Budapesti Hírlap, 1932. szeptember (52. évfolyam, 195-219. szám)
1932-09-01 / 195. szám
Budapest, 1932 aj évfolyam 195. szám Csütörtök, szeptember 1 MtfS kivételival. K6flwUll Arak : agy bóra A pkosó, negyedén. 10 pengd 80 Allét. — A kOUMdSa ezeknek m Saetegeknek n kétase. IW m éMfbetM 49Budapesti Hírlap Főszerkesztő: CSAJTHAY FERENC Steekeettdeeg én kbééhivatali Vili. kerdet, Jeeeef-kerdt 5. Telefon. ezAm• Jdeeel éU-Oé. tél Jeeeef ééé-09-l*. — LerAdmi Budepeet, A Poetafiók 55. — Kiadja a Budapesti Hírlap RT. A másik dudás A szénkartel dolgában egymást érik a jelentések. A szénkartel nem enged, olvassuk az egyikben. Enged, jelenti a másikban Perényi Zsigmond báró, a kartelbizottság elnöke, de nem eleget, és bár a kartel sok mindenben meghajolt a bizottság kívánságai előtt, fennállását még mindig nem lehet a közérdekkel kiegyeztetni. A szénkartel megszűnik, mondja a harmadik hír, amely azonnal hozzáteszi ehhez az egyébként megnyugtató újsághoz: de újra feltámad változott formában és mint a szénkereskedők egyezménye fogja majd diktálni az árakat. A szénkartel tehát tényező, számolni kell vele, sőt ami sokalta egyszerűbb: alkalmazkodni kell hozzá. Legalább is ez következik hihetetlen szívósságából. A szénkartel a „másik dudás", és nem hajlandó kitérni az elsőnek, a közérdeknek. Engedjen az. A kartel tudja, mihez van joga s ha joga nincs, mihez van hatalma. Ha pedig az országban nem férnek el mind a ketten, erre is tudja az orvosságot: hallgasson el a közérdek. Ez a harc immár túl hosszú ideig tart és túlnő azokon a kereteken, amelyeket egy egyszerű árkérdésnek az ország közvéleménye előtt szabad elfoglalnia. A szénkérdésből így országos hatalmi kérdés kerekedik, aminthogy lényegében minden ár hatalmi kérdés. De az árak apró vitáit egészséges viszonyok között és egészséges erkölcsi értékű felek mérkőzése esetén egészen gyakorlati módon szokták megoldani. A mérték maga ez az erkölcsi érzék, amely azt diktálja, hogy egyik félnek sem szabad megsemmülnie, sőt mind a hűtőnek erősebben kell kikerülnie a küzdelemből, mint ahogy azt elkezdte. Mind a két félnek tovább kell folytatnia a maga közgazdasági szerepét, tovább kell termelnie, vagy tovább kell fogyasztania. Mind a két félnek szüksége van egymásra, a vevőnek a bánya és a kereskedő szenére, az eladónak meg a fogyasztó pénzére és főként arra, hogy a vevő jövőre is vevő maradjon. úgy látszik, a nagy szénvita nagy zajában ezek az egyszerű igazságok végleg elmerültek. Az új dudás hangja túl erősen harsog, elnyom minden egyebet és főként a közérdeket, amely nem bírja azt túlkiabálni. Milyen különös látvány ez a karteltörvény alkalmazásának legelső szakaszában. Abban az időpontban, amelyben még hiányzik e törvény gyakorlata. Amikor éppen az a feladat, hogy lerakják az alapjait annak a karteljudikatúrának, amelyen majd a jövendő eljárások alapulni fognak. Jól emlékszünk rá, hogy fogadták annak idején ennek a törvénynek a tervezetét, hogy vitatták, hogy nincs rá szükség, más államok sem tudták és ha tudták volna, nem akarták megcsinálni. A karteleket úgy kell hagyni, ahogy vannak, mondták, mert a kartel-törvényhozás nem sérthet meg egyebet, csak a közérdeket. S amikor a régi kartelek simán eleget tesznek a bejelentési kötelezettségnek és amint a kormány nemrégi első jelentéséből tudjuk, meglehetős ellenállás nélkül igyekszenek meghajtani azok előtt a felszólítások előtt, amelyeknek a kartelbizottság, vagy a kartelhatóság már az első átvizsgálásnál is szükségét látta, a szemünk előtt keletkezik egy új kartel, amely egészen új hangot üt meg. Ez szinte a törvény erejét akarja kipróbálni és azt a legszélső pontot kikeresni, ameddig a közérdek ellenére és a karteltörvény nyílt tilalma ellenére is el lehet hatolni. Ha ez történik a karteltörvény uralma alatt, mi lenne itt ma, ha ez a törvény hiányzanék? A szénkartelnek lényege az az ár, amelyben végül is közérdek és szénkereskedelem megállapodik egymással. Eddig az árvitának az első fele folyt le, az, amely a kereskedelem hasznát nyirbálta meg. A Kartelbizottság és az Árelemző Bizottság ebben a vonatkozásban nagy eredményt ért el, mert jóllehet már ahhoz is határozott fellépésre volt szükség, hogy a szénkereskedelmet a tavalyi árszintre visszaszorítsa, végül is sikerült vagononként húsz pengő árengedményt elérni a tavalyi árból. Ez pedig már a szénkereskedelem nyers keresetének lényeges hányada. Az árvita másik fele most folyik s ezt a bányákkal kell megvívni. A bányák eddig még noli memngerelként szerepeltek, mintegy eltűntek a szénkereskedelmi kartel háta mögött. A Kartelbizottság azonban nem állott meg munkájának fele utján és ezzel az ellenfelével is szembe akart nézni. A termelési kalkuláció részletei még nem ismeretesek, de azt tudjuk, hogy a szénbányák keresete az utóbbi évek alatt megdöbbentően nagy volt. Olyan nagy, hogy az iparvállalatok hozamát többszörösen meghaladta és a nagy bányák számára szédítő tartalékolásai lehetőségeket és osztalékfizetési kvótákat biztosított. Ebből a forrásból szabad egyszer merítenie a közérdeknek is, szabad a fogyasztónak is és a Kartelbizottság az Árelemző Bizottsággal karöltve most végre olyan munkát kezd meg, amely a bányák hatalmas hasznának egy részét a nagyközönségnek fogja visszajuttatni. Ha a szénkartel az árkérdést egyúttal a közérdek és a kartelhatalom erőkérdésévé tette, a kormánynak, mint a közérdek egyetlen képviselőjének nincs rá oka, hogy ez elől a mérkőzés elől kitérjen. Ellenkezően, nagyon jó, hogy éppen a karteltörvény alkalmazásának ebben a kezdeti stádiumában kerül kenyértörésre ez a dolog. Ez a mostani döntés nem izolált esetre vonatkozik, hanem a karteltörvény egész jövőjének iránya függ tőle. Elhatározó akarat és ezeknek a kétségbeesett, de egyúttal kétségbeejtő kísérleteknek meghiúsítása mutatja meg, hogy a kormány nem kérte hiába és használni is tudja azt a jogkört, amelyet számára a karteltörvény biztosít. Az ország nem nyugszik bele a két dudás rendszerébe, s a szénkérdésben eddig elért eredmények biztosítékot szolgáltatnak a felől, hogy lármán, ijesztgetéseken és rémhíreken keresztül is a kormány mondja majd ki az utolsó szót. S miután a kormánynak máris sikerült a szénellátás zavartalanságát biztosítania, ez a befejező szó majd végleges rendet teremt az árkérdésben is, egyúttal pedig véglegesen leszámol a kartelekkel, amelyek lehetnek igen tiszteletreméltó és a magánérdeknek mindenben megfelelő alakulatok, de amelyeknek meg kell tudniuk, hogy e magánérdeknek szigorú és átléphetetlen határokat szab a karteltörvényben lefektetett közérdek. Törpék meg óriások Irta Bethlen Margit A kisfiú égő arccal feküdt lapos kis párnáján. Annyi gondolat, kép, impresszió kavargott vad táncban homloka mögött, hogy úgy érezte, soha álom szemére szállani nem fog az éjjel. Különös alakú lények, vad, idegenszerű, vérszomjas kifejezéssel tolongtak egymás körül, alatt, fölött; óriási, páfrányszerű növények között hosszúnyakú furcsa állatok legeltek, repülő krokodilok támadták meg őket, elefántnál nagyobb teremtmények szakították le könnyedén az elérhetetlen magasságban lebegő gyümölcsöt... aztán hirtelen, átmenet nélkül aprókká zsugorodtak össze mind, s mikor az ember jobban odanézett, nem volt semmi, csak egy csep víz. És ez mind ott forrt, kavargott, változott és élt a kisfiú izgalomtól lázas apró homloka mögött. Mama már kétszer is bejött, hogy lássa, elaludt-e mér, utoljára olyasvalamit is mondott, hogy: „Tudnom kellett volna, hogy az a Laci mindig megbolondítja a gyerekeket! Na majd máskor...“ a többit a kisfiú nem hallotta, de annyira megijedt azon, amit ez a „máskor" kilátásba helyezett, hogy azonnal becsukta a szemét, és azóta, akár a szobában van Mama, akár nem, görcsösen csukva is tartja. Mert az rettenetes volna, ha Mama azt a vészteljes „máskor“-t be is tartaná! És nem engedné meg neki, hogy Laci bácsival, ki az okosság, érdekesség és mindentudás hatványozott mértékben levő megszemélyesítője, máskor is elmenjen sétálni, hogyha az a félisten őt olykor erre a kitüntetésre érdemesnek tartja. _ Mert Laci bácsival sétálni menni, az nem mindennapi esemény, olyan például, mint Mamával, vagy a kisasszonnyal, ami ugyan szintén kellemes és jó dolog, de úgy aránylik a másikhoz, mint... mint a bronthosaurus a szarvasbogárhoz. Utóbbi, bár öröm, ha az ember megpillantja, mert szarva van, ügyelni kell, hogy meg ne csípjen és különben is tetszetős külsejű, de azért eléggé mindennapi jelenség. A másik azonban! A kisfiúnak még a lélegzete is eláll a gondolatnál, hogy valamikor az erdőn ilyenszerű lénnyel találkozzék. Ezt... ezt talán túlélni is alig lehetne, még ha a bronthosaurus kegyelmesen nem is taposna rá. Belehalna az izgalomba. Laci bácsival sétálni menni körülbelül ugyanilyen arányú lelki felindulással jár. Az ember sohasem tudja, hogy mi lesz. Néha indiánusok rajával népesedik meg az erdő, wigwamok épülnek, nyilak suhognak, tarkára mázolt és tollakkal ékes alakok bujkálnak a fák között, máskor tenger fenekén járnak, kagylók életébe látnak bele, különös és rémítő vízi szörnyek leselkednek rájuk, mind, mind a Laci bácsi szemén, fülén, agyán látva, hallva és élve át ezt a sok, különböző csodát. Ma réges-régi időkbe vitte őt el, mikor a páfrányok még az égig értek, mikor alattuk ichtyosaurusok hömpölygettek lomhán testöket az iszapban, miközben a falapsok repülésszerű ugrással támadták meg őket, sárkányszerű testeket hosszan elnyújtva és rettenetes fogsorukat csattogtatva. Azután hirtelen, átmenet nélkül, átvarázsolta magukat oly ici picivé, hogy be tudtak bújni egy csöpp vízbe, s ott beláthatatlan menynyiségű furcsa, vesszőszerű lények között úszkáltak, melyek egymást épp úgy tépték, falták, ették, mint az előbb említett óriások. A kisfiú ezt előbb nem értette, de Laci bácsi elővette oldalán lógó gukkerét, s mikor abba előbb a nagyobbik nyílásokon belenézett, s látta, hogy a távolban szabad szemmel alig látható ölyv mint válik rendes nagyságúvá, ahogy azonban a messzelátót megfordítja, s a kisebbik nyílásokon néz át, hogy változik minden, fák, e, Bodri kutya, igen maga Laci bácsi is, apró, fura törpévé, egyszerre érthetővé vált a dolog előtte. Majd ha a városban lesznek, Laci bácsi el fogja őt vinni a Laboratóriumba ahol dolgozik és megengedi, hogy belenézzen abba a nagyító üvegnek nevezett gukkerba, amelyben vízcsöpp-állatok, óriási, rémes szívó-készülékekkel ellátott bolhák, vérszomjas, tigrisarcú szitakötők és undorító, disznó-ormánnyal ékített és merev, kiálló szemből vésztjóslóan pillantó legyek laknak. Megígérte, tehát biztosan megteszi, ha csak Mama eszében nem tartja azt a végzetes „Máskor“-t. Aludni kell, aludni, akkor talán még el lehet valahogy hárítani a katasztrófát. A kisfiú ökölbe szorítja a kezét és szemét oly erősen csukja össze, hogy szinte fáj, mindazonáltal úgy érzi, hogy soha életében éberebb nem volt és egyszerre, minden átmenet nélkül magas hegy tetején áll, mellette elfedett arcú alak, aki Laci bácsi is, nem is, de az mellékes és ki hosszú ujjával lemutat a páfrányerdőre, mely lábuk alatt mint selymes rét terül el. Az erdőben különös, ismeretlen alakú állatok nyüzsögnek, legelnek, esznek, verekednek, tépik, ölik egymást, az egyik megjelenik, a másik eltűnik, vérszomjas, tigrisarcú, nagy, átlátszó szárnyakkal ellátott lények, melyek sárkányszerű ugrással vetik magukat az undorító, disznószerű ormánnyal ékített kisebb, ott élő állatokra, melyek förtelmes röfögéssel kapdossák be az erdő közepén levő kerek tó kis, vesszőszerű lakóit. A kis fiú, maga sem tudja hogyan, ott bujkál közöttük, félve, remegve, hogy valahogy mégis meglátják, akkor neki vége, ő meghal az izgalomtól, még ha el is kerüli a szörnyű, szívó, rágó, tépő, harapó készülékeket. És most mindezeknél nagyobb és hatalmasabb lény dübörög feléje, óriási lábai alatt dong a föld, kemény, átdatlan páncél védi egész testét, mely ellen hiábavaló minden emberi fegyver, fején hatalmas, kimondhatatlanul gyönyörű aggancs, melyet királyi méltósággal hord... A kisfiú úgy érzi, hogy most, ezen pillanatban, melyben elébe tárul az őskornak ez a legsajátosabb csodája, most meg fog halni, és vele együtt az egész, még meg sem született emberiség, mert ezt a nagyságot, erőt, méltóságot elbírni nem lehet. Már itt van, lépésnyire tőle, mögötte pedig sűrű rajokban a többiek mind, feléje vicsorgatnak, a nagy, merev szemek mint valami fénylő, szörnyű lámpások világítanak remegő lelkébe... „Kicsinyítsd meg őket!" — hangzik az elfedett arcú alak szava és a kisfiú kezében ott van a Laci bácsi gukkerja, melyet életösztöne utolsó erejével fordítva emel szeméhez. Még mindig ott áll a páfrányerdő közepén, de az csak derekáig ér, körülötte legyek, dongók és szitakötők zsonganak, az egyik páfrány levelén esőcsepp szikrázik a napsütésben, lábánál pedig kövér szarvasbogár kúszik méltóságteljesen feléje. „Kelj felkicsikém, már két óra," — hangzik Mama szava, a kisfiú csodálkozva nyitja fel szemét. „Milyen jó, hogy minden olyan amilyen," — mondja hálatelt szívvel, de Mama nem figyel reá. ő Kati szobalánnyal pöröl, aki tegnap az ivóvizet már megint nem forralta föl. „Nem tudod, hogy tífusz van a faluban és hogy ilyenkor főttelen vizet inni veszedelmes?" mondja oktatólag. De Kati nincsen meggyőzve. Víz az víz, akár forralják, akár nem. A tífusz pedig, az meghűléstől jön, azt mindenki tudja. De hát a nagyságok egytől-egyig szekánsak. Hát teljék a kedve, ő ugyan nem fogja magát strapáink Szótlanul kifordul, s néhány perc múlva teli korsó vízzel jön be újra. „Forralt?" — kérdi Mama. Kati buzgón bólint, miközben a kis fiú mosdópoharába önti a vizet. Majd még mit, hogy újra megszidják. Épp oly jó ez a víz, mely egyenesen a kútból jött, mint az a rongyos megforralt. A kis fiú még mindig hálatelt szívvel veszi szájába a vizet. Milyen jó, hogy azok a szörnyetegek oly picik lettek az idők folyamán. mmmmMMrzMmm ............................................... ...^n Rothermere lord Táviratban cáfolja, hogy neki bárki felajánlolta volna a magyar koronát A monarchista eszmének általános újjáéledéséről szóló cikkét túlzottan értelmezték LONDON, aug. 31. Bothermere lord a következő táviratot küldte a Magyar Távirati Irodának a magyar sajtó részére: — Nemrégiben cikkem jelent meg, amelyben a monarchista eszmének általános újjáéledéséről számoltam be Európában. Ez alkalommal visszatértem azokra az ajánlatokra, amelyeket négy évvel ezelőtt tettek nekem, hogy egyezzem bele abba, hogy engem a magyar trónra jelöljenek. Értesülésem szerint ez eseményekre való visszaemlékezésem nagy érdeklődést váltottki Magyarországon, ahol számaim értelmezésénél nagyon túloztak. Cikkemben sem nem mondottam, sem pedig nem állítottam azt, hogy nekem bárki is a magyar koronát fölajánlotta volna. Minden alapot nélkülöz tehát a magyar sajtó bizonyos részében felmerült az a kombináció, hogy engem akár egyike vagy másika azoknak az előkelő állású magyaroknak, akikkel személyes vonatkozásba kerültem, akár pedig a jelen vagy a volt magyar kormány tagjai közül is bárki ennek a célnak igyekezett volna megnyerni. Rákosi Jenő volt az egyetlen férfiú, aki e tornát a velem való személyes érintkezés kapcán felvetette. De tény, hogy az akkortájt Magyarországból tömegesen hozzám érkező levelek közül igen sokan felvetették az eszmét, hogy jelöltessem magamat a magyar trónra. E manifesztációkban azonban én csupán a magyar jellem meleg rokonérzésének át lelkesedésének megnyilvánulását láttam, de egyben világosan láttam, hogy ez lehetetlen és az adott helyzettel nem számoló dolog. — Az az érzésem, — és ennek már gyakran adtam kifejezést, — hogy a magyar nép nagylelkű égében, amely egyike legcsodálatraméltóbb tulajdonságainak, erősen túlozta azoknál a szolgálatoknak a jelentőségét, amelyeket Magyarország igazságának érdekében teljesíteni próbáltam. Rothermere. Ára 16 fillér