Budapesti Hírlap, 1928. április (48. évfolyam, 76-98. szám)
1928-04-01 / 76. szám
1928 április 6. (78. n.) Budapesti Hírlap Emlékezés Prohászkára. Budapest, márc. 31. Holnap lesz egy esztendeje, hogy fenn a templomi szószék magasságában összeroskadt Prohászka Ottokár. Annyi évforduló között, amire az ember nap-nap után ráeszmél, ez az évforduló, tragikus elmúlás fordulója, a legelsők között van, amit ebben az országban egyhamar nem szabad senkinek sem elfelejtenie. Prohászka, a pap, az égi világszemlélet jézusi fényözönében élt. Prohászka lelkében az őskereszténység tiszta, apostoli evangéliuma lobogott. Mélyebb filozófiai elmélyedéssel a vallás nagy misztériumai, fenséges problémái között kevesen jártak. Nemcsak a katolikus hívők milliói hódoltak neki, hanem áhítattal fordultak feléje a kereszténység másik táborának hittel megtöltött milliói is. Szava nemcsak zengett, színezett, gyújtott, hanem magával is ragadott s profán, templomkerülő, az istentagadás ösvényére tévedt emberek, ha valami véletlen, avagy sugallat mégis beterelte őket a templom hűvös félhomályába, lelkileg átalakulva jöttek ki újra a napvilágra, újjászületve, felcsapva újra a Hit katonájának. Szüksége volt-e ennek a kornak Prohászka tavaszi ihletére, a társadalom ütőerén nyugvó kezére, roppant boncoló erejére, apostoli erkölcsére? Szüksége volt-e ennek a nemzetnek, hogy ez a nagy püspök a kerubok lángpallosával őrizze Isten országát, hogy a hit transzcendentális távlatait népszerűsítve bevigye milliós tömegek lelkébe, hogy a hegyi beszéd világokhoz szóló nyelvén oktasson, magyarázzon, tisztítson? Aki körülnéz a világban s látja, mint pusztulnak világbirodalmak, melyekben az utcára hányták s máglyán fűtötték el az oltárokat, aki látja, hogy a sokasodjatok és szaporodjatok elvén álló vallások hatalmának összeomlása nyomán már rohamosan fogyó világnemzetek is vannak, aki látja, hogy az elhagyott imakönyv, az elárvult oltár nyomán mint csap égig az erkölcstelenség vad lángja s mint halnak ki az emberek lelkéből a szeretet és tisztaság ősi eszményei, az előtt nem lehet kétséges, hogy a XX. század sem lehet él apostolok nélkül. A glóbus ma nagy mértékben hajlamos az erkölcsi métely befogadására. A moszkvai szellem világszerte kacag már s nincs oltár, amely körül et, de settenkednék, s e szellem, e romlott, félelmesen gonosz szellem terjedési útján a világháborúval bekövetkezett nyomorúság az útcsináló. Balga az, aki nem látja, mily szüksége van ilyen világnak ilyen világban az oltárokra. Azért kell meggyújtanunk a keresztény gondolat gyászfátyolos mécsesét azon a napon, amelyen meghalt az, akinek ajkán a hang nem csupán a legtisztább, az éteri zenét, hanem a mélységekből jövő s magasságokig törő apostoli szózatot jelentette, akinek szószéke körül kőépületet kaptak a lelki hajléktalanok, ahol a XX. század fásult, kételkedő, félig hitetlen emberének lelkébe új villamosáramokat vezetett be s nem a testi ifjítás balga álmát kergette, hanem a lelki ifjítás égi mesterségét művelte páratlan sikerrel. Azért kell a boldogot, kinek lelkét a vallás úgy töltötte ki, mint kérésekét e földön, ma visszaidéznünk az emlékezetünkben meghajolunk előtte, ki azért jött a világra, hogy megvigasztalja a tört szívűeket, hogy hirdesse az Ég győzelmét a Föld felett, az erkölcsi szabadságot, aki pap volt a legnagyobbak közül, de magyar is volt a legégőbbek közül. Hiszen ő mondotta egy márciusi beszédében: „Egyenes lelketek őszinteségében néma hódolattal járjátok körül a hantokat, nagy emlékek szentelt földjén, hol szabadságotok ezerszeres visszhangra akadt és valami titokzatos folyam ömlik át idegeiteken.“ A mezőgazdaság, ipar és kereskedelem érdekei és feladatai* Czettler Jenő professzornak, a képviselőház alelnökének nyilatkozata a három termelési ág közös védekezéséről. A képviselőház költségvetési vitájának során meglehetősen élesen csendültek ki egyes gazdasági ágaknak, főképpen a mezőgazdaságnak és nagyiparnak érdekellentétei. Czettler Jenő, a közgazdasági egyetem professzora és a képviselőház alelnöke alábbi nyilatkozatában meggyőzően fejti ki, hogy a boldoguláshoz nem a különböző gazdasági ágak harca és szembenállása, hanem csupán vállvetett munkája vezethet el. „A tornyosuló bajokkal“ csak ily módon lehet szembeszállani. Czettler Jenő nyilatkozata, melyet a Budapesti Hírlap munkatársának kérdéseire adott, a következő: — Sok szóbeszéd tárgya nemcsak a képviselőházi tárgyalásokon, de különböző érdekképviseletek gyűlésein is a magyar gazdasági élet fejlődéseinek és kilátásainak kérdése. E tárgyalások során, természetesen, ötven százalékkal kell redukálni a kívánságokat, hogy a való helyzetnek megfelelő képet nyerhessünk, így is elég súlyos kérdéssel állunk szemben. Az ipar, mely az inflációs időkben nem tudott eléggé megerősödni és ma is csak a védővámok segítségével tartja magát nívón, a mezőgazdaság, mely elmulasztotta a tőkegyűjtést a gabona európai konstellációja idejében és ma elfúló lélekzettel küzd a mindinkább elzárkózó piacokért és a kereskedelem, amelynek szétvágott életereit gyenge kezekkel próbálják összevarrogatni, elég súlyos feladatok előtt áll akkor is, ha nem kellene viselnie a magyar pénz és államgazdaság stabilizálásának nehéz közterheit. Végtelenül sajnálom, hogy a három termelési ág ezekben az igazán kritikus időkben vállvetett munkával nem tud küzdeni a tornyosuló bajok ellen. Áldozatokat kell hozni minden oldalon éspedig nem csupán a gazdasági élet fundamentumáért, az értékálló pénzért és az állami konszolidációért, hanem jól felfogott érdekből a magángazdaságok szanálásáért is. — Miután eddig főleg agrárkérdésekkel foglalkoztam, ezen a téren kezdem megbontani az önmagába visszatérő görbe vonalat. Elismerem, hogy a mezőgazdaság, mint általában véve minden fundált vagyon, nagyobb közterheket kénytelen viselni, mint az ingó vagyon. Azt is elismerem, hogy a konjunktúrák változása elsősorban a mezőgazdaságot sújtja, mert hiszen az aratás sorozatos esztendeit nem tudta üzemének reorganizálására, vagy legalább, tőkegyűjtéssel, hitelszervezeteinek kiépítésére felhasználni. Azonban az európai államok elzárkózása egyre fokozódik és ezt a magyar mezőgazdaságra nézve még aggasztóbbá teszi a tengerentúli verseny felélénkülése. Mezőgazdasági politikánk kezdi már megérteni, hogy a kapitalisztikus termelés sorában nem elegendő a többtermelés, hanem a kiinduló pont a biztos piac is a méltányos ár. De hol talál biztosabb piacot a magyar mezőgazda, mint éppen benn az országban, amelynek fölvevőképességét fokoznia kell, ha a maga kvalifikált terményeit el akarja adni. Egyik költségvetési beszédemben, amelyből a napisajtó csak annyit jegyzett meg, hogy mennyi a fejenkénti borfogyasztás, kifejtettem, hogy ha az iparfejlesztés és az ipari proletariátus jobb munkabérei és a tisztviselők jobb fizetése révén sikerülne csak heti egy literre emelni a magyar borfogyasztás átlagát, az a körülbelül ötszázezer kis szőlőmíves újból exisztenciát találhatna saját apró vállalatában, mert a belföldi piac garantálná azt, ami után ma költséges borpalotákkal próbálkozunk külföldön eljutni, tudniillik: az eladatlan bormennyiségek biztos felvételét. Amit a borról mondtam, áll a tejre, tojásra, gyümölcsre, baromfira és minden kvalifikáltabb mezőgazdasági termékre. Miután tisztviselőinket nem szaporíthatjuk, a magyar ipar fejlődésével áll vagy bukik a magyar mezőgazdasági piac is. Természetesen, és itt térek át az ipar kérdésére, az iparnak azt a támogatást, amit állami kedvezmények, elsősorban a vámvédelem jelent, nem szabad oly nemzeti ajándéknak tekinteni, amely most már fölmenti őt a munka alól és összes tevékenységét kimeríti az a törekvés, hogy különböző kartellekben a foglalkoztató üzemek fejlesztése és újabb tömegek munkaalkalom nyitása nélkül kiélvezze más termelési ágak közvetett anyagi hozzájárulását. A védővámos elzárkózásnak jogosultsága csak addig van, amíg a magyar ipar megerősödik, de az nem tarthat örökké és főleg nem szolgálhat kizáróan egyes, most meglevő vállalatok fejlődésnélküli exisztenciájához alapul. A külkereskedelmi statisztika értékes támasztópontot ad az ipar konjunktúráinak megítélésénél is. Sok oly dolgot hozunk még ma is be, ami munkát adhatna százezreknek, és a nemzeti vagyont gyarapíthatná megfelelő ipari tevékenység révén. Természetes, hogy a nagyipar mellett a kézműipar istápolására is gondolok és e tekintetben nagyon szeretném, ha a nagyipar csak megközelítően is elintézné azt a nagy port, amely a gyáripar és a kézmíves-ipar között folyik. A földbirtokrefom, ha nem is elégített ki mindenkit, ilyen békét teremtett nagy- és kisgazda között, bölcs dolog lenne állami beavatkozás nélkül keresni ennek útjait az iparban is. A kereskedelemnek áldozatkészségére apellálni talán a legnehezebb feladat. Hiszen bármennyire nemzetközi foglalkozás is, az országcsonkítás következményeit és különösen eddigi pénzforrásainak és megbízóinak tönkrejutását egyetlen termelési ág úgy nem érzi, mint a kereskedelem. De egy nagy előnye van ennek a termelési ágnak a többi fölött: mozgékonysága. A gazda és az iparos kötve van munkaeszközeihez. A kereskedő könnyebben alkalmazkodhat a konjunktúrákhoz, viszont éppen ez az előnye nagy kötelességeket ró rá a többi termelési ágakkal szemben. Neki kell megkeresnie az exportlehetőségeket. Új piacokat nyitni, új összeköttetéseket létesíteni és a nemzetközi pénzkereskedelem forrásait a hitelt igénylő nagyipar és mezőgazdaság számára megnyitni. Sajnos, a mi kereskedelmünk csak most kezd a helyi elosztó kereskedelem szűk látóköréből kibontakozva hozzászokni az óceánrepüléshez. Sok áldozattal is jár ez a tanulás, egyesek tönkre jutásukkal fizetik a tandíjat, de bízom benne, hogy a magyar kereskedelem mégis meg fogja, mert meg kell tanulnia ezt a repülést. Ha a magyar kereskedelem azon a csekély termésmennyiségen rágódik, amit neki a mai mezőgazdasági és ipari termelés ad és nem igyekszik teljes erővel e két termelési ág fejlesztését áldozatok árán is előmozdítani, bezárul a kör és a magyar kereskedelem, amely pozícióval bírt nemcsak a monarchiában, de középeurópai hatalmi területein is, balkáni nívóra süllyed, kis krászleráj lesz. A kereskedelemnek kell úttörőnek lennie és hogy ez nem lehetetlenség, azt látom diákjaimnál, akik szervezett támogatás nélkül, egyéni képességeikre és tudásukra bízva magukat, igen szép külföldi pozíciókat tudtak már ma is maguknak biztosítani. Az úttörők dicsőségét követnie kell azonban a csapatok felvonulásának, amely többé nem heroikus érdem, de egzisztencia és a nemzet iránti kötelesség. s Selymet csak kinyomni szabad, kicsavarni, facsarni sohasem! Valamikor a selyemmha viselete eseményszámba ment. Ma már majdnem általános a selyem hordása, mivel ezt Lux segélyével minden fáradság és veszély nélkül ki lehet mosni. Kerüljük a selyem dörzsölését és csavarását, mivel a finom fonalak elszakadnak és rostossá válnak, Lux feleslegessé tesz minden dörzsölést. A Lux-hab egyszerűen kihúzza a piszkot. Viselt selyem ruhaneműit mossa azonnal, mivel az izzadság árt a selyemnek. Selyemholmikat a következő módon mosson: Forró vízzel készítsen szép Lux-habot. Töltsön ehhez hideg vizet, míg a hab langyossá válik és nyomkodja ezután a tisztítandó tárgyon keresztül a habot. Amikor ez megtörtént, akkor öblögesse ki langyos vízben, tegye tiszta kendőbe és ha már majdnem száraz, vasalja ki meleg (de nem forró) vasalóval. LUX csak a kék dobozban valódi. Kimérve nem kapható. Francia hang, mely elismeri, hogy a békeszerződéseket a legyőzöttek végrehajtották* Párizs, márc. 31. Az Action Francaise-ben Bainville Mussolini beszédével összefüggésben megállapítja, hogy tulajdonképpen a versaillesi szerződésen már régóta történtek módosítások a háborús bűnösök elítélésének kérdésében. 11. Vilmos Doornban és nem Szent Ilonán van, Hinderburg pedig nem erődben raboskodik, hanem a birodalom elnöke, de eltekintve ettől és egyéb apróságoktól, az 1919-es szerződéseket teljesen végrehajtották.