Budapesti Hírlap, 1929. november (49. évfolyam, 249–273. szám)

1929-11-01 / 249. szám

tirvérnek a nyomain tudtuk nacionalista alapon res­taurálni Magyarországot és a jogfolytonossságot. A mártirvérből mindig újabb és újabb élet sarjadzik. És Tisza István véréből sarjadzott ki a magyar nacionaliz­mus feltámadása. És ha beszakad is az égbolt . Kétféle nagy ember van, mélyen tisztelt höl­gyeim és uraim! Az objektív nagyemberek egész élete külső dolgok létrehozásában merül ki, vasutakat, hida­kat építenek és közömbös, hogy mikor és hol születtek és közömbös, hogy hogyan haltak meg, mert fennmaradt az életük eredménye. A szubjektív nagy emberek a­zok ez erkölcs fanatikusai, rendesen etikus energiákat su­gároztak széjjel. Ebbe a csoportba tartozott Tisza Ist­ván is, aki sóvárgott ugyan az alkotómunka lehetősége iránt s tragikus, hogy csak hónapjai voltak erre és mű­ködésének külső nyoma kevesebb. De ittha­gyta hatal­mas egyéniségének emlékét és azt a nagyszerű tudatot, hogy milyen csodálatos ember vezethette életének leg­­kritikusabb szakában a nemzetet. Azzal, hogy ellenezte a világháborút, jogcímet hagyott nekünk a revízióra és itt hagyta nagyszerű példáját. Elment a golyóig. Azzal, hogy személyiségében heroikusan bukott el a történelmi Magyarország, megvetette erkölcsi alapját a na'ciotvc- ista restaurációnak. A nagyok kiválóságának bizonyítá­sára néha összetett bizonyítékok, komplikált okfejtések, kellenek, de a legnagyobbaknak, akiket egy dar­ab grá­nitból faragott ki a Gondviselés, nincs ilyen komplikált okfejtésekre szükségük. A rómaiak tudtak gondolatokat sűríteni. Horácius egyszerű képekre vezette vissza gon­dolatait és Tisza Istvánra elmondhatjuk, azait Horácius mondott az igazi férfiról: „Di fractus illabatur orbis, Impavidum ferient ruinae.“ „És ha beszakad is az égbolt, rettenthetetlenuül érnek a romok.“ — Ma tizenegy esztendeje, hogy nem rettent meg gróf Tisza István, hanem meghalt mint hős és mártír. Legyen közöttünk áldott és szent az emlékezete. Percekig felállva ünnepelték Klebelsberg Kunó grófot hatalmas beszéde befejezése után s Beöthy László köszönő szavai zárták be az emlékünnepélyt. Beöthy László és Balog Jenő koszor­ú­­zák meg Tisza sírját a geszti kriptában Tisza István geszti sírjához minden esztendő­ben elzarándokoltak hívei, hogy kegyeletes meg­emlékezéssel hódoljanak a nemzet nagy halottjának. Az elmúlt évben, a tizedik zarándoklása volt a Tisza-kultusz híveinek s ekkor elhatározták, hogy a következő években nem rendeznek zarándoklatot, hanem más módon fognak áldozni Tisza István emlékének. Az idén Beöthy László v. b. t. t., a felső­ház alelnöke és Balogh Jenő v. b. t. t., az Akadémia főtitkára utaznak le Gesztre, hogy a Tisza István Emlékbizottság és a Tisza István Társaskör koszo­rúját elhelyezték a sírra. á­ gos­lír vagyok. A nagyságos úr a konyhában van, a sparhert mellett ül. Erről is színes falikép készül­hetne, csak persze így, ahogy van, nem volna ér­telme. Nincs benne romantika. Volna értelme, ha a szoba falán függne, de a konyha falán nem volna értelme. A konyha falán akkor festene jól, ha a konyhatündér is itt volna a nagyságos úr közelében. „Kora este mily szerencse szakadt rám: nagyságos úr látogatja a konyhám.“ Itt ülök a széken, nézelődöm. Az üveges szek­rényben csillogva csoportosulnak a csészék, tányé­rok. A csészék sorjában egymás mellett, a tányérok egymáson. Tiszták és nyugalmasak most, egyelőre nincs velük baj. De nem sokáig tart ez a békés álla­pot, a csészék és a tányérok furcsa kis bestiák. Na­ponta többször kitörnek a zárkájukból, ugrándoz­nak, csörömpölnek és csúnyán összepiszkolják­ ma­gukat. Utána meleg vízben kell őket megmosdatni, mindegyiket külön. És megtörülgetni. De még akkor is fickándoznak, rakoncátlankodnak, ki akarnak ugrani az ápolójuk kezéből, a konyha kövére. Ott aztán összetörik magukat és van nagy patába a ház­ban. Nagy dolog az, ha épségben és hiánytalanul és egész tisztán visszakerülnek a zárkájukba. De pár óra múlva megint kitörnek, elölről kezdődik a cir­kusz. Nehéz, nehéz, nagyon nehéz. Itt ülök a széken, én vagyok ő. Tilos dolgot mű­velek, pihenek. Nézem a faliképeket, a kéménysep­rőt, a szerelmes, ifjúí párt, a holdsugarat. Ha a nagy­sága meg a nagyságos úr látná, ahogy én itt lazsá­lok. A krumpli még hámozatlanul hever az asztalon, a nagy kék edényben, a sparhett még hideg, uzsonna megint nem volt, háromnegyed hat. Boldogok ők, rájuk tűz a holdsugár. Hirtelen nagyot lök rajtam a szék, rémületes érzésem van. Csengetnek. Szaladok a folyosóra, az ajtóhoz, a nagysága jött meg. Azaz hogy a feleségem. Kérdi tőlem, hogy uzsonnáztam-e. —­ Uzsonnáztam. Az Emlékbizottság és a Társaskör vezetőjén kívül Tisza István szűkebb hazája, Bihar megye küldöttsége jelenik meg a geszti kriptánál és áldoz a nagy halott emlékének, Sopron vármegye pedig,­ amely mindig azok között a törvényhatóságok kö­zött szerepelt, amelyek különös kegyelettel tekin­tenek vissza a nemzet mártírjának életére és műkö­désére, maradandó emléket kíván állítani, amely az idők végtelenségéig hirdesse Sopron vármegyének Tisza István eszméihez való ragaszkodását. Művészi kivitelű márványtáblát készíttetett Sopron vár­megye, rajta örökzöld bronzkoszorú és ezt a koszorút és a márványtáblát a mostani évfordulón fogják beilleszteni a geszti kripta falába. Tisza emlékezete a rádióban Tisza István emlékének halála évfordulóján két előadással adózott a magyar rádió. Este nyolc óra­­kor Kozma Andor „Emlékezés Tisza István grófra“ című előadásában méltatta nemzeti halottunkat. Ugyanekkor T. Mátray Erzsi, a Nemzeti Színház tagja Tisza-verseket szavalt. Tíz órakor az ismeret­­terjesztő előadások sorozatában „Graf Tisza“ cím­mel Ottlik László dr. egyetemi magántanár tartott előadást. Eredetileg a külföldön tartózkodó Ottlik György dr.-nak kellett volna az előadást megtar­tania s így távollétében fivére emlékezett meg érde­kes felolvasásban a magyar közélet legnagyobb alakjáról. Cseh-Szlovákia és a békeszerződések revíziója A Budapesti Hírlap csütörtök reggeli számában közölte azt a cseh félhivatalos jelentést, amely a jóvátétel kérdéséről szólt. A lapzártakor érkezett táv­irathoz csak azt a megjegyzést tudtuk fűzni, hogy rá való válaszunkat csak másnap írhatjuk meg. A tényállás ugyanis a következő: A prágai kormány álláspontját ez úton szö­gezte le a cseh­szlovák delegáció, vagyis ugyanazt tette meg most ezen az úton, amit a magyar kor­mány annak idején megtett alkotmányosabb módon, a külügyi bizottság előtt, ahol ismertette a magyar kormánynak állásfoglalását A félhivatalos nyilatko­zatnak elsősorban következő passzusát kell némi figyelemre méltatni. Ami a cseh­szlovák ügyet illeti, Cseh-Szlovákia nem mondhat le a békeszerződésből jog szerint fakadó jóvátételt igényeiről sem Németországgal, sem Ausztriával, sem Magyarországgal, sem pedig Bulgáriával szemben, ha az állami javak és az úgynevezett felszabadítási illeték címén rárótt kö­telezettségeket nem rendezik megfelelő módon és ha nem rendezik véglegesen azokat a követelése­ket, amelyeket németek, magyarok és osztrákok vegyes döntőbíróságok útján a cseh-szlovák állam­mal szemben támasztottak. Ez rendkívül különös megállapítás, mert hiszen Cseh-Szlovákiának nincs jóvátételi igénye sem Né­metországal, sem Ausztriával, sem Magyarországgal, sem Bulgáriával szemben. Emlékezetes ugyanis, hogy Cseh-Szlovákia 1919-ben kétségbeesett erőfeszí­téseket tett a békekonferencián azért, hogy ott visz­­szamenően hadviselő félnek ismerjék el, tette pedig ezt azzal a céllal, hogy a jóvátételi követelésekből részt kaphasson. Az is köztudott, hogy ezzel szem­ben a békekonferencia csupán 1918 október 28-ától fogva ismerte el Cseh-Szlovákiát hadviselő félnek. Cseh-Szlovákia erre a néhány napra többszáz­ezer aranyfranknyi jóvátételi követelést jelentett be, ami egész igényét olyan nevetségessé tette, hogy azzal egyszerűen elutasították. Ami pedig a prágai nyilatkozatnak azt a részét illeti, hogy a felszabadí­tási illetékeket Csehország megfizeti-e vagy nem, ez nem a mi dolgunk, hanem azoké a hatalmaké, akik folyósították azt a bizonyos 750 millió aranyfrankra rugó összeget. Ehhez Magyarországnak semmi köze, ez az összeg a békeszerződésben nem szerepel, ez külön megegyezés tárgya volt. Ami azonban a vegyes döntőbíróságok útján el­intézett és elintézendő, vagy a békeszerződések által elintézendő ügyekre vonatkozik, a szóban lévő nyi­latkozatban megnyilvánuló cseh felfogás valóban nóvumot jelent. Nóvumot abból a szempontból, hogy első ízben halljuk, hogy Cseh-Szlovákia hajlandó békeszerző­déseket revideálni. Mert hiszen az a követelés, ame­lyet Cseh-Szlovákia támaszt és amelynek semmi alapja nincs, mást nem jelent, mint annak a béke­­szerződésnek módosítását, amelyet nemcsak Cseh- Szlovákia, hanem Magyarország és az összes többi, a háborúban résztvett hatalom is aláírt. Természetes azonban, hogy Magyarország nem veszi rossznéven, ha Cseh-Szlovákia felveti a békeszerződés revíziójá­nak kérdését. Erre vonatkozóan meg kell állapítani, hogy ami­kor a legutóbbi népszövetségi tanácskozás alkalmá­val a 19. szakasz reparációjának kérdése szóba ke­rült, az erre vonatkozó népszövetségi közgyűlési ha­tározat szövegében cseh-szlovák ingerenciára fölvet­ték azt a passzust, hogy a békeszerződés revíziójá­nak kérdését minden nemzet saját felelőssége mellett vetheti fel. Cseh-Szlovákia tehát ezzel tisztában van és ezt a felelősséget óhajtja is vállalni. Ami ellen nekünk szintén nem lehet kifogásunk. Van azonban még egy észrevételünk a prágai távirathoz. A nyilatkozat vége ugyanis — és itt ismét lenyomtatjuk ezt a csütörtöki számunkban már kö­zölt részt — ezeket mondja: Itt nem csupán a cseh-szlovák állami törvé­nyek elleni panaszokról van szó, hanem a magyar kormány ama törekvéseinek likvidálásáról is, hogy e vegyes döntőbíróságok segítségével Cseh-Szlová­­kiában a magyar állampolgárok javára bevezesse az úgynevezett kapitulációs rendszert. Ha Cseh- Szlovákia elfogadta volna ezt a rendszert, amelyet az utóbbi időben még Kína is megszüntetett, akkor ez a valóságban a cseh-szlovák állam területén levő minden külföldi tulajdonnak sérthetetlensé­gét jelentené. Itt mindenesetre különös kifejezéssel találko­zunk, ami még jobban megerősíti az embernek azt az impresszióját, hogy ez a közlemény nem éppen kipróbált szakember kezéből került ki. Ez a kifeje­zés pedig a kapituláció. Erre vonatkozóan ugyanis meg kell állapítanunk, hogy aki ezt a kommünikét fogalmazta, nincs tisztában azzal, hogy mik is azok a kapitulációk, amelyek a távol Kelet és Afrika né­peire vonatkoztak. Amennyiben Cseh-Szlovákia azt gondolja, hogy a modern szellemmel szemben mindjobban hát­térbe szoruló olyan gondolatok, amelyek a kapitu­lációt is megteremtették, tévútra tudják vezetni a világsajtó olvasóközönségét, nagyon téved, mert ezek inkább a nevetségesség erejével hatnak. Hiszen min­denki tudja, hogy a ma már pártatlan döntőbírósá­gok ítélete után nem lehet ezeket az ítéleteket hang­zatos jelszavak segítségével nevetségessé tenni, vagy pedig —­ tíz esztendővel ezelőtt bevált prágai módra — elsikkasztani. Prágai hír a heleli fevételei­ konferencia elnapolásáról BÉCS, okt. 31. •A lapok Prágából keltezett jelentést közölnek, amely szerint a keleti jóvátételi konferenciát elna­polták. A keleti jóvátételi konferencia állítólagos elna­polásáról szóló jelentéshez a Deutschösterreichische Tageszeitung az alábbi megjegyzéseket fűzi: A konferencia félbeszakításának oka Magyar­­országnak az a jogosan visszavonhatatlanul elutasító magatartása, amely szerint nem hajlandó új jóvá­­tételi kötelezettséget vállalni. Magyarország, ellen­tétben szenvedéseinek nagy osztályosával, Német­országgal, nem mondott igent és áment mindenre, amit a szövetségesek tőle követeltek. Amit Német­országnak kellett volna tennie, de nem tett meg, azt a kis Magyarország meg merte tenni. Téves adatok egy képviselői felszólalásban Az egységespárti kisgazda képviselők legutóbbi tanácskozásán az egyik felszólaló, Váry Albert, az állami építkezésekkel kapcsolatban szóvá tette, hogy olyan iskolákat is építettek, amelyek azután nem teltek meg és ezek fentartására, mint felesleges ki­adásra hívta fel a kormány figyelmét. Bethlen István gróf miniszterelnök az értekez­leten elhangzott válaszában már rámutatott arra, hogy ma ugyanaz a közönség panaszkodik e miatt, amelyik annak idején az iskola létesítését követelte, de a költségvetés apasztása után a kényszer is oda fog vezetni, hogy a jövőben ilyen esetben sok kül­döttség majd nem­mel fog távozni. Érdeklődtünk illetékes helyen a Váry Albert által kifogásolt esetek felől s ezekre vonatkozóan a követ­kező felvilágosítást kaptuk: — Amikor arról volt szó, hogy a néptelen isko­lákat a kultuszminiszter bezáratja, a többi között a fülöpszállási és a szabadszállási polgári iskolák megszüntetésének terve is fölmerült. Mind­­ a két iskola éppen Váry Albert kerületéhez tartozik. Fü­­löpszáláson az elmúlt tanévben ötvenegy fiú és har­mincegy leánynövendék volt, Szabadszálláson pedig együtt nyolcvankét növendék tanult négy konduká­­ciós tanteremben. Amidőn elbírálás alá került, hogy melyik maradjon fenn, az illetékes ügyosztály Váry képviselő kérésére javaslatot tett arra, hogy a kettő közül az egyik hagyassák meg és pedig a fülöp­­szállási. Később azonban közbenjárt a miniszternél, hogy a másik koedukációs iskola is megmaradjon. A helyzet az a jelen tanév elején, hogy Fülöpszál­­láson nyolcvanegy a leányok és a fiúk együttes száma, Szabadszáláson kilencvenhét.­­ Ami ellenben az építkezést illeti, arról az a valóság, hogy az állam egyik helyen sem építtette az iskolát, hanem a község vétel útján gondosko­dott annak elhelyezéséről.

Next