Budapesti Hírlap, 1928. április (48. évfolyam, 76-98. szám)

1928-04-11 / 82. szám

­ Csathó Ferenc halála A. szagú gárda kmát fogyott egy nagy­szerű gárdistával. A magyar bírói kar el­vesztette Csathó Ferencet, a budapesti kár­­ítélőtábla volt elnökét. A mai bírói nemzedék ,Csathó Ferencet, aki 1915-be­n egy büszke gesztussal nyugalomba ment, távozása után sem felejtette el, hiszen Csathó amellett, hogy a szem­élynökök utódja volt díszes elnöki székében, ebben a sella curalisban nagy esz­mények képviselője is volt. Híressé nem az állása, hanem az egyénisége tette, az a tős­gyökeres régi jó táblabírói emelkedettség, mely minden gondolatát, minden ítéletét át és átjárta. Híressé nem a nagy méltóság tette, hanem az a tulajdonsága, hogy gyű­lölt mindent, ami formalizmus, ami alaki igazság, ami csak szemre igazság, ami kiva­­fó at ítélkezés és szenvedélyes szerelmese volt az anyagi igazságnak. Hiedy, nyugodt elő­kelősége, csendes szava, tiszteletet paran­csoló komoly egyénisége mögött mély ember­­szeretet, hajthatatlan igazságosság lakott. Minden volt, csak a sablonok, a kitaposott utak embere neon. Nem a döntvénytárak te­kintélye előtt vakon meghajló, hanem a döntvénytárakat felépítő nagy, független igazmondók bírói arisztokratái közé tarto­zott. Mint egykor a marosvásárhelyi tábla elnöke, ezt a táblát egyenrangúvá tette a budapestivel, elnöksége idejében közmondá­sosak voltak a m­arosvásárhelyi tábla ítéletei s ez a tábla a bírói gyakorlat kialakulásá­ban ugyanaz a tisztelt tényező lett, mint társa, a budapesti tábla. Nagy tehetsége ré­vén később a Kúriára került s a telekkönyvi jog, az ingatlanélet nagy kapacitása ott a kereskedelmi és váltótanács élén is hamaro­san irányt szab. Igazi szárnyait azonban a budapesti kir. ítélőtábla élén bontotta ki. Amikor a törhetetlen nagy bíró, Oberschall Adolf örökét átvette, első dolga volt megva­lósítani régi tervét az erős bírói egyéniségek kiválasztását. Akit Csathó Ferenc éles szeme választott ki, az kiválasztott ember volt, abból dísze lett a betöltendő bírói széknek. Elnöksége alatt kiment a divatból a sorban élőlépés , helyébe a kitűnő bírák előlépése került. Az a közel ötven év, amelyet a ma­gyar igazságnak szentelt, az igazságsszolgál­­tatás fénykora volt. Mély meghatottsággal olvashatjuk ma is azt a beszédet, mellyel 1915-ben a Kúria mostani nagyszerű másod­elnöke, Ráth Zsigmond, mint akkor a buda­pesti ítélőtábla tanácselnöke, a bírói szená­tus élén elbúcsúztatta a nyugalomba vonuló nagy táblai elnököt. Kevés bírónak jutott ki a bírák elismeréséből annyi, amennyi ezek­ből a búcsúszavakból tört felfelé: — „Nagyméltóságod távozása az ország egész bíród karára nézve nagy veszteséget jelent, mert hiszen köztudomású, hogy Nagy­­méltóságod, mint a bírói függetlenség minta­képe, mély tudásánál, bőséges élettapaszta­latánál, páratlanul tiszta jogérzeténél s éles judiciumánál fogva a magyar bírói karnak egyik dísze volt, aki anélkül, hogy hatalmas pártfogók támogatására szorult volna, a maga erejéből emelkedett föl arra a magas polcra, amelytől negyvenhat évi, sikerekben gazdag bírói működése után most megválik. Nagyméltóságod egy decenniumot meghaladó időn át állott a budapesti kir. ítélőtábla élén. Ezen idő alatt Excellenciád elnöki mű­ködését mindenkor tántoríthatatlan igazság­szeretet, férfias, őszinte nyíltság, lovagolás modor s a legmesszebbmenő méltányosság jellemezte, ami által Excellenciád mindnyá­junkat mély hálára kötelezett s a hivatali működésünket is megkönnyítette. A búcsú­zásnak ebben az ünnepies pillanatában azon­ban Nagyméltóságodra nézve legyen meg­nyugtató az a tudat, hogy Nagyméltóságod az önérzetes férfiú legszebb jutalmával, ab­ban a meggyőződésben hagyhatja el fényes állását, hogy mindvégig híven teljesítette kötelességét. De egyszersmind szolgáljon Nagyméltóságodnak teljes elégtételül a ma­gyar jogászvilágnak az az egyhangú véle­ménye, hogy Excellenciád a budapesti kir. ítélőtábla­­elnöki székében a nagy Szabó Miklósoknak, Czorda Bódogoknak s Ober- Kh­all Adolfoknak méltó utóda Volt, kinek emléke épp úgy aranybetűkkel lesz meg­örökítve a budapesti kir. Ítélőtábla történe­tében, mint Excellenciád nagynevű elődeié.“ Ezek a búcsúszavak klasszikusan jellemez­ték Csathót, a nagy bírói puritánt, a nagy embert, a lovagias, elők­elő elnököt. Künn a társadalomban is egyéniségéhez méltó vezető pozíciót töltött be mindig. Benn, Justitia felséges palotájában, működése utolsó pilla­natáig a megértő, méltányos, a törvények betűjétől csak elinduló, de a törvények sá­véig mindig elérő bírói lángelmék egyik leg­­nagyobb­j­át képviselte, aki olyen tuendee, olyan áhítatot parancsoló volt, m­int ennek a palotának gyönyörű előcsarnoka, akiben nem volt póz, gőg, gyűlölség, elfogultság, de minden meg volt benne, ami igazság­ügyünk reneszánszának nagyjait díszítette: tudás, emberség, jóság, hozzáférhetetlenség, lelki kultúra. Gyászt ölt ma a magyar Justitia: ügyét legjobbját siratja. S mi siratjuk Erdély, majd a szőkébb Magyarország nagy bíróját, méltó utódját a nagy perszonálisoknak, aki­nek neve fogalom, emlék a jövendő bírói nemzedékek előtt lá­­­thatatlan fáklya. Csathó Ferenc élete és halála Csetthó Ferenc valóságos belső, titkos ta­nácsos, a budapesti királyi színtábla nyu­galmapd­ot elnöke, ma délben rövid szenve­dás után 83 éves koréban meghalt. Halálos ágya mellett ott volt egész családja, amely­hez mindvégig kölcsönös és bensőségesen meg­ható szeretet füste. Nagyváradon, 1845 június 29-én született, csikdelnei Csathó Ferenc. A váradi és a po­zsonyi jog­akadémián végezte el jogi tanul­mányait, szülővárosában állt szolgálatba, ahol rövidesen munkássága elismeréséül ta­nácsnok lett. Nagyváradról Budapestre jött, ahol ös ítélőtáblánál kezdte meg bírói pályá­ját. Negyvennégy esztendős korában lett táblabíró, két évvel később már a debreceni tábla tanácselnöke, újabb két év elteltével kúriai bíró, majd előbb a marosvásárhelyi, utóbb pedig a Szegedi tábla elnöke lett. Ez­után a Kúriához került, mint tanácselnök, végül 1904-ben a budapesti Ítélőtábla elnö­kévé nevelték ki. Nyugalomba vonulásáig, 1915-ig maradt a budapesti tábla elnöke, és elnöki méltósága idején, 1908-ban kapta meg a királytól a valóságos belső titkos taná­csosi címet­­. Nyugalomba vonulása után csöndes, nyu­godt, úri életet élt, amelyet megosztott csa­ládja és a kaszinó között. Egész a legutóbbi időkig kitűnő kondícióban volt, néhány hó­nap előtt azonban gyengélkedni kezdett és ettől kezdve életer­eje rohamosan fogyott, mígnem ma reggel, miután felvette az utolsó konettet, csendesen cis­aendarült. Az elhuny­tat felesége, Pellay Etelka; leánya, özv. Ha­­lászy Jenőné; fia, Csathó Kálmán és menye, Aczél Ilona gyászolja. Amikor haláláról ma délelőtt értesült Degré Miklós dr., a budapesti ítélőtábla el­nöke, azonnal teljes ülésre hívta össze a Táb­lát, amelyen elhatárolták, hogy Csathó Fe­rencet, a legnagyobb magyar bírák egyikét, a tábla a saját halottjának tekinti és a tábla épületéből fogják temetni csütörtökön délután négy órakor. Az igazságügyi palota nagy csarnokában lévő ravatal előtt a bú­csúztatót maga Degré Miklós dr., az ítélő­tábla elnöke mondja. A rekvim szombaton délelőtt 11 órakor lesz a Ferenciek templo­mában. Az, egész országot érintő gyászeset a leg­szélesebb körökben osztatlan részvétet keltett és máris számosan keresték f­el Csathó Kál­mánt, a kiváló írót, az elhunyt fiát, részvét­­nyszibtolkozatokká. ists Kprtts BL (Sz Ok) Budapesti Hírlap LILLAFÜREDI LEVELEZŐLAP avagy riport arról, hogy ki felelős a miskolc—lillafüredi nehézkes közlekedésért Lillafüred, április. (Saját tudósítónktól.) Ha az ember álldo­gál a hámori tó fodrozó, zöldes vizénél és figyeli, amint a sebesen rohanó, pisztrángos Szinva patak vize szétzúzódik a mélység szik­láin és megcsodálja a hegyes erdő rengeteg svájcias tájképét, a források körül kanyargó kis utakat, amelyeken Herman Ottó bo­lyongott egykor szomjas szívvel, — igazat ad annak az „illetékes helynek“, amely úgy gondolkozott, elvesztettük a Tátrát, nyissuk meg ezt a regényes vidéket az üdülésre, gyó­gyulásra vágyók előtt... Legyen világfürdő Lillafüred! Csakhogy... Ezt a ,csakhogy“-ot nem mi mondjuk, hanem mondta az a sokszáz ember, aki a húsvétot Lillafüreden töltötte, hogy fáradt tüdejébe szívja a hámori völgy erős levegő­jét. Mindig a mondatok végére került ter­mészetesen a megjegyzés, előbb tehát mi is feltárjuk mindazt, amiről a Szinva melletti turisták beszélgettek, mielőtt reátértek volna a refrénszerű „csakhogy“-m. Hatszáz éves mogyorófa Valóban lelkesedett itt mindenki. A Pest­ről lerándult autósok, motorosok épp úgy, mint a gyaloglók. Már Diósgyőrön nagy kö­zönsége volt a híres hatszázesztendős mogyo­rófának, melynek fatörzsnyi vastagságú ágai tíz méternyi távolságra is nyújtózkodnak és a kis búvó patakoknak, amelyek szeszélyesen elrejtőznek a földben, hol meg váratlanul felbukkannak. Ábrándozásra hajló fiatalok eltűnődtek a hámori sziklafok tornyán, ame­lyet a Borsodi Bükk Egylet még a kilencve­nes években épített,­­ még­pedig állítólag azért, mert a monda szerint erről a szikla­fokról vetette le magát bánatában egy szép molnárnéba szerelmes molnárlegény. A hámori útnál, ahonnan be lehet látni a völgyet, épül az új kincstári szálló, amely őszre teljesen kész lesz és megnyitja a für­dőhely fejlődésének lehetőségét. Ebben bízik mindenki, a modern, kényes igénnyel is szá­moló szállodában, amely azonban még mielőtt felépült volna , máris szűknek bizonyul. Lillafüred iránt ugyanis olyan nagy az ér­deklődés, hogy húsvétra például mintegy há­romszázan akartak szobát foglaltatni, ami természetesen megbukott azon, hogy a kincs­tár régi szállodájában mindössze 35 szoba van s így a lillafüredi üdülők kénytelenek voltak Miskolcon szobát bérelni és onnan bejárni a fürdőre. Ennél a pontnál jelentkezik az a bizonyos „csakhogy.“ Miskolcról Lillafüredre eljutni nemcsak ügyesség, hanem szerencse is kell. Autótaxin huszonnyolc-harminc pengőbe kerül a kirán­dulás, ez tehát annak, aki Miskolcon kényte­len lakni a lillafüredi szobahiány miatt és naponta bejárni, semmiesetre sem megfelelő. Marad tehát a kombinált villamos és autó­buszközlekedés. Felül a fürdőző a miskolci városház terén villamosra (minden negyedórában jár) és ki­megy hosszas döcögés után Diósgyőrbe. Itt újból átszáll negyedórás várakozás után egy­ másik villamosra. Újból húszperces döcögés. Végül megérkezik a lillafüredi autóbusz-meg­állóhoz. Itt a megálló, de nuci autóbusz. Ha végre megérkezik az autóbusz, nyomban érdeklődik a kiránduló, hogy mikor indul. Ez az, amit még az autóbusz-kalauz sem tudt Hivatalosan ugyan naponta mindössze kétszer indul (ami egyáltalában nem csábít senkit kirándulásra), de az indulási időt nem tartják be pontosan. Megtörtént például, hogy utasok lemaradtak a gyorsvonatról az autó­busz rendetlen járatai miatt. Strandfürdő és csónakház Helyénvaló lenne tehát közvetetten autó­­buszjáratot felállítani Miskolc és Lillafüred között, különben ez a gyönyörű és a kincstár által nagyszerűen fenntartott fürdőhely csak boszúságot okozó kalandos villamos- és autó­buszutazás után közelíthető meg. Annyival is inkább szükség van erre, mert az erdőigazgatóság mérnökei pompás terveket dolgoztak ki Lillafüred fejlesztésére. Strand­fürdőt épít ugyanis az igazgatóság, 50 méter, hosszú sportszerű uszodát, amelynek mindkét oldalán homokstrand lesz napfürdő céljaira. Ezenkívül épül hidegűígyógyintézet is. Másik terv szerint pedig az 1875 méter hosszú hámori tóra csónakházat építenek re­gatta hajók részére. Készül nagyban az új lillafüredi országút is, amelynek munkálatai Halmos Andor mű­szaki főtanácsos nyilatkozata szerint másfél­millió pengőbe kerültek. Nyolcvanezer köb­méter földet és sziklát emeltek eddig ki. Gondoskodni kell tehát arról, hogy a rossz közlekedés miatt a lillafüredi üdülők ne legye­nek kénytelenek már korán visszamenni Mis­kolcra és itt tölteni el az időt, amelyet a há­mori völgynek szántak. A húsvéti ünnepek alatt lillafüredi üdü­lők sétáltak Miskolcon, akik a korzót és az avasi öreg temetőket bámulták. Szó sincs róla, érdekes a miskolci korzó, amelyen csiz­más kisgazdák is járnak fel s alá és az avasi háromszáz esztendős temető is, amely­nek egyik Jókai által is megénekelt mohos sírkövén olvasható most is a kedélyes felírás: „itt nyugszom én, olvasod te, olvasnám én, nyugodnál te“ — mindez érdekes, de a lilla­füredi üdülő nem ezért jött ide. Ha már a kincstár megértéssel fejleszti a fürdőt és áldoz rá, Lillafüreden akar időzni a nyaraló és nem Miskolcon. Hír szerint a Tröszt közlekedési politikája borítja fel Lillafüred megközelíté­sét, a Tröszt ragaszkodik a kombinált villa­mos autóbuszközlekedéshez. Most, amikor a hivatalos lap keddi száma közli, hogy a Tröszttől megvonták az állami kedvezményeket, talán sor kerülhet ennek a kérdésnek az elintézésére is, ha ezért valóban a Tröszt felelős, Diószeghy Miklós. b *11 Hlinkáék kormányzót követelnek a Felvidék számára Prága, ápr. 10. Hlinka András a Slovak­ban bejelenti, hogy a tót néppárt illetékes helyen indítványt nyújtott be az alkotmánytörvény módosítá­sára. A tót néppárt az indítványban igyeke­zett ragaszkodni a pittsburgi egyezmény ösz­­szes elveihez: követeli a Felvidék számára a tót iskolákat, bíróságokat, pénügyigazgatósá­­got, postatakarékpénztárt és a szuverén nem­zet egyéb kellékeit. Tomanek a lapban úgy nyilatkozik, hogy a módosító indítványt a húsvéti ünnepek előtt nyújtották be a koalíciós nyolcas bizott­sághoz. A néppárt az indítványban követeli, hogy a Felvidéknek átmenetien adjanak, olyan autonómiát, amilyet az alkotmánytörvény az Erdős-Kárpátok részére biztosít és kívánja, hogy a Felvidék már most kapjon kor­mányzót. Prága, ápr. 10. (A Budapesti Hírlap távirata.) Zsolnán egy új tót autonomista párt alakuló gyűlésén a Illinka-pártiak nagy verekedést rendeztek. Berontottak abba a terembe, ahol a gyűlés folyt és a jelenlevőket záptojással dobálták meg. A verekedésben részt vett a tót néppárt néhány képviselője is. A verekedés az utcán is folytatódott. A rendőrségnek kellett szét­választani a kavargó tömeget. Több letartóz­tatás történt. Lefoglaltak néhány kompromit­táló iratot, amelyekben az autonómisták azt írják, hogy a Felvidék autonómiáját meg nem engedett eszközökkel is meg kell valósítani.

Next