Budapesti Hírlap, 1933. július (53. évfolyam, 146–171. szám)

1933-07-01 / 146. szám

a HMUN­ M KÖNYVEK: M m\ Lexikon. 20 kötet. Jó példány. (P 680 helyett)P Havi törlesztésre_ ._­­ P 50.—200, Brehm: ÁLLATOK VILÁGA. 1(1 322 képpel. Díszes kötésben. P J[ Q(— Havi törlesztés ... ... p 6.— Kesnitelen: MAGYAR NEMES CSALÁDOK. 10 kötet. Eredeti kötésekben. P J[ j|j(— Havi törlesztés... ... ... p 25.— Népsz. orvosi tanácsadó dr. Kéthly egy. tanár előszavával. Számos 11* képpel.Pélbőrkötés. (P 86 helyett) J­­J.— Havi törlesztés______P 4.— Ladapesii Hhisp le&wes&pitji VHL, József­ körút 5. 7 1933. JÚLIUS 1. SZOMBAT B. H Ssctreshi toa­ncergre­ ítc ki budapesti pékéit a pékség étt­ek A munkaadók­ 10 százalékkal csökkenteni akarják a béreket, h­ogy a munkások zsebén takarítsák meg a kenyérleszállítás árkülönbözetét Hetek óta állandóan napirenden van a kenyér­árak problémája. Mindenki panaszkodik a drága kenyérre, úgy látszik, végre a pékek is rájöttek arra, hogy a mai dága kenyérárak tarthatatla­nok,­­ amikor a búza ára alacsony. A pékek végre rájöttek erre és főként a közvélemény nyo­mása alatt kénytelen-kelletlen elhatározták, hogy leszorítják a kanyalárakat. A munkaadók ille­tékes testületei, a gazdasági alakulatok megtár­gyalták a dolgot és úgy tervezték, hogy július elsején leszállítják a pékcikkek árát. Ugyanak­kor azonban, úgy látszik, arról is gondoskodni akartak, hogy valamilyen módon behozzák azt az összeget, amelyet hosszas huza­vona után árle­szállítás formájában veszítenek el. A tanácsko­zásoknak az lett a vége, hogy elsősorban a mun­kások zsebén akarták megtakarítan ent d­e össze­­get. Ahelyett, hogy gazdaság-kalkulációval oldot­ták volna meg az árleszállítás kérdését, minden további nélkül úgy döntöttek, hogy mintegy tíz sá­ralékkal leszállít­jáik a munkások bérét. A pék­munkások hetibére 54 pengő, azonkívül napon­kint egy kilogramm kenyér és három péksüte­mény jár nekik. Ezt a javadalmazást azonban — mint a szakszervezetben mondják — nem minden üzemben kapják meg, az átlagos munka­bér ennél jóval kevesebb. Mikor a munkabérleszállítás híre elterjedt, a munkások értekezletet hívtak össze. A hangulat az volt, hogy nem hajlandók belemenni abba, hogy a pékek elsősorban a munkások zsebére takarékoskodjanak. Sztrájkmozgalmat indították és péntek estére a szakszervezet Peterdi­ utcai helyiségében összegyűltek azoknak az üzemek­nek a megbízottai, ahol a béreket le akarták szál­lítani. Az összejövetel célja az volt, hogy meg­tárgyalják a további teendőket. Az értekezleten többszáz főnyi pékmunkás je­lent meg. Egy részük a ház előtt, az utcán vára­kozott a helyiségből kiszivárgó hírekre. A rend­őrségnek valamilyen úton-módon azt a híradást küldték, hogy a Peterdi-utcai szakszervezetben botrányos jelenetek játszódnak le. A rendőrség kötelességszerűen megjelent a Peterdi-utcában, de semmi különösebb rendbontást nem tapasz­talt. A munkások megtartották az értekezletet, majd a rendőrség felszólítására este tíz órakor rendzavarás nélkül eltávoztak a szakszervezet helyiségéből. A pékek ipartestülete kommünikét adott ki, amelyben azt közölte a nyilvánossággal, hogy a szociáldemokraták a szakszervezet helyiségébe háltak 800 roml­ást, rájuk zárták az ajtót és aláirattak velük egy nyilatkoztot, hogy "addig a szakszervezet helyiségeit el nem hagyják,­­amíg a sütőipari munkaadókat a munkabérek­­százszázalékos felemelésére nem kényszerítik.­­Azt is közli a munkaadók kommünikéje, hogy a­­rendőrségnek kellett kiszabadítania a fogvatar-­­tott munkásokat. Végül ezt mondja a közle­gény: •­­ A budapesti sütők ipartestületének ve­z­zetősége elhatározta, hogy kormányintézkedést­­ sürget abban az irányban, hogy a jövőben­­ ilyen puccsszerű szervezkedés elő ne for­duljon. " Ezt mondja a pékspo­rtestület. A munkások érdekeltsége viszont a leghatározottabban kije­lenti, hogy semmiféle rendzavarás, semmiféle fogvatartás vagy puccs nem történt, egyszerűen csak arról van szó, hogy a pékmesterek és a kenyérgyárak a munkások bőrén akarják behozni a veszteséget, amely azzal éri őket, hogy a ke­nyérárakat le kell szold­ítanik. A munkások vi­szont azt követelik, hogy a munkaadók ne há­rítsák rájuk ezt a differenciát, hanem a gyárak engedjék el azt a hasznukból. Az értekezlet különben azzal az eredménnyel végződött, hogy a tárgyalásokat üzemenként kü­­lön-külön folytatják. Sok munkaadónál felülke­rekedett a belátás és megvan a remény, hogy békésen megegyeznek. Ahol a békés megegyezés nem jön létre, ott reggel sztrájkba állnak a pék­­munk­ások. Kétségbeesett küzdelem a solymári halálakna foglyainak kimentésére Kopogtatással életjelt adtak a halálraítélt bányászok, de azután minden elcsöndesedett . Száznegyven méter szé­les börtönfalat kell kiásni, hogy elérjék őket i felelős a katasztrófáért Negyvennyolc óra is elmúlt már azóta, hogy a Balatonvidéki Kőszénbánya R.-T. Solymár­­aknájának a fala beomlott és a betódult iszap­tenger elzárta az utat a bánya mélyén dolgozó tizenegy munkás elől, de még mindig nincs bi­zonyosság arról, élnek-e, meghaltak-e, mi tör­tént velük. A bizonytalanság sűrű homálya fedi a sorsukat. A bányatelepen pedig kétségbeesett erőfeszítéssel dolgoznak a mentőcsapatok, hogy megközelítsék az élve eltemetett szerencsétlen embereket. A halál-akna katasztrófája Most alakult csak ki a pontos kép arról, tu­lajdonképpen mi is történt. Pilisszentiván ha­tárán túl van a Solymár-akna. Ettől két kilo­méternyire pedig az Erzsébet-akna. Az Erzsé­­bet-aknát harmincöt esztendővel ezelőtt nyitot­ták meg, de pár esztendeje betemették, mert az ér kiapadt. Mikor használaton kívül helyez­ték, betonfallal határolták el a mélyben. Szerdán délben százötven bányász dolgozott a szomszédos Solymár-aknában. Fél egy tájban irtózatos recsegést, ropogást hallottak, majd a következő pillanatban omladozni kezdtek a bá­nyafalak, földtörmelék, vízsugár és iszapréteg szaladt rájuk. Azonnal megszólaltak a vésztjelző készülékek és a felvonógépek egymásután vit­ték föl a bányászokat. A telep központjában nyomban működésbe hozták a szivattyúkat és ezzel biztosították a menekülő munkások­ felvezető útját. Rövid pár perc leforgása alatt száznegyven bányász érke­zett föl. Névsorolvasás következett s ekkor azután ki­derült, hogy tizenegy ember lent maradt a mélységben. Cserni Ignác, Besendorfer Ferenc, Marhok István, Trizna Gáspár, Albrecht Ven­cel, Maróczi István, Batta Ottó, Biholm János, Szőts János, Trezenka Pál és Szlávik Mihály bányászok hiányoztak. Ez a tizenegy ember a bánya legmélyebb szintjén, kétszáznegyven méteres mélységben dolgozott a szerencsétlenség pillanatában, az ő útjukat elzárta a lezúduló iszap és föld. A bányatelepen nyomban tudták, mi történt. Az Erzsébet-aknát elzáró betonfal megrepedt, beomlott és a résen keresztül a használaton kí­vül álló bányából óriási mennyiségű földtől Síe­lek, víz és iszap tódult be földalatti utaakon a­ Solymár-aknába. Tizennyolc atmoszférás nyo­mással szakadt a szomszéd bányába az iszap­láva. A 240 méteres szint felől három vájaton vezet kifelé az út, mind a­ hármat eltorlaszolta és mint a láva ömlött kifelé feltartóztathatat­lanul. Száznegyven méter széles börtönfal Egyelőre nem lehet tudni, mi történt a tizen­egy emberrel. Lehet, hogy néhányat megölt kö­zülük az iszap és a földtörmelék, lehet, hogy a légnyomás, vagy a kifejlődött szénsavzáz vég­zett velük, de az se lehetetlen, hogy néhány óra olyan boltozatos üregben dolgoztak a szerencsét­­lenég pillanatában, ahová nem jutott be az iszap és élvemaradtak. Ezeket is azonban száz­negyven méter szélességben felgyülemlett iszap és földtörmelékből összeálló börtönfal választja el az aknától, ahol a felvonólépek járnak. Száznegyven méteres börtönfalat kell tehát kiásni, hogy megközelíthessék őket, ami ember­­fölötti munkának látszik és valósággal a lehe­tetlennel határos, hogy mire odaérnek hozzájuk, egyet is életben találjanak. Pár perccel a szerencsétlenség után megindult a mentés munkája. A mentőcsapatok felváltva ereszkedtek le az akna mélyébe és csákányokkal, szerszámokkal, lapátokkal igyekeztek előbbreha­tolni a nyúlós iszaptengerben. Százával futot­­takk ki a bányák mélyéből a csillék iszappal megrakodva. Drámai jelenetek a föld fölött és a föld alatt A bánya vezetői: igazgatók, felügyelők, mér­nökök, tisztviselők maguk is bányászruhába öl­tözve dolgoznak, nincs különbség igazgató és munkás között, egyformán lapátolnak, ásnak, verejtékeznek, miközben fönt a telepen kétség­beesve zokognak, sírnak az eltemetett munká­sok hozzátartozói: asszonyok, gyerekek, öreg­emberek. Az akna mélyén egyik idegtépő jelenet a másikat követi. Trizna Gusztáv vájár, az eltemetett Trizna Gáspár testvére az első mentőcsapattal ereszke­dett le a mélységbe. A váltásoknál ő is feljön, de csak pár percig van fönn, azután a halálos ki­merültség, fáradtság ellenére megint csak le­ereszkedik és újra dolgozik. Hiába kérlelik, hiába mondják, hogy pihenjen legalább egy órát. Nem akar pihenni, kétségbeesetten inaszakadtáig küzd a testvére életéért. Egyik helyen nyakig merült az iszapba, Kovács bányamérnök, aki mindenütt előljár, csak nagy nehezen tudta megmenteni a haláltól. Egy öreg bányász, Brundhuber Pál nyugdíjas vájár azzal jelentkezett a bánya igazgatójánál, hogy kötélen bocsássák le őt az Erzsébet-aknába. Bryndhuber régen, mikor az Erzsébet-aknában még folyt a munka, ott dolgozott. Jól ismeri a terepet. — Talán nekem sikerül megközelíteni őket, — mondotta, — én már öregember vagyok, nem kár értem, ha ottveszek. A bányaigazgató és a mérnökök azonban nem engedték meg, hogy az öregember hozzáfogjon az istenkísértő feladathoz. Kopogtatás a bányasírból Csütörtökön reggel hét óra tájban a dolgozó mentőcsapat emberei egyszerre csak távolról szűrődő, halk kopogást hallottak. A kopogások ismétlődtek. Kétszer egymásután hallatszott az ütemes kopogás: két hosszú, három rövid. Ez a bányászok megállapodott jele, ami azt jelenti: életben vagyok. Az eltemetett bányászok egyike, úgy látszik, olyan üregbe van bezárva, amelyen a csille sinje fut keresztül. Csákányával kopogtatott a sínen és az acélsín száznegyven méter hosszú­ságra elhozta az élet­jelet. A mentőcsapat emberei visszakopogtak, de több jel nem érkezett, minden elcsöndesedett. A kopogtatás azonban még jobban fölvilla­nyozta az amúgy is lázasan dolgozó mentőket és újult erővel indult meg a munka. A jeladás híre a legközelebbi váltásnak meg­érkezett föl a bányatelepre is. A bányászok hozzátartozói zsúfolásig megtöltötték a bánya kis kápolnáját és buzgón fohászkodtak. Meg­csillant előttük a remény. Talán mégis élnek. Ii mentőcsapatok kétségbeesett erőfeszítéssel dolgoznak Szerdán és csütörtökön éjjel-nappal dolgoz­tak és péntek reggelre körülbelül hatvan méter­nyire jutottak előre a börtönfal lebontásán. Ek­kor azután egy kísérlethez fogtak. Mentőcsapa­tok ereszkedtek le a régi Erzsébet-aknába, hogy ~ » «43afe­ót se megkíséreljék a Pinkát. Lehet, hogy talán olyan régi vájatra, vagy rejtett földalatti útra akadnak, amely innen a Solymár-akna felé vezet és ezen az úton meg­közelíthetik a szerencsétlenség helyét, a földom­lás fészkét, mert ezen a tájékon kell keresni az eltemetett bányászokat 3 INGYEN KÓSTOLÓT kap házhoz szállítva e sorok beküldője a kitűnő izü, szódamentes SAVOLT gyomorégés elleni csokoládéból. Gyógyszervegyészeti Laboratórium, Budapest, VII., Sajó­ utca 6—8. A beküldő címe:............................................. Pénteken délután az Erzsébet-akna felőli ol­dalon is lázasan folyt a munka és a segélycsa­­patok erősen dolgoztak a Solymár-akna irányá­ból is. Itt már a 60 méteren is túljutottak és ■néhány bányászlámpára, csákányra, lapátra és félig eltemetett csillére akadtak. Ez azt jelenti, hogy jó irányban járnak, közelednek az elteme­tett emberek munkahelyéhez. Leírhatatlan erőfeszítéssel folyik a munka, bár sok remény nincs. Attól tartanak, ha né­hány bányász életben is maradt, mire megköze­lítik őket, már egyiket se találják életben. — A helyzet reménytelennek látszik, de mégse ad­juk fel a reményt, — mondják a telepen. Miközben a mentési munkálatok folytak, meg­érkezett Malmossy Mihály dr. bányafőtanácsos, a budapesti bányakapitányság küldöttje és már hozzáfogott a vizs­gáláshoz, amelynek az a célja, hogy tisztázza, pontosan milyen körülmények között következett be a katasztrófa és ki felelős érte. Hivatalos jelentés PILISVÖRÖSVÁR, jún. 30. A Budapestvidéki Keszölybánya Részvénytár­saság igazgatóságának közlése szerint június 28-án fél 12 órakor a solymári aknából indított egyik vágatba a régi, betömött Erzsébet-akna töredékanyaga a folytonos esőzések következté­ben, minden elővigyázatossági és óvintézkedés ellenére betört s az ott dolgozó tizenegy bányai munkás menekülési útját elvágta. A bányamér­nöki kar a helyszínre azonnal kiszállott bánya­kapitánysági kiküldött jelenlétében haladéktala­nul hozzáláttak a mentési munkálatokhoz, ame­lyek folyamatban vannak. A mentési munkála­tok közben kopogtató jeleket hallottak a mentő­expedíció tagjai, úgy hogy minden remény meg­van arra, hogy a bányában rekedt munkáhor­ még életben vannak és a mentési munkálatokat sikerrel fejezik be. 3BMauTO.UL»jiimai^imjHiB—M■nann——■ Akinek a nagy sikere titokban marad a szomszéd utcában Párizsi távirat szerint az akadémia tízezer­frankos nagydíját Henri Duvernois kapta meg. Duvernois pályafutása rend­kívül érdekes és tanulságos. Mint riporter kezdte és Maupassanthoz hasonlóam az élet nevelte íróvá, nem az irodalmi műveltség, mint a modern francia írók javarészét. Év­tizedekig dolgozott, formás, erőteljes natura­lista stílusú novellákat és regényeket írt, ame­lyek szépen fogytak, de a­z úgynevezett előkelő irodalom nem vett tu­domást róla. Néhány évvel ezelőtt azon­ban az előkelő irodalom egyik vezére, a szi­gorú, művészi kérdésekben hajthatatlan André G­ide tanulmányt írt, amelyben ki­fejtette, hogy legnagyobb meglepetésére új írót fedezett fel valakiben,­­ aki már régóta a piacon forog, de akinek a könyveit soha eszébe sem jutott kezébe venni: — Henri Duvernoi­s-ban. Szerinte Duvernois a francia próza egyik legnagyobb mestere. Ez a történet­ azt bizonyítja, hogy az írói siker, néhány kivételt leszámítva, bizonyos környe­zetekhez kötött: lehet egy írónak országos népszerűsége, sőt világhíre is, a­nélkül, hogy a szomszéd utcában lakó előkelő irodalmár kezében valaha megfordult volna. Úgy látszik, minden relatív, a siker épp úgy, miint a si­kertelenség. Az Akadémia most Duvernois egyoldalú sikerét végérvényesen kiterjesz­tette a másik oldalra is. Tót összehasonlítás a felvidéki cseh és magyar uralomról VARSÓ, jún. 30. A Slovo Polskié című kormánypárti lap hosszú cikket közöl a csehek és tótok közötti nagy antagonizmusról. A tótok elégedetlensége­­következtében — mondja a cikk — mindinkább növekszik az autonómia-mozgalom. A csehek önző gazdasági politikája következtében a gyár­ipar a Felvidéken teljesen tönkrement és sok­ezer tét­t vesztette kenyerét. A cikk felemlíti, hogy a magyar uralom, idején ez a terület éppen olyan elbánásban részesült, mint a többi, sőt még jobban gondját viselték, mint a tiszta ma­gyar területeknek és a magyar kormány bőséges anyagi támogatásban részesítette a tót vidékek iparát és gyárait. A csehek nem juttatnak a tótoknak állami szállításokat és pénzügyi politi­kájuk is megbénítja a terület egész gazdaságit

Next