Budapesti Hírlap, 1929. május (49. évfolyam, 98–120. szám)

1929-05-01 / 98. szám

Ára: 16 fillér Budapest, 1929. XLIX. évfolyam, 98. szám. Szerda, május 1. Megjelenik hétfő kivételével mindennap Előfizetési árak: Egy hónapra 4 pengő, negyedévre 10 pengő 80 fillér. Ausztriában egy példány ára hétköznap 30 Groschen, vasárnapon 40 Groschen. Egyes szám ára 16 fillér, ünnepnapon 24 fülét, vasárnapon 30 fillér. Külföldre az előfizetés kétszerese. Hirdetéseket Budapesten felvesz minden hirdetőiroda. Szerkesztőség: Vili. kérőjét, József-körút 5. szám. Főszerkesztő: Igazgatóság és kiadóhivatal, VHL, József-körút 5. szám. Csajthay Ferenc* TeMon**ám®k, J. 444-04, J. 44­1— 05, J. 444-06, J. 444 07, J. 444­­08, J. 441—09. Leveleim: Budapest 4, PostaHók 55. ■■■■■■■«■■«■■■■■■■■■HaaDaiBMUUBHBBaHBBUSmSHSmBSIBUi awaga^Eatawa^ffiimwiriMMBannagmBnariirTmimg, Május elseje Ez a nap valamikor a polgárok tavaszi ünnepe volt. A polgárság kivonult az er­dők, mezők és rétek tavaszi színekben pom­pázó világába, hogy néhány pillanatra elfe­lejtse a városi kőházak között lefolyó élet ridegségét, a lezajlott tél fagyos emlékeit, a mindennapi élet baját, baját és gond­ját. A tavaszt ünnepeltük, örülve a rü­gyeknek, amelyekből az élet és a napfé­nyen élő gyümölcs fakad. A polgárság ünnepe volt ez a nap. A szó azonban mást jelentett akkor, mint ma, amidőn az újkori politikai élet más értelmet öntött ércbe ezzel a szóval. Ak­kor még mindenki polgára volt államá­nak, vagy városának, mesterségére és fog­lalkozására való tekintet nélkül. Az ünnep is közös volt. A mester együtt ünnepelt legényével, a vagyonos a vagyontalannal. A tavaszi ünnep hajnalán, a, csillogó nap­fény melegében szeretettel tekintett egy­másra és üdvözölte egymást ember és em­ber. Régi emlékek regényes világába gyilkos pörölycsapással csap bele a mai élet. A régi május elseje nincs többé. Van he­lyette másik. Ez a másik nem a polgárok ünnepe. A munkások ünnepének nevezi magát. Csak­hogy a munkások sorából száműzve van­nak sokan, akik pedig szintén dolgoznak és szintén munkájuk után élnek. A korán reggel irodájába járó hivatalnok, a tele­pén reggeltől estig robotoló gyáros, a gazda, aki reggeli négy órakor kel, hogy a hajnal pirkadásával kezdje el fárasztó munkáját és a kézműves, aki ugyanúgy szerszámmal a kezében termeli az élet­­szükségleteket kielégítő árut, mint maga a munkás, hívatlan vendég a tavasz új ünnepén. Ez a május elseje nem a tavaszt ünneplő egész társadalomnak a boldog­ság jókedvével bearanyozott ünnepnapja többé. Egyesek ki akarják sajátítani, de várjon arra-e, hogy a tavaszt ünnepeljék? A tavasz az új élet pirkadását jelenti. A tavasz jelképezi a jövőt, a fejlődést, az élet alkotó és teremtő erejét. Az új májusi ünnep rendezői hirdethetik magukról, hogy a jövőt, a teremtést, a fejlődést kép­viselik. Valójában azonban, amit hirdet­nek, nem a jövendő, nem a fejlődés, nem az újjászületés, hanem a hervadás és a pusztulás. Aki kételkednék benne, emlé­kezzék a tíz év előtti magyar május else­jére, amikor vörös díszben temetni akar­ták a nemzet jövendőjét. Gondoljon arra az Oroszországra, ahol május elsejének kisajátítói tavaszt akartak csinálni, de hervadást okoztak eszméik megvalósításá­val. Ezek az eszmék nem valók május el­sejére. Ezeket az eszméket ősszel kellene ünnepelni, hervadáskor, pusztuláskor, va­lamikor halottak napja körül, mert a tár­sadalmi életnek nem megújhodását, de összeomlását jelentik. Nem tavasz ünnepe az új május azért sem­, mert a tavasz fogalmát az emberi lé­lek, amióta csak a költői gondolatok ma­gasságáig fel tudott emelkedni, mindig nemes érzelmekkel, a lélek tiszta indula­taival, a széppel és a jóval azonosította. Az a régi május elseji ünnep is nemcsak a tavasznak, hanem egyszersmind az em­berek egymás iránt való szeretetének, ba­rátságának, vonzódásának is szólt.­Az új május azonban nem a szeretetnek, hanem a gyűlöletnek ünnepe. Egyforma sorsot nem adhat különböző embereknek az élet. Ezért olyan könnyű irigységet csiholni az egyszerűbb emberek szívében és az így izzóvá tett szikrából kilobbantani a fog­vicsorító gyűlölet lángját. A piros május ezt a gyűlöletet hordja szerte-széjjel, an­nak oltáránál áldoz és abból akar terem­teni faragott bálványt. A gyűlöletnek ezen az ünnepén a rendfenntartó hata­lom marcona seregei őrzik az utca rend­jét. Ijedtebb szívű polgárok talán ki sem mernek vonulni lakásuk rej­tekéből. A hangos zeneszó, mely azelőtt vigadozva járta végig az utcát és a ligeteket, szeré­nyen búvik el egy-egy rejtettebb zugba. Május piros elseje nem üdvözölni akarja a tavaszt, hanem beleharsogni a romboló gyűlölet haragos szavát. Odakint a Normafa környékén éppen úgy halvány zöldbe öltözött a sarjadó fű, mint azelőtt. A krokuszok kíváncsian dugják ki lilaszínű fejüket a moha körül és a most kinyílt anemonák szégyenlősen hajlongnak a futó szélben, amely ifjúi boldogságban hordozza a sárgán elterülő kankalin tavaszi illatát.­ De a Normafa már nem áll. Leesett törzsének koronája és csak a helyét jelzi egy korhadásnak indult csonk. Az ember lelkének tavaszi felbuzdulása is végig fut a májusi napsu­gárra felujjongó ember lelkén. Ebbe a virágpompás hangulatba állítja bele a korhadás lehangoló fáját a gyűlölet po­litikája. De ahogy a Normafa közötti hegyhát termékeny talajából szakadatla­nul fakad tovább az új élet és nőnek zöl­­delő erőben ég felé új Normafák, ugyan­úgy tenyészik tovább a magyar televény­­ben a kipusztíthatatlan erős élet, az ég felé törő jövendő és elborítja árnyékával a korhadás akaratát. A proletárdiktatúra májusának tizedik évfordulóján jelentse a május hangulata az új magyar tavaszt. Az összetartás és a testvéri szeretet legyen az a napsugár, amely a nemzet életének tavaszában szebb jövőt és boldogabb nyarat készít elő, ahol kevesebb a gyűlölet, több az egymásban való bizakodás és újra születik a régi ün­nepek emelkedett, nemes hangulata. t­­­é Cigányzene — paraszt­­zene — hivatalos zene Irta HARASZTI EMIL I. PÁRIZS A magyar zenei művelődés legsajátosabb, egyben legmegoldatlanabb problémája a ci­gány­ muzsika. Falu és város, arisztokrata és szocialista, úr és paraszt, intelligens és ta­nulatlan, keresztény és zsidó (ma már külön­­típus a zsidó-cigány), szóval az egész ma­gyar társadalom, egy százalék — a tanult zenekedvelők, bár ezek között is akad hívük — kivételével egyesül és összeforr a cigány­ság kultuszában. A külföld is, főképp Liszt Ferenc szerencsétlen könyve óta a cigány­zenét azonosítja a magyar muzsikával. A ci­gányok népszerűsége tehát úgy idehaza, mint kint egyre fokozódott és növekedett. Évszá­zadokon át a magyar dal a cigánymuzsika gyűjtőmedencéjébe folyt bele és a cigány vonója őrizte meg számunkra a magyar törté­nelem legfényesebb lapjainak minden búját, keservét és örömét. Rákóczitól Kossuthig ott találjuk mindenütt a cigányt, aki együtt bú­song és együtt vigad a magyarral. A magyar zene hőskorának triásza, Bihari, Csermák, és lelki habitusában Lavotta, a nemes úr is, cigány volt. A század derekán Reményi Edét ellenségei zsidó cigánynak tartották, sőt né­hány évtized előtt, a Brahmson nevelődtek — pedig a német mester szintén szerette a ci­gányzenét — elfintorították orrukat Hubay Csárda jeleneteire, mert cigánymuzsika ... A magyar műzene, mely a mai napig nem találta meg az utat a magyar közönség szé­les rétegeihez, a század második felében mindinkább elkanyarodott a cigányoktól, sőt élesen szembehelyezkedett velük. Kétféle ok­­ játszott szerepet az elkülönülésben. A cigány­muzsika dekadenciába jutott, eltért nemzeti alapjáról s kezdett kacérkodni a nyugati ze­nével, leginkább a keringővel. De a legfőbb ok az idegen, elsősorban német klavirmajsz­­terek és kappelinajszterek beözönlése magyar földre. Ezek jórésze lenézte és megvetette a cigány naturalizmusát és a maga semleges, se hideg, se meleg, idegen stílusát akarta rá­kényszeríteni a magyar zenészekre, a magyar közönségre, amely csak annál dacosabban menekült a cigánymuzsikához. Úgy érezte, hogy a cigány hegedűjében a magyar lélek lázadozik és az idegen zenei elnyomás ellen kötelessége a nemzeti ellenállás. Tanúi vagyunk tehát egy magában álló, pá­ratlanul torz jelenségnek, melyhez hasonlót egyetlen nemzet művelődés­történetében sem találunk: a nemzet osztatlanul és egységesen a cigányok mellé sorakozott, mert hite szerint fajának kollektív lelke szól muzsikájukban, a külföld is behódolt, mert soha népzene még nem ejtette annyira hatalmába, ugyanekkor azonban a tanult magyar zenészek megtagad­ják — Erkel Ferenc sohasem tette, sőt fel­használta stílusukat — és halált kiáltanak reá. Így növekedett egymás mellett a magyar miszene idegen oltásoktól senyvedő, csenevész palántája,, amelyre csak a hivatalos nap su­gara sütött, míg a cigány muzsika hatalmas fává terebélyesedett a magyar társadalom szeretetének melegében. Liszt Ferenc hírhedt könyve nemcsak a ma­gyaroknak ártott, de a cigányoknak is. Ide­genkedést, ellenérzést keltett itthon irántuk, de csak tanult zenészeink körében. Végre is Magyarországon a muzsikának múltja van a cigányok nélkül is, akik csak az utolsó három évszázadban jutottak döntő szerephez. A ci­gány közvetítő, megőrző előadó, inkább repro­dukáló, mint alkotó művészként élt a köztu­datban. Érthető tehát az a vita, mely a hat­vanas évek folyamán Liszt könyve körül ke­letkezettemért írója a magyar muzsika terem­tő géniuszát odaajándékozta a cigányoknak. Brassai bácsitól Bartalus Istvánig, majd min­den tanult zenészünk tiltakozott Liszt Ferenc könnyelmű és hamis elmélete ellen. Ez a ci­gány apoteozis alapjában nem volt e­ egyéb, mint tetszetős kihangzása a restauráció idejé­ben uralkodó cigányromantikának, amely Lenautól Georges Sandig annyi kiváló egyé­niségre hatássa­l volt. Liszt írása elhatározó befolyással volt ta­nult zenészek cigányellenes állásfoglalására, akik most már nemzeti büszkeség ügyét lát­ták a cigány­kérdésben. Vádiratot szerkesz­tettek a cigányok ellen, fejükre olvasva, hogy kiforgatták a magyar muzsikát eredeti lényegé­ből és meghamisították lelkét. Persze konkrét bizonyítékokat, kivált az utóbbi állításra, még nem tudtak előteremteni. A cigány-ügynek örvendetes következménye volt a magyar zene régi emlékének felkutatása és búvárlása, be­mutatásuk zenetörténeti hangversenyeken, ami elsősorban Mátrai Gábornak, a magyar zene­történetírás nagyérdemű és a messzejövőbe tekintő szemhatárú megalapítójának és Huber Károly Nemzeti Színházbeli karmesternek a dicsősége. A Zeneakadémia megalapítása, amíg Erkel és Ábrányi, ez a lelkes ábrándozó aktíve részt­vettek az intézet életében, eleinte nem vont mélyebb árkot a cigányozó magyar társada­lom és a hivatalos zenekultúra közé, de ké­sőbb a német szellem, melyet annyiszor osto­rozott e hasábokon Rákosi Jenő, mindinkább elhatalmasodott zenekultúránkon. A magyar­­országi produktív művészet kettős tagozódást mutatott: német szimfonikusok, olasz operis­­ták és a magyar műzene harcosai. A magyar zenei élet is megoszlott: tanult zenekedve­lőkre (k­ülföldieskedőkre és a honi muzsika rajongóira) és a nagy tömegre, zenei iskolá­zás híján, mely művészi ideálját kizáróan a cigányzenében látta. A cigánymuzsika lehanyatlását szokták em­legetni manapság. Általánosítani nehéz és nem is szabad,­­ kivált amíg olyan mély, igaz és nagy művészek játszottak, mint a minap el­hunyt Magyaré Imre. A cigányok technikája nem tart mindig és mindenben lépést a kor­ral, sok a tehetségtelen prímás, akinek modo­rossága sablonná merevedett. A jazz viharzó áradata, melyet nálunk előkelő helyről hang­­értelmetlenségnek neveztek, őket is erősen pró­bára tette, nem akarták a jazzból felszívni az életadó anyagot, ami az egész európai műzene vérkeringésébe átment, mint Stravinszkytól Bartókig láthatjuk. A magyar jazzt árulásnak tekintették, akár csak a szakszofon használa­tát a cigányzenekarban. Így megtörtént az a fura eset, hogy magyar jazzt az amerikai Whi­­temann csinált­a Brahms magyar táncaiból! A jazz egyike a zenetörténet leghatalmasabb ritmusforradalmainak, de miután hozzásegí­tette a műzenét a ritmikus megújhodáshoz, ki­szabadítva a dallamot a szinkópa segítségével az ütemvonalak börtönéből, el fog vonulni, hogy új irányoknak és divatoknak adjon he­lyet. A cigánykultusz, ha talán nem is a fő­városban, de országszerte ma erősebb, mint bármikor. A cigány deformálta, keményebben szólva, elrontotta a magyar muzsikát. Ez ellene, a leg­főbb vád. Valóban a cigány játéka egybevetve történeti kútfőinkkel, már amennyire primitív paleográfiájuk lehetségessé teszi a hiteles rit­mus rekonstrukciót és dallam megfejtést, nagy eltéréseket mutat, éppúgy, összehasonlítva a Folklore-kutatások eredményével. Az a stílus azonban, mely a cigányzenében megszólal, ata­­visztikus, nemzedékről nemzedékre száll a lelki Miről beszélnek Angliában a választások küszöbén? LONDON, április vége. Tagadhatatlan érdemes néha-néha néhány hétre hátat fordítani Angliának, hogy azután visszatérve a kontinensről, frissen érezzük a szigetország különös atmoszféráját. Igazán csak ilyenkor venni észre, hogy Angliában egészen más dolgok érdeklik a közvéleményt s hogy azok a kérdések, amelyek egyebütt az egész nyilvánosságot foglalkoztatják, egészen más hatást tesznek Angliában, mint bárhol másutt Európában. A francia szekatúrák Londonban ez idő szerint a választások és a „season“ előtt igen élénk a hangulat és a tömeg frissen, elevenen érdeklődik minden politikai, sőt a politikától távolálló esemény iránt is. De mégis, miről beszélnek ez idő szerint legtöbbet Londonban? Talán a kö­zelgő választásokról? Szó sincs róla. A vá­lasztások, Churchill költségvetése s a vele­járó problémák pillanatnyilag a politikai élet középpontjában állanak, de mégsem ez a fő és kizárólagos beszédtéma. Az emberek legtöb­bet Franciaországról és a himlőről beszélnek. A francia hatóságok tudvalevőleg kimondot­ták, hogy az Angildból érkező utasok kötele­sek oltási bizonyítványukat felmutatni. Ez a rendelkezés egész Angliában nagy izgalmat keltett, még azok között is, akiknek egyálta­lában nincs szándékuk Franciaországba utazni. Az a puszta gondolat, hogy akadhat hatalom, amely egy britt alattvaló mozgási szabadságát megakadályozza kint a nagyvi­lágban — már pedig a legtöbb angol Fran­­ciaországon át veszi útját, — nem megy bele

Next