Budapesti Hírlap, 1929. április (49. évfolyam, 74–97. szám)

1929-04-02 / 74. szám

Megjelenik hétfő kivételével mindennap Előfizetősi áraki Egy hónapra 4 pengő, negy­ed évre 10 pringi 80 Bük. Ausztriában egy példány ára hétköznap 80 Groccban, vasárnapon 40 Gmaeken. Egyen­gám ára 1é fillér, ünnepnapon 24 filér, mánapra 30 fillér. Külföldre az elöfilsetée kétesereee# Hirdetéseket Budapesten felvess minden Hrdetöireda. Fészerkeszfti Csajthay Ferenc. Ara IS flVég Budapest, 1929. XLIX. évfolyam, 74. szám. Szerda, április 3. Budapesti Hírlap Szerkesztőség: VIIL kerület, József-korint 5. m­­egtsgkltság és kiadóhivatal: VIIL, József-körnt 9. Telefonszámdok: J. 444—04, J. 444—05, J. 444—06, J. 444-47, J. 444 -08, J. 444—09. Levélcím: Budapest 4, Postaf­ók 55. A protekció Valamikor a politikusok közül csak a miniszterek tartottak titkárokat. Nekik is elég kényelmes dolguk volt. Képviselők­től, egyéb személyes ismerősöktől érkezett ugyan naponkint egy-egy csomó levél, vagy élőszóval előadott kérelem, amelyben a nagyhatalmú miniszter pártfogását kér­ték, olyan tömeggé azonban ez a posta sohasem szaporodott, hogy a titkár urak a munkában megszakadtak volna. Ha ma nézünk körül a politikai szerep­lők titkárjainak során, azt fogjuk látni, hogy az e foglalkozást űzők hada meglehe­tősen megszaporodott. Olyik miniszter hármat is tart belőle és úgy mondják, hogy éjjel-nappal esik reájuk tennivaló. Államtitkárok, vagy nagyobb közhivatalok vezetői szintén alig győzik az aktív és passzív protekciós levelek feldolgozását, pedig náluk is régen meghonosodott a tit­kári segítség. Sőt azok, akik valamikor a miniszteri titkároknak személyesen adtak munkát: képviselők, főrendek és egyéb befolyásos személyiségek, most ugyancsak üzemszerűen vannak berendezve és mel­lettük is titkári apparátus szövögeti a protekció szálait. A protekciós szövevény túltengése ma már annyira fejlődött, hogy a miniszter­­elnök is megemlékezett róla egyik húsvéti nyilatkozatában. Ő is bajt lát a dolgok ilyetén való állásában és szükségesnek tartja, hogy cselekedjünk ellene valamit. Mindenki helyesel neki, a kormányzati té­nyezők épp úgy, mint a képviselők és a nagy publikum. De hát hol kezdjük a dolgok gyógyítá­sát? Ez az egész protekciós masina kör­ben forgó kerék. Igen nehéz lesz megta­lálni azt a külsőjét, amelynél fogva a moz­gás lendülete megszüntethető. Sokan azt hiszik, hogy a magánügyekben való köz­benjárás átka a képviselőktől származik. Pedig ők nagyrészt akaratlan láncszemei a folyamatnak. A választók hajszolják őket: az egyik még kér, a másik csak úgy­­ egyszerűen képviselőjéhez fordul, a har­madik pedig már követel. Az ország köz­tudatát átjárta az a gondolat, hogy a képviselőt nem is annyira a törvények ho­zatalára, mint a választók ügyeinek i­s gyepes ügyvédként való elintézésére vá­lasztják. Azt a nyomást, amelyet a képviselők választóik részéről kapnak, a fizika tör­vényei szerint kénytelenek tovább adni és­pedig a kormány és a hatóságok irányá­ban. Az ideális állapot az lenne, ha a ha­tóságok nem törődnének a protekcióval és minden közbenjárásra való figyelem nél­kül az objektív igazságot érvényesítenék. Kétségtelen biztossággal megállapítható objektív igazság azonban nincs. Vannak ügyek, ahol az igazság a kés fokán lebeg, ahol a törvény sérelme nélkül is kétféle­képpen lehet intézkedni. Vannak szemé­lyes vonatkozású ügyek, kinevezések, fe­­lelősségrevonások, ahol egyforma joggal lehet jóindulatot és elnézést, vagy szigort és könyörtelenséget tanúsítani. A hatósá­gok élén is emberek ülnek és csodálatos volna, ha az efféle ügyekben, — ahol az objektív igazságon nem esik csorba, — nem tennénk örömmel befolyásos protek­­tornak szívességét. A magyar tisztviselő­kar hűséges kötelességteljesítéséről meg vagyunk győződve, a protekció azonban éppen a fentiek alapján ,még­is érvénye­sül és okozza a félreértést a protekció­ügyben belekevert harmadik elemnél, a nagyközönségnél. Egyikünk is, másikunk is hall valamit róla, hogy valamelyik felebarátunk pro­tekcióval nagyszerű állást kapott, hogy volt valaki, akinek ügyét egyik vagy másik minisztériumban protekciós közben­járásra kedvezően intézték el. És hány­szor halljuk azt a jó tanácsot, hogy amíg valakinek protekciója nincs, ne is fordul­jon ügyével a hatósághoz, úgy sem fogják idejekorán elintézni. Ezek a hírek és ér­tesülések vezetik azután félre a publiku­mot. A legtöbb protegált kérés, — ha jo­gos és igazságos, — protekció nélkül is kedvezően elintéződnék, a méltánytalan dolgokat protekció mellett se igen szokta a hatóság megengedni, de az emberek fan­táziája a tudomására jutott eseteket nem elemzi és a vágy szívesen támasztja alá reményeit hallomásból tudomására jutott információkkal, s a nagyközönség valóban hiszi, hogy mindenhez protekcióra van szüksége. A sikerült pártfogásokról terjedő ezek a hírek zárják azután be a circulus vicio­­rust. A publikum szorítja a képviselőt, a képviselő a hatóságot és a hatóság, ami­dőn olyan esetekben, ahol ez a törvény és igazság sérelme nélkül lehetséges, enged a protekciónak, újabb rohamra buzdítja a közönséget. Az egymásba fonódó és egy­mást hajtó kerekek dübörgése szinte fé­lelmetes benyomást kelt. Olyan benyo­mást, mintha ebben az őrlő malomban csupa korrupció és visszaélés kerülne a garatra, pedig — valljuk meg őszintén — a malomból alig hullik ki egyéb, mint op­tikai csalódás. A választó túlbecsüli képviselője befo­lyását, mert­ hisz az olyan protekcioniz­musnak, mely napról-napra levelek ezré­vel árasztja el a búrokat, alig van súlya. A képviselői közbenjárás bizony manap­ság alig jelent egyebet, mint egy-egy újabb ív papírt a vastag, vagy vékony akta mellett. Az elintézés mikéntjét alig befolyásolja. Optikai csalódásban élnek a képviselők is, amikor úgy gondolják, hogy a választópolgárokkal szemben az apró személyes kérések pártfogását nem tagad­hatják meg. A mandátum sorsa a válasz­tások idején szokott eldőlni és valljuk meg őszintén, sokszor láttunk az ellentá­borban korteskedni olyan embereket, akik a ciklus folyamán ilyen szorgalmasan vet­ték igénybe a képviselő pártfogását. Vé­gül optikai csalódásban élnek a hatósá­gok is, ha — egy-két komoly esetet nem tekintve — a képviselői protekciót tragi­kusan fogják fel. Nem egyéb az manap­ság, mint kötelezőnek vélt kedvetlenül lerázott feladat. Titkárok levelezése, amelyben a címzettek és aláírók komoly akaratukkal és érdeklődésükkel alig vesz­nek részt. De éppen, mert ez az egész protekció, hajhászási szisztéma csak efféle optikai csalódásra épített, cél nélküli gépezet, kell megszüntetése érdekében sürgősen és szigorúan fellépni. Az akaratoknak és az óhajtásoknak gépies formalizmussal to­vább adott lökéseinek folyamán könnyen­ csúsznak bele a hivatali intézésbe jóhisze­műen leadott hamis információk, kevered­nek el erőszakosan közérdeknek feltünte­tett egyéni akaratok és burjánoznak el visszaélések, amelyek ha kivételesek ma­radnak is, mégis átkot jelentenek a köz­életre és általánosíttatván, kompromittál­ják egész politikai és kormányzati éle­tünket, örömmel üdvözöljük a miniszterelnök erélyes kijelentését és örömmel látjuk, hogy ebben az ügyben az egész ország a háta mögött áll. Azonban nem sokonkint való intézkedéstől várunk eredményt. Ha csak egy-egy hivatalban tesznek félre minden protekciót, ha csak egyetlen kép­viselő helyezkedik kerületével szemben a protekció megtagadásának álláspontjára, egyéni viták, haragok és gyűlölködés fog­nak megszületni, az ország szempontjából azonban nem áll be változás. Pedig ez a fontos. Egyöntetűen és egyszerre kell el­járni az egész vonalon,­ az önkormányzati adminisztrációt sem véve ki. Az első meg­lepetés után mindenki rá fog jönni, hogy az egyéni jogos érdek nagyszerűen, tud boldogulni akkor is, ha nincs protekció. A hivatalok gyorsabban fognak tudni dolgozni, mert nem halmozza munkájukat a pártfogásokkal való foglalkozás. Az igazság tisztábban érvényesül, mert nem zavarja meg útját a pártfogás támogatta jogtalan követelés és a közönség is keve­sebbet fog csalódni, mert nem fogja re­mélni protekcióra alapított lehetetlen vá­gyak teljesülését. A szovjet és a zene Itta HARASZTI EMIL A faji zene korát éljük. Évezredes rihin­­eók és dallamok törnek fel a mélységből. Bé­kés szunnyadásukat régi tabulaturás könyvek pergamentjén a historikus, szűzi életüket a természet ölén a folklorista zavarta meg, hogy a népmelódiák egészséges és forró vérével va­lahogy életet önthessen a XX. század mind­jobban sorvadó és haldokló muzsikájába, melyben már csak­ technikai injekciók tartották a lelket. A történettudomány és a néprajz máris roppant kincseket, a komponisták szá­mára felbecsülhetetlen nyersanyagot hozott napfényre, pedig még csak a kezdetén va­gyunk a munkának. A nemzeti energiák zenei felszívódásának lassú folyamata a múlt század első felében kezdődött. Az a semleges, egyéniség nélkül való zenei nyelvezet­, melyet a német naciona­lizmus nagyzási hóbortjában unsere musikali­sche Weltsprache-nek nevezett, kezdett hát­térbe szorulni, a fajok kialakuló zenei anya­nyelve mindinkább kiszorította. A német fra­zeológiánál talán még veszedelmesebb volt az italianizmus, mely a színpadról igen nagy tömegeket hódított meg. A történelem érlelő erejétől kiformált nagy zenei dialektusok kö­zül a spanyol és az angol napjainkban népies szellemben megújhodtak. Az orosz muzsika százesztendős mindössze. A század derekán meginduló skandináv muzsika faji erejével szintén megkísérelte lerázni az idegen bilin­cseket. A magyar géniusz dicsősége, hogy az oroszokkal egyidejűen honi humuszból terem­tette meg a magyar műzenét. Népdalgyűjtőink száz esztendőn keresztül gazdag anyagot hord­­, de mikor a gyűjtés még csek kezde­tén volt, Erkel Ferenc folklór anyag nélkül, tisztán ösztönből, évszázados szemhatárral és lehetőségekkel megteremtette a magyar stílust. Beláthatatlan perspektíva előtt állunk. Csak egyetlen példát: Európa népzenében talán leggazdagabb, legváltozatosabb, legtöbbrétű területe a pyreneusi félsziget, még majdnem teljesen kiaknázatlan. A modern spanyol mű­zenén keresztül jóformán csak az andalúziai tájszólás hatott. A roppant orosz föld mérhe­tetlen dallamgazdagságáról ki tudja mikor lesz kimerítő és összefoglaló áttekintésünk. A magyar zenei folklór revíziója és beállítása az összehasonlító zenetudományba, Nagy Ma­gyarország nemzetiségi dalterületének vitás, kényes és veszedelmes problémája még mind hátra van. Mindezek végleges elintézéséig in­kább csak zavarosan és homályosan sejtünk, mintsem meggyőződéssel és világosan tudunk. A faji zene korát éljük, de megértük a faji zene csődjét is... A világháborút követő általá­nos nemzeti elmélyülés mindenütt a legkisebb népeket is, faji zenei stílus megteremtésére sarkalta. Némely amerikai állam földjén a lakosság konglomerátumának megfelelően három-négy stílussal is próbálkoznak. A nyu­gati muzsika technikája oly szédületesen fej­lődött, hogy a legújabb és legfiatalabb művé­szetek nem tudnak lépést tartani, a faji frá­zist nem tudják azzal a biztossággal, érzékkel és koncepcióval hajlítani, mint a nyugati mes­terek. Érthető is, mert a nyugati technika felsőbbségét, évszázadokon át kialakult ural­mát évek vagy évtizedek munkájával nehezen lehet legyőzni vagy akárcsak megközelíteni. Akadnak kivételek, mint a brazíliai Villa Lo­­bos, aki tökéletes fegyverzetben jelent meg Párizsban, ahol ma egyik legdivatosabb zene­szerző, de az ilyen igen ritka. Mikor Grieg elkezdett­­norvégul“ zenét írni« ezt mondták róla, hogy bennrekedt a f­jordban, ahon­nan sohasem tudott többé kijönni. Nem­csak az északi régiókban vannak ilyen fjor­­dok, amelyek elzárják a muzsikust a szabad levegő, az örök emberi érzések végtelen tér­ségei elől. Aki a faji talajról nem tud fel­emelkedni az egyetemes szférákba, megmarad etnográfiai érdekességnek, kuriózumnak, de sohasem lesz igazi nagy zeneköltő, még ke­vésbé nagy faji zenei költő, mert művei a kol­lektív lelket az idegen technikával béklyózzák. Három nagy mester mutatja plasztikusan a génius fejlődését, amint a faji tematika ben­nük egyre jobban immaterializálódik: az orosz Stravinszky, a legindividuálisabb, egyben leg­egyetemesebb mester, a magyar Bartók, aki a faji specifikumból szintén az egyetemes per­spektívába került, és a spanyol Falle, aki a három közül talán a legbravúrosabban oldja meg a faj és az egyetemesség ellentétes prob­lémáit. (Pedra mester báb­játéka). Mind a há­rom mester a népdal földjéről indult el, de a folklore melódikai és ritmikai viseletét levetve, az érzés és gondolat egyetemes mezőben lép elénk. Lelkiségük megmaradt nemzetinek, de nyelvüket idegen fajok is megértik. A fel­­emelkedésnek, idegen fajok fölé, hajtóereje és magasságmérője a tehetség. A kisebb tehetség megreked a hazai f­jordban, a géniusz szavát mindenütt megértik. Többé már nem különle­gesség, akit egyszer vagy kétszer kíváncsiság­ból mindenütt meghallgatnak, nem musique exotique, hanem muzsika, mely faj és éghaj­latkülönbség nélkül szívet dobogtat. Az igazi nagyság legdöntőbb kritériuma, hogy faji külsőségek nélkül is egyénisége éles, erős, minden mástól elütő, nemzeti. Hány mester jutott el a fejlődésnek erre a magaslatára a fárasztó és nehéz úton a na­cionalizmusból az individualizmus felől. Na­gyon kevesen, talán, ha tizet találunk az utolsó évek komponistái között, akiknek hatása és győzelme univerzális. Győzelem alatt nem azt értem, hogy a darabot kiadója végigpergeti csomó zenekaron, hanem szerves és állandó része a műsornak. A többi csak kuriózum, akitől fáradtan fordul el a közönség. De ha a honi föld szilárd talaja elmarad a komponista alól, várjon nem végez-e kényszerleszállást idegen területen? Nem esik idegen befolyá­sok rabjául. Akkor csak művészi állampolgár­sága változott meg. Éppen Stravinszky az, aki személytelen zenét hirdet. De hiszen tud­juk, hogy ez csak szemfényvesztés, egyénisége átütőerejének bizonygatása.- Energia-produk­ció. A modern muzsika egyik legjelentősebb egyénisége, Honegger Artur eklektikusan in­dult el. Dávid királlyal két stílust adva, ön­magában és keverve: franciát és németet, a kettőből aztán kiformálódott hatalmas ereje, melyben a nemzeti erők egyéni energiává kon­centrálódtak. Nagyszámú művei a Dávid király óta már plasztikusan mutatják a lelki dualiz­mus teljes egybeforrását és stílusának homo­gén kialakulását. A faji muzsika csődbe jut, ha a faji anyag­nál nem jut előbbre (sajnos, a mi komponis­táink majd mind c. folklóréban rekednek), ha elvész a technika labirintusában. Ha az anyag átmegy a muzsika vérkeringésébe, a művészet egyetemes lesz. Nem vált lelkiségében nemzet­közivé, amint a sznobok hirdetik, de hatásá­ban lett egyetemes. A faji anyag faji lélekká spiritualizálódott. IL A faji művészetek forrongó válsága kö­­­pette, melyben az anyag oly keményen ellent­­áll a modellálásnak és amelyben, annyi új és új népmelodika hasztalanul ostromolja .

Next