Budapesti Hírlap, 1928. április (48. évfolyam, 76-98. szám)

1928-04-06 / 80. szám

r­i­f­f Albrecht Dürer Halálának négyszázados évfordulója alkalmából. Irta Ybl Ervin Az idő méhe akkor is terhes volt, akár csak most. A középkor világa elmerülőben, az em­beriség lelki és társadalmi élete a legnagyobb válságban. A túlvilágba horgonyzott láncok szakadozni kezdtek és az emberi lélek hajója a kétely és kísértés szirtjei között imbolygott a viharzó tengeren. Mindjobban erősödő vi­lágosság támadt Dél felől, de még nem volt biztos, hogy a felszabadulást ígérő fény nem az Antikrisztus országának eljövetelét hir­deti-e, és hogy nem fognak-e előbb az apo­kaliptikus lovasok a­ világon végigszáguldani, hogy elpusztítsák az emberiséget. Forradal­mak tüze villan föl, hrinták sziklaszilárd dogmákat döngetnek. Itália, hol az új fény megszületett, kevesebbet gyötrődik a világ­átalakulásban, hiszen ő termelte ki saját ma­gából szervesen az új érzéseket, eszméket, de a németek földje, ahová csak az Alpok víz- és lélekválasztóján keresztül szivárogtak be az új gondolatok, megremegett az ideák elkerül­hetetlen leszámolásától. A reneszánsz itt éle­sen csapott össze a még eleven gótikával, so­káig küzdött egymással a két érzés- és forma­világ, míg új örvénnyé olvadt össze. Tulajdon­képpen csak a XVIII. századi barokkban egyenlítődtek ki az ellentétek, ekkor szárnyal­hatott újból a német lélek a neki megfelelő szférákba. A boldogabb Flandria számára Rubens már előbb megtalálta Észak és Dél szintézisét és Holla­ndia lelke is egyensúlyba került a XVII. században. A két érzés- és formavilágnak XVI. szá­zadi harca Németországban egy művész mun­kásságában sem tükröződik olyan elementáris erővel és zseniális tudatossággal, mint Düre­rében, akinek ma ünnepeljük halálozása négyszázadik évfordulóját. Akkor, midőn Olaszországban a cinquecento klasszikus idealizmusa önmagá­tól kiteljesedik, Dürer a kihűlő középkornak­ meg ragyogó fegyvereit méri össze az új stílus harci eszközeivel. Eb­ben a küzdelemben lobog fel zsenije, itt vi­tatkozik szen­vedel­mesen hagyományokban gyökerező érzése a haladó művészetformai ideálokkal. Egyszer germán szíve, ösztöne ke­rül ki győztesen a harcból, másszor meg az újmódi olasz spekulációk vezetik ecsetjét vagy grafikus szerszámát. Csak ritkán sike­rült a kettőt tökéletesen összeegyeztetnie, csak néhány alkotásában volt képes a német kife­jező erőt, a gótikus hagyományokat a klasszi­kus formaszépségével, világos harmóniával párosítani. Ez az oka annak, hogy Dürer leg­több munkájából hiányzik a kiteljesedett idők remekeinek meggyőző ereje. Zsenijét két egymástól eltérő világ küzdelme befolyásolta, művészi víziói ezt a harcot szólaltatják meg. A nürnbergi Albrecht Dürer egyike volt a legnémetebb művészeknek, pedig ereiben tiszta magyar vér folyt. Apai ősei a családi krónika szerint a békésmegyei Ajtós (Eytas) községben, nem messze Gyulától állattenyész­téssel foglalkoztak, nagyatyja mint ötvös Gyulán működött. A Dürer-név is tulajdon­képpen Thürerből származik, amely a magyar Ajtós-szónak német fordítása. Miksa császár leveleiben a mestert mindig Thürerként emle­geti és a császár számára rajzolt Diadalszekér­­fametszetsorozat utolsó lapján is Thürer ne­vet olvashatunk. A családi címer a hármas halmon álló nyitott, kétszárnyú faajtóval szintén az Ajtós községből való származásra utal. Az Országos Levéltár és a Nemzeti Mú­zeum néhány XV. századi és a következő szá­zad elejéről való okiratot őriz az Ajtósy és a de Aythos családokról, amelyek Békés­­megyében éltek. A mester apja, az idősb Albrecht Dürer (1427—1502), aki szintén ötvös, hogy többre vigye, vándorútra kel, bejárja Németország egy részét,­hosszabb ideig a híres németalföldi mestereknél tartózkodik, majd 1455-ben vég­leg letelepedik Nürnbergiben, ahol már előbb is járt. Először Hieronymus Holger ötvösnek a segédje, majd 1467-ben elveszi ennek 15 éves Barbara leányát és valószínűleg apósa örö­kébe lépve önállósítja magát. Tizennyolc gyer­meke születik feleségétől, ezek között Albrecht, aki 1471-ben pillantja meg a napvilágot. Eleinte ő is ötvösnek készül apja felügye­lete alatt, de később festői vágyak támadnak benne, ezért Michael Wohlgemuth műhelyébe kerül. A korán ébredő tehetséget, aki már 13 éves korában igen jellemző önarcképet raj­zol, Woh­lgemuthnak nagyüzemű műhelye azonban nem túlságosan elégíti ki. A mester­­ségi részen felül itt csak a régi megmerevedett sablonok ismétlését tanulhatta meg, ezért Kal­­márba vágyik Schongauerhez, aki finom ér­zésű, eleven rézmetszeteivel a fiatal Dürert is meghódította. Mire azonban óhaját 1492-ben, ötéves németországi vándorútjáb­an megvaló-­­­síthatta, Schongauert Kalmárban már nem találta az élők sorában. Dürer azonban ekkor már olyan egyéni mester, hogy Strassburgban és Baselben jelentékeny befolyást gyakorol az ottani fametszők stílusára. Máig is eldön­tetlen, hogy néhány Baselben nyomott könyv­illusztrációi a fiatal Dürer kezétől származ­­nak-e vagy az ő hatása alatt dolgozó idegen kéz munkái. 1494-ben tér vissza Dürer Nürnbergbe, ahol festőműhelyt nyit és megházasodik. Frey Ágnessel kötött gyermektelen házassága azon­ban nem lehetett túlságosan boldog, legalább is nem emlegeti feleségét leveleiben. Itáliába is nélküle megy a következő évben.­Ennek­ az első olaszországi útjának megtörténtét sokáig kétségbe vonták, de Dürer korai műveinek stílusa, valamint Pirkheimerhez, a híres nürn­bergi humanistához 11 évvel később intézett egyik levele feltétlenül igazolja, hogy a mester 1495-ben már megfordult Velencében. Lehet, hogy ekkor készítette a déltiroli és északolasz tájakról rendkívül friss, szinte modern ha­tású vízfestményeit és rajnait. Bár a lagúnák diadalmas és ragyogó városa a Belliniekkel és Carpaccioval már a XV. század végén sok meglepetést tartogatott a tanulni és haladni akaró, lelkes német mű­vészzseni számára, Dürert mégis inkább azok az olasz mesterek vonzották, akik nem annyira a szín, a tónus költői, hanem inkább a plasz­tikus forma és a kalligrafikus vonal mesterei voltak. Mantegna művészetét a mester réz­karcai révén már ismerte és Jacopo dei Bar­bari, ez a másodrangú velencei mester, aki később Németországban működött, szintén a klasszikus forma felé való törekvésével ejtette meg a fiatal Dürert. Bizonyára már ekkor, vagy második, tíz évvel későbbi velencei tar­tózkodása alkalmával a közeli Páduába is át­­rándulhatott, ahol Donatello páratlan művé­szetével, Mantegna forrásával is szembekerült. Milyen hallatlan izgatottsággal szemlélhette a döbbenetes kifejezései szobrász dombormű­veit a páduai S. Antonio főoltárán. Itt együtt láthatta a klasszikus harmóniát, a világos kompozíciót a megkapó igazsággal, a beszédes természetességgel, a mozgalmas drámaiasság­­gal, amelyeknek szintézisére törekedett ő is. És Velencében a firenzei művészetnek egy ké­sőbbi mestere is érdekelhette, Verrocchio,­­ akinek Colleonija ekkor került felállításra és akinek erősen artikulált, az emberi test nagy ismeretén alakuló stílusa Mantegnához ha­sonlóan sok tanulsággal szolgálhatott neki az aktrajzolás terén. És a nagy Lionardo már szintén nem lehetett ismeretlen Dürer szá­mára. Donatello, Mantegna, Verrocchio, Lionardo, sőt Pollaiuolo mindenesetre gya­korolt akkora hatást a német mesterre, mint a velencei piktorok, akik közül Dürer külön­ben később is Giovanni Bellinit tartotta leg­nagyobbra. Giorgione és Tizian 1495-ben még kezdők voltak, de Dürer második velencei tar­­tózkodása alatt már virágoztak. Az olaszországi benyomások mesterünkre azonban nem voltak olyan hatással, hogy egyéniségét, művészetének zamatos germán jellegét veszélyeztették volna. Nürnbergbe való visszatérése után képmásokat, oltárképe­ket fest, de még nagyobb hévvel adja át ma­gát a grafikai művészetnek. Megkezdi réz- és fametszeteinek hosszú sorát, melyekhez könyv­illusztrációk is járulnak. Grafikájáról a Szép­­művészeti Múzeumnak Dürer-emlékkiállításá­­val kapcsolatban külön fogunk beszámolni, most csak annyit mondunk, hogy ebben nyil­vánult meg egyénisége leggazdagabban, leg­teljesebben. A Jelenések könyvét démoni ki­fejezőerővel, a Passiót tragikus igazsággal, Mária életét beszédes bensőséggel illusztrálta. Ezekben szólalt meg Dürernek a germán kö­zépkor hagyományait átélő zsenije legtökéle­tesebben, itt érezzük nagyságát igazában. Grafikai oeuvreje nélkül Dürer nem lenne a németek legfajibb és legnagyobb művésze. Képkompozícióiban nem igen érte el a fa- és rézmetszetek frissességét, szenvedelmes mozgalmasságát, vagy barátságos meghittsé­gét és formai kiegyenlítettségét. Még a firenzei Uffiziban lévő Királyok imádása sem verse­nyezhet a hasonló tárgyú grafikák művészi megoldottságával és érzelmi igazságával. Ké­peihez gondos részlettanulmányokat készített, de egybefoglalásuk gyakran nem sikerült. A tízezrek vértanúságában például az egyes je­lenetek önmagukban igen szépek, a kép össz­­kompozíciója azonban hiányos. Emellett a végleges megoldások gyakran nélkülözik a tanulmányok elevenségét, kifejező melegét. Képmásainak, oltárképeinek legnagyobb ré­szét — így a Paumgartner-oltárképet — nürnbergi patríciusok számára festette, de Bölcs Frigyes, szász választófejedelem is ren­delői közé tartozott. Miksa császár szintén mecénása lett, Dürer tőle száz forint állandó 9 minden. A filmt... Nem érdekel. Ezt mondta Gorkij. Érdekes, hogy ilyen ki­tűnő író így gondolkozik, bár ha az ő híres da­rabjára gondolunk, az „Éjjeli menedékhely“-re, nem igen bírjuk elképzelni, hogy érdekelt volna-e valakit ez az életkép a megfelelő rendezői be­állítás nélkül. Vagy el bírja képzelni a kitűnő szerző a saját darabját frakkban? 1928 április 11. (80. sz.) Hudjptstí Hmm? A Kolozsvárról Budapestre áthelyezett BITTÓ REZSŐ cég, kl­ub­divat és fehérnemű különlegességeiről jól ismert, üzletét Budapest, Dorottya­ utca 2. szám alatt tovább vezeti SZÍNHÁZ, zene Kálmán Imre új operettje teljes sikert aratott Bécs, ápr. 5. (Saját tudósítónktól.) Az operettek vá­rosa, Bécs, régen nem látott olyan ragyogó estét, mint csütörtökön este a Theater an der Wien-ben, ahol Kálmán Imrének, a vi­lághírű magyar zeneszerzőnek új operettjét, a Csikágó hercegnőjét mutatták be. Nemcsak Bécs színházlátogató közönségének színe-java jelent meg a premieren, hanem Európa és Amerika valamennyi számottevő zenés­ szín­házának igazgatója, rendezője; mindenkit izgatott a kérdés, hogy Kálmán Imre, az újabban mindinkább elparentált „osztrák-ma­gyar“ operett legkiválóbb képviselője, miként vívja meg harcát az egyre diadalmasabb ame­rikai jazz revüvel. Ez a harc, a premier nagy sikere nyomán, elmondhatjuk, Kálmán Imre teljes győzel­mével végződött. Új operettje, a szakértők szerint, Kálmán legsikerültebb alkotása. A közönség viharos tapssal ütünnepelte a szer­zőt és számtalanszor szólította a függöny elé. A szövegírók, Brammer­­és Grünwald, szakítani igyekeztek a megmerevült librettó­sablonnal és mozgalmas, ép mesével követ­ték Kálmán Imre lendületét. A mese színhelye Budapest. Itt találkozik egy előkelő mulatóban az operett két fősze­replője, az amerikai milliárdos kisasszony és a balkáni trónörökös. A milliárdos kisasszony táncra hívja a herceget, aki azonban a kon­zervatív táncok, a keringő és csárdás híve és nem hajlandó a charleston ütemére ugrálni. Megindul a charleston és a csárdás harca, két zenekar húzza: egy jazz-band és egy cigány­­banda, végül a balkáni herceg társasága ki­dobja a „lokál“-ból a jazz-band saxofonos né­gerét és győztesként marad a porondon. A csikágói leány bosszút esküszik és fogadásból meg akarja vásárolni a kis balkáni birodal­mat, sőt ezzel sem elégszik meg, neki a trón­örökös is kell. A trónörökös azonban kikerüli a csapdát és elveszi egyik unokahúgát felesé­gül. Az operettnek ez a része zeneileg a leg­tökéletesebb. Az amerikai milliárdos leány el­keseredésében a trónra ugrik és charlestont táncol. Kálmán Imre ezt a részt ragyogó finá­léban emelte ki. • A bemutató szereplői minden tekintetben méltók voltak a nagy eseményhez, mintha megérezték volna, hogy most dől el a magya­ros ritmusú dallam és a jazz ádáz párviadala. Különösen Hubert Marischka, az öreg Thimig, Hennings, Moser és egy fiatal primadonna, Ritta Georg arattak nagy sikert. Gorkij az emberi lelket félti a reinhardti rendezéstől Sorrentói villájában most ünnepelte Maxim Gorkij a hatvanadik születésenapját. Kevés, vá­logatott látogatójának szívesen beszél új nagy munkájáról, mely negyven év címmel fog meg­jelenni, de csak két év múlva lesz kész. A három­­kötetes regény Oroszország szellemi életét tárja föl és az első résszel már elkészült Gorkij. Poli­tikáról nem szívesen beszél, csak annyit mond, hogy a háború üdvösebb lehet a békénél is, ha nag­y eszme hevíti, de az emberiséget nem rosz­­szabbá, sem jobbá nem teheti a háború. Mikor a színházra terelődik a beszélgetés, a világhírű író így kiált fel: — Rajongok a színházért és bámulom Max Reinhardt rendezői leleményét, de a rendezés mint művészet hidegen hagy. A rendezés nem más, mint a tömegekre gyakorolt szuggesztió, a szükséges színpadi értelmezés művészete. Én csak színészt ismerek. Az­ igazán lelkes ember művészete a legfontosabb és — ha ez lehetséges lenne csak emberi lelkeket szeretnék a szín­padon látni, minden rendezői mesterkedés nél­kül. Teljesen mindegy, hogy jelmezben, vagy frakkban játsszák-e Shakespeare hőseit, — a színházban, a színész művészetén fordul meg jCTJIIWlWOgaWW—O——BBP——MMMWfflW Piscator és — Hindenburg Berlin, ápr. 2. A Lessing­ Theater valamikor ragyogó, ma elhanyagolt színháztermében, ott, ahol a né­met színpadi naturalizmus a legművészibb esz­közökkel vívta csatáját Ibsen és Brahm jegyé­ben, s ahonnan a német színjátszásnak hosszú időkre képet adó stílusa útjára indult, — ma Piscator úrnak, ennek a művészi allűrökbe ta­­karódzó kommunista agitátornak h­anda-ban­­dájában „gyönyörködhetünk“. Ha ugyan gyö­nyörűségnek lehet nevezni azt, ami ma az ütött-kopott Lessing­ Theater színpadáról ha­zudtolja meg azt a nagy múltat, amely vala­mikor ezt a színházat az irodalomtörténettel eljegyezte. Piscator úr a politikus-művész címét fa­ragta a maga számára. A színpadot a politikai — ebben az esetben a kommunista — agitáció eszközévé süllyesztette. A színpadi akció min­den mozzanata, akár belső, akár külső ere­detű, a politikai agitáció céljait solgálja. A színház zsúfolt. Már több mint kor századszor. A földszintet és a páholyokat fehér plasztro­­nok, félmeztelen vállak, tündöklő ékszerek tar­kítják, az egyik páholyban vörös fényben úszik a jazz-zenekar. A karzaton ülök, mert jobban érdekel a nép hangulata ennél a zagyva játéknál. „Hoppla, wir leben!“ a elene annak a revü­­szerű történésnek, amely a jazz-muzsika fül­sértő zajában ágyúdörgés, fegyverzetes, rab­láncok csöngetésének folytonos zaja közt a mozi és színpadi játék erőszakos összevissza­­ságában, párhuzamosságában, majd sokszor monoton váltakozásában hódítja el a nézőt, hogy ne lásson mást, mint a „megváltó“ vörös csillagot. Köröttem a nép sokszor felkacag, sokszor a megrökönyödés morgó hagjába tör ki egy-egy izgatóbb kép láttán, máskor meg álmosan követi az értelmetlenségig kusza cse­­­lekményt. Egy forradalmi ténykedése miatt halálra, ítélt, majd kegyelemből nyolcévi börtönnel sújtott rab önmarcangoló, igazságkereső törté­netét hozza elénk Piscator, de úgy és csak azért, hogy a történet laza keretül szolgáljon neki, hogy a legszédítőbb rendezői trükkök kapcsán a mozi vásznára vetíthesse a történe­lem és napi politika utolsó esztendeit. Sparta­­kuszokkal, Kappal, Erzberger-gyilkossággal, Eberttel, elnökválasztással, a tőke és munkás kiszínezett harcával, a berlini félvilági élet és a nagyvárosi nyomor szembeállított túlzó raj­zával tarkítva. A földszint hűvös tartózkodással figyeli a darab forgatagát. Az egyetlen szünetben egy­ taps sem száll Piscator úr felé. Kavarog a film, dörögnek a színpadi ágyak, itt-ott fel­villanó kis képkockákban folyik a színészi já­ték, kavarogva száll a vászonról a néző felé a háború borzalmainak meghamisított képe, a berlini utcai forradalmak tobzódása, zötyög, sipít a jazz-muzsika, s a történés­z Hinden­­burghoz ér. Plainairben áll imponáló alakja a vásznon. Csak egy pillanatig! De épp elég ideg ahhoz, hogy csődöt mondjon minden agi­táció, minden kommunista maszlag. A publi­kum mint egy ember ugrik talpra és tapsol, éljenez, lelkesen, mámorosan a legnagyobb élő német katonának, a polgári köztársaság elnö­kének , Feldmarsall Hindenburgnak! Földszint, karzat, plasztronos úr, selymes dáma, darócos munkás, kis áruházi leány egyek e pilanatban és érzem, hogy a kommunista métely még a művészet szent köpenyege alá takarva sem tud közel férkőzni az egészséges német nép lelkéhez. Az ideál Hindenburg marad, Czakó Pál. u * (Megismétlik az Ibsen-ciklust.) A Nemzeti Színház Kamaraszínházának hét előadásból álló Ibsen-ciklusa olya­n nagy sikerrel járt, hogy valamennyi előadásnak jegyei elővételben és bérletben keltek el.­­Ezt a ciklust a színház április 26-tól má­jus 14-ig megismétli. Erre a második cik­lusra még az eddiginél is kedvezményesebb bérleteket adnak ki. A bérletek, amely 25—30 százalékos kedvezményt biztosíta­nak, szombattól kezdve válthatók.

Next