Budapesti Hírlap, 1932. október(52. évfolyam, 220-245. szám)

1932-10-16 / 233. szám

•­ 1932. OKTÓBER 16, VASÁRNAP B. H A NÉPSZÖVETSÉG CSŐDJE A Budapesti Hírlap számára írta LLOYD GEORGE Anglia volt miniszterelnöke A Népszövetség hajója most süllyede­­tten van. Németország általános lefegyver­zést követel, vagy annak a megengedését, h­ogy ő is fegyverkezhessék. Franciaország egyikhez sem akar hozzányúlni. Japán Mandzsúriában szembefordul az egész vi­lággal. Genf kétségbeesetten tördeli ke­zét. Szemtől-szembe került két problémá­val, s ha ezekkel nem boldogul, háború törhet ki úgy­­Európában, mint Ázsiában. Kérdés, hogy a Népszövetségben meg­van-e az erő, hogy ezt a két vitás kér­dést, vagy legalább kettő közül az egyiket, dűlőre vigye? Sajnos, eddig nem mutatott olyan eredményeket, amelyek még a leg­lelkesebb hívei bizalmát is igazolnák.­­ Tizenhárom­­ év óta hánykódik a hullá­mok közt a Népszövetség hajója, amely rakományként magával viszi a különböző országok békeszerető millióinak remény­ségét. Csendes időben még valahogy előbbre vergődött, de amikor viharfellegek lepték el az eget, rendszerint a jámbor ha­tározatok alkalmi révébe menekült. Ilyen­kor csak siránkozni tudott, ami nem ép­pen az erő bizonysága. Most azonban se­hol sem találhat búvóhelyet és vagy előre kell mennie, vagy megfutamodásra kell elszánnia magát. Ha ezt az utóbbit vá­lasztja, akkor bátran ki lehet írni a genfi fényes palotára: „eladó." A tehetetlenség­nek és a gyávaságnak ilyen bizonysága után nem akad még önérzetes nép, amely érdemesnek tartaná, hogy fenntartásához hozzájáruljon. Engem senki sem vádolhat, hogy nem lennék a népszövetségi eszme barátja. A párisi békekonferencián ott voltam szüle­tésénél és tulajdonképpen egész szerveze­tét az a bizottság dolgozta ki, amelyet én jelöltem ki és amelyben Smuts tábornok elnökölt. Nálam senki sem lehet boldo­gabb, ha a Népszövetség derekas munkát végez, viszont, amikor a legfontosabb kér­dések rendezésénél szánalmas kudarcot vall, ez senkiben sem kelthet keserűbb csa­lódást, mint bennem. Ha dicsérni akarnám a Népszövetséget, büszkén hivatkozhatnék arra, hogy ötven­hat nemzet írta alá az alapokmányát. Rá­mutathatnék arra a kétszáz döntőbírósági és barátsági szerződésre, amelyeket elő­mozdított. Feleleveníthetném azt az eré­lyes tevékenységet, amelyet kifejtett a bó­­dítószerekkel való üzérkedés és a leány­kereskedelem megakadályozására, a járvá­nyok leküzdésére, a csődbejutott országok pénzügyi újjáépítésére, s hivatkozhatnom arra is, hogy távoli országok államférfiai közt elősegítette a baráti kapcsolatok ki­alakulását. De ezek a kisebb jelentőségű sikerek nem szolgálnak mentségül arra, hogy lényeges dolgokban kudarcot vallott, s hogy éppen azokat a feladatokat nem tudta teljesíteni, amelyekért létesült. A Népszövetség a világháború borzal­mainak hatása alatt született és főleg azért jött létre, hogy a civilizált nemze­tek újabb háborús konfliktusát megakadá­lyozza. Az alapokmány a bevezetésben vi­lágosan kimondja, hogy fő célja a nemzet­közi együttműködés elősegítése és a nem­zetközi békének, valamint biztonságnak a megalapozása. Az alapokmány kötelezte az aláíró nemzeteket, hogy viszály esetén nem fognak fegyvert, hanem békés rende­zés végett az ügyet eléje viszik s ugyan­ekkor kötelezte magát, hogy biztosítja a béke fenntartását, mert keresztülviszi az általános lefegyverzést, minden tagállamá­nak egész erejét latba vetve kényszeríti ki a viszályok békés elintézését és megbünteti azt a nemzetet, amely fegyveres táma­dásra vetemedik. Várjon a Népszövetség megközelítette e célok valamelyikét? Ezen a téren meddő volt a munkája és szánalma­san kudarcot vallott. Amikor döntésre került a sor, kiderült, hogy képtelen a lefegyverzést keresztül­vinni, képtelen valamely hatalmas nemzet háborús ténykedéseit megakadályozni, vagy megbüntetni és nincs módjában a tag­nemzeteket arra birni, hogy az alap­okmányban vállalt kötelezettségeiket ko­molyan vegyék. A népszövetségi liga esz­méje nagyszerű. Helyesek azok a szerző­dések is, amelyeknek tető alá hozását elő­segítette. De az aláíró hatalmak állás­pontja, úgy látszik, még mindig ez: „Ad­dig tartom meg a szavamat, amíg nem fi­­zetődik ki a szószegés." A fogadkozások, amelyek mögött ott van ez a fenntartás, még annyit sem érnek, mint a papír, amelyre leírták. Ha az ünnepélyes ígére­tek ellenére a nemzeti kisebbségekkel ma is gyalázatosan lehet bánni, ha hatalmas fegyverkészleteket lehet gyűjteni és tar­tani, ha területeket lehet elrabolni más nemzetektől, ha nyílt városokat lehet bombázni és békés polgárok ezreit lehet lemészárolni, akkor a genfi ünnepélyes konferenciák nem egyebek, mint a felhá­borító képmutatás elrettentő példái. Ezek a külsőleg ragyogó összejövetelek, amelyek szüntelenül ismétlik az értelmetlen közhe­lyeket, kezdenek már unalmasak és bosz­­szantóak lenni. Még hagyj­án volt, amíg Briand behízelgő és zengzetes szónokla­tait hallottuk. De a kisebb kaliberű embe­reknek rekedt hangon előadott, meddő szólamai már a dobhártyánkat hasogat­ják. Most már kínosan nyilvánvaló az a tény, hogy a népszövetségi alapokmányt aláíró főbb hatalmak Genfet elsősorban alkalmas eszköznek vélték saját céljaik el­érésében és fennhéjrázva bántak vele, va­lahányszor valószínűnek látszott, hogy olyasmit fog tanácsolni, ami nem vág össze érdekeikkel. Olaszország és Németor­szág rájöttek, hogy bármi is a Népszövet­ség eszményi célja papiroson, a valóság­ban nem tud magasabbra emelkedni, mint a tagjai sorában lévő hatalmasabb nemze­tek idealizmusa. Ha ez az idealizmus nincs meg, akkor a Népszövetségi Liga szükségképpen tehetetlenségre ítéltetett. Bármilyen elismerésre méltó is volt te­hát a Népszövetség tevékenysége kisebb jelentőségű kérdésekben, előrelátható volt, hogy számára is eljön a Waterlooi csata, mihelyt szembekerül olyan döntő jelentő­­ségű kérdéssel, amely valamelyik nagyha­talom érdekeit és céljait komolyan érinti. Ez a helyzet állt elő most Japán és Kína esetében, s hasonlóan veszély­es az a szituá­ció, amely Franciaország és Németország közt keletkezett. A Népszövetség számára súlyosabb hely­zetet nem is lehetett volna kitalálni. Ami­kor 1923 augusztusában Oroszország és Görögország viszálya a korfui incidensre vezetett, a Népszövetség ek­kor is tehetet­len volt, de a nagykövetek tanácsa módot talált arra, hogy megmentse számára leg­alább a látszatot. Ha Franciaország vagy Anglia lenne a főszereplő egy olyan ügy­ben, amely a Népszövetség bék­éj­ét veszé­lyezteti, akkor a többi nemzetek azok, amelyek az illető országgal rokonszenvez­nek, hozzájárulhatnának ahhoz, hogy a felmerült kérdést homályba burkolják, s így valahogy sikerülne a Népszövetség te­hetetlenségét elleplezni. De Japán egészen különálló helyet foglal el. Földrajzi hely­zeténél, vérmérsékleténél, faji és nyelvi sajátságainál, valamint diplomáciai kap­csolatainál fogva ez a legelszigeteltebb nagyhatalom. Az elmúlt ezer évből nyolc­száz évig távol tartotta magát minden külföldi kulturális kapcsolattól. A japá­nok, akik gondolatvilágukat illetően elszi­getelten állnak, fizikailag is elszigeteltség­ben élnek, azért, mert az Egyesült­ Álla­mok, Kanada és Ausztrália vagy nem én­ »Tekints ide!... Tekints oda!« REGÉNY irta CSATHÓ KÁLMÁN (Minden lap fenntartva.] 19 Olvasni kezdte és pillanatról-pillanatra érezte, hogy hogy száll le minden vér az agyából, mert a cikk úgy jelent meg, minden szelídítés nélkül, ahogy meg­írta, sőt Sólyomnak úgy tetszett, hogy még sértőbb, mint amilyennek hitte. Rettenetes volt, pláne így nyomtatásban és ezzel a feltűnő szedéssel. Nem is em­lékezett rá, hogy valaha is olvasott volna ilyen pél­dátlanul durva támadást... Bár, — ezt még rémüle­tében is kénytelen volt megállapítani, — remekül volt megírva! Annyira kitűnően, hogy mégegyszer elolvasta és elképzelte, hogy azóta már a fél város erről beszél és bizonyosan mindenki neki ad igazat, mert az, ami ott tegnap este a színházban történt, valóban olyan arculütése volt a közönségnek, amit nem lehet el­tűrni ... — Ügy van! — kiáltottk­ kiugorva az ágyból. — Ez az igazság! Ezt be fogja látni mindenki! Az egész káros a pártomon van! Mindenki! Azt az egy-két hen­­tegő frátert kivéve! Majd meglátjuk, hogy lehet-e ha­­talmaskodni az egész közvéleménnyel szemben!... A keze azonban valósággal citerázott, mialatt a zsilettel az arcán babrált, mert beretválkozásnak iga­zán csak a legnagyobb fantáziával volt nevezhető az a művelet, amit véghezvitt és ami abból állott, hogy a szappant lekaparta a képéről, a szakállt azonban rajtahagyta. Csak akkor nyugodott meg némileg, mi­kor eszébe jutott, hogy ilyenkor a huszárok még kint vannak a gyakorlótéren vagy a kaszárnyában és hogy egészen nyugodtan elmehet a szerkesztőségbe, nem ér­heti közben semmi veszedelem. A kávéházat még­ elkerülte ma reggel és egyene­sen a szerkesztőségbe ment, oda is felhúzott fedelű konflison, amiért rögtön elszalasztotta a gazdasszo­nyát, annak nem kis csodálkozására, mert hiszen a kocsit messzebbről kellett hozni, mint amennyire a szerkesztőség volt. — Nem érzem jól magam! — mondta neki Só­lyom magyarázatul, amiben igaza is volt, mert való­sággal a hideg rázta, minden szilárd elhatározása és megnyugtató okoskodása ellenére is. — Azt hiszem, lázam van! Ez az érzése azonban csak addig tartott, amíg a szerkesztőség előtt ki nem szállt a kocsiból. Mert abban a pillanatban egy idősebb hölgy lépett oda hozzá, két kezét nyújtva felé és azt mondta: — Nagyon köszönöm, hogy így megírta az iga­zat, szerkesztő úr! Mert csakugyan gyalázat, ami itt folyik!... Én özvegy Fazekasné vagyok. És nagyon köszönöm még egyszer, hogy felszólalt a tisztesség és a jó erkölcs nevében!... Sólyom jól megnézte a hálálkodó hölgyet, akiről minden kétséget kizárólag lerítt a keresztény és úri származás. Ez felemelően hatott rá és megacélozta meggyőződését, hogy igazságos ügy mellett rántott kardot... Azaz__Ne! Nel Ne! Kardról ne beszél­jünk, mert kardot a huszárok viselnek és egyáltalán nem volna kellemes, ha ebből az alkalomból ki talál­nák húzni! ... — Én köszönöm a megértő elismerést, nagyságos asszonyom! Büszkeséggel tölt el a tudat, hogy az igazi úri felfogást magam mögött érzem. Fogadja nagysá­gos asszonyom hódolatomat és tiszteletemet! Kezet csókolt és besietett a kapun. Fazekasné-. azt gondolta magában: — Kellemes, finom, úriember! Sólyom pedig ezt: — Kellemes, finom, úridáma! Amiben csak az volt az érdekes, hogy két régen porladó öreg nénikét kivéve, sohase gondolt még effé­lét se Sólyomról, se Fazekasnéról senki. A két nénike közül az egyik a Sólyom úr mamája volt, a másik a Fazekasnéé. A segédszerkesztő nem volt a szerkesztőségben, a mestőrnek pedig csak délután kezdődött a munkája. Azon a két fiatal volontőrön kívül, akik a pesti lapo­kat bújták, senki se volt, akihez a szerkesztő úr szól­hatott volna, Józsefet leszámítva, a szolgát, akitől meg­kérdezte: — Nem keresett senki? A válasz ijesztő volt: — Két katonatiszt. Huszárok. Egy hadnagy meg egy főhadnagy. — Kicsodák? A nevüket nem mondták meg? — Ott a kártyájuk az asztalon. A levelek alatt. Azt mondták, később visszajönnek. Sólyom izgatottan kapott a két névjegy után, de megkönnyebbülten lélegzett fel, mikor elolvasta őket. Az egyik a Markbreit báróé volt, a másik egy Raabern nevű hadnagyé. Ezek közül egyik sem volt ott a páholyban, következésképpen csak segéd lehet. Elmosolyodott és egyszerre eszébe jutott, hogy még nem reggelizett. — József, — kiáltott, — menjen le és hozzon fel nekem egy kávét. Itt egy korona. Nagyot nyújtózott és azt mondta a két volon­­ternek: — Hát most aztán megtanítom ezeket az urakat keztyűbe dudálni! A két fiú tisztelettel nézett fel a hatalmas termetű szerkesztőre, akiről valóban el lehetett hinni, hogy leckét tud adni a keztyűbe dudálásból. Az egyik félén­ken megkockáztatta a kérdést: — Kardra verekszik szerkesztő úr, vagy pisz­tolyra? Sólyom meghökkent. Ezek ezt így képzelik? Hogy ő meg fog verekedni? Egy pillanatig azt a bizonyos „társadalmi kény­szert" érezte magán, amire a törvény előtt szoktak hi­vatkozni azok, akiket párbaj vétségért vonnak felelős­ségre, de aztán azt mondta magában: — Csakhogy ez nem az én ügyem. Itt a sajtó szu­verén hatalmáról van szó, a közmorál megvédéséről, amit nem lehet fegyverrel elintézni, csak az igazság szavával!... És én az igazságért a legnagyobbra is képes vagyok. Arra, hogy lemondjak a lovagias elég­tételadásról ... (Folyt, köv.) amilyet mindenkinek, aki telket vesz, házat, öröklakást vesz vagy építtet, aki a korszerű építkezések pénzügyi lehetőségeit, jogi és mű­­­­szaki vonatkozásait tudni akarja--ismernie kell. 1. Öröklakások 2. Családi házak 3. Telkek 4. Építőhitelek és építőtakarékok közérdekből, hatalmas áldozatok árán bo­csátjuk e sajtó alatt álló művet közkézre és azt egyelőre egy szőkebb körben: oly köztisztvise­lőknek, magántisztviselőknek, katonatiszteknek, önálló iparosoknak és kereskedőknek, továbbá szabadfoglalkozásúaknak, mint orvosok, ügyvé­dek, építészek és mérnököknek, akiknek Buda­pesten önálló főbérleti lakásuk van és akik az alábbi szelvény kitöltésével portéköltségre postabélyegben 20 fillért mától számított 8 napon belül beküldőnek ingyen ezenfelül porté- és költségmentesen megküldjük. E munkálat jeles szakemberek évtizedekre terjedő tapasztalatainak eredményét fogja tartalmazni Annak tárgyilagosságát azzal biztosítjuk, hogy e műbe hirdetéseket, le­gyenek azok bár építészek, parcellázd avagy szervező irodák, építőtakarékok vagy akár vállalkozók hirdetései, tehát semmiféle hir­detést, semmi áron sem veszünk fel. Vágja ki ta kfd­dja be mlolfibb u alábbi szelvényt Szelvényeiám: 702. T. FSvároai KBayrkladé R*nve­rtáraaan­ Budapest 331 Kérem kQTdjek meg elmemre Ingyen ée költség­mentesen: ,A 4 negy fejezet* címü könyvet. Porté­­költségre pontabélyegben 20 fillért mellékelek. Név: ------TM..------------------------------­| Foglalkozás : ...... Lakcím : ...................................................... Olvasható aláírást kérünk.­­ gedik be őket területükre, vagy pedig a komoly tilalmaknak vetik őket alá. Japán, mint a Nyugat buzgó tanít­ványa, csatlakozott a Népszövetséghez is, mert azt hitte, ezt a nyugati dolgot is meg kell tennie. De azok a demokratikus és nemzetközi események, amelyeket a Nép­­szövetség kifejez, nem találnak vissz­

Next