Budapesti Hírlap, 1933. június(53. évfolyam, 123–145. szám)
1933-06-01 / 123. szám
II kultuszminiszter beszéde Hóman Bálint kultuszminiszter mindenekelőtt megköszönte az iránta megnyilvánuló bizalmat, a tárgyilagos és szakszerű felszólalásokat s arra kérte a Ház tagjait, hogy bizalmukat annak idején tárgyilagos kritikára váltsák fel. Mindenkit felszólított, hogy csupán őt, a minisztert vonják felelősségre és ne azokat a tisztviselőket, akiknek a Házban nincs szólásjoguk. Dinnyés Lajos: Végre egy miniszter, aki vállalja a felelősséget. Hóman Bálint kultuszminiszter bizonyos aggodalommal látja, hogy a gazdasági válság hatása alatt olyan hangulat alakul ki, amely már valósággal kultúr-defetizmusnak nevezhető és a nagy nemzeti érdekeket veszélyezteti. Félő, hogy a tervbevett csökkentések, vagy a fölöslegessé váló intézmények lebontása azt a látszatot fogja kelteni, hogy kulturális leépítés folyik. Ellenkezőleg, a leépítő kultúrpolitikával sohasem értett egyet. A szellemi és anyagi kultúra, a magas és a népi kultúra egyenrangú tényezők és egészséges fejlődés csak a gazdasági és kulturális feltételek biztosítása mellett valósítható meg. Mindenképpen vallja azt, hogy a kultúrpolitika nem lehet alárendelve sem a financiális, sem a szociális vagy más irányú politikának, ezeknek nem lehet függvénye. Nemzeti irányú kultúrpolitikát kíván foly ÁRM 10 FIL Budapest, 1933 LHI. évfolyam 123. szám Csütörtök, június ! Megjelenik mindennap hétfő kivételére!. Előfizetési árak: egy hamupengő 50 fill., negyedévre 7 pengő 50 fill. A külföldön ezeknek a sóreszegeknek a kétszerese az előfizetési díj. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Budapest, VII. kerület, József-körút 5. Telefonszám: 44-4-04-től 44-4-00-ig. — Levél, cím: Budapest 4. Postafiók 55. — Kiadja a Budapesti Hírlap R.-T. Főszerkesztő: CSAJTHAY FERENC Csütörtökön aláírják a négyhatalmi egyezményt LONDON, máj. 31. A Press Association szerint holnapra várható a négyhatalmi egyezmény parafálása, amelynek szövegét jelenleg jogászok Genfben vizsgálják. GENT, máj. 31. A birodalmi kormány szerdán éjjel hozzájárult a négyhatalmi paktum aláírásához. RÓMA, máj. 31. Beavatott körök szerint — amennyiben előre nem látott nehézségek nem merülnek fel — a négyes szerződést holnap írják edd Rómában. Olaszország részéről Aloisi nagykövet, népszövetségi fődelegátus, a másik három állam részéről pedig az illető államok római nagykövetei írják alá a szerződést, amelyet mindenütt egyszerre terjesztenek a parlament elé jóváhagyás végitt. Kultúrpolitikai feladataink nagy lelki válságok és világnézeti harcok közepette Hóman Bálint kultuszminiszter a nemzeti irányú kultúrpolitika feladatairól nyilatkozott ma a képviselőházi vitában — Egyik egyetemet sem szüntetik meg — Összekapcsolják a műegyetemet, a közgazdasági egyetemet és az állatorvosi főiskolát — Középiskolai és népiskolai problémák — Tudomány és művészet — Felekezeti béke A képviselőház ma letárgyalta és megszavazta a kultusztárca költségvetését. A vita végén Hóman Bálint kultuszminiszter nagyhatású beszédben nyilatkozott kultúrpolitikai célkitűzéseiről és reformterveiről. A miniszter beszédével lapunk vezércikke foglalkozik. A költségvetési vitát a Ház holnap folytatja. A kultusztárca vitája A mai ülést négy órakor nyitotta meg Almásy László házelnök. Napirend szerint megkezdték a kultusztárca költségvetésének részletes vitáját. Navratil Dezső a címnél az orvosi fakultások kis tanszékeinek — amilyen a fülészet, gégészet — fenntartása mellett szólott. Végül azt fejtegette, hogy nálunk nincs nemzetiségi kérdés, a kerületében szerzett tapasztalatok azt bizonyítják például, hogy a svábok jó magyar testvéreink. Pakots József sürgette Komjádi Béla szobrának a fedett uszodában való felállítását. Rácsán Károly a tanítóság sérelmeinek orvoslására hívta fel a miniszter figyelmét. Kun Béla azt bizonyította, hogy a kultusztárca költségvetése negatívumért a végrehajtott csökkentések megakasztják a fejlődést. Hivatkozott Baltazár püspökre, aki legutóbb kijelentette, hogy a miniszter még ebben az évben törvényjavaslattal orvosolja a tanítók sérelmeit. Ezután nagy érdeklődés közepette a kultuszminiszter emelkedett szólásra. t 4 Örök napszámosok ? Az írás hatalom, — de hatalom-e annak, aki inni megtanított bennünket? A tanítót senki sem sorolja a hatalmasok közé. Az ő neve, ha őseredetben nem is ő kripta: a nemzet napszámosa. De vájjon mindörökké napszámosnak kell méfadnia! A képviselőházban végre mellettük is elhangzott egy néhány meleg szó. Már attól rettegtütük, hogy a költségvetési vita rohanásában, a politizálásban, ami a vitát irányítja és a takarékosságnak abban a légkörében, melyből ma egyetlenegy pénzügyminiszter sem merhet a reménykedő élet szabad levegőjére kijönni, egészen elsikkad a tanítók ügye. Fel kell lélegzeni, hogy ez a szégyen legalább nem ért bennünket. Meleg szavakat hallottunk, amelyek őket illették. Az ország anyagi ügyeinek tárgyalása során végre az ő anyagi kérdéseikre is rávetődött a méltánylásnak, a megértésnek egy sugara. Nem mondott újságot, aki kiteregette a Ház előtt, s az országos közvélemény előtt a magyar tanítói karnak tiszta, de szakadozott és foltos ruháját. A magyar költségvetés körül évtizedeik és évszázadok során sok küzdelem lezajlott, de abban körülbelül egyetértettek korok és pártok, hogy a tanító a nemzet napszámosa. S ehhez képest bántak is velük. Ma azonban a tanítói kérdésnek ezt a csúfabbik, ezt az egészen anyagi oldalát az teszi még sötétebbé, hogy a felekezeti tanítókra váratlanul még nagyobb gond szakadt, mint amit az állami tanítók a sokszoros fizetéscsökkentés folytán kénytelenek átélni. Az állami tanító még kap valami fizetést, a felekezetinek jó, ha a fele fizetése még megvan. A felekezeti tanítók közül nagyon soknak a faluja csak a természetben való ellátását tudja megadni, s pénzbeli jövedelme nem több, mint amit államsegélyképpen kap. Csak a munkája több, mint állami kartársáé. Azé is sok, de legzsúfoltabb iskolák a felekezeti tanítókéi. Pedig a tanítónak a kezére bízott gyermekseregnek, azon keresztül egész népének sorsáért való aggodalma semmivel sem kisebb, mint akármelyik felelős emberé ebben az egész magyar társadalomban. De bizonyára nehezebb is másokénál azzal, hogy közvetlenül a népbe lévén beágyazva, jobban kell érezni e sors nehéz voltát, mint azt akárki más is érezheti. Közelebb lévén népéhez, reája több esik annak a szenvedéseiből, és miután annak a testéből szakadt ki, érzékeny lelkének minden szála jobban megremeg a nemzetet érő megpróbáltatások csapásai alatt, és fájóbban adja vissza annak hangjait, mint bármelyik más lélek hangszere. A tanítóság nagy terhek hordozója és elviselője. Panasz nélli vállalja sorsát s rendületlen erővel végzi feladatait. Azt mondják, hogy a jövő az ifjúság lelkében szunynyad? Nem, a jövendő a tanítók szívében van elásva. Az ifjúság csak tükör, amely a maga lelkességének fényével megnagyítja a belézárt képet. A rosszat éppen úgy, mint a jót. A tanítóktól függ, hogy az a kép, amely az ifjú egész életét formálni fogja, milyen. A tanítók formálják meg az ifjú világát és ők adják meg számára azt az irányt, amelyről többé senkinek sem lehet letérnie. A nemzet sokkalta nagyobb mértékben lesz, semmint születik, a tanítók kezében lesz a gyermek a nemzet tagjává és a tanítók lelkének szilárdságában válik a hit élő fáklyájává. Amikor a gyermek a tanító kezébe kerül, még csak a beszéd, a szavak ismeretének üres eszköze van meg benne; mire kikerül onnan, már felébredtek benne azok a képességek, amelyek végig kísérik életének egész útján. Már készen van számára az a mérleg, amelynek segítségével el tudja választani a jót a rossztól, a kicsinyt a nagytól, a célt az eszköztől, a valóságot az álmoktól. A társadalmi lélek a tanító műve. A lélektan tudósai mind nagyobb szerepet szánnak neki és mind nagyobb jelentőséget tulajdonítanak ennek a szerepnek. Azt állítják, hogy az emberi lélek teljesen és véglegesen kialakul a tanítók kezén s maga az élet és a többi iskolák, a család, az utca, a későbbi örömök és gondok, meglepetések és szívós munka, ez mind csak észrevehetetlen változásokat tud már előidézni azon az emberen, akit a tanító készen adott át az életnek. S a tanító munkája nem is lassú munka. Minden négy-öt év alatt új meg új nemzedék megy át a kezén, s ahogy ezek az évek és ezek a nemzedékek egymásba fonódnak, észrevétlenül, de szakadatlanul dolgoznak a nemzet arcán, kiegészítik, módosítják, új vonásokkal ruházzák fel, régieket fednek be rajta. A nemzet igazi politikáját a tanítók csinálják. Az erkölcs, ahogy az majd a nemzet munkájában felnőtteken keresztül valósággá válik és intézményekben testesül meg, az ő lelküknek kisugárzása. Ők a nemzet imperialistái, lelkeket hódíthatnak meg számára. De mindenesetre ők tartják meg ezt a lelket és rajtuk múlik, hogy váljon annak a nyelvnek, amelyen tanítanak, van-e tartalma is, jelent-e majd közösséget azok között, akik beszélik, vagy csak éppen olyan üres eszköz, amelynek a segítségével a nemzetet akár atomjaira is szét lehet szakítani. A tanítók az iskolában és a tanítók az iskolán kívül: ők minden nemzet egységének, gazdagságának fokmérői és ők teszik annak az alapnak a szilárdságát, amelyen a jövendő felépül. Várjon mindig és örökké napszámosoknak kell maradniok? Az ország a közös feladatokkal szemben ritkán volt tele több kétséggel, mint most. A költségvetés szigorú keretei, amelyeket idebent a szükség nyom, kívülről meg a gyanakvás présel össze, sohasem látszottak kevésbé ruganyosaknak, mint éppen ma. De azért mégis, szabad-e visszhang nélkül maradni annak a megállapításnak, hogy a tanítók sorsán már egymillió is segítene? Egymillió! — Éppen egymillió gyermek jár ebben az országban a tanítók keze alá. Minden gyermek után egy évre egy pengő: várjon lehetnek azok a költségvetési keretek olyan szűkek, lehetnek a nemzet garasai annyira megszámláltak, hogy ez az egy pengő ne kerüljön ki egy gyermek számára, egy gyermek jövőjéhez alaptőkének és annyi tanító számára a nehéz jelen megenyhítjenek? Mi nem ígérhetünk a tanítóknak fizetésemelést, de ígérhetjük annak a megértését, hogy a tanítói munka értékelésére szükség van. S hogy sohasem volt rá nagyobb szükség, mint éppen ma. Ha az államnak csak egyetlenegy milliója lenne, akkor is azt mondanák: adja a tanítóknak. A sok közül talán csak ez az egy olyan, amelytől joggal lehet várni, hogy százszoros és ezerszeres magot hoz. tatni. Nem leépítésről van szó, hanem racionális, észszerű átépítésről. Mint minden téren, itt is a nemzet és az állampolgárok teherbíró képességeihez kell igazodni. A mostani költségvetés nem végleges képét adja a kultúrpolitika keretének, hanem annak csupán egyes kontúrjait sejteti. A miniszter ezután a költségvetés egyes számszerű adataira mutatott rá és megállapította, hogy a mostani költségvetés a múlt évivel szemben hatmillió pengővel csökkent. Reméli, hogy rövidesen jobb idők következnek el és pedig nem a távolabbi időben, hanem azzal a szervezeti átépítéssel, amelyet a kormány általában tervez, reméli, hogy már a közelebbi jövőben módot talál néhány felesleges intézet leépítése útján a valódi kulturális szükségletek kielégítésére. Ezután a miniszter statisztikai összehasonlítással mutat rá a költségvetés néhány adatára. A magas kultúra intézményeinek mostoha helyzete Megállapítja, hogy a magas kultúra intézményei ma igen mostoha helyzetben vannak. Ugyanazzal a funkciókörrel, ugyanazzal a személyzettel dolgoznak, mint a háború előtt, ennek ellenére jóval kevesebb dotációban részesülnek. Ma már a kultusztárca túldotáltságáról beszélni nem lehet. Ezt a megállapítást a legendák tárházába kell utalni, (úgy van! ügy van a jobboldalon.) A helyzet ma az, hogy a megszabott pénzügyi keretek között kell elhelyezkedni és az a kérdés, hogyan helyezkedjünk el. Lineáris leépítés, vagy egy szelekcióval érvényesített átszervezés útján. Mert arról van szó,, hogy az egész nemzeti kultúránkat át tudjuk menteni egy jobb korba. A lineáris leépítés már megtörtént. Vannak egyetemek, amelyeken egész csomó tanszék hiányzik. Ez már nem is financiális, hanem kulturális probléma. Most az egész kulturális szervezet átépítésére van szükség. Turchányi Egon dicsérte az ő óvatos tempóját. Elfogadja ezt a dicséretet. Nem jön reformtervekkel addig, amíg azok teljesen előkészítve nincsenek. Inkább lassú tempóban halad, de biztosan. Hivatalba lépésekor első feladata a tényleges kulturális szükséglet megállapítása volt. E tekintetben ma már megfelelő statisztikai adatok, megfelelő grafikonokkal állanak rendelkezésére az egész ország iskolaszervezetéről. Azt fejti ki ezután, hogy a főiskolai oktatásunk túl van méretezve. Vannak a főiskolák között olyanok, amelyek életképtelenek és vannak, amelyek fejlődésképtelenek. Itt kitér az iskolafenntartó felekezetek panaszaira, amelyeket azzal magyaráz, hogy sokszor felesleges középiskolák alapítása miatt nem tudják teljesíteni feladataikat a népiskoláikkal szemben. Egyik egyetemet sem szüntetik meg Egyes tudománykarok szüneteltetéséről, összevonásáról van szó Tovább folytatva rámutat arra, hogy a főiskal hallgatók száma igen nagy és talán túllépi a szükséges keretet. A háború előtt tizennégyezer főiskolai halgatója volt az országnak, most a Csonka-Magyarországon több van tizenötezernél. Indokolt tehát az aggodalom, amely az intellektuális képzettségűek túltermelésével kapcsolatos. Viszont, elvben aggodalmas az iskolá.