Budapesti Hírlap, 1929. október(49. évfolyam, 222–248. szám)
1929-10-01 / 222. szám
Budapest, 1929 Megjelenik hétfő kivételivel mindennap Egy hónapra 4 pengő, negyedévre 10 pengő 80 fill. Külföldre az előfizetés kétszerese. Ára 16 fillér Kedd október XLIX. évfolyam, 222. szám Főszerkesztő: Szerkesztőség és kiadóhivatal. Előfizetési árak: Szépirodalmi főmunkatárs: VIIL kerület, József körút 5. szám Herczegi Ferenc Csajthay Ferenc Telefonszámi 1. 444—04-től 444- 09-ig Levélcími Budapest 4, Postafiók 55 A magyar jövő útja Két nyilatkozat fénye lobban föl egyszerre azon az úton, amelyen a magyar politikának, a magyar életnek járnia kell, ha nem akar szakadékba, vagy ingertárnyba kerülni. E nyilatkozatokat olvasva, azoknak tömör és egyszerű megállapításait, napfényes igazságait, azt kellene gondolni, hogy misem könnyebb, mint követni ennek az útnak nyílegyenes vonalát és menni rajta, míg célt nem érünk. Fájdalom, nem így van. Az út hosszú, fárasztó és össze kell szednünk minden erőnket, hogy a végére érjünk. Ám az út mellől megvesztegető szépek, csábító illúziók intenek felénk, melyek hol a bűvös csizmát ígérik nekünk, mely mindenféle csodaív segítségével percek alatt és fáradság nélkül elvisz oda, ahová egyébként talán csak évek fáradalmával juthatnánk, hol pedig arra biztatnak, hogy adjuk fel törekvéseinket, harcainkat, jövőnket, adjuk meg magunkat és feküdjünk le a földre az útmentén. Mily nehéz célt mutatni és kitartásra buzdítani a hosszú úton! Mily könnyű visszaélni a nemzet küzdelmeivel, keserűségével és fáradalmaival és arra csábítani, hogy egész apai örökségét, függetlenségét, jövőjét, aspirációit — adja el egy tál lencséért. A két nyilatkozat fáklyája a kormányzó és a miniszterelnök kezében gyulladt föl egyszerre és akkor, mikor ezeknek a hangoknak a zengése minden eddiginél erősebbé, a fantomok tánca eltökéltebbé vált. A kormányzó Makón nyilatkozott a hősök emlékének felavatásánál, a miniszterelnök két estilapban. Mindkét megnyilatkozás fénye élles és átírható és mindkettőnek a hangjában benne rezeg, mindkettőt áthatja a felelősség, amelyet országuk sorsáért vállalniuk és hordaniuk kell. Ennek a felelősségnek a tudata parancsolja, hogy az országot kalandos kísérletektől, kockázatos eltévelyedésektől óvják, intsék és védjék, és megtartsák fejlődésének és küzdelmeinek azon a történelmi útvonalán, amelyen eddig is meghaladta múltjának legnagyobb katasztrófáit. A kormányzó rámutat arra, hogy a megsemmisülés örvényéből is csak azáltal tudtunk megmenekülni, hogy a nemzet többsége és legjobb erői egyesültek és egy nagy országgyűlési pártban megjelenve, évekre biztosítani tudták a kormányzás állandóságát, a fejlődés nyugalmát és biztosságát. Ezt feladni, ezt az összefogást kockáztatni beláthatatlan végű kísérletekért, ellökni magunk alól a talajt, melyet oly verejtékes munkával és áldozattal sikerült egy tűzhányó lávarétegén megszilárdítani, — olyan vállalkozás volna, mely lelketlenül és felelőtlenül egy nemzet jövőjével játszana. Feltűnő része a kormányzói beszédnek az, mely szervesen illeszkedve az előzőkhöz, az angol munkáspárt kormányrajutásának kérdését érinti és mintegy konzekvenciáit vonja lea magunk viszonyaira. Az államfő fölötte áll mindnyájunknak, pártoknak, osztályoknak, rétegeknek. Minden osztálynak, pártnak és rétegnek, ha csak rendelkezik ennek alkotmányos feltételeivel, nyitva az útja, hogy az ország kormányzásában részt vegyen, azzal az egyetlen hozzáadással, hogy legyen vagy váljék eggyé a nemzet testével, lelkével és attól ne válassza külön magát olyan elvek, dogmák vagy érdekek kedvéért, amelyek talán semmiképpen, de a nemzeti kereteken kívül egészen bizonyosan nem valósíthatók meg. Nem áll, hogy itt bárki is elzárkóznék az európai evolúció tényei és tanulságai elől, de elzárkózunk mindannyian olyan törekvések érvényesülése elől, amelyek máshol sem érvényesülnek és amelyek a nemzet egész érzületét, célkitűzését és múltjának eleven hagyományait találják szemközt magukkal. Mennél inkább jóhiszemű valamely irányzat és mennél inkább hisz a maga életerejében, annál inkább kell hogy a kormányzó útmutatását megfogadja. Bethlen István gróf két nyilatkozata, melyek egymást kiegészítve jelentek meg, roppant széles területet ölelnek föl és szinte valamennyi kérdésre válaszolnak, ami az utóbbi időben fölmerült. Foglalkozik gazdasági bajainkkal, amelyeknek túlnyomó része egy világkrízis hatásaként jelentkezik. A kormány, kötelessége szerint, megragad minden eszközt, ami egyes pontokon hatásosnak bizonyul, generális segítséget azonban csak egy nagy külföldi kölcsöntől várhatunk, amely lehetővé tenné, hogy a kormány átfogó gazdasági és beruházási programmját megvalósítsa. Ezt a kölcsönt azonban nem kaphatjuk meg előbb, csak ha a jóvátétel kérdés lekerül a napirendről és ezért kell fokozottabb figyelemmel kísérnünk a párizsi tárgyalásokat. Nem mulasztotta el a miniszterelnök hangsúlyozni e tárgyalásokkal kapcsolatban, hogy újabb terheket Magyarország semmi körülmények közt nem vállalhat. A miniszterelnök előadásának ez a része olyan tükör, mely az ország képéből nemcsak azt adja vissza, ami rajta szép s biztató, visszatükrözi bajainkat, egész gazdasági válságunkat is. De minél lelkiismeretesebb ez a kép, minél inkább sürgeti a cselekvést, az ország minden erejének megfeszítését, annál torzabbnak és frivolabbnak látszik minden olyan törekvés, mely éppen most akarja olyan kérdések üszkét közénk dobni, amelyek felgyújthatják az országot, de ezeknek a bajoknak a megoldását egy hajszállal sem viszik előbbre. Bethlen Istvánnak tiszta és ellenőrizhetően pozitív programmja volt, amikor a kormányt átvette. Ennek a programmnak eddig esedékes részét hiánytalanul megvalósította. Az ő számvetéseinek, az ő célkitűzéseinek, az ő hitének és politikájának ilyen garanciájával nemcsak megnyugtatóan, de buzdítóan és serkentően hat, amikor azt mondja, hogy nincs okunk csüggedésre, mert külpolitikai helyzetünk javult, a revíziós törekvéseink megvalósíthatók és ennek eszközei: a céltudatos külpolitika, a belső rend, a nemzeti egység és helyes belső politika. Az ő eddigi eredményeinek a garanciája áll mögötte, amikor arra szólít föl, hogy kerüljünk minden olyan lépést, amely a politikai, pénzügyi és gazdasági konszolidációt veszélyezteti és ami belső harcokat idézhet föl. Újból megerősíti, hogy a revízió kérdését fölvetni ma egyenlő volna nemcsak a visszautasítással, hanem azzal is, hogy elveszítsük mindazt, amit eddig elértünk és Bethlen István, akinek az energiája, munkája fekszik az eddigi eredményben, — tudásán és rátermettségén kívül, — inkább otthagyja helyét, semhogy magára engedjen kényszeríteni olyan politikát, mely az eddig járt és tovább is járható útról letérítené a nemzetet. Az ő nyilatkozatából is kicsendül teljes megértése az idők változásának, a fejlődés követelményeinek, eszméknek és irányzatoknak, de nála azokkal kötelességszerűen szemközt áll a hazafi gondja és államférfi felelőssége, mely kiterjed a módszer és a megvalósítás idejének a megválasztására is. Kormányelnök nem lehet eszmék lovagja, semmi eszme nem jó és nem rossz, csak az országgal, a nemzettel való vonatkozásában. Bethlen a nemzeti erők összefogására, az önbizalom erősítésére int, harcok, belső ellentétek elkerülésére. A nemzet, nehéz helyzetében, neki fog hinni, végzetes ösztönzést talál erre közelmúltjában, amikor ugyancsak sorsdöntő időkben bontották meg sorait és ugyanezek a lidérctáncok csalták szakadékba. ____________________________ lV* És Vidéke írta NADÁNYI ZOLTÁN Ó, de édesek voltak ők ketten, az én szerkesztő társaim, annál a kis helyi lapnál. Nyolc, kilenc évvel ezelőtt, az őszibarackfáiról híres dunántúli városkában. Rém édesek voltak. Aranyosak, bűbájosak. Ahogy mi hármasban szerkesztgettünk, a kisvárosi szerkesztőségben. Finom volt, csudajó volt, sose felejtem el. Hogy is kerültem közéjük? Egyik se volt újságíró, mindegyiknek megvolt a maga rendes, tisztes polgári foglalkozása. Engem éppen az vonzott, mikor a városkába kerültem, hogy ezt a lapot nem újságírók csinálják, hanem laikusok. Dolgoztam már igen sok pesti lapnál, vidéki lapnál, de ilyet még nem próbáltam. Gusztusom támadt, beálltam közéjük. Volt ebben valami enyhe perverzitás. Persze kis idő múlva meg is bántam, hogy kalandokba bocsátkoztam, de azért haragudni sose tudtam erre a kis borzas újságra. Ma is szeretettel gondolok rá, nyolc, kilenc év távolából. Az újságírók, pestiek és vidékiek egyaránt, általában nagyon lenézik az ilyen újságot, amit nem újságírók csinálnak. Nincs igazuk. Szeretni kell ezt is, mert hozzátartozik a táj hangulatához. Mint például a karóra tűzött varjú a szántáson. Ha én a karóra tűzött varjút felviszem Pestre s az Oktogon egyik palotája előtt helyezem el, akkor persze, kirívó, sőt bántó jelenség lesz. Holott a szántáson jó benyomást keltett. Hangulatos volt, sikerült és hatásos. Hozzátartozott, mondom, a táj hangulatához karakteréhez. Éppen úgy járok, ha az Oktogon egyik palotájából elviszem magammal a metszett velencei tükröt s a karónvarjú helyére, a szántás közepére állítom. Az meg ott lesz kirívó és bántó jelenség. Tehát ne fintorgassuk az orrunkat, ha ilyen ujságocskát látunk, hanem szeressük őt a környezetével együtt, amelybe oly szerencsésen olvad bele. Én mindig szerettem, ma is szeretem, de egész komolyan. Pedig engem a végén kitessékeltek onnan, mert betettem a spalétát. Ez így nem érthető, de mindjárt világossá válik. Csak előbb egyet-mást el kell még mondanom. Az egyik felelős szerkesztő volt, a másik szerkesztő, én meg a munkatárs, írni csak én írtam, a felelős szerkesztő felelt érte, a szerkesztő pedig szerkesztette azt, amit én írtam. Azonkívül tisztán csak műsorok, kommünikék, meghirdetések láttak napvilágot a lapban, egyéb semmi. Egyszer egy héten jelent meg a hatoldalas újság, de azért a hét minden napján, délután öttől este nyolcig, szerkesztőségi munka folyt a szerkesztőségben. Mert az is volt, szerkesztőség. Erre büszkék voltunk. Megyek egyszer a szerkesztőségbe, a sötét estében csoportosulást látok a szerkesztőség előtt Három-négy jólöltözött fiatalember álldogál ott, a szerkesztőség ablakaiból kiárad rájuk a világosság. Nagyérdeklődéssel néznek befelé, kuncognak, nevetgélnek, valamin nagyon jól mulatnak. Hallom, mikor egyik mondja a másiknak: —■ Nézd, milyen jó pofa ez a Kovács! Te jó Isteni Benyitottam a szerkesztőségbe, üdvözöltem a szerkesztőket és mondtam nekik, hogy tegyük be a spalétát, mert belátnak és röhögnek. A szerkesztő (nem a felelős szerkesztő) hevesen tiltakozott — Csak maradjon nyitva. Hadd lássa mindenki, aki erre megy, hogy itt szerkesztőségi munka folyik. És hogy a szerkesztőség egységes. Ezután elmagyarázta nekem, hogy ez Miskolcon is így van. Ott se teszik be a spalétát, pedig ott is belátni az utcáról a szerkesztőségbe, ő egyszer ala járt és benézett, mindent látott. Persze én hátrányban voltam vele szemben, mert én sohasem láttam még szerkesztőséget kívülről, csak belülről. Nem úgy, mint ő, aki csak kívülről látott olyat. A felelős szerkesztő pedig, aki se kívülről, se belülről nem látott még szerkesztőséget, kénytelen volt ahhoz csatlakozni, aki kívülről látta, így aztán spaléta nyitva maradt. Leültem közéjük és kezdetét vette a szerkesztőségi munka. Ezt ne úgy tessék elképzelni, hogy mind a hárman nekifeküdtünk az írásnak, szó sincs róla. Ott aztán egy betűt le nem írt senki, egész este. Csupán megbeszélés folyt. Előbb a szerkesztő, aztán a felelős szerkesztő adta elő nagy részletességgel, hogy mi mindent nem lehet megírni. Vázolták a hátrányokat is, amelyek a lapra háramolnának, ha mégis megírnánk a dolgot. Zokon venné ez, zokon venné az, így meg úgy állna bosszút. Szóba került a szerencsétlen fűszeres is, akit levágtak a kötélről. Ezt se lehet megírni. Nincs ugyan rokonságban a helybeli hatalmasságokkal, de hát éppen azért ne bántsuk. Meg találnának érte szólni bennünket, hogy annyi mindent elhallgatunk, ezt meg megírjuk. Az ilyesmi ellenszenvessé tenné a lapot. Meg aztán az a súlyos egészségügyi kihágás, ami miatt el is ítélték a péket. Mindenféle szemetet találtak a készítményeiben. Azt se lehet megírni, mondta a felelős szerkesztő, merta dolog kényes, nagyon kényes. Utána szendén, szű*