Budapesti Hírlap, 1929. október(49. évfolyam, 222–248. szám)

1929-10-01 / 222. szám

Budapest, 1929 Megjelenik hétfő kivételivel mindennap Egy hónapra 4 pengő, negyedévre 10 pengő 80 fill. Külföldre az előfizetés kétszerese. Ára 16 fillér Kedd október­­ XLIX. évfolyam, 222. szám Főszerkesztő: Szerkesztőség és kiadóhivatal. Előfizetési árak: Szépirodalmi főmunkatárs: VIIL kerület, József­ körút 5. szám Herczegi Ferenc Csajthay Ferenc Telefonszámi 1. 444—04-től 444- 09-ig Levélcími Budapest 4, Postafiók 55 A magyar jövő útja Két nyilatkozat fénye lobban­­ föl egyszerre azon az úton, amelyen a magyar politikának, a ma­gyar életnek járnia kell, ha nem akar szakadékba, vagy ingertárnyba kerülni. E nyilatkozatokat olvasva, azoknak tömör és egyszerű megállapításait, napfé­nyes igazságait,­­ azt kellene gondolni, hogy mi­sem könnyebb, mint követni ennek az útnak nyíl­egyenes vonalát és menni rajta, míg célt nem érünk. Fájdalom, nem így van. Az út hosszú, fárasztó és össze kell szednünk minden erőnket, hogy a végére érjünk. Ám az út mellől megvesztegető szépek, csá­bító illúziók intenek felénk, melyek hol a bűvös csizmát ígérik nekünk, mely mindenféle csodaív segítségével percek alatt és fáradság nélkül elvisz oda, ahová egyébként talán csak évek fáradalmá­val juthatnánk, hol pedig arra biztatnak, hogy ad­juk fel törekvéseinket, harcainkat, jövőnket, adjuk meg magunkat és feküdjünk le a földre az útmen­tén. Mily nehéz célt mutatni és kitartásra buzdí­tani a hosszú úton! Mily könnyű visszaélni a nem­­z­et küzdelmeivel, keserűségével és fáradalmaival és arra csábítani, hogy egész apai örökségét, függet­lenségét, jövőjét, aspirációit — adja el egy tál len­cséért. A két nyilatkozat fáklyája a kormányzó és a miniszterelnök kezében gyulladt föl egyszerre és akkor, mikor ezeknek a hangoknak a zengése min­den eddiginél erősebbé, a fantomok tánca eltökél­­tebbé vált. A kormányzó Makón nyilatkozott a hő­sök emlékének felavatásánál, a miniszterelnök két estilapban. Mindkét megnyilatkozás fénye élles és átírható és mindkettőnek a hangjában benne rezeg, mindkettőt áthatja a­ felelősség, amelyet országuk sorsáért vállalniuk és hordaniuk kell. Ennek a fele­lősségnek a tudata parancsolja, hogy az országot kalandos kísérletektől, kockázatos eltévelyedésektől óvják, intsék és védjék, és megtartsák fejlődésének és küzdelmeinek azon a történelmi útvonalán, ame­lyen eddig is meghaladta múltjának legnagyobb katasztrófáit. A kormányzó rámutat arra, hogy a megsemmisülés örvényéből is csak azáltal tudtunk megmenekülni, hogy a nemzet többsége és legjobb erői egyesültek és egy nagy országgyűlési pártban megjelenve, évekre biztosítani tudták a kormány­zás állandóságát, a fejlődés nyugalmát és biztossá­gát. Ezt feladni, ezt az összefogást kockáztatni be­láthatatlan végű kísérletekért, ellökni magunk alól a talajt, melyet oly verejtékes munkával és áldozat­tal sikerült egy tűzhányó lávarétegén megszilárdí­tani, — olyan vállalkozás volna, mely lelketlenül és felelőtlenül egy nemzet jövőjével játszana. Feltűnő része a kormányzói beszédnek az, mely szervesen illeszkedve az előzőkhöz, az angol munkáspárt kormányrajutásának kérdését érinti és mintegy konzekvenciáit vonja le­­­a magunk viszo­nyaira. Az államfő fölötte áll mindnyájunknak, pártoknak, osztályoknak, rétegeknek. Minden osz­tálynak, pártnak és rétegnek, ha csak rendelkezik ennek alkotmányos feltételeivel, nyitva az útja, hogy az ország kormányzásában részt vegyen, azzal az egyetlen hozzáadással, hogy legyen vagy váljék eggyé a nemzet testével, lelkével és attól ne válassza külön magát olyan elvek, dogmák vagy érdekek kedvéért, amelyek talán semmiképpen, de a nem­zeti kereteken kívül egészen bizonyosan nem­ való­síthatók meg. Nem áll, hogy itt bárki is elzárkóz­nék az európai evolúció tényei és tanulságai elől, de elzárkózunk mindannyian olyan törekvések érvé­nyesülése elől, amelyek máshol sem érvényesülnek és amelyek a nemzet egész érzületét, célkitűzését és múltjának eleven hagyományait találják szem­közt magukkal. Mennél inkább jóhiszemű valamely irányzat és mennél inkább hisz a maga életerejé­ben, annál inkább kell hogy a kormányzó útmuta­tását megfogadja. Bethlen István gróf két nyilatkozata, melyek egymást kiegészítve jelentek meg, roppant széles te­rületet ölelnek föl és szinte valamennyi kérdésre válaszolnak, ami az utóbbi időben fölmerült. Foglal­kozik gazdasági bajainkkal, amelyeknek túlnyomó része egy világkrízis hatásaként jelentkezik. A kor­mány, kötelessége szerint, megragad minden eszközt, ami egyes pontokon hatásosnak bizonyul, generális segítséget azonban csak egy nagy külföldi kölcsön­­től várhatunk, amely lehetővé tenné, hogy a kor­mány átfogó gazdasági és beruházási programmját megvalósítsa. Ezt a köl­csönt azonban nem kaphatjuk meg előbb, csak ha a jóvátétel kérdés lekerül a na­pirendről és ezért kell fokozottabb figyelemmel kísérnünk a párizsi tárgyalásokat. Nem mulasztotta el a miniszterelnök hangsúlyozni e tárgyalásokkal kap­csolatban, hogy újabb terheket Magyarország semmi körülmények közt nem vállalhat. A miniszterelnök előadásának ez a része olyan tükör, mely az ország képéből nemcsak azt adja vissza, ami rajta szép s biztató, visszatükrözi bajainkat, egész gazdasági válságunkat is. De minél lelkiisme­retesebb ez a kép, minél inkább sürgeti a cselekvést, az ország minden erejének megfeszítését, annál tor­zabbnak és frivolabbnak látszik minden olyan tö­rekvés, mely éppen most akarja olyan kérdések üszkét közénk dobni, amelyek felgyújthatják az or­szágot, de ezeknek a bajoknak a megoldását egy hajszállal sem viszik előbbre. Bethlen Istvánnak tiszta és ellenőrizhetően pozitív programmja volt, amikor a kormányt átvette. Ennek a programmnak eddig esedékes részét hiánytalanul megvalósította. Az ő számvetéseinek, az ő célkitűzéseinek, az ő hité­nek és politikájának ilyen garanciájával nemcsak megnyugtatóan, de buzdítóan és serkentően hat, amikor azt mondja, hogy nincs okunk csüggedésre, mert külpolitikai helyzetünk javult, a revíziós törek­véseink megvalósíthatók és ennek eszközei: a cél­tudatos külpolitika, a belső rend, a nemzeti egység és helyes belső politika. Az ő eddigi eredményeinek a garanciája áll mögötte, amikor arra szólít föl, hogy kerüljünk minden olyan lépést, amely a politikai, pénzügyi és gazdasági konszolidációt veszélyezteti és ami belső harcokat idézhet föl. Újból megerősíti, hogy a revízió kérdését fölvetni ma egyenlő volna nem­csak a visszautasítással, hanem azzal is, hogy elveszítsük mindazt, amit eddig elértünk és Bethlen István, aki­nek az energiája, munkája fekszik az eddigi ered­ményben, — tudásán és rátermettségén kívül, — inkább otthagyja helyét, semhogy magára engedjen kényszeríteni olyan politikát, mely az eddig járt és to­vább is járható útról letérítené a nemzetet. Az ő nyilat­kozatából is kicsendül teljes megértése az idők változá­sának, a fejlődés követelményeinek, eszméknek és irányzatoknak, de nála azokkal kötelességszerűen szemközt áll a hazafi gondja és államférfi fele­lőssége, mely kiterjed a módszer és a megvalósítás idejének a megválasztására is. Kormányelnök nem lehet eszmék lovagja, semmi eszme nem jó és nem rossz, csak az országgal, a nemzettel való vonatko­zásában. Bethlen a nemzeti erők összefogására, az ön­bizalom erősítésére int, harcok, belső ellentétek el­kerülésére. A nemzet, nehéz helyzetében, neki fog hinni, végzetes ösztönzést talál erre közelmúltjában, amikor ugyancsak sorsdöntő időkben bontották meg sorait és ugyanezek a lidérctáncok csalták szaka­dékba. ____________________________ l­V* És Vidéke írta NADÁNYI ZOLTÁN Ó, de édesek voltak ők ketten, az én szerkesztő társaim, annál a kis helyi lapnál. Nyolc, kilenc év­vel ezelőtt, az őszibarackfáiról híres dunántúli vá­roskában. Rém édesek voltak. Aranyosak, bűbájo­sak. Ahogy mi hármasban szerkesztgettünk, a kisvá­rosi szerkesztőségben. Finom volt, csudajó volt, sose felejtem el. Hogy is kerültem közéjük? Egyik se volt újság­író, mindegyiknek megvolt a maga rendes, tisztes polgári foglalkozása. Engem éppen az vonzott, mi­kor a városkába kerültem, hogy ezt a lapot nem újságírók csinálják, hanem laikusok. Dolgoztam már igen sok pesti lapnál, vidéki lapnál, de ilyet még nem próbáltam. Gusztusom támadt, beálltam közé­jük. Volt ebben valami enyhe perverzitás. Persze kis idő múlva meg is bántam, hogy ka­landokba bocsátkoztam, de azért haragudni sose tudtam erre a kis borzas újságra. Ma is szeretettel gondolok rá, nyolc, kilenc év távolából. Az újság­írók, pestiek és vidékiek egyaránt, általában nagyon lenézik az ilyen újságot, amit nem újságírók csinál­nak. Nincs igazuk. Szeretni kell ezt is, mert hozzá­tartozik a táj hangulatához. Mint például a karóra tűzött varjú a szántáson. Ha én a karóra tűzött varjút felviszem Pestre s az Oktogon egyik palotája előtt helyezem el, akkor persze, kirívó, sőt bántó jelenség lesz. Holott a szán­táson jó benyomást keltett. Hangulatos volt, sikerült és hatásos. Hozzátartozott, mondom, a táj hangula­tához karakteréhez. Éppen úgy járok, ha az Okto­gon egyik palotájából elviszem magammal a met­szett velencei tükröt s a karónvarjú helyére, a szán­tás közepére állítom. Az meg ott lesz kirívó és bántó jelenség. Tehát ne fintorgassuk az orrunkat, ha ilyen ujságocskát látunk, hanem szeressük őt a környe­zetével együtt, amelybe oly szerencsésen olvad bele. Én mindig szerettem, ma is szeretem, de egész komolyan. Pedig engem a végén kitessékeltek on­nan, mert betettem a spalétát. Ez így nem érthető, de mindjárt világossá válik. Csak előbb egyet-mást el kell még mondanom. Az egyik felelős szerkesztő volt, a másik szer­kesztő, én meg a munkatárs, írni csak én írtam, a felelős szerkesztő felelt érte, a szerkesztő pedig szer­kesztette azt, amit én írtam. Azonkívül tisztán csak műsorok, kommünikék, meg­hirdetések láttak nap­világot a lapban, egyéb semmi. Egyszer egy héten jelent meg a hatoldalas újság, de azért a hét minden napján, délután öttől este nyolcig, szerkesztőségi munka folyt a szerkesztőségben. Mert az is volt, szer­kesztőség. Erre büszkék voltunk. Megyek egyszer a szerkesztőségbe, a sötét esté­ben csoportosulást látok a szerkesztőség előtt Há­rom-négy jólöltözött fiatalember álldogál ott, a szer­kesztőség ablakaiból kiárad rájuk a világosság. Nagy­­érdeklődéssel néznek befelé, kuncognak, nevetgélnek, valamin nagyon jól mulatnak. Hallom, mikor egyik mondja a másiknak: —■ Nézd, milyen jó pofa ez a Kovács! Te jó Isteni Benyitottam a szerkesztőségbe, üdvözöltem a szerkesztőket és mondtam nekik, hogy tegyük be a spalétát, mert belátnak és röhögnek. A szerkesztő (nem a felelős szerkesztő) hevesen tiltakozott — Csak maradjon nyitva. Hadd lássa mindenki, aki erre megy, hogy itt szerkesztőségi munka folyik. És hogy a szerkesztőség egységes. Ezután elmagyarázta nekem, hogy ez Miskolcon is így van. Ott se teszik be a spalétát, pedig ott is belátni az utcáról a szerkesztőségbe, ő egyszer ala járt és benézett, mindent látott. Persze én hátrányban voltam vele szemben, mert én sohasem láttam még szerkesztőséget kívülről, csak belülről. Nem úgy, mint ő, aki csak kívülről látott olyat. A felelős szerkesztő pedig, aki se kívülről, se belülről nem látott még szerkesztőséget, kénytelen volt ahhoz csatlakozni, aki kívülről látta, így aztán spaléta nyitva maradt. Leültem közéjük és kezdetét vette a szerkesztő­ségi munka. Ezt ne úgy tessék elképzelni, hogy mind a hárman nekifeküdtünk az írásnak, szó sincs róla. Ott aztán egy betűt le nem írt senki, egész este. Csu­pán megbeszélés folyt. Előbb a szerkesztő, aztán a felelős szerkesztő adta elő nagy részletességgel, hogy mi mindent nem lehet megírni. Vázolták a hátrányo­kat is, amelyek a lapra háramolnának, ha mégis megírnánk a dolgot. Zokon venné ez, zokon venné az, így meg úgy állna bosszút. Szóba került a szeren­­csétlen fűszeres is, akit levágtak a kötélről. Ezt se lehet megírni. Nincs ugyan rokonságban a helybeli hatalmasságokkal, de hát éppen azért ne bántsuk. Meg találnának érte szólni bennünket, hogy annyi mindent elhallgatunk, ezt meg megírjuk. Az ilyesmi ellenszenvessé tenné a lapot. Meg aztán az a súlyos egészségügyi kihágás, ami miatt el is ítélték a péket. Mindenféle szemetet találtak a készítményeiben. Azt se lehet megírni, mondta a felelős szerkesztő, mert­­a dolog kényes, nagyon kényes. Utána szendén, szű*

Next