Budapesti Hírlap, 1928. június(48. évfolyam, 123-146. szám)
1928-06-01 / 123. szám
Budapest, 1928 XLVIII. évfolyam, 123. számi Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Elffixeii árak* egy hónapra 4 pengő, negyedévre 10 pentgő 00 HD ár. Ausztriában egy példány ára hétköznap 30 Groschen, vasárnapon 40 Groschen. Egyes szám ára 10 fillér, ünnepnapon 24 fillér, vasárnapon 30 fillér. Külföldre az előfizetés kétszerese. Hirdetéseket Budapesten felvesz minden hirdetőiroda. Főszerkesztő: Csajthay Ferenc, iga 16 fillér. Péntek, június 1. _1_ Szerkesztőség: VII. kerüzet, Rökk Szilárd utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal: VIII., József körút 5. száma. * Telefonszámok: J. 300—43, J. 300—53, J. 300—63, J. 323—84. Levélcím: Budapest 4, Postafiók 55. HOL A FORRÁS? Két rosszindulatú tudósítás jelent meg külföldi lapokban Rothermere lord fiának budapesti látogatása alkalmával. Az egyiket a Ceske Slovo prágai lap adta le, míg a másik a német Yossische Zeitung hasábjain jelent meg. Egyegy ilyen cikk méltán vált ki bosszankodást a magyar közönségből. Jól tudjuk azonban, hogy hatásuk néhány nap alatt elmúlik, annál is inkább, mert Európa közvéleménye a magyar viszonyokról hála Istennek kellőképpen tájékozva van és egy-két elvakult, gyűlölettől csöpögő cikknek fel nem ül. Van azonban a dolognak másik oldala is. Az efféle gonosz támadások nem maguktól születnek meg. Valamilyen erő vagy indulat mindég áll mögöttük és a magyar közvéleménynek oka van kutatni, hol rejtőznek ezek az indítóerők, amelyek a rágalomhadjáratot táplálják. A cseheknél elég világos a helyzet. Vehetőik a világháború folyamán ellenségeink és árulóink voltak, van tehát okuk, hogy tartsanak tőlünk és gyűlöljenek. Ezen a szívbeli ellenérzésen kívül azonban a cseh politika berendezkedése is magával hozza, hogy cseh lapokban, — elsősorban a hivatalosakban, — rágalmazó cikkek jelenjenek meg rólunk. A cseh kormány nagy kémrendszert tart fenn Magyarországon, amelynek tagjai mesébeillő díjazást kapnak egy-egy Magyarországnak ártó hírért. Ezeknek a kémeknek az alávaló mesterségéből következik, ha olyankor, amikor a való események között nem találnak olyat, amivel a magyar ügynek árthatnának, hazugságot nem jelentenének Prágába. Kenyerük attól függ, hogy a cseh külpolitika vezetőit és azok útján a sajtót magyarellenes cikkekkel bőviben ellássák, teljesítik tehát kötelességüket. A Vossische Zeitung esete már részletesebb vizsgálatot igényel. A németek nem voltak ellenségeink a háborúban, sőt, — ha jól emlékszünk, — olyanféle események is történtek és olyanforma közös vérhullatás is folyt, amely normális viszonyok között az örökös hála és barátság kapcsolatába szokta foglalni a nemzetek lelkét. A német sajtót tehát magyargyűlölet nem vezetheti, amikor a magyar jognak, a magyar ügynek és a magyar reménységnek durván nekiront. Németország kémeket sem tart hazánkban, mert ugyan mit jelenthetnének Németországba olyat, aminek ott fontossága van. Az említett cikket különben is a lap budapesti tudósítója jegyezte, tehát tudjuk, hogy nem drágán fizetett kém tollából származik, akinek anyagi érdeke, hogy Magyarországról gonoszul valótlanokat mondjon, de újságíró írta a cikket. Annak pedig elemi kötelessége volna, hogy objektív szemmel lásson meg és igazságra törekvő tollal írjon le mindent. Ha tehát nem így tesz, valami befolyás alatt kell állnia. Honnan származhatik ez a befolyás? Nem tudjuk, de mintha ráismernénk egyes tendenciózus beállításokra, amelyekkel bizonyos körök idehaza is állandóan házalnak. A leventemozgalmat itthon is támadják egyesek, a cserkészmozgalomnak idehaza is vannak ellenségei és ime a Vossische Zeitung tudósítója sem mulasztja el, hogy ezek ellen a békés, nevelőcélzatú intézmények ellen oldaltámadást intézzen. Ugyanazt a hangot ismerjük fel cikkében, amelyet a frankügy idején már megkóstoltunk, ugyanannak a politikának arculatát látjuk viszont soraiban, mely azzal szokott védekezni, hogy más a kormány és más az ország és állítólag csak a kormányt nem kíméli, mikor az ország érdekében a külföldön panaszkodnak. Az igazság azonban az, hogy ezek az urak a kormánynak való ártás szándékában az országot sem kímélik és valótlant írnak csak azért, hogy az így származó izgalom tüzén a maguk pecsenyéjét melengessék. A Rothermere-féle akció bizonyos körökben Budapesten talán nem is egészen szimpatikus. Nem azért, mintha ezek a körök mindnyájunkkal együtt nem kívánnák Magyarország integritását, de azért, mert bosszantja őket, hogy ez az akció mégis csak az ország konzervatív köreinek és a kormányt támogató nemzeti közvéleménynek a sikere, belpolitikai számításaikba tehát nem illik bele. De arra is alkalmas ez az akció, hogy megdöntse azt a sokat hangoztatott állítást, amely szerint Magyarországnak a trianoni béke megváltoztatására való komoly reménységének első alapfeltétele a radikális felfordulás. Ezeket a gondolatokat és ezeket a hangulatokat látjuk visszatükröződni a német lap cikkében. A lap budapesti tudósítója is ember, ő is információ és befolyások alapján dolgozik. Nem tudjuk, hogy ma ki informálja és kinek a befolyása alatt áll. Érdekes volna azonban utánajárni. A magyar nemzetnek nem lehet mindegy, hogy milyen forrásból és milyen csatornákon keresztül kerülnek külföldre magyargyalázó cikkek. Ha megint arra jövünk rá, hogy kicsinyes belpolitikai célok szolgálatában álló akció áll a külpolitikánkban súlyosan ártó jelenségek hátterében, a magyar közvéleménynek végre fel kell ébrednie és brutális kíméletlenséggel rendet teremteni. Az öregségi biztosítás premierje A képviselőház ma olyan törvényjavaslatot kezdett tárgyalni, amely a szegénysorsú néptömegek nehéz napjaira ellátást fog biztosítani. Az 520. számú törvényjavaslat, amely az öregség, rokkantság, özvegység és árvaság esetére szóló kötelező biztosítás megalkotását célozza, ott kísértett már évek óta a magyar levegőben, csak nem volt pénz hozzá. Akik idegesen és értetlenül feszegetik, mire valók a költségvetési feleslegek, ennek a vaskos törvényjavaslatnak a lapjain komoly választ kaphatnak, ahhoz, hogy ez a biztosítás jól működjék, az államnak számos millióval kell hozzájárulnia. Amikor tavaly az 1927. évi XXI. törvénycikk, a lex Vass I. a betegségi és baleseti kötelező biztosítás nagy kódexét a szociális szeretet oltárára rakta, senki sem gondolta, hogy a lex Vass II. ily hamar kopogtat a törvényhozás kapuján. Minden dicséretnél szebben beszél most a tény, hogy itt van nem is az úgynevezett szociális olajcsepp, hanem a szociális olajkút, mely roppant rétegeket biztosít az öregkor, a rokkantság, az özvegység s az árvaság tragédiái ellen. Amikor olvassuk, hogy az ipartörvény alá eső vállalatok, üzemek, foglalkozások, az egyéb keresetszerűen folytatott vállalkozások, üzemek, foglalkozások stb. stb. alkalmazottaiból álló 656.953 főnyi hadsereg fog a törvény jótéteményei alá esni, amikor olvassuk, hogy a mezőgazdasági kötelező biztosítás, a harmadik kódex, rövidesen mint az állami gondoskodás hármaskönyve dísze lesz a magyar Corpus Jurisnak, nyugodtan állapíthatjuk meg, hogy a társadalomellenes, felforgató irányzatok méregfogát ezzel sikerülni fog kivenni. Csak az állam iránti szeretetet növelheti az a készség, mellyel a törvényhozás a nyomor kiküszöbölésére törekszik. S ez a törekvés nem puszta törekvés lesz, hanem már január elsejére működésbe is lépnek: a biztosítást lebonyolító hatalmas új intézmények. NA * A fiú Ultrajektomba mén írta Kovács Dezső — Domine Csere pedig menjen fel ad audiendum verbum főtiszteleti püspök úrhoz. Stante pede pedig — szólt be az ajtón az apparitor. Apácai diák, Csere János uram tehát félretévén a Kaldeus dikcionáriumot s mint takarékos szegény ifjú, egy kis arravaló posztódarabbal megtisztítván a ludtollat és a por ellen befedvén az öblös kalamárist, tógájának az ujjáról lefújta a netalán odaragadott pihét és elindult fel a garádicson. Tudós püspök, főtiszteletű Geleji Katona István uram a bibliotékában volt található, ahol — mint mindig — az Öreg Graduált irdogálta. — Domine Csere, panasz van kegyelmed ellen. Dominus Csere, sovány, barna, lángolószemű ifjú, csupa ideg, megállt tisztességtudóan a főpap előtt. — Tudom, főtiszteletű püspök úr. — Tudós professzor Bisterfeld keservesen panaszkodott ellened. — Megérdemlem a büntetést, kegyelmes atyám. — Szembeszállottál vele. — Szembe nem szállottam, de megérdemlem a büntetést, mert csak félig mondottam meg neki, ami a szívemen feküdt. A másik felét elhallgattam. — Ugyanúgy-e ? Mit mondottál meg neki és mit hallgattál el? — Arról beszélt a históriaórán, hogy más nemzetek története teli van nagy és nemes hősökkel, a magyaroké pedig üres tőlük. Én megmondottam a nagytiszteletű úrnak, hogy ez másképpen igaz. És felemlítettem alázatosan, néhány példaképpen csupán, szent királyainkat, Istvánt, Lászlót, Lajost, másokat is, Jánost, a Butin fiát, Mátyást, a Korvinuszt, Bethlen Gábort. Ez csak elég arra, hogy igazam legyen. Sokat elhallgattam, mert csak kevés példákat akartam elébe állítani. — Megbántottad vele. — Olyan szegény nemzet vagyunk, hogy nem állhattam meg a szót. De hibáztam, mert nem mondottam el mindent, ami a szívemen van. — Mi van a szíveden? — Uram, Bisterfeld urat én szeretem, sport nemesszívű, nagy tudós. De nem magyar. Azt kellett volna megmondanom, hogy nem magyar és azért bennünket, ha tud is tanítani, nem tud nevelni; nem érti a mi sok, keserű bánatunkat ; nem érti a sorsunkat és nem törődik a mi jövendőnkkel. Nem tud lelket verni belénk, hogy égjünk, dolgozzunk és ott pusztuljunk el a nemzetért való munka barázdájában. Ezt kellett volna megmondanom neki. És ezt elhallgattam. • És ezért érdemelsz büntetést? — Ezért, uram. Mert büntetést érdemel az, aki nem engedelmeskedik lelke Istenének és elhallgattatja annak szavát. És én nem engedelmeskedtem, mert hogy igen szeretem a professzor urat. Óh, olyan nyomorultak vagyunk mi! — Azt gondolod tehát, hogy az idegen professzorok helyébe magyarokat kellene tenni? — Azt, uram. De olyanokat, akiknek a szíve fáj és a lelke vérzik. Csak ilyen professzorok valók nekünk. — No, hiszen te jól rendeznéd be a fejedelemség skáláit! Tisztán pesszimista emberekkel. — Akiknek a szíve fáj és a lelke vérzik, — folytatta a diák, — a lelke vérzik bús és elhagyatott állapotunkon. Akiket elver az ételtől ,és az álomtól az örök munkához ennek a szerencsétlen nemzetnek fájdalmas szeretete. Akik prozelitákat tudnak nevelni, szent apostolokat, hogy elszéledvén, terjeszszék ebben a szerencsétlen és tudatlan nemzetben végre a tudomány fényét, az erkölcsök tüzét és a szorgalom és a takarékosság virtusait, hogy alávaló és siralmas állapotunkból az ők életének árán fölemelkedhessünk a boldog népek közé . . . A diák elhallgatott. A püspök a két tenyerébe temette az arcát és sokáig hallgatott kipirulva. * — Nos, fiam, — szólt hosszú szünet után, fölemelvén a fejét, — te ugyan most semmit sem hallgattál el. — Nem. Mindent elmondtam. Sit venia verbis. Az emberi szó gyarló. — Tudnál tehát úgy dolgozni a te népedért, amint a szavaid jelentik? A diák a szívére tette a kezét önkéntelen mozdulattal. — Halálomig — mondotta egyszerűen. De érzett, hogy ez a szó régen ott él a lelkében; nem most született. — Bizonyosan gondolkoztál is rajta vagy egyszer. — Hogy gondolkoztam-e! Gondolkoztam, órám! Mindig ezen gondolkozom. Én olyan szerencsétlen vagyok, hogy tele van a lelkem elégedetlenséggel. Minden új tudás egy új tőr a szívemben. Nagy és dicső cselekedeteit olvasván a történelemnek, pártokra bomlott, darabokra szakadt szerencsétlen nemzetem van az eszemben. Egy-egy új tudományt ismervén meg, tudatlanságunk éget vtt sebet a lelkembe. Ó, uram, én sokat szenvedek ezért és tudom, hogy bármi sorban ez a gyötrelem fog engem űzni. — Mi akarsz lenni? — kérdezte fürkésző, de szeretettel teljes tekintetet vetvén a fiúra hosszú hallgatás és kontemplálás után a püspök. — Valaki, aki a jövendőt szántja. Magvető. — Válaszolt az ifjú. — Magvető? — Ez nekem a legszentebb szó. Valahányszor gondolkoztam róla, így gondoltam el: magvető, paraszti szóval. — Pap? — kérdezte a püspök és előre hajolt. A fiú hallgatott. — Nem akarsz pap lenni? Szép és megbecsült hivatal. Élhető állapot. — Nem. Én tanító leszek. — Tanító? — Miért éppen tanító? — Az élet rövid, a munka sok. Ó, én sokszor gondolkoztam nemzetem állapotán, hogy milyen szizifusi munka vár itt arra, aki valamit tenni akar e tudatlanságban és elmaradottságban sínylődő, jobb sorsra érdemes szegény boldogtalan magyarságért. Egy emberélet és egy emberéletnyi munka semmi. Szellő a sziklához képest. De én generációkat akarok nemzetem emelésére nevelni és munkába állítani. Én akarom látni a magam lelkét tanítványaimban megszázszorozva. Én gondjaimat és keserűségemet és nemzetem balsorsának fájdalmát akarom elvetni e barázdákba, hogy legyen vetésül a jövendőnek . .. A püspök gyönyörűséggel hallgatta volna tovább is a lelkes beszédet, de a diák bevégezte. Mintha röstelte volna, hogy ily bőbeszédű volt.