Budapesti Hírlap, 1928. április (48. évfolyam, 76-98. szám)
1928-04-06 / 80. szám
riff Albrecht Dürer Halálának négyszázados évfordulója alkalmából. Irta Ybl Ervin Az idő méhe akkor is terhes volt, akár csak most. A középkor világa elmerülőben, az emberiség lelki és társadalmi élete a legnagyobb válságban. A túlvilágba horgonyzott láncok szakadozni kezdtek és az emberi lélek hajója a kétely és kísértés szirtjei között imbolygott a viharzó tengeren. Mindjobban erősödő világosság támadt Dél felől, de még nem volt biztos, hogy a felszabadulást ígérő fény nem az Antikrisztus országának eljövetelét hirdeti-e, és hogy nem fognak-e előbb az apokaliptikus lovasok a világon végigszáguldani, hogy elpusztítsák az emberiséget. Forradalmak tüze villan föl, hrinták sziklaszilárd dogmákat döngetnek. Itália, hol az új fény megszületett, kevesebbet gyötrődik a világátalakulásban, hiszen ő termelte ki saját magából szervesen az új érzéseket, eszméket, de a németek földje, ahová csak az Alpok víz- és lélekválasztóján keresztül szivárogtak be az új gondolatok, megremegett az ideák elkerülhetetlen leszámolásától. A reneszánsz itt élesen csapott össze a még eleven gótikával, sokáig küzdött egymással a két érzés- és formavilág, míg új örvénnyé olvadt össze. Tulajdonképpen csak a XVIII. századi barokkban egyenlítődtek ki az ellentétek, ekkor szárnyalhatott újból a német lélek a neki megfelelő szférákba. A boldogabb Flandria számára Rubens már előbb megtalálta Észak és Dél szintézisét és Hollandia lelke is egyensúlyba került a XVII. században. A két érzés- és formavilágnak XVI. századi harca Németországban egy művész munkásságában sem tükröződik olyan elementáris erővel és zseniális tudatossággal, mint Dürerében, akinek ma ünnepeljük halálozása négyszázadik évfordulóját. Akkor, midőn Olaszországban a cinquecento klasszikus idealizmusa önmagától kiteljesedik, Dürer a kihűlő középkornak meg ragyogó fegyvereit méri össze az új stílus harci eszközeivel. Ebben a küzdelemben lobog fel zsenije, itt vitatkozik szenvedelmesen hagyományokban gyökerező érzése a haladó művészetformai ideálokkal. Egyszer germán szíve, ösztöne kerül ki győztesen a harcból, másszor meg az újmódi olasz spekulációk vezetik ecsetjét vagy grafikus szerszámát. Csak ritkán sikerült a kettőt tökéletesen összeegyeztetnie, csak néhány alkotásában volt képes a német kifejező erőt, a gótikus hagyományokat a klasszikus formaszépségével, világos harmóniával párosítani. Ez az oka annak, hogy Dürer legtöbb munkájából hiányzik a kiteljesedett idők remekeinek meggyőző ereje. Zsenijét két egymástól eltérő világ küzdelme befolyásolta, művészi víziói ezt a harcot szólaltatják meg. A nürnbergi Albrecht Dürer egyike volt a legnémetebb művészeknek, pedig ereiben tiszta magyar vér folyt. Apai ősei a családi krónika szerint a békésmegyei Ajtós (Eytas) községben, nem messze Gyulától állattenyésztéssel foglalkoztak, nagyatyja mint ötvös Gyulán működött. A Dürer-név is tulajdonképpen Thürerből származik, amely a magyar Ajtós-szónak német fordítása. Miksa császár leveleiben a mestert mindig Thürerként emlegeti és a császár számára rajzolt Diadalszekérfametszetsorozat utolsó lapján is Thürer nevet olvashatunk. A családi címer a hármas halmon álló nyitott, kétszárnyú faajtóval szintén az Ajtós községből való származásra utal. Az Országos Levéltár és a Nemzeti Múzeum néhány XV. századi és a következő század elejéről való okiratot őriz az Ajtósy és a de Aythos családokról, amelyek Békésmegyében éltek. A mester apja, az idősb Albrecht Dürer (1427—1502), aki szintén ötvös, hogy többre vigye, vándorútra kel, bejárja Németország egy részét,hosszabb ideig a híres németalföldi mestereknél tartózkodik, majd 1455-ben végleg letelepedik Nürnbergiben, ahol már előbb is járt. Először Hieronymus Holger ötvösnek a segédje, majd 1467-ben elveszi ennek 15 éves Barbara leányát és valószínűleg apósa örökébe lépve önállósítja magát. Tizennyolc gyermeke születik feleségétől, ezek között Albrecht, aki 1471-ben pillantja meg a napvilágot. Eleinte ő is ötvösnek készül apja felügyelete alatt, de később festői vágyak támadnak benne, ezért Michael Wohlgemuth műhelyébe kerül. A korán ébredő tehetséget, aki már 13 éves korában igen jellemző önarcképet rajzol, Wohlgemuthnak nagyüzemű műhelye azonban nem túlságosan elégíti ki. A mesterségi részen felül itt csak a régi megmerevedett sablonok ismétlését tanulhatta meg, ezért Kalmárba vágyik Schongauerhez, aki finom érzésű, eleven rézmetszeteivel a fiatal Dürert is meghódította. Mire azonban óhaját 1492-ben, ötéves németországi vándorútjában megvaló-síthatta, Schongauert Kalmárban már nem találta az élők sorában. Dürer azonban ekkor már olyan egyéni mester, hogy Strassburgban és Baselben jelentékeny befolyást gyakorol az ottani fametszők stílusára. Máig is eldöntetlen, hogy néhány Baselben nyomott könyvillusztrációi a fiatal Dürer kezétől származnak-e vagy az ő hatása alatt dolgozó idegen kéz munkái. 1494-ben tér vissza Dürer Nürnbergbe, ahol festőműhelyt nyit és megházasodik. Frey Ágnessel kötött gyermektelen házassága azonban nem lehetett túlságosan boldog, legalább is nem emlegeti feleségét leveleiben. Itáliába is nélküle megy a következő évben.Ennek az első olaszországi útjának megtörténtét sokáig kétségbe vonták, de Dürer korai műveinek stílusa, valamint Pirkheimerhez, a híres nürnbergi humanistához 11 évvel később intézett egyik levele feltétlenül igazolja, hogy a mester 1495-ben már megfordult Velencében. Lehet, hogy ekkor készítette a déltiroli és északolasz tájakról rendkívül friss, szinte modern hatású vízfestményeit és rajnait. Bár a lagúnák diadalmas és ragyogó városa a Belliniekkel és Carpaccioval már a XV. század végén sok meglepetést tartogatott a tanulni és haladni akaró, lelkes német művészzseni számára, Dürert mégis inkább azok az olasz mesterek vonzották, akik nem annyira a szín, a tónus költői, hanem inkább a plasztikus forma és a kalligrafikus vonal mesterei voltak. Mantegna művészetét a mester rézkarcai révén már ismerte és Jacopo dei Barbari, ez a másodrangú velencei mester, aki később Németországban működött, szintén a klasszikus forma felé való törekvésével ejtette meg a fiatal Dürert. Bizonyára már ekkor, vagy második, tíz évvel későbbi velencei tartózkodása alkalmával a közeli Páduába is átrándulhatott, ahol Donatello páratlan művészetével, Mantegna forrásával is szembekerült. Milyen hallatlan izgatottsággal szemlélhette a döbbenetes kifejezései szobrász domborműveit a páduai S. Antonio főoltárán. Itt együtt láthatta a klasszikus harmóniát, a világos kompozíciót a megkapó igazsággal, a beszédes természetességgel, a mozgalmas drámaiassággal, amelyeknek szintézisére törekedett ő is. És Velencében a firenzei művészetnek egy későbbi mestere is érdekelhette, Verrocchio, akinek Colleonija ekkor került felállításra és akinek erősen artikulált, az emberi test nagy ismeretén alakuló stílusa Mantegnához hasonlóan sok tanulsággal szolgálhatott neki az aktrajzolás terén. És a nagy Lionardo már szintén nem lehetett ismeretlen Dürer számára. Donatello, Mantegna, Verrocchio, Lionardo, sőt Pollaiuolo mindenesetre gyakorolt akkora hatást a német mesterre, mint a velencei piktorok, akik közül Dürer különben később is Giovanni Bellinit tartotta legnagyobbra. Giorgione és Tizian 1495-ben még kezdők voltak, de Dürer második velencei tartózkodása alatt már virágoztak. Az olaszországi benyomások mesterünkre azonban nem voltak olyan hatással, hogy egyéniségét, művészetének zamatos germán jellegét veszélyeztették volna. Nürnbergbe való visszatérése után képmásokat, oltárképeket fest, de még nagyobb hévvel adja át magát a grafikai művészetnek. Megkezdi réz- és fametszeteinek hosszú sorát, melyekhez könyvillusztrációk is járulnak. Grafikájáról a Szépművészeti Múzeumnak Dürer-emlékkiállításával kapcsolatban külön fogunk beszámolni, most csak annyit mondunk, hogy ebben nyilvánult meg egyénisége leggazdagabban, legteljesebben. A Jelenések könyvét démoni kifejezőerővel, a Passiót tragikus igazsággal, Mária életét beszédes bensőséggel illusztrálta. Ezekben szólalt meg Dürernek a germán középkor hagyományait átélő zsenije legtökéletesebben, itt érezzük nagyságát igazában. Grafikai oeuvreje nélkül Dürer nem lenne a németek legfajibb és legnagyobb művésze. Képkompozícióiban nem igen érte el a fa- és rézmetszetek frissességét, szenvedelmes mozgalmasságát, vagy barátságos meghittségét és formai kiegyenlítettségét. Még a firenzei Uffiziban lévő Királyok imádása sem versenyezhet a hasonló tárgyú grafikák művészi megoldottságával és érzelmi igazságával. Képeihez gondos részlettanulmányokat készített, de egybefoglalásuk gyakran nem sikerült. A tízezrek vértanúságában például az egyes jelenetek önmagukban igen szépek, a kép összkompozíciója azonban hiányos. Emellett a végleges megoldások gyakran nélkülözik a tanulmányok elevenségét, kifejező melegét. Képmásainak, oltárképeinek legnagyobb részét — így a Paumgartner-oltárképet — nürnbergi patríciusok számára festette, de Bölcs Frigyes, szász választófejedelem is rendelői közé tartozott. Miksa császár szintén mecénása lett, Dürer tőle száz forint állandó 9 minden. A filmt... Nem érdekel. Ezt mondta Gorkij. Érdekes, hogy ilyen kitűnő író így gondolkozik, bár ha az ő híres darabjára gondolunk, az „Éjjeli menedékhely“-re, nem igen bírjuk elképzelni, hogy érdekelt volna-e valakit ez az életkép a megfelelő rendezői beállítás nélkül. Vagy el bírja képzelni a kitűnő szerző a saját darabját frakkban? 1928 április 11. (80. sz.) Hudjptstí Hmm? A Kolozsvárról Budapestre áthelyezett BITTÓ REZSŐ cég, klubdivat és fehérnemű különlegességeiről jól ismert, üzletét Budapest, Dorottya utca 2. szám alatt tovább vezeti SZÍNHÁZ, zene Kálmán Imre új operettje teljes sikert aratott Bécs, ápr. 5. (Saját tudósítónktól.) Az operettek városa, Bécs, régen nem látott olyan ragyogó estét, mint csütörtökön este a Theater an der Wien-ben, ahol Kálmán Imrének, a világhírű magyar zeneszerzőnek új operettjét, a Csikágó hercegnőjét mutatták be. Nemcsak Bécs színházlátogató közönségének színe-java jelent meg a premieren, hanem Európa és Amerika valamennyi számottevő zenés színházának igazgatója, rendezője; mindenkit izgatott a kérdés, hogy Kálmán Imre, az újabban mindinkább elparentált „osztrák-magyar“ operett legkiválóbb képviselője, miként vívja meg harcát az egyre diadalmasabb amerikai jazz revüvel. Ez a harc, a premier nagy sikere nyomán, elmondhatjuk, Kálmán Imre teljes győzelmével végződött. Új operettje, a szakértők szerint, Kálmán legsikerültebb alkotása. A közönség viharos tapssal ütünnepelte a szerzőt és számtalanszor szólította a függöny elé. A szövegírók, Brammerés Grünwald, szakítani igyekeztek a megmerevült librettósablonnal és mozgalmas, ép mesével követték Kálmán Imre lendületét. A mese színhelye Budapest. Itt találkozik egy előkelő mulatóban az operett két főszereplője, az amerikai milliárdos kisasszony és a balkáni trónörökös. A milliárdos kisasszony táncra hívja a herceget, aki azonban a konzervatív táncok, a keringő és csárdás híve és nem hajlandó a charleston ütemére ugrálni. Megindul a charleston és a csárdás harca, két zenekar húzza: egy jazz-band és egy cigánybanda, végül a balkáni herceg társasága kidobja a „lokál“-ból a jazz-band saxofonos négerét és győztesként marad a porondon. A csikágói leány bosszút esküszik és fogadásból meg akarja vásárolni a kis balkáni birodalmat, sőt ezzel sem elégszik meg, neki a trónörökös is kell. A trónörökös azonban kikerüli a csapdát és elveszi egyik unokahúgát feleségül. Az operettnek ez a része zeneileg a legtökéletesebb. Az amerikai milliárdos leány elkeseredésében a trónra ugrik és charlestont táncol. Kálmán Imre ezt a részt ragyogó fináléban emelte ki. • A bemutató szereplői minden tekintetben méltók voltak a nagy eseményhez, mintha megérezték volna, hogy most dől el a magyaros ritmusú dallam és a jazz ádáz párviadala. Különösen Hubert Marischka, az öreg Thimig, Hennings, Moser és egy fiatal primadonna, Ritta Georg arattak nagy sikert. Gorkij az emberi lelket félti a reinhardti rendezéstől Sorrentói villájában most ünnepelte Maxim Gorkij a hatvanadik születésenapját. Kevés, válogatott látogatójának szívesen beszél új nagy munkájáról, mely negyven év címmel fog megjelenni, de csak két év múlva lesz kész. A háromkötetes regény Oroszország szellemi életét tárja föl és az első résszel már elkészült Gorkij. Politikáról nem szívesen beszél, csak annyit mond, hogy a háború üdvösebb lehet a békénél is, ha nagy eszme hevíti, de az emberiséget nem roszszabbá, sem jobbá nem teheti a háború. Mikor a színházra terelődik a beszélgetés, a világhírű író így kiált fel: — Rajongok a színházért és bámulom Max Reinhardt rendezői leleményét, de a rendezés mint művészet hidegen hagy. A rendezés nem más, mint a tömegekre gyakorolt szuggesztió, a szükséges színpadi értelmezés művészete. Én csak színészt ismerek. Az igazán lelkes ember művészete a legfontosabb és — ha ez lehetséges lenne csak emberi lelkeket szeretnék a színpadon látni, minden rendezői mesterkedés nélkül. Teljesen mindegy, hogy jelmezben, vagy frakkban játsszák-e Shakespeare hőseit, — a színházban, a színész művészetén fordul meg jCTJIIWlWOgaWW—O——BBP——MMMWfflW Piscator és — Hindenburg Berlin, ápr. 2. A Lessing Theater valamikor ragyogó, ma elhanyagolt színháztermében, ott, ahol a német színpadi naturalizmus a legművészibb eszközökkel vívta csatáját Ibsen és Brahm jegyében, s ahonnan a német színjátszásnak hosszú időkre képet adó stílusa útjára indult, — ma Piscator úrnak, ennek a művészi allűrökbe takaródzó kommunista agitátornak handa-bandájában „gyönyörködhetünk“. Ha ugyan gyönyörűségnek lehet nevezni azt, ami ma az ütött-kopott Lessing Theater színpadáról hazudtolja meg azt a nagy múltat, amely valamikor ezt a színházat az irodalomtörténettel eljegyezte. Piscator úr a politikus-művész címét faragta a maga számára. A színpadot a politikai — ebben az esetben a kommunista — agitáció eszközévé süllyesztette. A színpadi akció minden mozzanata, akár belső, akár külső eredetű, a politikai agitáció céljait solgálja. A színház zsúfolt. Már több mint kor századszor. A földszintet és a páholyokat fehér plasztronok, félmeztelen vállak, tündöklő ékszerek tarkítják, az egyik páholyban vörös fényben úszik a jazz-zenekar. A karzaton ülök, mert jobban érdekel a nép hangulata ennél a zagyva játéknál. „Hoppla, wir leben!“ a elene annak a revüszerű történésnek, amely a jazz-muzsika fülsértő zajában ágyúdörgés, fegyverzetes, rabláncok csöngetésének folytonos zaja közt a mozi és színpadi játék erőszakos összevisszaságában, párhuzamosságában, majd sokszor monoton váltakozásában hódítja el a nézőt, hogy ne lásson mást, mint a „megváltó“ vörös csillagot. Köröttem a nép sokszor felkacag, sokszor a megrökönyödés morgó hagjába tör ki egy-egy izgatóbb kép láttán, máskor meg álmosan követi az értelmetlenségig kusza cselekményt. Egy forradalmi ténykedése miatt halálra, ítélt, majd kegyelemből nyolcévi börtönnel sújtott rab önmarcangoló, igazságkereső történetét hozza elénk Piscator, de úgy és csak azért, hogy a történet laza keretül szolgáljon neki, hogy a legszédítőbb rendezői trükkök kapcsán a mozi vásznára vetíthesse a történelem és napi politika utolsó esztendeit. Spartakuszokkal, Kappal, Erzberger-gyilkossággal, Eberttel, elnökválasztással, a tőke és munkás kiszínezett harcával, a berlini félvilági élet és a nagyvárosi nyomor szembeállított túlzó rajzával tarkítva. A földszint hűvös tartózkodással figyeli a darab forgatagát. Az egyetlen szünetben egy taps sem száll Piscator úr felé. Kavarog a film, dörögnek a színpadi ágyak, itt-ott felvillanó kis képkockákban folyik a színészi játék, kavarogva száll a vászonról a néző felé a háború borzalmainak meghamisított képe, a berlini utcai forradalmak tobzódása, zötyög, sipít a jazz-muzsika, s a történész Hindenburghoz ér. Plainairben áll imponáló alakja a vásznon. Csak egy pillanatig! De épp elég ideg ahhoz, hogy csődöt mondjon minden agitáció, minden kommunista maszlag. A publikum mint egy ember ugrik talpra és tapsol, éljenez, lelkesen, mámorosan a legnagyobb élő német katonának, a polgári köztársaság elnökének , Feldmarsall Hindenburgnak! Földszint, karzat, plasztronos úr, selymes dáma, darócos munkás, kis áruházi leány egyek e pilanatban és érzem, hogy a kommunista métely még a művészet szent köpenyege alá takarva sem tud közel férkőzni az egészséges német nép lelkéhez. Az ideál Hindenburg marad, Czakó Pál. u * (Megismétlik az Ibsen-ciklust.) A Nemzeti Színház Kamaraszínházának hét előadásból álló Ibsen-ciklusa olyan nagy sikerrel járt, hogy valamennyi előadásnak jegyei elővételben és bérletben keltek el.Ezt a ciklust a színház április 26-tól május 14-ig megismétli. Erre a második ciklusra még az eddiginél is kedvezményesebb bérleteket adnak ki. A bérletek, amely 25—30 százalékos kedvezményt biztosítanak, szombattól kezdve válthatók.