Budapesti Hírlap, 1928. november (48. évfolyam, 249-272. szám)
1928-11-03 / 249. szám
Megjelenik hétfő kivételével mindennap ElSzixetési árak. Egy hónapra 4 pengő, negyedévre 10 pengő 80 fillér. Ausztriában egy példány ára hétköznap 30 Groschen, vasárnapon 40 Groschen. Egyes szám ára 16 fillér, ünnepnapon 24 fillér, vasárnapon 30 fillér. Külföldre az előfizetés kétszerese* Hirdetéseket Budapesten felvesz minden hirdetőiroda. Főszerkesztő: Csajthay Ferenc. Ára 16 füzér Budapest, 1928. XLVIII. évfolyam, 249. szám. Szombat, november 3. Budapesti Hírlap Szerkesztőség: VIII. kerület, József körút 5. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal: VIII., József-körút 5. sz. Telefonszámok: J. 444-04, J. 444-05, J. 444-06, J. 444-07, J. 444-08, J.444—09. Levélcím: Budapest 4, Postafiók 55. Reális hazafiság A háborús összeomlást és a trianoni békediktátumot követő első évek politikai, társadalmi és közgazdasági káosza után a magyar nemzet élete eddig nem ismert intenzivítású társadalmi szervezkedés jelenségeit mutatja. Az összefogás indítékai között már az egykori iskolatársi viszony is szerepel. Nem egyes iskolai osztályok, hanem sok történelmi nevű iskolának összes volt tanítványai alkotnak az egész országra kiterjedő egyesületeket. Ezeket az egyesületeket és tagjaikat is, vallási, szokás és hagyománybeli különbségek választják el. De az elválasztó körülményeknek híre-nyoma sincs. Mindenik becsületesen és lelkesen ápolja intézetének, tanárainak, a hozzájuk tapadó kulturális légkörnek emlékezetét és az ebből fakadó érzések, meg hazafias törekvések áthatják az illetők magán és közéleti munkálkodását. Utalunk itt a budapesti piaristák volt tanítványainak a kalocsaiaknak, az iglóiaknak, debrecenieknek, sárospatakiaknak szervezkedésére, hogy csak a nagyobbakat említsük. Eddig ismeretlen összefogó erő a volt bajtársi kötelék. Az egyes ezredek és más katonai csapatkötelékek részesei állandó érintkezést, szövetség félét létesítettek egymás között. Harmadik szervező indíték a hontalanság, a szülőföldtől való kényszerű elszakadás. Virágzó egyesületei vannak a szepesi elmnek, a nyitraiaknak, külön országos kötelékei a felvidékieknek, a délvidékieknek, az erdélyi magyaroknak és székelyeknek. Megindító hűséggel ápolják a szülőföldjükhöz való ragaszkodás eszméit és élő oszlopai az integritás, meg békerevizió erővel teljes követelésének. Sorsosztályosaiknak ez egyesületek még fiatalipas segítői is az anyagi boldogulás terén. Sőt egy-kettő közülük még tanintézeteket, internátusokat is tart fenn. Kivétel nélkül nagyon értékes elemei a trianoni Magyarország társadalmi és kulturális életének. Külön kell megemlékeznünk a sportegyesületek országos térfoglalásáról. Városok, vidékek megfelelő korú lakóit egyesítik ez alakulatok a testi erő fejlesztését művelő munkában és természetesen sok az országos sportegyesület is. A levente-intézmény úgyszólván az egész ország ifjúságát tartja és fegyelmezi a maga helyi kötelékeiben. Főszerepet játszik abban, hogy a magyarság, a háborús, lezüllés után ismét erőt mutat, ami az ország nemzetközi pozíciójához nélkülözhetetlen. És rá kell utalnunk arra, hogy közművelődési egyesületeink, olvasó és gazdaköreink új erőre kaptak s szintén érvényesülnek a nemzet szervezetében. Végül szólnunk kell azokról a szervezkedésekről, amik törvényeken és kormányintézkedéseken alapulnak. Ilyenek a mezőgazdasági kamarák, ilyenek a mérnöki, orvosi és a készülő kézművesi kamarák, amelyeknél az élethivatás az összekötő kapocs. Kivéve a nagyobb szellemi kvalifikáción alapuló tömörüléseket, mint a mérnöki és orvosi kamarák, minden más szóban levő tömörülésben együtt látjuk a szegényt és gazdagot, a főurat és az egyszerű család gyermekét. Mindeniknek megvan az a jellemvonása, hogy nem ismer születési, módbeli, vallási és társadalmi meg hivatali rangbeli különbségeket. Az egyesülés alapindítéka teljes egyesítő és egyenlősítő erőként érvényesül. Mi ez? Ezt a fejlődési irányt joggal mondhatjuk reális lm zajúdésnak. A belső rendjét pedig reális demokráciának. Mert mindezek az összefogások, szervezkedések, nem dolgoznak a frázisokkal, nem hangoztatnak osztálykülönbségeket, nem szítanak osztálygyűlöletet. Még az a kelletlen jellemvonásuk sincs, hogy a vezéreik a vezérlettek garasaiból jutottak jómódhoz és közéleti szerepléshez. Sőt ellenkezőleg. Művelik és gyakorolják a hazafias és demokratikus összetartozandóságot. Ez a belső életrendjük már áthatotta úgyszólván a nemzet egész testét. Nem értjük, ilyen körülmények között, hogy miért áll a fővárosi és környéki ipari munkásság kívül ezeken a szervezkedő összefogásokon ? Nem hiszszük, hogy ez a hasznukra lenne. Hiszen a marxista szellemű szakszervezetek nem elégíthetik ki a munkások összes művelődési, gazdasági és morális szükségleteit. És lehetetlen az is, hogy a hazai szociáldemokrácia még mindig híve legyen a merev, a hazafias érzéseket megtagadó nemzetköziségnek. Mert hiszen minduntalan tapasztalhatják, hogy az angol, a francia, a német, az amerikai unióbeli szociáldemokraták éppen a leglényegesebb kérdésekben mit sem akarnak tudni a nemzetköziségről s ennek a kedvéért éppenséggel nem akarják föláldozni azokat az érdekeket, amiket saját külön nemzeti érdeküknek tartanak a polgári pártok és társadalmak. A szakszervezetek fő feladatukat, tagjaik keresetének, testi épségének védelmét gyakorolhatják a mellett is, hogy nem alkotnak külön, a nemzet vérkeringésétől elzárt testet. Sőt a fölsorolt jelenségek arra figyelmeztethetik szociáldemokratáinkat, hogy a nemzet erőgyűjtési tényezői közül kimaradnak és eszméiket, szervezeteiket elsodorja a gyakorlati élet. Ezen természetesen semmi okunk sincs sajnálkozni nekünk, akik a mi szocialistáink között uralkodó marxista eszméknek hívei nem vagyunk. De igenis sok megfontolni valója van ipari munkásságunknak, amely kétségtelenül nagyon értékes része a nemzet élő testének. Az a hatalmas erő, amit mi reális hazafiságnak, reális demokráciának neveztünk, áthatotta az ország egész társadalmát. Ez a társadalom ma elég erős arra, hogy a kellő súllyal őrködjék az ország belső, rendjén és súlyt adjon a magyar államnak a nemzetközi téren. Szükségesnek tartottuk ennek hangsúlyozását akkor, amikor a moszkvai vörös rém elleni hatalmi csoportosulásról van szó s amikor egyik szomszédunk — Románia Mare kormányelnöke — Magyarországot ez akcióban mellőzendőnek és mellőzhetőnek kiáltja ki. Különös párbaj írta Nadányi Zoltán Tegnap megint kettesben vacsoráztunk Vilma nénivel. Ugyanis Vilma néni leánya, aki szintén Vilma néni, s aki harmadik szokott lenni az asztalnál, tegnap a Rózsa utcában vacsorázott a leányánál, aki szintén Vilma. Ennek a Vájnának is van már egy Vilmája, a tizennégy éves Vilike. Az öreg Vilma néni, akiről szó van, nyolcvanhat éves és szépmama. Levest, utána kávét vacsorázott Vilma néni. Én külön vacsorát kaptam, egyikünk se kívánta meg a másikét. Vacsora közben, de azután is, Vilma néni vitte a szót, mint mindig. Szegény Vilma néni, mintha sietős volna neki a dolog, minél jobban közeledik az örök elnémuláshoz, annál többet és annál gyorsabban beszél. Persze inkább csak a múltról, hatvan, hetven év előtti dolgokról. Meséinek javarésze a Bach-korszakra esik. Tegnap este is egy hetven éves történetet mesélt el, aminek ő maga volt az egyik szereplője tizenhat éves korában. — Tudja, fiam, — mondta Vilma néni — szép nagy bóbitás kalapom volt égő vörös pipacsokkal, rózsaszín szalaggal. A cérnakesztyűt a világért le nem húztam volna a kezemről, úgy ültem ott a bakon Csetneky Sándor mellett, aki a főispánnak, Csetneky Dávidnak volt a fia. Mialatt így mesélgetett Vilma néni, magam felé képzeltem a bóbitás kalapját, a cérnakeztyűjét, minden külsőséget, egyedül csak magát a tizenhat éves Vilma nényt, vagyis Vilmuskát nem tudtam sehogyse elképzelni. Nem rajtam múlt, maga volt az oka ennek. Ha a történetet nyomtatásban olvasom, könnyű lett volna a tizenhat éves Vilmuskát elképzelnem a bakon, Csetneky Sándor mellett. Vagy ha ő maga meséli is el, de nem magamagáról, hanem másról mesél, aki nincs éppen itt a szobában, nem fogyasztott a szemem láttára levest meg kávét vacsorára, szóval nem tolakszik oda közém meg a történet közé a maga nyolcvanhat évével, akkor más lett volna a helyzet. De így bizony hiába hangoztatta Vilma néni, hogy ő akkoriban tizenhat éves volt, mégis csak a nyolcvanhat éves Vilma nénit láttam a bakon cérnakeztyűben, bóbitás, pipacsos kalapban, Csetneky Sándor mellett. Többet mondok, magát Csetneky Sándort is öregnek láttam a bakon. Kilencvennégyévesnek. Az a hetven év, ami azóta eltelt, amiről Vilma néni nem is igen beszélt, de ami ott ült velem szemben fekete ruhában, öregasszony képében a kiürült kávéscsésze mellett, ez a hetven év a történet minden szereplőjét beárnyékolta, megöregítette. És ettől az egész történet valami furcsa, felemás színt kapott. Megpróbálom elmondani, hogyan elevenült meg a történet ennek folytán az én elképzelésemben. Körülbelül így: A kis fürdőhelyen a daliás, mulatós Csetneky Sándor volt a legkapósabb házasuló fiatalember. Főispán fia, földbirtokos, csinos fiú és mindössze kilencvennégy éves. Neki a tizenhat éves Vilma néni tetszett, azaz bocsánat, a kis nyolcvanhat éves Vilmuska. Úgy látszott, lesz is a dologból valami. Egyszer Csetneky Sándor séta kocsizásra hívta a nyolcvanhat éves Vilmuskát a mamájával együtt. A mama híres szép asszony volt még akkor is, bár már közelebb a száztízhez, mint a százhoz. Hogy ne legyen olyan feltűnő a dolog azon a kis helyen, magukkal vitték a sétakocsizásra Sárikát is, Vilma néni, azaz Vilmuska barátnőjét, aki akkori felfogás szerint kilencvenkét éves korában már vén lányszámba ment. A malom felé kocsikáztak, az volt az egyedül lehetséges célpontja minden kirándulásnak. Csetneky Sándor maga hajtott, az öreg tizenhat éves Vilmuska mellette ült a bakon, a mama és Sárika hátul. Sárikát nagyon bántotta, hogy a bakra nem ő került föl Csetneky Sándor mellé. Majd megpukkadt e miatt. Annál vígabban voltak ők ketten a bakon, ami nem csoda. Fiatalság bolondság, inventus lentus, egyik nyolcvanhat éves, a másik kilencvennégy. És azonkívül szerelmesek voltak. Hogy, hogy nem, egyszer csak odahajtotta Vilmuska néni, csak úgy tréfából, csak egy pillanatra, nyolcvanhat éves buksi fejét a Sándor erős, széles, évszázados vállára. Ezt látta a mama is, Sárika is. A mama rá is szólt: — Vilnius, ne helytelenkedj! Sárika pedig elsápadt, erre ma is emlékszik Vilma néni. Elápadt és villogott a szeme. Két nappal azután mi történik. Sárika édesanyja a délelőtti térzenénél, ami a kis fürdőhely vendégeit egy csomóba szokta gyűjteni, azt mondja Vilmuska néni mamájának: — Ez a Csetneky jellemtelen fráter. Képzeld édesem, azt híreszteli jobbra-balra, hogy hetven évvel és két nappal ezelőtt, mikor kocsikázni voltatok, a te leányod odahajtotta a fejét az ő vállára. Berzétey Tibortól tudom, akinek Csetneky elhencegett vele. Ebből aztán nagy skandalum lett. Világos, hogy a pletyka Sárikától indult ki, ezt jól tudta mindenki, Csetneky is, de azért mégis duellumra került a sor közte meg Berzétey közt. Ugyanis Berzétey, aki mellesleg iskolatársa volt Csetnekynek, kilencvennégy éves kölyök ő is, sokkal lovagiasabb volt, semhogy kiadjon Sárikán, vállalta az egészet. Háromszori golyóváltás 5—5 lépés avansszal, utána kardpárbaj végkimerülésig, nehéz lovasásgi kardokkal, szúrás megengedve, bandázs nélkül. Vilmuska néni majd elájult, mikor meghallotta a feltételeket. A párbaj a malom mellett folyt le. Az első golyóváltás a levegőbe ment, pedig mind a ketten céloztak. A második golyóváltásnál is céloztak, az egyik pisztoly csütörtököt mondott, a másik eldördült. Csak egy lövés volt, de az halálos. Mindenki meghalt. A két párbajozó, a párbajsegédek, Sárika meg a mamája, a Vilmuska néni mamája is, mindenki. Egyedül csak Vilmuska néni, azaz bocsánat, Vilma néni maradt életben, a jóisten sokáig éltesse. Zita királyné koszorúja Tisza István sírján Ma este utazott el a küldöttség Gesztre Mint minden évben, úgy az idén is leutaztak Gesztre Tisza István emlékének ápolói, hogy sírjánál megújítsák azt a fogadalmat, amely a vértanúhalált halt államférfi eszméinek követését jelenti. A Tisza István Társas Kör tagjaiból és a Tisza-kultusz híveiből alakult küldöttség szerdán este indult el, hogy megkoszorúzza Tisza István geszti sírját. A küldöttséggel ment Cziráky József gróf is, mint a Budapesti Hírlap értesül, azzal a megbízatással, hogy Tisza István sírjára letegye Zita királyné koszorúját. A királyné virágnélküli, hatalmas babérkoszorújának nemzeti színű szalagján a következő felírás olvasható: TISZA ISTVÁN EMLÉKÉNEK — ZITA, A királyné koszorúja!... A borostyánlevelek, melyekből megfőniük, hervadhatatlan reminiszcenciákat költögetnek a magyar lélekben. Zita királyné kegyeletes megemlékezése annak a képnek a költészetét idézi, amikor egy másik fejedelmi asszony, Erzsébet, tette le könnyűztatta virágait a halott Deák Ferenc ravatalának lábához. Két halhatatlan és egy úton járó alakja a magyar történelemnek és