Budapesti Hírlap, 1931. június(51. évfolyam, 122–145. szám)

1931-06-10 / 128. szám

6 Új terv a halál­­sorompó kérdésének megoldására­ ­ ’A ceglédi vasútvonal kérdése ismét szőnyegre terült annak kapcsán, hogy Melegfvi Gyula fő­városi és Acsay László közmunkatanácsi mérnö­kök Sipőcz Jenő dr. polgármester elé terjesztet­tek egy megoldástervezetet. A beadványt szabály­szerűen iktatták és így az most már hivatalosan is tárgyalás alá kerül. A tervezet rámutat arra, hogy a ceglédi vasút­vonal hírhedt halálsorompóival a főváros egy egészségesen fejlődő városrészét, az úgynevezett ■Isórákosi réteket vágja el Budapest testétől. A város testébe ékelő vasút mindenütt akadályt jelent még akkor is, ha a sorompók helyett alul­vagy felüljáróval oldják meg az átmenő for­galom kérdését, mert a közlekedés így néhány forgalmasabb útvonal átjárói felé irányítódik. Alsórákost a ceglédi vonal halálsorompóinak megszüntetésével azonban most újabb veszély fenyegeti, mert ezek eltávolítását a töltés fel­emelésével óhajtják megoldani. Ezt a tervet pe­dig nem szabad megvalósítani, mert így csak újabb kínai falat építenénk akkor, amidőn erre semmi szükség nincs. Az egész vasútvonalat ki kell telepíteni innen, a megmaradó többi pálya­test okszerű felhasználásával. A várost átszelő ceglédi vonal megszüntetése esetén a ceglédi vonatokat Kőbánya—Kispest­állomás után a Vasgyár­ utcánál kiágazó új, az összekötő vasúti híd felé vezető vonalra lehet irányítani, ahonnan 600 méteres összekötő vá­gánypár kiépítésével már további vasútvonal vezet a keleti pályaudvarra. Az ugyanannyi vonatpárt jelentő hatvani fonjaimat viszont egé­szében vagy nagy részében a körvasúton keresz­tül a nyugati pályaudvarra irányítanák. A ceglédi vasútvonal problémájának végleges rendezése mellett azonban — tekintettel, hogy enn­ek pénzügyi és technikai megoldása még gyors döntés esetén is hosszú időt igényel — sürgős át­meneti segítséget is kíván a jelenlegi veszélyes állapot. A jelenlegi ceglédi vonal keresztezéseinél a városi közúti forgalom teljesen ki van a vasút egyoldalú intézkedéseinek szolgáltatva, amely a városi közérdekre nézve, feltétlenül hátrányos, de minden költséges átalakítás nélkül megszün­tethető. A tervezet azt ajánlja, hogy közvetlenül az egyes útkeresztezések előtt úgy a jövő, mint a menő vonatoknak másodpercnyi időre meg kell állaniok. Így az előzetes megállítással elérhető, hogy a vonat az átjáróban nemcsak lassúbb tem­póban halad át, hanem a vezető ura is tud lenni gépének. Ily módon a sorompók megszüntetésé­vel az egész egyszerű városi útkeresztezéssé válik, ahol a közlekedési rendőr veheti át a forgalom irányítását. A vasutaknak ez a rendszabályozása legfeljebb 6—10 perc késedelmet jelentene, amit a menet­rend helyes átdolgozásával lehet pótolni. Az intézkedésre jogot ad a városnak a forga­lom felett való rendelkező hatalma, úgyhogy ez az átalakítás tulajdonképpen a város belső for­galmi pontjain való rendszabályozásnak lenne csak kiterjesztése. Költségekben sem jelent ez az ideiglenes rendelkezés többletkiadást sem szemé­lyileg, sem dologi tekintetben. Az érdekes tervnek a bizottsági tagok, valamint az érdekelt vidéki helyi szervezetei soron kívüli sürgős letárgyalását kérik. A kecskeméti Steinherz posthumus-pere Hathónapi börtönre ítélték Steinherz apósát KECSKEMÉT, jún. 9. A kecskeméti törvényszék ma délelőtt kezdte meg Steinherz Rudolf és két társának csalási bűnügyét. Ez volt az az ügy, amelyről Stein­herz május elején kijelentette, hogyha nem si­kerül, öngyilkos lesz. A tárgyalást április ele­jére tűzték ki, minthogy azonban néhány nap­pal előbb következett be Steinherz meggyilko­lása, az eljárást ellene megszüntették és csak most került sor a két másik vádlott ügyének tárgyalására. Az egyik vádlott Steinherz apósa, Schischa Adolf 72 éves nyugalmazott tanító, a másik leánya, Reif Árminná, született­­Schischa Frida polgári iskolai tanárnő. Stein­herz Rudolf 1928. májusában 20.000 pengőért eladta Reifnénak a kecskeméti Klaber-céggel szemben fennálló 67.573 pengő követelését s ez­­zel megkárosította a felszámolás alatt álló Fructus-részvénytársaság hitelezőit. Steinherz a Fructus vezérigazgatója volt. A tárgyaláson Steinherz apósa az elnök kér-­désére kijelentette, hogy nem tudott a Fructus rossz anyagi helyzetéről, mert veje ilyesmiről sohasem panaszkodott. Reif Árminná szerint Vagyonát Steinherz kezelte, akire megbízható­sága miatt lassanként minden vagyonát rá­bízta. Elmondta, hogy sógora volt az, aki az összeomlás után megmentette vagyonát. 1928. májusában Pestre utazott, hogy sógorával el­számoljon. Steinherz közölte vele, hogy jó üzle­tet tud számára, így vette meg 20.000 pen­gőért a 67.573 pengőnyi tartozást, de Stein­­herz kikötötte, hogy a törvényes haszonnál többet nem ad át neki. A bíróság ezután Weininger Hermain sértet-Bai hallgatta ki, aki előadta, hogy 1923. május B.H. 1931. JÚNIUS 10, SZERDA1 elején Bécsben találkozott Steinherz-cel, akit felszólított, hogy egyezzen ki vele. Steinherz kijelentette, hogy a Fruetus-szal szemben fenn­állott követelését eladta, majd mikor Weininger figyelmeztette, hogy ebből baj lesz, ezt vála­szolta, hogy Kecsekméten van egy ügyvédje, aki el tudja intézni a dolgot. Weininger erre megtette a feljelentést. A délutáni tárgyaláson Dékány Pál dr. ki­rályi ügyész vádbeszédében hangsúlyozta, hogy ez a csalási bűnügy jelentőségét elvesztette, mert a fővádlott bűncselekmény áldozata lett. Elmondotta, hogy Steinherz Rudolf apósának, Schischa Adolfnak, tudomással kellett bírnia ar­ról, hogy Steinherz célja az volt, hogy a hitele­zőket kijátssza. Aszódy Géza és Szőke Sándor védők felszó­lalása után a törvényszék kihirdette az ítéletet. Schischa Adolfot csalás vétségében mondotta ki bűnösnek és az enyhítő körülmények figyelembe­vételével ha­thónapi börtönre, valamint három­évi hivatalvesztésre ítélte el. Weininger Hugó követelése ügyében nem hozott határozatot, ha­nem magánjogi bíróság elé utalta a keresetet. Reif Árminnét a törvényszék felmentette a vád alól. Látogatás MacDonald paradicsomában Chequers jelképe: Hygieia, aki gyógyulást hoz a népeknek LONDON, június­(A Budapesti Hírlap tudósítójától.) Jöjjön el velünk Chequersbe, élvezzük a nagyszerű vi­déki levegőt, sétáljunk le a parkba és regge­lizzünk meg a festői vendéglőben. Ilyen csábító módon beszélt hozzám egy bará­tom és kollégám pontosan hat órával ezelőtt, hogy a német miniszterek megérkeztek Angliába. Az autó már ott állott. Igazán lehetetlenség lett volna nem­et mondani. S mialatt őfelsége ha­jója Brüning dr.-t, a birodalmi kancellárt és Curtius dr.-t, a külügyminisztert Anglia part­jai felé hozta s a sajtó emberei valamennyien Southamptonba rohantak, hogy a kiszállás törté­nelmi pillanatánál ott lehessenek, kollégám és én mérföldnyire Southamptontól, a szép Bucking­­hamshire grófságban vidáman és megelégedetten vágtattunk a chequersi park zöld rétjei és mezői felé, a brit miniszterelnök falusi birtokára. Szavamra, megérte a fáradságot. Mert az ember csak akkor ismeri meg a földe csodálatos részének magábanálló szépségeit, és csak akkor szerez valódi képet az itteni környék jellegéről, ha nem riad vissza egy ekkora kirándulás fára­dalmaitól, ha nem sajnálja az autóköltséget és ezen a módon keresi fel a Londontól ugyancsak messze, Oxford táján lévő chequersi vidéket, a­hol a német miniszterek és brit kollégáik igen jelentékeny dolgokat beszélnek meg Németor­szágnak és földrészünknek legközelebbi jövőjével kapcsolatban. Köröskörül az egész vidéken nincs egyetlenegy emberi lélek. A park kapuja tárva-nyitva. Rend­őrnek, övnek semmi nyoma. Végtelen, csaknem mérföldnyi hosszú út vezet egyenesen a tanyá­hoz, amely vörös falaival, borostyánnal koszo­rúzva, úgy ragyog elénk, mint valami mesebeli­­ vár. Az út mellett sem jobbról, sem balról nincs fa. Csak messzenyúló, hihetetlen térségekbe elte­rülő füves mezők. Messze hullámosodik egy kissé a vidék és csak arrafelé látni erdőségeket. Lovak, tehenek és juhok legelnek idillikus szabadságban és békességben. S csak néha-néha szakítja meg a föld e paradicsomi zugának békéjét és csendjét egy bárány távoli leégetése... Kísérőm és én több mint egy óra hosszat ba­rangoltunk így és nem tudunk betelni ezekkel a végtelen zöld mezőkkel, ezzel a suttogó remek parkkal, a vidék ezernyi szépségével. A ház előtt kígyóval játszó márván­ynői alak áll. „Hygieia mondja barátom, aki gyógyulást hoz a népek­nek ..." A kapu felett ott van a Russel-ék cí­mere: egy sakktábla. „A békebeli játék ez, a böl­csesség és a baráti megértés játéka ...“ Egy má­sik kapuív felett ezt olvassa az ember „Pro Patria Omnia“ és ehhez valóban csak egyetlen­egy magyarázat látszik elfogadhatónak: most va­lóban történnie kell valaminek a haza megmen­tésére.* Bár jó ideig barangoltunk Chequers rétjein, azért még mindenüvé idejekorán eljutottunk. A Waterlooi pályaudvarra, a német követségre, a Carlton Hotelbe, ahol a német miniszterek l­ikkai szállása van. Mindenütt egy fontos eseménynek, egy­ jelentékeny politikai tárgya­lásnak lármája és zűrzavara, ami pontosan el­lenkezik azzal a bizonyos oldalról hangoztatott állítással, hogy ez a látogatás, „csak aféle tisz­tán társadalmi természetű, abszolúte nem hiva­talos, szigorúan magánügyi”. Mindebből igazán édeskövet lehet észrevenni. A Waterloo pályaudvar southamptoni per­­ronját rendőrkordon fogja körül. Tömegesen tódulnak ide a kiváncsiak, angolok, német­ek és mindenféle nemzeti újságírók. MacDonald megjelenik, nyúlánkabb és disztingváltabb mint valaha. Igazi államférfi és miniszterel­nök, nyoma sincs már rajta a szocialistának és a néptribunnak akinek valamikor ismertük. Mögötte Henderson egy kicsit izzadva, vörö­sen, lényegesen „proletárabb" főnökénél, de mindenesetre szürke cilinderben és egész d­­a Ascot öltözködve. Cilindert hord a Foreign Office hivatalnokainak kara is, meg a diploma­ták, meg a többi hivatalos személyiségek is, akik erre az „abszolút nem hivatalos, tisztán társasági és szigorúan magánjellegű11 miniszteri fogadtatásra véletlenül eljöttek. Amint a vonat befut, MacDonald azonnal lefoglalja Brüning dr.-t és rögtön, ott a hely­színen rendkívül komoly arccal és élénk mozdu­latokkal hosszasan tárgyal vele. Aztán vala­mennyien autóba szállanaik és a kocsik lassan törnek utat a tömegen keresztül. A pályaudva­ron összegyűlt németek áocá-olnak az angol publikum is hunáh-t kiabál. A befejezéshez hozzátartozik az a magányos hang, amely a tömegből recseg elő és amelyet először senki sem ért, de melyet, az ismeretlen még hangosab­ban megismétel és amelyet most már egész pontosan lehet hallani: „Ébredj fel Német­ország! Később­ a Carlton-hotel csarnokában ponto­san az történik, amit a Népszövetség folyosóin a nagy szeptemberi ülésezések alatt megszok­tunk: újságírók igen nagy számmal, még­pe­dig legelsősorban németek. Freil­en von Neu­­rath, a német követ, és a követség többi tag­jai, Bernstorff gróf, Bismarck herceg mutat­ják be az újságírókat a birodalmi kancellár­nak és a külügyminiszternek. És több mint száz kíváncsi, kritikus, kutató szempár tapad Brüning dr.-ra, Németországnak talányos, zár­kózott „új emberére11. Brüning dr. ez életben egészen másképpen hat, mint ahogy az illusztrált újságokból is­merjük: fiatalabb, kisebb, karcsúbb, mint ami­lyennek képzeltük. Akaratlanul is Stresemann dr.-ral igyekszünk összehasonlítani. Nem, Brik­­­­ing dr. egyénisége nem olyan erős és nem is hat olyan közvetlenül. Ahogy a szobába be­lép, valahogy egészen hangtalanul, majdnem észrevétlenül történik. Félhalk, lágy hangon beszél. Keveset mond és azt is gondosan meg­válogatja. De csillogó szemüvege mögött élénk, okos és átható szem ül. Az a nyugalom és hű­vösség, amivel beszél és mozog, nagyon kelle­mesen hat s bizalommal tölti el azokat az em­bereket, akik közelebbi érintkezésbe jutnak ez­zel a kétségtelenül erős és jelentékeny egyéni­séggel, úgy látszik, hogy a külföldi újságíróknak is ugyanez a benyomásuk a német birodalmi kancellárról. Ezek az amerikai, angol, francia, skandináv és más nemzetbeli sajtóemberek, akiknek már mindnyáját jól ismerjük Génuá­­ból, Genfiből, Locarnóból, Hágából és még egy tucatnyi más konferenciáról, mint kedves kol­légát és élesszemű, halálosan biztosan megfigye­lőt, amint egy pár percig beszélnek Brüning doktorral, nem titkolják, hogy igen erőteljes benyomás alá kerültek és véleményüknek kife­jezést is adnak.­­ A németek nem sokkal többet tudnak kancellárjukról, mint mi, — hallom, ahogy az egyik angol újságíró mondja a kollégájának. — Egészen váratlanul emelkedett föl. Két év­vel ezelőtt még Németországban is csak egy pár ember ismerte a nevét. Van benne valami, ami egy aszkétikus papi emberre emlékeztet, de olyan is, mint egy római szenátor: egyál­talában a klasszikus ókor alakjait idézi fel. Ennek az angolnak igaza van. Brüning dr. valóban olyan, mint egy régi római; olyan méltóságteljes, olyan nyugodt, olyan klasszikus. Ennélfogva teh­át egész lényével nagyszerűen illik Angliába, amely minden dolgában ma is oly bámulatos módon „római11. És az is bizo­nyos, hogy Chequersben nem fogadhattak va­lami nagyon idgenkedve egy ilyen klasszikus megjelenést, hiszen annak idején, anno 43-ban, volt már itt egy római konzul, aki megtörte a már akkor is Chequersben megerősített bri­teket s eredménnyel és győzelemmel koronázva tért vissza őseinek földjére. George Popoff „Román-magyar viszony11 BUKAREST, jún. 9. (Magyar Távirati Iroda.) Az Epoca „Román­magyar viszony11 címmel hosszú cikket ír, amely­ben örömmel fogadja a Gratz Gusztáv volt kül­ügyminiszter elnöklése alatt álló budapesti ke­reskedő csoportnak azt a határozatát, hogy fel­tétlenül szükséges a román-magyar kereskedelmi kamara felállítása. A mi részünkről — írja a lap — a magyarok az esetleges ilyen természetű ajánlatra a legked­vezőbb válaszra számíthatnak. Manuilescu ipari és kereskedelemügyi miniszter több izben megfor­dult Budapesten és minden alkalommal kimu­tatta Magyarország iránt érzett nagy szimpátiá­ját. Kívántságunk és óhajtásunk az, hogy a köze­ledés Románia és Magyarország között minél ha­marább létrejöjjön. Üdvözöljük magyar bará­tainkat — fejezi be a lap — abból az alkalom­ból, hogy ilyen elhatározásra jutottak és a leg­nagyobb örömmel hozzájárulunk kívánságaik tel­­jesítéséhez. Egy székely család sorstragédiája SZÉKESFEHÉRVÁR, jún. 9.­­ Tegnap este Székesfehérvárott a dandár­parancsnokság épületében szolgálati pisztollyal főbe lőtte magát Vargha András számvevőségi főhadnagy. Azonnal meghalt. Vargha tragé­diája utolsó felvonása egy székely család sors­drámájának. Vargha végigküzdötte a háborút, a székely hadosztályban tovább küzdött. Amikor a romá­nok ezt megtudták, édesanyját megölték, fivérét is nővérét elfogták s az ittavai börtönbe zár­­ták. Itt fivére a kínzások következtében meg­halt. Nővére a börtönben házasságot kötött egy székely tiszttel. Később kicserélték őket s átjöttek a határon. Nővére a börtönben szerzett tüdővész következtében meghalt, sógora két év­vel ezelőtt neje elvesztése feletti bánatában Székesfehérvárott angyonlelte magát. Vargha idegzetét a tragédiák sorozata felőrölte, sok­szor emlegette exaltált állapotában, hogy lelki kínjait nem bírja tovább. Városszerte általános a részvét szomorú sorsa iránt. Rendjeleső — a szovjetnél MOSZKVA, jún. 9. – Szovjetoroszországban hétfőn rendjeleső hul­lott. Különböző gyárak, kollektív üzemű mal­mok, továbbá mérnökök és munkások is kitün­tetéseket kaptak. A leningrádi traktorgyár munkásait a szovjet kormány a Lenin-renddel tüntette ki és a Munka Vörös Lobogó-rendjével annak jutalmazásaképpen, hogy ez a gyár az ötéves programaiban előirányzott teljesítmé­nyeket állítólag jóval a kitűzött terminus előtt hajtotta végre. A déloroszországi Sztálingrád építőmunkásai szintén a Munka Vörös Lobogó-rendjét kapták, mert egy villamos erőművet előbb késztettek el, mint ahogy azt tervezték. Azonkívül huszon­hat mezőgazdasági munkást a Lenin-renddel tüntettek ki. ... " A Szolnoki Cukorgyár r­­t. igazgatósága és felügyelő­bizottsága mély fájdalommal je­lenti, hogy a társaság ügyvezető al­­elnöke dr. Ácséi ide úr e hó 6-án Karlsbadban váratlanul elhunyt. A megboldogult vállalatunk egyik alapítója és kezdettől fogva annak szellemi vezetője volt, aki nagy szak­tudással és céltudatos munkával ve­zette sikeresen vállalatunk ügyeit. Halála vállalatunkra, de az egész magyar iparra igen súlyos vesztesé­get jelent. A megboldogult húlt tetemei f. hó 10-én d. u. 3 órakor a budapesti Kerepesi úti rég­i temetőben fognak a református egyház szertartása sze­rint örök nyugalomra helyeztetni. Emléke mindenkor kegyelettel fog közöttünk élni. Szolnok, 1931. június 8-án. A Bácsmegyei Cukorgyár r­­t. igazgatósága, felügyelőbizott­­sága, úgyszintén tisztviselői kara és az összes alkalmazottai mély fájdalommal tudatják, hogy a társa­­ság ügyvezető­ alelnöke, dr. Aczél Ede úr. f. hó 6-án Karlsbadban váratlanul elhunyt. A megboldogult, ki vállalatunk együk alapítója volt, azt kezdettől fogva kivételes szaktudással, rend­kívüli éleslátással vezette, fáradha­tatlan odaadással, teljes és nagy­sikerű munkásságával kiváló érdeme­ket szerzett magának. Elvesztése súlyos, pótolhatatlan csapás vállala­tunk számára. Elmúlása fájdalmas vesztesége a hazai nagyiparnak is, melynek egyik elismert vezető egyénisége volt és annak az ország határain túl is megbecsülést szerzett. Hűlt tetemei f. hó 10-én, szerdán délután 3 órakor fognak a kerepesi­­úti temetőben a református egyház szertartása szerint örök nyugalomra helyeztetni. Emlékét soha el nem múló kegye­lettel és szeretettel fogjuk megőrizni. Novi-Vrbas-Budapest, 1931 június 9-én.

Next