Budapesti Hírlap, 1931. március (51. évfolyam, 49–73. szám)

1931-03-01 / 49. szám

Ne fogadja el a lapot a képes mélynyomású B. H. nélkül! ARA 20FILLÉR Budapest, 1931 LI. évfolyam 49. szám Vasárnap, március 1 Veljelenik mindennap 1 hétfő kivételével. Kő-­fizetési érák: eg­y hóra 4 pengő, negyedévre I0 pengő 80 fillér. — A külföldön ezeknek az összegeknek a két szo­rosa az előfizetési díj flearkeeztőség­re kiadd* hivatal vm. kerület, Józef-körfi­ ü. Telefon­­szám József 444—04- től József 444 — 09-ig. T­ svéldm: Budapest, é* Poetaflék 56.­­ Kiadja a Budapesti Hírlap R.-T. Szépirodalmi főmunkatárs: HERCZEG FERENC • Főszerkesztő: CSAJTHAY FERENC Az el nem sodort falu írta Buday Barna Egy hold földecskéje van, amelyet maga művel, de mert ebből megélni nem lehet, napszámba jár. Kapával, kaszával keresi kenyerét. Olvasni igazában surján legény korában tanult meg, amikor postakihordó volt. Átküzdvén a háborút, visszatért az eke mellé és a napi munka befejezése után, mohón olvasta a vad összevisszaságban keze ügyébe került könyveket. Ekkor leküzdhetetlen vágy támadt benne, hogy lelkének felkavart érzéseit papirosra vigye. Megtanult írni. Regénybe kezdett s a zárkózott termé­szetű, szűkszavú ember tollából úgy öm­­löttek elő a megálmodott gondolatok, mint a sziklából kibuggyanó patak vize. Regényének címe : Emberek. A paraszt író neve Szabó Pál. Valami két évvel ezelőtt egy Benedek Péter nevű földműves a festményeivel keltett nagy feltűnést. Ez is a faluból vette a témáit és az alakjait, de honnan találta hozzá a megjelenítés művészi ízlé­sét,­ a leheletszerű finomságokat, a lágy színeket? Vele született ez az ábrázoló képesség, éppen úgy, amint Szabó Pál is magával hozta a lelki látást, azt a gór­csövet, amellyel mélyebben látni a dol­gokba és azt az antennát, amellyel az élet halk zörejeit is fogni lehet. Olyan csoda ez, mintha a felhalászott kagyló elbúgná a tenger vizének rejtelmeit. Mi más a művész lelke is, mint beszélő kagyló, amely az emberi lélek mélysé­geinek híradója! Titok, hogy honnan erednek és honnan táplálkoznak a kivé­teles képességek gyökerei, talán elmúlt életek humuszaiból. Annyi azonban bi­zonyos, hogy ezeknek a mélybe nyúló gyökereknek nagyszerű a nedv­keringé­sük, mert felhajtják és az alkotás gyü­mölcseivé érlelik azokat a titkokat, amelyek megismertetik az embert önön­magával. Az embernek, mióta gondolkozni tud, örökké időszerű és kimeríthetetlenül ér­dekes tárgya az ember. Mindent elkövet, hogy feleletet találjon arra az izgató kérdésre, hogy kicsoda" voltaképpen ő, miért jött és hová megy. A szép kere­sése éppen úgy örök vágya, mint aho­gyan fáradhatatlanul fürkészi a lét tit­kait, vagyis amint nevezi: az igazságot. És minden időkben kivételes értékesnek tekinti azokat, akik valamit hozzá tud­nak tenni a széphez és az igazhoz. Ese­mény, ha új búvára jelentkezik a problé­mának, aki a hivatottság bélyegét magán viseli. Ilyen esemény Szabó Pál, a má­ról-holnapra íróvá lett földműves. Könyve a falu életét hozza közelebb hozzánk. Mesemondása sekélyes, látni­valója több, mondanivalója sok. Pana­szos szívvel szereti a falut. Nincs gyűlöl­ködő indulata emberek ellen, a vagyono­sokkal és hatalmasokkal nem visz pert, hiszen maga is mondja, hogy faluhelyen az intelligencia és a nép között azt a kü­lönbséget látja, hogy a paraszt koráb­ban kél és előbb köszön. Mindkettő küzd a falusi életre ránehezedő nyomással, hogy ott nem lehet előre menni, hogy­ ott meg van kötve a haladás kereke. Az úrnak lassacskán elpárolog a gazdag­sága, ha jó a szegényekhez; a szegény pedig, bármily iparkodással hordozza a munka jármát, nem emelkedik felfelé. Az egész falusi világ lefelé csúszik. Ólomlábakon jár itt a jó igyekezet. Reménytelen szolgája a lelkes ember ennek az életnek, amelyet nem tud jobb­ra, szebbre váltani. A háború, a béke mind megcsalta ezt a nyomorult falut. Kiszállott belőle minden bizakodás, her­vadtak, aszottak reményei, mint a zörgő falevelek. Ez az ólomsúlyú élet a Szabó Pál panasza. Dicsőséget, csóközönt várt a hazatért katona és erre talált rá. Kibírhatatlan a valóságnak ez a roz­zant ketrece. Adjatok tollat Szabó Pál­nak, hogy átvezethesse bús gondolatait az élet rostélyain. Írni, csak írni, ez a megváltás... „Az ágyban fekve próbált betűt betű után róni egy papirosra. Ne­héz útjai közt idétlenül bukdácsoltak a betűk, amit csak úgy találomra papírra vetett... Tudta, hogy őneki mondani­valója van a világnak. Nem az elmúlt háború diadalát és gyalázatát akarja mondani, hanem a jövendő miatt kellene valamit mondani. Azoknak kellene va­lamit mondani, akik az államhatalom égisze alatt most a kártyákat rendezik. Megmondani nekik: az Istenért, a falut, a magyar falut ki ne hagyjátok az építő munkából, ki ne hagyjátok, el ne sik­kasszátok !... Kiint volt a mezőn és szántott. Valahogy úgy érezte, hogy ő most ír. A barázdák betűk, a dűlő egy nagy könyv lapja, amire a falu örök élete van felírva. A paraszt ősök minden esztendőben felírták mondanivalójukat a barázdákkal a dűlőre. Minden eszten­dőnek, minden évszázadnak ott van le­takarva a mondanivalója az ugar sem­mittevésében épúgy, mint a mag alá ké­szített szántás becéző szeretetében...“ Így ír az a toll, amely éppen csakhogy elsajátította a betűvetés tudományát. Siratja a magyar ugart ő, a parlag; emelni akar ezen az életen ő, aki önsú­lyát is alig bírja. A léleknek micsoda finomsága és mekkora ereje dolgozik ebben az emberben! Szeretném ezt a könyvet ország-világ elé tárni, mondván: nézzétek, ilyen a magyar paraszt. Bár ezt talán sok volna mondanom. Inkább Isten kegyelme fo­gant meg az írón, mint a falusi élet isko­lájának tanítása. De mégis csak ta­nulója volt ennek az iskolának, terméke a falusi életnek, vére a népnek s kifeje­zője mind annak, amit ebbe a vérbe bele­oltott a vágy, a csalódás, a szenvedés, a százados árvaság. A vérnek ez a szava tehát finomságában, méltóságában, ne­mességében a magyar falusi nép lelki és erkölcsi állapotának olyan kifejezője, mint a vidéknek a búza, amely nemesítve is termelő helyének és talajának sajátos­ságai szerint alakul. És így nézve a dol­got, bármilyen nagy írói értéket ígér Szabó Pál, sokkalta nagyobb értéket ad ennél könyvében azzal, hogy származási helyének becsületet szerez. Büszkeséggel és megnyugvással olvas­hatjuk ebből a könyvből, hogy a falusi élet mostohaságai és az újkori gondolat­kísértések között így is kialakulhat a nép fiának érzésvilága, hernyótlan vi­rágként. Ez az író inkább csak a légnyo­más miatt panaszkodik, pedig itt rende­sen azon kezdi, aki szóhoz jut, hogy rosszul feszülő rúgókat akar kidobni a társadalmi élet szerkezetéből. Ez még nem gépész, hanem költő. Nem a régi sütetű naiv falusi szender­ő már egyik lábával benne van a gondolkozó életben, érzi az újkori áramlatokat, a problémák szelét, az emberi élet teljességének vá­gyát és erdően nyújtogatja karjait a világosság felé. Az ő falujában már forr a gondolat, ágaskodik a lélek, fű a szél, de ez a falu nincs elsodorva. Ma még nincs. Vannak még falusi fészkek, amelyek szilárdan fekszenek a nemzeti élet ágai között. Hanem hát a vihar rázza a fát , a fészket és segít neki abban az emberi kéz is, hogy sikere legyen. Az írónak sietnek orrára tolni a pártpolitikai szemüvegét, nem­régiben lát­hattuk az arcképét egy új politikai párt­ vezérkarában. A falut pedig igyekeznek megejteni azok a kísértések, amelyeket a szegénység és az elégedetlenség méhe szül. Hollószárnyait suhogtatja rajta a mun­­kátlanság és az anyagi pusztulás vesze­delme. Itt már-már mindenki attól retteg, hogy dobra kerül. Hiszen végrehajtás, árverés ma any­uci sincs, mint a régi világban volt, ám ami van, az megsemmisítő. Adatokat közölnek, hogy egyik mostanában tar­tott árverésen egy pár ló harminckét pengőért, egy tehén ötvenkét pengőért kelt el, egy egészen jó vetőgépért öt pengőt és egy traktorért, amelyet har­madéve tízezer pengőn felüli áron vett i Kasztot írta Csathó Kálmán Kasztor rövidszőrű, barna, német vizsla volt. Tulajdonjogilag ugyan a sógoromat illette, mert ő vette valakitől húsz fo­rintért, sőt kasztot és kvártélyt is ő adott neki, valójában azonban, — legalább is Diana istenasszony színe előtt, — az én kutyám volt mégis, mert, ami vizslánál a legfontosabb, vadászni és vadásztam vele állandóan. A sógor már meglehetősen ké­nyelmes volt erre a sportra, nekem pedig ez volt akkoriban a főfoglalkozásom, ami­ben hűséges és kitartó társam volt Kasz­tor, aki egyébként sem maradt el a sar­kamból soha s amikor elutaztam, képes volt napokon át a kapuban fekve lesni az országutat, hogy visszatérek-e. Kasztor, mint vadászkutya, sohasem ré­szesült abban az elismerésben, amire pedig tudásánál és képességeinél fogva, mint ezt most utólag egész bizonyossággal meg­állapítom, joggal igényt tarthatott volna. Ennek az oka a húszforintos vételár volt, lévén az olyan kevés egy jó kutyáért, hogy a sógor még évek múlva is gyanakodott, hogy előbb-utóbb ki fog derülni az a rej­tett hiba, ami miatt ilyen alacsony árért megvált a gazdája Kasztortól. A gyanú ugyan nem igazolódott be Kasztor egész életében, a húsz forint szégyene azonban ott lebegett felette állandóan és nem en­gedte, pályáján abban az elismerésben lehessen része, amit megérdemelt volna. Lehet, hogy ez fájt is neki, s az irántam való nagy ragaszkodást talán éppen az váltotta ki belőle, hogy bennem megérezte azt az embert, aki titokban meghódol a tudása és a tehetsége előtt. De ha művészetében nem is termett számára annyi babér, amennyi megillette volna, mint magán­kutyát annál nagyobb szeretet és nagyrabecsülés övezte. Embe­rek közt úgy, mint kutyák között, bár ku­tyák irányában egészen más jellemet és viselkedést mutatott, mint az emberekkel szemben. Kutyák közt krakéler volt és hatalmas­kodó. Kötekedő, goromba, erőszakos, ve­rekedő. Kutyakisasszonyok és hölgyek irányában tolakodó. De úgy látszik ku­­tyáélmnál ez kell, mert nagy volt a tekin­télye. Ha a falun, végigmentem vele, min­den kutyaúr ijedten menekült előle már messziről a kerítés mögé, de minden kutyahölgy farkcsóválva jött eléje. Ha néha egyik-másik kutyaúr a kerítés mögül ilyenkor féltékenységében valami gorom­baságot mert ellene ugatni, annak dühö­sen felelt vissza, s ha aztán az illető elég ostoba volt és előmerészkedett, annak jaj volt, mert a Kasztor nagy ereje és ügyes­sége tudatában bátran szembeszállt nála jóval nagyobb kutyákkal is és kegyetlenül elbánt velük. Egyszer a falu legnagyobb kutyáját, egy nagy fekete kuvaszt tett csúffá a szemem láttára. Beállt vele az árokba, megkapta a nyakát és úgy verte a nála jóval nagyobb állatot az árok két falához egész addig, amíg kegyelemért vonítva ki nem ugrott a foga közül és el nem menekült. Ettől kezdve egyik se mert vele kikezdeni, viszont a fiatalabb kutya­nemzedéken határozottan meg lehetett állapítani a kutyahölgyek közt való nagy népszerűségét, mert számtalan olyan ke­verék kölyköt lehetett látni, amelyekben felismerhető volt, hogy a mamájuk leg­alább is rácsudált a Kasztorra. Emberek irányában annál szerényebb és kedvesebb volt a viselkedése. Azt ugyan nem igen tűrte, hogy idegen ember bete­gye a lábát a házba engedély nélkül, de akit a háziak szívesen fogadtak, vagy aki másodszor volt már ott, azt legfeljebb egy kurta vakkantással jelezte. Csak két em­ber volt, akiket nem tűrt. Az egyik egy gátőr volt, aki a saját kutyái védelmében egyszer arra az ostobaságra vetemedett, hogy megütötte. Ezt akkor nyomban meg­harapta és megharapta még az évek során vagy háromszor. A másik ellensége a falu kovácsa volt, aki nem bántotta ugyan, akit azonban azért nem tűrt, mert hosszú sza­kállt viselt. Ez­ a szakáll gyanús volt neki s egyszer meg is harapta miatta, szeren­csére csak a csizmaszárát. Másokkal szemben viszont inkább félénk volt, ha rátámadtak, ami megesett néha, mert telhetetlen étvágyában akárhány­szor lopásra vetemedett és különösen nagy előszeretettel kereste fel azokat a padlá­sokat, ahol kolbászt, vagy más efféle jókat sejtett a cselédeknél, vagy parasztoknál. Ilyenkor azonban, ha megkergették, ha megütötték, sohasem szállt szembe és utó­lag se tartott haragot. Mintha tisztában lett volna vele, hogy az illetőnek joga volt őt megütni. Az értelmessége és okossága különben egészen csodálatos volt. Nem arról beszé­lek, hogy vizsla lévén, remek dresszúrája volt és az apportírozásban annyira tökéle­tes, hogy öltözködés közben azt hozattam el vele, amit akartam, mert azt is meg le­hetett vele értetni, hogy ne a sárga cipőt adja ide, hanem a feketét. Ezek olyan dolgok, hogy az ember maga sem tudja ellenőrizni, hogy a gesztusa, vagy a tekin­tete mennyit segít a kutyának abban, hogy a szavát megértse. Hanem elmondok róla egy történetet, aminek a hitelességéért szavatolok s amiből világosan megállapít­ható, hogy az állat nemcsak vak ösztönből cselekszik, hanem valósággal gondolkozik és kombinál. Kasztor az előszobámban volt elszállá­solva, az ajtóm előtt egy pokróc volt a vacka. Az előszoba külső ajtaját azonban zárva hagytam az udvarra, mert párszor megesett, hogy hajnali álmomból felza­vart, hogy kieresszem. Mikor este aludni mentem, hűségesen jött velem, elfoglalta a helyét az ajtóm előtt, s amíg lefeküdtem s utána, amíg elalvás előtt olvastam egy keveset, állandóan hallottam, hogy ott for­golódik és szuszog a pokrócán. Amint azon­ban eloltottam a világosságot, egy-két perc múlva már hallottam, hogy az adócédu­lája ott zörög a nyakában, az ablakom alatt; felkeltem, utánanéztem, nem volt ott. Kimentem, kerestem, hívtam, nem volt sehol. Másnap reggel azonban, mintha semmi sem történt volna, a helyén volt, elsőnek jött be reggel köszönteni és segí­tett öltözködni. Másnap este megismétlődött a dolog, harmadnap megint. Nappal azonban vé­gezte a dolgát, vadászott velem szorgalma­­san, mint máskor. Akkoriban minden reg­gel pontosan hétkor keltem, s egyszer se esett meg, hogy a kutya ne lett volna a he­lyén olyankor. De a béresektől meghallot­tam, hogy minden reggel hat órakor Ufc

Next