is. Ezek a legközelebbi transzportok egyre jöttek ugyan, csak Bánky György nem volt köztük. A rokoni szájak türelmetlensége nem ismert határt. Ott volt a leánykori udvarló, Ménes Feri, akit éppen Bánky Gyuri miatt kosarazott ki a szép Kovács Magda. Ménes Feri nem volt éppen gazdag fiú, egy elmúlt, elkártyázott vagyon roncsain éldegélt, de az utóbbi időben, mióta a tőzsde nagyszerű lehetőségeket ígért, valahogy összeszedte magát. Vásárolt magának egy kellemes, kedves kis vityillót a város végén, ahol barátaival reggelenként, mikor hazajöttek a kávéházból, tovább folytathatták a pezsgőzést, azután gépkocsija is volt. Elegáns, puhajárású fekete kocsi, amellyel délelőttönként, vagy csöndes nyári alkonyon elsuhant Kovácsék ablaka alatt, talán csak azért, hogy megmozgassa kissé Bánkyné gőgös, makacs szivét. — Hiszen nem kell semmi különöset csinálnod Magduskám! — bújtak hozzá a rokoni szavak. — Megvárod mindenesetre, míg hazajön Gyuri, aztán szépen elvál-, tok ... Könnyen megy ez manapság ... Elhibázott házasság volt, nem neked való ■férj . . . Hozzád egy ilyen nagyszerű, életrevaló ember illik, mint Ménes Feri, aki érti, hogy kell az életet megnyergelni... •Aztán lehet, hogy vissza se jön az a Gyuri, ■ha írta is, hogy jön__Ki tudja, mi történt vele útközben, míg a hazafelé kígyózó utat rótta . .. eléje került az új asszony ... Téged régen látott . . . Elfakultál, elhalványultál a szivében . . . Te meg csak várod bolond módjára ... És ha haza is jön!. .. Szegény mérnök ember, akinek egyebe sincs, mint az a nehezen szerzett diplomája, mit kezd most azzal? ... Most az ilyen emberek számára virradt föl az élet, mint amilyen Ménes Ferit... — És én mégis megvárom Gyurit! — felelt ilyenkor felgyújtott szemmel Magda és naphosszat bezárkózott az udvari szobába, itt nem hallotta annak az utálatos gépkocsinak a szemtelen tülkölését. A pályaudvaron már mindenki megtalálta a maga emberét, akiit várt. Csak Bánky György nem jött. Magda egyedül ment vissza. Kocsiba ült, nehogy találkoznia kelljen valakivel. Félt a feléje nyíló kaján kérdésektől, amelyeknek mind olyan furcsa, sebző éle volt Otthon halk surranással bújt be a lakásába. Öt perc múlva tudta az egész ház, sőt még a szomszédok is, hogy Bánkyné megint hiába várt. Másnap újra kezdődött a rábeszélés. — Fogadd legalább Ferit, szívesen jönne el egy teára, de te elzárkózol előle, mintha