Budapesti Hírlap, 1928. június(48. évfolyam, 123-146. szám)

1928-06-01 / 123. szám

Budapest, 1928 XLVIII. évfolyam, 123. számi Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Elffixe­ii árak* egy hónapra 4 pengő, negyedévre 10 pentgő 00 HD ár. Ausztriában egy példány ára hétköznap 30 Groschen, vasárnapon 40 Groschen. Egyes szám ára 10 fillér, ünnepnapon 24 fillér, vasárnapon 30 fillér. Külföldre az előfizetés kétszerese. Hirdetéseket Budapesten felvesz minden hirdetőiroda. Főszerkesztő: Csajthay Ferenc, iga 16 fillér. Péntek, június 1. _1_ Szerkesztőség: VII. kerüzet, Rökk Szilárd­ utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal: VIII., József­ körút 5. száma. * Telefonszámok: J. 300—43, J. 300—53, J. 300—63, J. 323—84. Levélcím: Budapest 4, Postafiók 55. HOL A FORRÁS? Két rosszindulatú tudósítás jelent meg külföldi lapokban Rothermere lord fiának budapesti látogatása alkal­mával. Az egyiket a Ceske Slovo prágai lap adta le, míg a másik a német Yossi­­sche Zeitung hasábjain jelent meg. Egy­­egy ilyen cikk méltán vált ki bosszanko­­dást a magyar közönségből. Jól tudjuk azonban, hogy hatásuk néhány nap alatt elmúlik, annál is inkább, mert Európa közvéleménye a magyar viszonyokról hála Istennek kellőképpen tájékozva van és egy-két elvakult, gyűlölettől csöpögő cikknek fel nem ül. Van azonban a do­lognak másik oldala is. Az efféle gonosz támadások nem maguktól születnek meg. Valamilyen erő vagy indulat mindég áll mögöttük és a magyar közvéleménynek oka van kutatni, hol rejtőznek ezek az indítóerők, amelyek a rágalomhadjáratot táplálják. A cseheknél elég világos a helyzet. Ve­hetőik a világháború folyamán ellensé­geink és árulóink voltak, van tehát okuk, hogy tartsanak tőlünk és gyűlöljenek. Ezen a szívbeli ellenérzésen kívül azon­ban a cseh politika berendezkedése is ma­gával hozza, hogy cseh lapokban, — elsősorban a hivatalosakban, — rágal­mazó cikkek jelenjenek meg rólunk. A cseh kormány nagy kémrendszert tart fenn Magyarországon, amelynek tagjai mesébe­­illő díjazást kapnak egy-egy Ma­gyarországnak ártó hírért. Ezeknek a ké­meknek az alávaló mesterségéből kö­­vetkezik, ha olyankor, amikor a való események között nem találnak olyat, amivel a magyar ügynek árthatná­nak, hazugságot nem jelentenének Prá­gába. Kenyerük attól függ, hogy a cseh külpolitika vezetőit és azok útján a sajtót magyarellenes cikkekkel bőviben ellássák, teljesítik tehát kötelességüket. A Vossische Zeitung esete már részle­tesebb vizsgálatot igényel. A németek nem voltak ellenségeink a háborúban, sőt, — ha jól emlékszünk, — olyanféle események is történtek és olyanforma kö­zös vérhullatás is folyt, amely normális viszonyok között az örökös hála és barát­ság kapcsolatába szokta foglalni a nemze­tek lelkét. A német sajtót tehát magyargyűlölet nem vezetheti, amikor a magyar jognak, a magyar ügynek és a magyar remény­ségnek durván nekiront. Németország ké­meket sem tart hazánkban, mert ugyan mit jelenthetnének Németországba olyat, aminek ott fontossága van. Az említett cikket különben is a lap budapesti tudósí­tója jegyezte, tehát tudjuk, hogy nem drágán fizetett kém tollából származik, akinek anyagi érdeke, hogy Magyaror­szágról gonoszul valótlanokat mondjon, de újságíró írta a cikket. Annak pedig elemi kötelessége volna, hogy objektív szemmel lásson meg és igazságra tö­rekvő tollal írjon le mindent. Ha tehát nem így tesz, valami befolyás alatt kell állnia. Honnan származhatik ez a befolyás? Nem tudjuk, de mintha ráismernénk egyes tendenciózus beállításokra, ame­lyekkel bizonyos körök idehaza is állan­dóan házalnak. A leventemozgalmat itt­hon is támadják egyesek, a cserkészmoz­­galomnak idehaza is vannak ellenségei és ime a Vossische Zeitung tudósítója sem mulasztja el, hogy ezek ellen a békés, ne­velőcélzatú intézmények ellen oldaltáma­dást intézzen. Ugyanazt a hangot ismer­­jük fel cikkében, amelyet a frankügy ide­jén már megkóstoltunk, ugyanannak a po­litikának arculat­át látjuk viszont sorai­ban, mely azzal szokott védekezni, hogy más a kormány és más az ország és állító­lag csak a kormányt nem kíméli, mikor az ország érdekében a külföldön panaszkod­nak. Az igazság azonban az, hogy ezek az urak a kormánynak való ártás szándéká­ban az országot sem kímélik és valótlant írnak csak azért, hogy az így származó izgalom tüzén a maguk pecsenyéjét me­lengessék. A Rothermere-féle akció bizonyos kö­rökben Budapesten talán nem is egészen szimpatikus. Nem azért, mintha ezek a körök mindnyájunkkal együtt nem kí­vánnák Magyarország integritását, de azért, mert bosszantja őket, hogy ez az akció mégis csak az ország konzervatív köreinek és a kormányt támogató nem­zeti közvéleménynek a sikere, belpolitikai számításaikba tehát nem illik bele. De arra is alkalmas ez az akció, hogy megdöntse azt a sokat hangoztatott állí­tást, amely szerint Magyarországnak a trianoni béke megváltoztatására való ko­moly reménységének első alapfeltétele a radikális felfordulás. Ezeket a gondolatokat és ezeket a han­gulatokat látjuk visszatükröződni a né­met lap cikkében. A lap budapesti tudó­sítója is ember, ő is információ és befo­lyások alapján dolgozik. Nem tudjuk, hogy ma ki informálja és kinek a befo­lyása alatt áll. Érdekes volna azonban utánajárni. A magyar nemzetnek nem lehet mindegy, hogy milyen forrásból és milyen csatornákon keresztül kerülnek külföldre magyargyalázó cikkek. Ha me­gint arra jövünk rá, hogy kicsinyes bel­politikai célok szolgálatában álló akció áll a külpolitikánkban súlyosan ártó je­lenségek hátterében, a magyar közvéle­ménynek végre fel kell ébrednie és brutá­lis kíméletlenséggel rendet teremteni. Az öregségi biztosítás premierje A képviselőház ma olyan törvényjavas­latot kezdett tárgyalni, amely a szegény­sorsú néptömegek nehéz napjaira ellátást fog biztosítani. Az 520. számú törvényja­vaslat, amely az öregség, rokkantság, öz­vegység és árvaság esetére szóló kötelező biztosítás megalkotását célozza, ott kísér­tett már évek óta a magyar levegőben, csak nem volt pénz hozzá. Akik idegesen és értetlenül feszegetik, mire valók a költ­ségvetési feleslegek, ennek a vaskos tör­vényjavaslatnak a lapjain komoly választ kaphatnak, ahhoz, hogy ez a biztosítás jól működjék, az államnak számos millióval kell hozzájárulnia. Amikor tavaly az 1927. évi XXI. törvénycikk, a lex Vass I. a betegségi és baleseti kötelező biztosí­tás nagy kódexét a szociális szeretet oltá­rára rakta, senki sem gondolta, hogy a lex Vass II. ily hamar kopogtat a tör­vényhozás kapuján. Minden dicséretnél szebben beszél most a tény, hogy itt van nem is az úgynevezett szociális olajcsepp, hanem a szociális olajkút, mely roppant rétegeket biztosít az öregkor, a rokkant­ság, az özvegység s az árvaság tragédiái ellen. Amikor olvassuk, hogy az ipartör­vény alá eső vállalatok, üzemek, foglal­kozások, az egyéb keresetszerűen folyta­tott vállalkozások, üzemek, foglalkozások stb. stb. alkalmazottaiból álló 656.953 főnyi hadsereg fog a törvény jótétemé­nyei alá esni, amikor olvassuk, hogy a mezőgazdasági kötelező biztosítás, a har­madik kódex, rövidesen mint az állami gondoskodás hármaskönyve dísze lesz a magyar Corpus Jurisnak, nyugodtan ál­lapíthatjuk meg, hogy a társadalomelle­nes, felforgató irányzatok méregfogát ez­zel sikerülni fog kivenni. Csak az állam iránti szeretetet növelheti az a készség, mellyel a törvényhozás a nyomor kiküszö­bölésére törekszik. S ez a törekvés nem puszta törekvés lesz, hanem már január elsejére működésbe is lépnek: a biztosí­tást lebonyolító hatalmas új intézmények. N­A * A fiú Ultrajektomba mén írta Kovács Dezső — Domine Csere pedig menjen fel ad audiendum verbum főtisztelet­i püspök úrhoz. Stante pede pedig — szólt be az ajtón az apparitor. Apácai diák, Csere János uram tehát félre­­tévén a Kaldeus dikcionáriumot s mint taka­rékos szegény ifjú, egy kis arravaló posztó­­darabbal megtisztítván a ludtollat és a por ellen befedvén az öblös kalamárist, tógájának az ujjáról lefújta a netalán odaragadott pihét és elindult fel a garádicson. Tudós püspök, főtiszteletű Geleji Katona István uram a bibliotékában volt található, ahol — mint mindig — az Öreg Graduált irdogálta. — Domine Csere, panasz van kegyelmed ellen. Dominus Csere, sovány, barna, lángoló­szemű ifjú, csupa ideg, megállt tisztesség­­tudóan a főpap előtt. — Tudom, főtiszteletű püspök úr. — Tudós professzor Bisterfeld keservesen panaszkodott ellened. — Megérdemlem a büntetést, kegyelmes atyám. — Szembeszállottál vele. — Szembe nem szállottam, de megérdem­lem a büntetést, mert csak félig mondottam meg neki, ami a szívemen feküdt. A másik felét elhallgattam. — Ugyanúgy-e ? Mit mondottál meg neki és mit hallgattál el? — Arról beszélt a históriaórán, hogy más nemzetek története teli van nagy és nemes hő­sökkel, a magyaroké pedig üres tőlük. Én megmondottam a nagytiszteletű úrnak, hogy ez másképpen igaz. És felemlítettem alázato­san, néhány példaképpen csupán, szent kirá­lyainkat, Istvánt, Lászlót, Lajost, másokat is, Jánost, a Butin fiát, Mátyást, a Korvinuszt, Bethlen Gábort. Ez csak elég arra, hogy iga­zam legyen. Sokat elhallgattam, mert csak kevés példákat akartam elébe állítani. — Megbántottad vele. — Olyan szegény nemzet vagyunk, hogy nem állhattam meg a szót. De hibáztam, mert nem mondottam el mindent, ami a szívemen van. — Mi van a szíveden? — Uram, Bisterfeld urat én szeretem, sport nemesszívű, nagy tudós. De nem magyar. Azt kellett volna megmondanom, hogy nem magyar és azért bennünket, ha tud is taní­tani, nem tud nevelni; nem érti a mi sok, keserű bánatunkat ; nem érti a sorsunkat és nem törődik a mi jövendőnkkel. Nem tud lelket verni belénk, hogy égjünk, dolgozzunk és ott pusztuljunk el a nemzetért való munka barázdájában. Ezt kellett volna meg­mondanom neki. És ezt elhallgattam. •­ És ezért érdemelsz büntetést? — Ezért, uram. Mert büntetést érdemel az, aki nem engedelmeskedik lelke Istenének és elhallgattatja annak szavát. És én nem en­gedelmeskedtem, mert hogy igen szeretem a professzor urat. Óh­, olyan nyomorultak va­gyunk mi! — Azt gondolod tehát, hogy az idegen professzorok helyébe magyarokat kellene tenni? — Azt, uram. De olyanokat, akiknek a szíve fáj és a­ lelke vérzik. Csak ilyen pro­fesszorok valók nekünk. — No, hiszen te jól rendeznéd be a feje­delemség skáláit! Tisztán pesszimista embe­rekkel. — Akiknek a szíve fáj és a lelke vérzik, — folytatta a diák, — a lelke vérzik bús és elhagyatott állapotunkon. Akiket elver az ételtől ,és az álomtól az örök munkához en­nek a szerencsétlen nemzetnek fájdalmas sze­­retete. Akik prozelitákat tudnak nevelni, szent apostolokat, hogy elszéledvén, terjesz­­szék ebben a szerencsétlen és tudatlan nem­zetben végre a tudomány fényét, az erköl­csök tüzét és a szorgalom és a takarékosság virtusait, hogy alávaló és siralmas állapo­tunkból az ők életének árán fölemelkedhes­sünk a boldog népek közé . . . A diák elhallgatott. A püspök a két tenye­rébe temette az arcát és sokáig hallgatott ki­pirulva. * — Nos, fiam, — szólt hosszú szünet után, fölemelvén a fejét, — te ugyan most semmit sem hallgattál el. — Nem. Mindent elmondtam. Sit venia verbis. Az emberi szó gyarló. — Tudnál tehát úgy dolgozni a te népedért, amint a szavaid jelentik? A diák a szívére tette a kezét önkéntelen mozdulattal. — Halálomig — mondotta egyszerűen. De érzett, hogy ez a szó régen ott él a lelkében; nem most született. — Bizonyosan gondolkoztál is rajta vagy egyszer. — Hogy gondolkoztam-e! Gondolkoztam, órám! Mindig ezen gondolkozom. Én olyan szerencsétlen vagyok, hogy tele van a lelkem elégedetlenséggel. Minden új tudás egy új tőr a szívemben. Nagy és dicső cselekedeteit olvas­ván a történelemnek, pártokra bomlott, dara­bokra szakadt szerencsétlen nemzetem van az eszemben. Egy-egy új tudományt ismervén meg, tudatlanságunk éget vtt sebet a lelkembe. Ó, uram, én sokat szenvedek ezért és tudom, hogy bármi sorban ez a gyötrelem fog engem űzni. — Mi akarsz lenni? — kérdezte fürkésző, de szeretettel teljes tekintetet vetvén a fiúra hosszú hallgatás és kontemplálás után a püspök. — Valaki, aki a jövendőt szántja. Magvető. — Válaszolt az ifjú. — Magvető? — Ez nekem a legszentebb szó. Valahány­szor gondolkoztam róla, így gondoltam el: magvető, paraszti szóval. — Pap? — kérdezte a püspök és előre hajolt. A fiú hallgatott. — Nem akarsz pap lenni? Szép és meg­becsült hivatal. Élhető állapot. — Nem. Én tanító leszek. — Tanító? — Miért éppen tanító? — Az élet rövid, a munka sok. Ó, én sok­szor gondolkoztam nemzetem állapotán, hogy milyen szizifusi munka vár itt arra, aki vala­mit tenni akar e tudatlanságban és elmara­dottságban sínylődő, jobb sorsra érdemes sze­gény boldogtalan magyarságért. Egy ember­élet és egy emberéletnyi munka semmi. Szellő a sziklához képest. De én generációkat akarok nemzetem emelésére nevelni és munkába állí­tani. Én akarom látni a magam lelkét tanít­ványaimban megszázszorozva. Én gondjaimat és keserűségemet és nemzetem balsorsának fáj­dalmát akarom elvetni e barázdákba, hogy le­gyen vetésül a jövendőnek . .. A püspök gyönyörűséggel hallgatta volna tovább is a lelkes beszédet, de a diák bevé­gezte. Mintha röstelte volna, hogy ily bőbe­szédű volt.

Next