Budapesti Hírlap, 1928. április (48. évfolyam, 76-98. szám)

1928-04-01 / 76. szám

1928 április 6. (78. n.) Budapesti Hírlap Emlékezés Prohászkára. Budapest, márc. 31. Holnap lesz egy esztendeje, hogy fenn a templomi szószék magasságában összeroskadt Prohászka Ottokár. Annyi évforduló között, amire az ember nap-nap után ráeszmél, ez az évforduló, tragikus elmúlás fordulója, a legelsők között van, amit ebben az országban egyhamar nem szabad senkinek sem elfelej­tenie. Prohászka, a pap, az égi világszemlé­let jézusi fényözönében élt. Prohászka lelké­ben az őskereszténység tiszta, apostoli evan­géliuma lobogott. Mélyebb filozófiai elmélye­déssel a vallás nagy misztériumai, fenséges problémái között kevesen jártak. Nemcsak a katolikus hívők milliói hódoltak neki, hanem áhítattal fordultak feléje a kereszténység másik táborának hittel megtöltött milliói is. Szava nemcsak zengett, színezett, gyújtott, hanem magával is ragadott s profán, temp­lomkerülő, az istentagadás ösvényére tévedt emberek, ha valami véletlen, avagy sugallat mégis beterelte őket a templom hűvös fél­homályába, lelkileg átalakulva jöttek ki újra a napvilágra, újjászületve, felcsapva újra a Hit katonájának. Szüksége volt-e ennek a kornak Prohászka tavaszi ihletére, a társada­lom ütőerén nyugvó kezére, roppant boncoló erejére, apostoli erkölcsére? Szüksége volt-e ennek a nemzetnek, hogy ez a nagy püspök a kerubok lángpallosával őrizze Isten országát, hogy a hit transzcendentális távlatait nép­szerűsítve bevigye milliós tömegek lelkébe, hogy a hegyi beszéd világokhoz szóló nyelvén oktasson, magyarázzon, tisztítson? Aki körül­néz a világban s látja, mint pusztulnak világ­­birodalmak, melyekben az utcára hányták s máglyán fűtötték el az oltárokat, aki látja, hogy a sokasodjatok és szaporodjatok elvén álló vallások hatalmának összeomlása nyomán már rohamosan fogyó világnemzetek is van­nak, aki látja, hogy az elhagyott imakönyv, az elárvult oltár nyomán mint csap égig az erkölcstelenség vad lángja s mint halnak ki az emberek lelkéből a szeretet és tisztaság ősi eszményei, az előtt nem lehet kétséges, hogy a XX. század sem lehet él apostolok nélkül. A glóbus ma nagy mértékben hajla­mos az erkölcsi métely befogadására. A moszkvai szellem világszerte kacag már s nincs oltár, amely körül et, de settenkednék, s e szellem, e romlott, félelmesen gonosz szel­lem terjedési útján a világháborúval bekövet­kezett nyomorúság az útcsináló. Balga az, aki nem látja, mily szüksége van ilyen világnak ilyen világban az oltárokra. Azért kell meggyúj­tanunk a keresztény gondolat gyászfátyolos mécsesét azon a napon, amelyen meghalt az, akinek ajkán a hang nem csupán a legtisztább, az éteri zenét, ha­nem a mélységekből jövő s magasságokig törő apostoli szózatot jelentette, akinek szó­széke körül kőépületet kaptak a lelki hajlék­talanok, ahol a XX. század fásult, kételkedő, félig hitetlen emberének lelkébe új villamos­áramokat vezetett be s nem a testi ifjítás balga álmát kergette, hanem a lelki ifjítás égi mesterségét művelte páratlan sikerrel. Azért kell a boldogot, kinek lelkét a vallás úgy töl­tötte ki, mint kérésekét e földön, ma vissza­idéznünk az emlékezetünkbe­n meghajolunk előtte, ki azért jött a világra, hogy megvigasz­talja a tört szívűeket, hogy hirdesse az Ég győzelmét a Föld felett, az erkölcsi szabad­ságot, aki pap volt a legnagyobbak közül, de magyar is volt a legégőbbek közül. Hi­szen ő mondotta egy márciusi beszédében: „Egyenes lelketek őszinteségében néma hódo­lattal járjátok körül a hantokat, nagy emlé­kek szentelt földjén, hol szabadságotok ezer­szeres visszhangra akadt és valami titokzatos folyam ömlik át idegeiteken.“ ­­­ A mezőgazdaság, ipar és kereskedelem érdekei és feladatai* Czettler Jenő professzornak, a képviselőház alelnökének nyilatkozata a három termelési ág közös védekezéséről. A képviselőh­áz költségvetési vitájának során meglehetősen élesen csendültek ki egyes gazdasági ágaknak, főképpen a me­zőgazdaságnak és nagyiparnak érdekellen­tétei. Czettler Jenő, a közgazdasági egye­tem professzora és a képviselőház alelnöke alábbi nyilatkozatában meggyőzően fejti ki, hogy a boldoguláshoz nem a különböző gaz­dasági ágak harca és szembenállása, hanem csupán vállvetett munkája vezethet el. „A tornyosuló bajokkal“ csak ily módon lehet szembeszállani. Czettler Jenő nyilatkozata, melyet a Bu­dapesti Hírlap munkatársának kérdéseire adott, a következő: — Sok szóbeszéd tárgya nemcsak a képvi­­selőházi tárgyalásokon, de különböző érdek­­képviseletek gyűlésein is a magyar gazdasági élet fejlődéseinek és kilátásainak kérdése. E tárgyalások során, természetesen, ötven szá­zalékkal kell redukálni a kívánságokat, hogy a való helyzetnek megfelelő képet nyerhes­sünk, így is elég súlyos kérdéssel állunk szem­ben. Az ipar, mely az inflációs időkben nem tudott eléggé megerősödni és ma is csak a vé­dővámok segítségével tartja magát nívón, a mezőgazdaság, mely elmulasztotta a tőke­gyűjtést a gabona európai konstellációja ide­jében és ma elfúló lélekzettel küzd a mindin­kább elzárkózó piacokért és a kereskedelem, amelynek szétvágott életereit gyenge kezekkel próbálják összevarrogatni,­­ elég súlyos fel­adatok előtt áll akkor is, ha nem kellene vi­selnie a magyar pénz és államgazdaság stabi­lizálásának nehéz közterheit. Végtelenül saj­n­álom, hogy a három termelési ág ezekben az igazán kritikus időkben vállvetett munkával n­em tud küzdeni a tornyosuló bajok ellen. Ál­dozatokat kell hozni minden oldalon éspedig nem csupán a gazdasági élet fundamentumá­ért, az értékálló pénzért és az állami konszoli­dációért, hanem jól felfogott érdekből a ma­gángazdaságok szanálásáért is. — Miután eddig főleg agrárkérdésekkel foglalkoztam, ezen a téren kezdem megbon­tani az önmagába visszatérő görbe vonalat. Elismerem, hogy a mezőgazdaság, mint álta­lában véve minden fundált vagyon, nagyobb közterheket kénytelen viselni, mint az ingó vagyon. Azt is elismerem, hogy a konjunktú­rák változása elsősorban a mezőgazdaságot sújtja, mert hiszen az aratás sorozatos eszten­deit nem tudta üzemének reorganizálására, vagy legalább, tőkegyűjtéssel, hitelszerveze­­teinek kiépítésére felhasználni. Azonban az európai államok elzárkózása egyre fokozódik és ezt a magyar mezőgazdaságra nézve még aggasztóbbá teszi a tengerentúli verseny fel­­élénkülése. Mezőgazdasági politikánk kezdi már megérteni, hogy a kapitalisztikus terme­lés sorában nem elegendő a többtermelés, ha­nem a kiinduló pont a biztos piac is a méltá­nyos ár. De hol talál biztosabb piacot a magyar mezőgazda, mint éppen benn az országban, amelynek fölvevőképességét fokoznia kell, ha a maga kvalifikált terményeit el akarja adni. Egyik költségvetési beszédemben, amely­ből a napisajtó csak annyit jegyzett meg, hogy mennyi a fejenkénti borfogyasztás, ki­fejtettem, hogy ha az iparfejlesztés és az ipari proletariátus jobb munkabérei és a tisztviselők jobb fizetése révén sikerülne csak heti egy literre emelni a magyar borfogyasz­tás átlagát, az a körülbelül ötszázezer kis szőlőm­íves újból exisztenciát találhatna saját apró vállalatában, mert a belföldi piac garan­tálná azt, ami után ma költséges borpaloták­kal próbálkozunk külföldön eljutni, tudni­illik: az eladatlan bormennyiségek biztos fel­vételét. Amit a borról mondtam, áll a tejre, tojásra, gyümölcsre, baromfira és minden kvalifikáltabb mezőgazdasági termékre. Mi­után tisztviselőinket nem szaporíthatjuk, a magyar ipar fejlődésével áll vagy bukik a magyar mezőgazdasági piac is.­­ Természetesen, és itt térek át az ipar kérdésére, az iparnak azt a támogatást, amit állami kedvezmények, elsősorban a vámvéde­lem jelent, nem szabad oly nemzeti ajándék­nak tekinteni, amely most már fölmenti őt a munka alól és összes tevékenységét kimeríti az a törekvés, hogy különböző kartellekben a foglalkoztató üzemek fejlesztése és újabb tömegek munkaalkalom nyitása nélkül kiél­vezze más termelési ágak közvetett anyagi hozzájárulását. A védővámos elzárkózásnak jogosultsága csak addig van, amíg a magyar ipar megerősödik, de az nem tarthat örökké és főleg nem szolgálhat kizáróan egyes, most meglevő vállalatok fejlődésnélküli exiszten­­ciájához alapul.­­ A külkereskedelmi statisztika értékes támasztópontot ad az ipar konjunktúráinak megítélésénél is. Sok oly dolgot hozunk még ma is be, ami munkát adhatna százezreknek, és a nemzeti vagyont gyarapíthatná megfelelő ipari tevékenység révén. Természetes, hogy a nagyipar mellett a kézmű­ipar istápolására is gondolok és e tekintetben nagyon szeret­ném, ha a nagyipar csak megközelítően is el­intézné azt a nagy port, amely a gyáripar és a kézmíves-ipar között folyik. A földbirtok­­refom, ha nem is elégített ki mindenkit, ilyen békét teremtett nagy- és kisgazda között, bölcs dolog lenne állami beavatkozás nélkül keresni ennek útjait az iparban is.­­ A kereskedelemnek áldozatkészségére apellálni talán a legnehezebb feladat. Hiszen bármennyire nemzetközi foglalkozás is, az or­szágcsonkítás következményeit és különösen eddigi pénzforrásainak és­ megbízóinak tönkre­­jutását egyetlen termelési ág úgy nem érzi, mint a kereskedelem. De egy nagy előnye van ennek a termelési ágnak a többi fölött: moz­gékonysága. A gazda és az iparos kötve van munkaeszközeihez. A kereskedő könnyebben alkalmazkodhat a konjunktúrákhoz, viszont éppen ez az előnye nagy kötelességeket ró rá a többi termelési ágakkal szemben. Neki kell megkeresnie az exportlehetőségeket. Új pia­cokat nyitni, új összeköttetéseket létesíteni és a nemzetközi pénzkereskedelem forrásait a hitelt igénylő nagyipar és mezőgazdaság szá­mára megnyitni. Sajnos, a mi kereskedelmünk csak most kezd a helyi elosztó kereskedelem szűk látóköréből kibontakozva hozzászokni az óceánrepüléshez. Sok áldozattal is jár ez a tanulás, egyesek tönkre jutásukkal fizetik a tandíjat, de bízom benne, hogy a magyar ke­reskedelem mégis meg fogja, mert meg kell tanulnia ezt a repülést. Ha a magyar keres­kedelem azon a csekély termésmennyiségen rágódik, amit neki a mai mezőgazdasági és ipari termelés ad és nem igyekszik teljes erő­vel e két termelési ág fejlesztését áldozatok árán is előmozdítani, bezárul a kör és a ma­gyar kereskedelem, amely pozícióval bírt nem­csak a monarchiában, de középeurópai ha­talmi területein is, balkáni nívóra süllyed, kis krászleráj lesz.­­ A kereskedelemnek kell úttörőnek lennie és hogy ez nem lehetetlenség, azt látom diák­jaimnál, akik szervezett támogatás nélkül, egyéni képességeikre és tudásukra bízva ma­gukat, igen szép külföldi pozíciókat tudtak már ma is maguknak biztosítani. Az úttörők dicsőségét követnie kell azonban a csapatok felvonulásának, amely többé nem heroikus érdem, de egzisztencia és a nemzet iránti kö­telesség. s Selymet csak kinyomni szabad, kicsavarni, facsarni sohasem! V­alamikor a selyemmha viselete esemény­számba ment. Ma már majdnem általános a selyem hordása, mivel ezt Lux segélyével minden fáradság és veszély nélkül ki lehet mosni. Kerüljük a selyem dörzsölését és csa­varását, mivel a finom fonalak elszakadnak és rostossá válnak, Lux feleslegessé tesz min­den dörzsölést. A Lux-hab egyszerűen kihúzza a piszkot. Viselt selyem ruhaneműit mossa azonnal, mivel az izzadság árt a selyemnek. Selyemholmikat a következő módon mos­son: Forró vízzel készítsen szép Lux-habot. Töltsön ehhez hideg vizet, míg a hab lan­gyossá válik és nyomkodja ezután a tisztí­tandó tárgyon keresztül a habot. Amikor ez megtörtént, akkor öblögesse ki langyos víz­ben, tegye tiszta kendőbe és ha már majdnem száraz, vasalja ki meleg (de nem forró) va­salóval. LUX csak a kék dobozban valódi. Kimérve nem kapható. Francia hang, mely elismeri, hogy a békeszerződéseket a legyőzöttek végre­hajtották* Párizs, márc. 31. Az Action Francaise-ben Bainville Musso­lini beszédével összefüggésben megállapítja, hogy tulajdonképpen a versaillesi szerződésen már régóta történtek módosítások a háborús bűnösök elítélésének kérdésében. 11. Vilmos Doornban és nem Szent Ilonán van, Hinder­burg pedig nem erődben raboskodik, hanem a birodalom elnöke, de eltekintve ettől és egyéb apróságoktól, az 1919-es szerződéseket teljesen végrehajtották.

Next