Budapesti Hírlap, 1928. november (48. évfolyam, 249-272. szám)

1928-11-03 / 249. szám

Megjelenik hétfő kivételével mindennap ElSzixetési árak. Egy hónapra 4 pengő, negyedévre 10 pengő 80 fillér. Ausztriában egy példány ára hétköznap 30 Groschen, vasárnapon 40 Groschen. Egyes szám ára 16 fillér, ünnepnapon 24 fillér, vasárnapon 30 fillér. Külföldre az előfizetés kétszerese* Hirdetéseket Budapesten felvesz minden hirdetőiroda. Főszerkesztő: Csajthay Ferenc. Ára 16 füzér Budapest, 1928. XLVIII. évfolyam, 249. szám. Szombat, november 3. Budapesti Hírlap Szerkesztőség: VIII. kerület, József­ körút 5. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal: VIII., József-körút 5. sz. Telefonszámok: J. 444-04, J. 444-05, J. 444-06, J. 444-07, J. 444-08, J.444—09. Levélcím: Budapest 4, Postafiók 55. Reális hazafiság A háborús összeomlást és a trianoni békediktátumot követő első évek politikai, társadalmi és közgazdasági káosza után a magyar nemzet élete eddig nem ismert intenzivítású társadalmi szervezkedés je­lenségeit mutatja. Az összefogás indítékai között már az egykori iskolatársi viszony is szerepel. Nem egyes iskolai osztályok, hanem sok történelmi nevű iskolának összes volt tanítványai alkotnak az egész országra kiterjedő egyesületeket. Ezeket az egyesületeket és tagjaikat is, vallási, szokás és hagyománybeli különbségek vá­lasztják el. De az elválasztó körülmények­nek híre-nyoma sincs. Mindenik becsüle­tesen és lelkesen ápolja intézetének, ta­nárainak, a hozzájuk tapadó kulturális légkörnek emlékezetét és az ebből fakadó érzések, meg hazafias törekvések áthatják az illetők magán é­s közéleti munkálkodá­sát. Utalunk itt a budapesti piaristák volt tanítványainak a kalocsaiaknak, az iglóiaknak, debrecenieknek, sárospatakiak­nak szervezkedésére, hogy csak a nagyob­bakat említsük. Eddig ismeretlen össze­fogó erő a volt bajtársi kötelék. Az egyes ezredek és más katonai csapatkötelékek részesei állandó érintkezést, szövet­ség fé­lét létesítettek egymás között. Harmadik szervező indíték a hontalanság, a szülő­földtől való kényszerű elszakadás. Vi­rágzó egyesületei vannak a szepesi elmnek, a nyitraiaknak, külön országos kötelékei a felvidékieknek, a délvidékieknek, az erdélyi magyaroknak és székelyeknek. Megindító hűséggel ápolják a szülőföld­jükhöz való ragaszkodás eszméit és élő oszlopai az integritás, meg békerevizió erővel teljes követelésének. Sorsosztályo­saiknak ez egyesületek még fiatalipas segí­tői is az anyagi boldogulás terén. Sőt egy-kettő közülük még tanintézeteket, in­­ternátusokat is tart fenn. Kivétel nélkül nagyon értékes elemei a trianoni Magyar­­ország társadalmi és kulturális életének. Külön kell megemlékeznünk a sport­­egyesületek országos térfoglalásáról. Vá­rosok, vidékek megfelelő korú lakóit egyesítik ez alakulatok a testi erő fejlesz­tését művelő munkában és természetesen sok az országos sportegyesület is. A le­vente-intézmény úgyszólván az egész or­szág ifjúságát tartja és fegyelmezi a maga helyi kötelékeiben. Főszerepet játszik ab­ban, hogy a magyarság, a háborús, lezül­­lés után ismét erőt mutat, ami az ország nemzetközi pozíciójához nélkülözhetetlen. És rá kell utalnunk arra, hogy közmű­velődési egyesületeink, olvasó és gazda­köreink új erőre kaptak s szintén érvé­nyesülnek a nemzet szervezetében. Végül szól­­nunk kell azokról a szervez­kedésekről, amik törvényeken és kormány­­intézkedéseken alapulnak. Ilyenek a me­zőgazdasági kamarák, ilyenek a mérnöki, orvosi és a készülő kézművesi kamarák, amelyeknél az élethivatás az összekötő ka­pocs. Kivéve a nagyobb szellemi kvalifiká­ción alapuló tömörüléseket, mint a mérnöki és orvosi kamarák, minden más szóban levő tömörülésben együtt látjuk a szegényt és gazdagot, a főurat és az egyszerű család gyermekét. Mindeniknek megvan az a jellemvonása, hogy nem ismer születési, módbeli, vallási és társadalmi meg hiva­tali rangbeli különbségeket. Az egyesü­lés alapindítéka teljes egyesítő és egyen­­lősítő erőként érvényesül. Mi ez? Ezt a fejlődési irányt joggal mondhatjuk reális lm zajúdésnak. A belső rendjét pedig reális demokráciának. Mert mindezek az összefogások, szervezkedések, nem dolgoznak a frázisokkal, nem hangoz­tatnak osztálykülönbségeket, nem szíta­nak osztálygyűlöletet. Még az a kelletlen jellemvonásuk sincs, hogy a vezéreik a vezérlettek garasaiból jutottak jómódhoz és közéleti szerepléshez. Sőt ellenkezőleg. Művelik és gyakorolják a hazafias és de­mokratikus összetartozan­dóságot. Ez a belső életrendjük már áthatotta úgyszól­ván a nemzet egész testét. Nem értjük, ilyen körülmények kö­zött, hogy miért áll a­ fővárosi és kör­­nyéki ipari munkásság kívül ezeken a szervezkedő összefogásokon ? Nem hisz­­szük, hogy ez a hasznukra lenne. Hiszen a marxista szellemű szakszervezetek nem elégíthetik ki a munkások összes művelő­dési, gazdasági és morális szükségleteit. És lehetetlen a­z is, hogy a hazai szociál­demokrácia még mindig híve legyen a merev, a hazafias érzéseket megtagadó nemzetköziségnek. Mert hiszen mindun­talan tapasztalhatják, hogy az angol, a francia, a német, az amerikai unióbeli szociáldemokraták éppen a leglényegesebb kérdésekben mit sem akarnak tudni a nemzetköziségről s ennek a kedvéért ép­penséggel nem akarják föláldozni azokat az érdekeket­, amiket saját külön nemzeti érdeküknek tartanak a polgári pártok és társadalmak. A szakszervezetek fő feladatukat, tag­jaik keresetének, testi épségének védel­mét gyakorolhatják a mellett is, hogy nem alkotnak külön, a nemzet vérkerin­gésétől elzárt testet. Sőt a fölsorolt jelen­ségek arra figyelmeztethetik szociálde­mokratáinkat, hogy a nemzet erőgyűjtési tényezői közül kimaradnak és eszméiket, szervezeteiket elsodorja a gyakorlati élet. Ezen természetesen semmi okunk sincs sajnálkozni nekünk, akik a mi szocialis­táink között uralkodó marxista eszmék­nek hívei nem vagyunk. De igenis sok megfontolni valója van ipari munkássá­­­gunknak, amely kétségtelenül nagyon ér­tékes része a nemzet élő testének. Az a hatalmas erő, amit mi reális ha­­zafiságnak, reális demokráciának nevez­tünk, áthatotta az ország egész társadal­mát. Ez a társadalom ma elég erős arra, hogy a kellő súllyal őrködjék az ország belső, rendjén és súlyt adjon a magyar államnak a nemzetközi téren. Szükséges­nek tartottuk ennek hangsúlyozását ak­kor, amikor a moszkvai vörös rém elleni hatalmi csoportosulásról van szó s ami­kor egyik szomszédunk — Románia Mare kormányelnöke — Magyarországot ez akcióban mellőzendőnek és mellőzhe­­tőnek kiáltja ki. Különös párbaj írta Nadányi Zoltán Tegnap megint kettesben vacsoráztunk Vilma nénivel. Ugyanis Vilma néni leánya, aki szintén Vilma néni, s aki harmadik szokott lenni az asztalnál, tegnap a Rózsa­ utcában va­csorázott a leányánál, aki szintén Vilma. En­nek a Vájnának is van már egy Vilmája, a tizennégy éves Vilike. Az öreg Vilma néni, akiről szó van, nyolcvanhat éves és szépmama. Levest, utána kávét vacsorázott V­ilma néni. Én külön vacsorát kaptam, egyikünk se kí­vánta meg a másikét. Vacsora közben, de az­után is, Vilma néni vitte a szót, mint min­dig. Szegény Vilma néni, mintha siető­s volna neki a dolog, minél jobban közeledik az örök elnémuláshoz, annál többet és annál gyorsab­ban beszél. Persze inkább csak a múltról, hat­van, hetven év előtti dolgokról. Meséinek ja­varésze a Bach-korszakra esik. Tegnap este is egy hetven éves történetet mesélt el, aminek ő maga volt az egyik szereplője tizenhat éves korában. — Tudja, fiam, — mondta Vilma néni — szép nagy bóbitás kalapom volt égő vörös pi­pacsokkal, rózsaszín szalaggal. A cérnakesztyűt a világért le nem húztam volna a kezemről, úgy ültem ott a bakon Csetneky Sándor mel­lett, aki a főispánnak, Csetneky Dávidnak volt a fia. Mialatt így mesélgetett Vilma néni, magam felé képzeltem a bóbitás kalapját, a cérnakez­tyűjét, minden külsőséget, egyedül csak ma­gát a­ tizenhat éves Vilma nényt, vagyis Vil­­muskát nem tudtam sehogyse elképzelni. Nem rajtam múlt,­­ maga volt az oka ennek. Ha a történetet nyomtatásban olvasom, könnyű lett volna a tizenhat éves Vilmuskát elképzelnem a bakon, Csetneky Sándor mellett. Vagy ha ő maga meséli is el, de nem magamagáról, ha­nem másról mesél, aki nincs éppen itt a szo­bában, nem fogyasztott a szemem láttára levest meg kávét vacsorára, szóval nem tolakszik oda közém meg a történet közé a maga nyolc­vanhat évével, akkor más lett volna a helyzet. De így bizony hiába hangoztatta Vilma néni, hogy ő akkoriban tizenhat éves volt, mégis csak a nyolcvanhat éves Vilma nénit láttam a bakon cérnakeztyűben, bóbitás, pipacsos ka­lapban, Csetneky Sándor mellett. Többet mondok, magát Csetneky Sándort is öregnek láttam a bakon. Kilencven­négy­évesnek. Az a hetven év, ami azóta eltelt, amiről Vilma néni nem is igen beszélt, de ami ott ült velem szemben fekete ruhában, öregasszony képében a kiürült kávéscsésze mellett, ez a hetven év a történet minden szereplőjét beárnyékolta, megöregítette. És ettől az egész történet valami furcsa, fele­más színt kapott. Megpróbálom elmondani, hogyan elevenült meg a történet ennek foly­tán az én elképzelésemben. Körülbelül így: A kis fürdőhelyen a daliás, mulatós Cset­neky Sándor volt a legkapósabb házasuló fiatalember. Főispán fia, földbirtokos, csi­nos fiú és mindössze kilencvennégy éves. Neki a tizenhat éves Vilma néni tetszett, azaz bo­csánat, a kis nyolcvanhat éves Vilmuska. Úgy látszott, lesz is a dologból valami. Egy­szer Csetneky Sándor séta kocsi­zásra hívta a nyolcvanhat éves Vilmuskát a mamájával együtt. A mama híres szép asszony volt még akkor is, bár már közelebb a száztízhez, mint a százhoz. Hogy ne legyen olyan fel­tűnő a dolog azon a­ kis helyen, magukkal vitték a sétakocsizásra Sárikát is, Vilma néni, azaz Vilmuska barátnőjét, aki akkori felfogás szerint kilencvenkét éves korában már vén lányszámba ment. A malom felé ko­­csikáztak, az volt az egyedül lehetséges cél­pontja minden kirándulásnak. Csetneky Sándor maga hajtott, az öreg tizenhat éves Vilmuska mellette ült a bakon, a mama és Sárika hátul. Sárikát nagyon bántotta, hogy a bakra nem ő került föl Csetneky Sándor mellé. Majd megpukkadt e miatt. Annál vígabban voltak ők ketten a bakon, ami nem csoda. Fiatalság bolondság, inventus lentus, egyik nyolcvanhat éves, a másik kilencvennégy. És azonkívül szerelme­sek voltak. Hogy, hogy­ nem, egyszer csak odahajtotta Vilmuska néni, csak úgy tréfából, csak egy pillanatra, nyolcvanhat éves buksi fejét a Sán­dor erős, széles, évszázados vállára. Ezt látta a mama is, Sárika is. A mama rá is szólt: — Vilnius, ne helytelenkedj! Sárika pedig elsápadt, erre ma is emlék­szik Vilma néni. Elápadt és villogott a szeme. Két nappal azután mi történik. Sárika édesanyja a délelőtti térzenénél, ami a kis fürdőhely vendégeit egy csomóba szokta gyűj­teni, azt mondja Vilmuska néni mamájának: — Ez a Csetneky jellemtelen fráter. Kép­zeld édesem, azt híreszteli jobbra-balra, hogy hetven évvel és két nappal ezelőtt, mikor ko­­csikázni voltatok, a te leányod odahajtotta a fejét az ő vállára. Berzétey Tibortól tudom, akinek Csetneky elhencegett vele. Ebből aztán nagy skandalum lett. Világos, hogy a pletyka Sárikától indult ki, ezt jól tudta mindenki, Csetneky is, de azért mégis duellumra került a sor közte meg Berzétey közt. Ugyanis Berzétey, aki mellesleg isko­­latársa volt Csetnekynek, kilencvennégy éves kölyök ő is, sokkal lovagiasabb volt, semhogy kiadjon Sárikán, v­állalta az egészet. Három­szori golyóváltás 5—5 lépés avansszal, utána kardpárbaj végkimerü­lésig, nehéz lovas­ásgi kardokkal, szúrás megengedve, bandázs nél­kül. Vilmuska néni majd elájult, mikor meg­hallotta a feltételeket. A párbaj a malom mellett folyt le. Az első golyóváltás a levegőbe ment, pedig mind a ket­ten céloztak. A második golyóváltásnál is cé­loztak, az egyik pisztoly csütörtököt mondott, a másik eldördült. Csak egy lövés volt, de az halálos. Mindenki meghalt. A két párbajozó, a párbajsegédek, Sárika meg a mamája, a Vilmuska néni mamája is, mindenki. Egyedül csak Vilmuska néni, azaz bocsánat, Vilma néni maradt életben, a jóisten sokáig éltesse. Zita királyné koszorúja Tisza István sírján Ma este utazott el a küldöttség Gesztre Mint minden évben, úgy az idén is le­utaztak Gesztre Tisza István emlékének ápolói, hogy sírjánál megújítsák azt a fo­gadalmat, amely a vértanúhalált halt ál­lamférfi eszméinek követését jelenti. A Tisza István Társas Kör tagjaiból és a Tisza-kultusz híveiből alakult küldöttség szerdán este indult el, hogy megkoszo­rúzza Tisza István geszti sírját. A kül­döttséggel ment­ Czir­áky József gróf is, mint a Budapesti Hírlap értesül, azzal a megbízatással, hogy Tisza István sírjára letegye Zita királyné koszorúját. A ki­rályné virágnélküli, hatalmas babérkoszo­rújának nemzeti színű szalagján a követ­kező felírás olvasható: TISZA ISTVÁN EMLÉKÉNEK — ZITA, A királyné koszorúja!... A borostyán­­levelek, melyekből megfőniük, hervadha­tatlan reminiszcenciákat költögetnek a magyar lélekben. Zita királyné kegyele­­tes megemlékezése annak a képnek a köl­tészetét idézi, amikor egy másik fejedelmi asszony, Erzsébet, tette le könnyűztatta virágait a halott Deák Ferenc ravatalá­nak lábához. Két halhatatlan és egy úton­ járó alakja a magyar történelemnek és

Next