Budapesti Hírlap, 1934. március (54. évfolyam, 48-72. szám)
1934-03-25 / 68. szám
1934 MArtemS 26, VASARNAR B.H NYUGAT FÖLDJE Írta: MÁTHÉ ELEK Valahányszor alkalmam volt, hogy a magyarság sorsa és történelmi múltja iránt érdeklődő külföldiekkel beszélhettem arról az egészen sajátszerű és egyedülvaló hivatásról, amelyet a magyar nép tölt be a Duna-medence középpontján bán, gondolkodni szerető idegenekre a legmélyebb benyomást mindig Szent István politikája tette. Az az előrelátás és biztonság, amellyel az első magyar király nyugat felé való fordulásával népe sorsát Rómához és nem Bizánchoz kötötte. Szent István elhatározása gondviselésszerű cselekedet volt: az államférfi bölcseségének olyan megnövekedése és olyan távlatok meglátása, amelyre a politikus már nem, csupán próféta képes. De a magyarságnak nyugat felé fordulását mindezen felül még a magyar földnek olyan predesztináltsága, is okozta, amely kényszerítő erővel fordította a magyarság arcát kelet helyett nyugat felé. Szent István államférfiés bölcsessége és prófétai ihlete megértette és tisztán meglátta azt, hogy az a föld, ahol a magyar nép véglegesen letelepedett, a nyugat földje volt és csak az maradhat a jövőben is. • Néhány nappal ezelőtt jelent meg a Magyar Szemle kincsestárának legújabb füzeteként Alföldi András könyve Magyarország népei és római birodalom címmel. Maga a könyv írója említi, hogy ez a kis füzet csak vázlata egy régen készülő nagy munkájának. De már ebben a rövid vázlatban is tisztán kibontakozik Alföldi Andrásnak egy olyan gondolata, vagy hogy egy tőle kölcsönkért kifejezést használjunk, felismerése, amely egészen új látószögből mutatja meg a magyarságnak nyugathoz való végzetszerű, valóban predesztinált kötöttségét. Ez a gondolat, vagy felismerés az, hogy Pannónia földje következetesen lerázta magáról a Bizóméból jött kulturális hatásokat és következetesen megmaradt Róma latinnyelvű és szellemű kulturájának kisugrózási körzetében. Az események, amelyekről Alföldi András beszél, jól ismertek valamennyiünk előtt. De az a szempont egyszerre újjá, érdekessé és izgatóvá teszi előttünk a római birodalom pannoniai hódításának hosszú, eseményekben gazdag és változatos történetét. A rómaiak Pannóniájának súlypontja nem Aquincum volt, hanem a Dunántúl nyugati és déli részei, Sabaria (Szombathely) ésScarbantia a Dunántúlon, Siscia (Sziszek) és Sirmium (Mitrovica) a Drávától délre. Földrajzilag ez a terület egységbe foglalta a magyar Dunántúlt, Ausztriát a Dunától délre és a mai Jugoszlávia horvát és szlovén területeit. Csak Marcus Aurelius volt az, aki „a régi, a Kárpátokig érő Magyarország területének egységbe való foglalására" gondolt a Nyugat védelmében, amint ezt Alföldi András tanúsága szerint Kuzsinszky Bálint ismerte fel. De a római császárok dáciai, erdélyi hódítása is a latin kultúrának ahhoz a kisugárzási köréhez tartozott, amelyet a bizánci hatások görög nyelvű és szellemű körzetétől egyrészt a Déli Kárpátok, másrészt az Al-Duna, az Ister vonala választott el. De Pannóniát a földrajzi fekvés és az éghajlat megmozdíthatatlan és megmásíthatatlan erői nemcsak Bizánc görögjeitől választották el, hanem elválasztották északi germánjaitól is. Attila vágyálma is Róma volt és a latin kultúra. A hun környezetre a görög nyelv és a görög befolyás nem volt hatással és a hún királyi udvarban a gót és hún nyelvek mellett a latin volt a harmadik általános érintkezési nyelv — olvassuk Alföldi könyvében. Attila agyában egészen bizonyosan megfordult az a gondolat, hogy az Augustusok trónjára üljön és nem merő szeszély volt a részéről, hogy Itáliában mint hódító fölénye kihasználásáról lemondott, amikor a ravennai császár két rangelső konzulárisát és a még előkelőbb méltóságú pápát küldte hozzá békét kérni. Attila a germán népeket mindig szolgáinak tartotta és mindig lenézte a bizánci görögöket. Szövetségeseinek és vele egyenrangúaknak csak a latinul beszélő rómaiakat volt hajlandó elismerni. • A föld szava erősebb minden más szónál és csak az a nemzet boldogulhat és a nemzetnek csak az a vezére az igazi vezér, aki megérti a föld szavát és aszerint cselekszik. A magyar földet és az egész Duna völgyét fel a Kárpátokig a földnek ez a titkos mély, megcsalhatatlan és el nem ámítható szava és ösztöne választja el a Balkántól és a szláv tengertől, amely örököse lett a sokszorosan átváltozott, de lényegében mégis azonos bizánci kultúrának, ami egyben pravoszláv is és görög orthodox is. De elválasztja a germánság északi vérmérsékletétől, lényegében más éghajlatától is. Mikor a császárkori Pannónia magasrangú hivatalnokai és katonatisztjei villákat építettek a Balaton partján és a Bakony dombjai között — talán éppen Balácán azt a villát, amelynek mozaikpadlója a Nemzeti Múzeum egyik legféltékenyebben őrzött kincse, — ugyanolyan szelíd kék ég mosolygott rájuk és ugyanolyan lankás dombokon jártak, ültethettek szelíd gesztenyét és fügefát, mintha csak a Bologna melletti dombokon vagy éppen Latium halmai közöt éltek volna. Azután kinek nem tűnt már fel a hihetetlen hasonlóság a Balaton és a Trasimeno között. Vagy nem a legtisztább, még csak nem is észak-, hanem délolasz jellegű-e az a vulkáni eredetű vidék, amelyet a Badacsony kőkeresztjétől lehet látni? Ezért nyugat földje a magyar föld fel a Kárpátokig és le Traján aldunai emléktáblájáig és nem pravoszláv, nem is teuton-germán föld. Róma és Pannónia pedig ismét egyvérekként egymásra találtak, mint már annyiszor máskor a kétezeresztendős múlt ezernyi viszontagságaiban. Vásároljunk mindent új divatnagyárut házában Király u. 49. templomáér. Városkerülő tirpákok között a bokortanyákon NYÍREGYHÁZA, bokortanyáik, márc. Friss, zöldbeszökő mezők között döcögünk a nyírségi talyigán a tanyák felé. A homokbuckák között itt-ott elvétve kopasz akácok sorakoznak, néha fel-fel bukkan egy magányos ház is, egyébként semmi sem áll a szeme útjába a messzeségbe igyekvő földeken. A napfényben csillog a tavaszi fekete szántás, amelyen barázdabillegetők ugrándoznak vidáman. Ez a békés, derűs világ a híres bokortannyák. Errefelé a tanyacsoportokat titulálják bokornak. Még a hatóságok is így nevezik, mert az öreg Tirpák-családok, amelyek az idők folyamán szaporodtak, „bokrosodtak“, megmaradtak egy tanyacsoportban, ahol egy bokorban munkálják a földet. — Erősen bokrosodnak itt a családok — mondja a talyiga kocsisa. Ezzel a szóval jelzi, hogy egyre nagyobb a tanyákon a népsűrűség. Mintegy harmincezer ember él Nyíregyháza környékén bokorban. Az elszórt tanyacsoportoknak ilyen nevük van, mint például Sulyánbokor, István-bokor. Fiatalnak szégyen a városban élés Nyíregyházát harminc kilométeres körzetben ötvenhárom bokor veszi körül. Valamennyi tanyának tirpákok a lakói. A tirpák bizonyos mértékben gúnynév. Arra értik, akik beszéd köziben keresik a magyar és tót szavakat, azonban az egykor vallásában üldözött törösökös tótság utódait illeti a tirpák elnevezés. Mária Terézia idejében üldözték a luteránusokat, mire a válását féltő tótból gyakran kicsapott a panasz: — Mi zme len sve tahi trpacit... (Mi mindig csak szenvedünk.) Tirpákok, szenvedők, —így magyarázza egyik kultúrhistórikus is a Szót. Zárkózottan, tanyai elvonultságban él a nyíregyházi tirpák, aki nem is lakik Nyíregyházán. Télen-nyáron kint él szakadatlanul a bokorban és a hetivásártól eltekintve, csak vasárnap megy be a városba. Féltizenegy órára beül a templomba, de már déli egy órakor ismét a tanyán ünnepel a csendben. Legtöbb tirpáknak van ugyan háza Nyíregyházán is, ezt azonban bérbeadja. Mindössze egy szobát tart magának arra az esetre, hogy ha megöregszik, legyen hol megpihennie, vagy ha rendkívüli elfoglaltsága akadna a városban, legyen hely, ahol rövid időre megszálljon. Fiatal tirpáknak nagy szégyen a városban élnie, ez a gyöngeség csak az öregek kiváltsága. Egy eset van még, amikor fölkeresik mégis a várost. Lakodalomkor. Esküvőt megelőző nap estéjén négy-öt szekérre ül a lakodalmi nép és örömrivalgás és pajkos énekek dalolása közben a városon keresztül a menyasszony házához vonulnak, hogy párnáit és dunyháit átvigyék a vőlegény házába. Ez a vidám ünnepi felvonulás, még ha nem is vezet a menyasszony lakásához vivő útba a városon keresztül, mindig Nyíregyháza utcáin zajlik le, hadd lássa a város!... Érdekes, hogy ezeken a felvonulásokon csak magyar dalokat énekelnek. A tót nótákat nem is ismerik. Egyébként szűkszavú, zárkózott emberek. A purzsesánbajszú kocsis óvatosan kérdezi mellettem : — Mit óhajt a tanyasiaktól? Megmondom, hogy szeretnék velük beszélgetni, megnézni, milyen az élet a bokorban. A kocsis mosolyog, majd rosszalólag csóválja a fejét: — Nem fog az menni. Nem beszélnek, meglássa, Nógathatja őket az úr napszálltáig, hasztalan. Nem szólnak ezek még a tanyai tanítóhoz sem, amíg ki nem ismerik. Ember, aki nem beszél Háromnegyedórás kocsizás után nyírfák és akácok sűrűjéből mintegy tíz ház nádfedele kandikál ki. ( — Bokor, — mondja a kocsis. Mély, átható csend terpeszkedik a pusztán, a meszelt kis házak között két kedvetlen kuvaszon kívül lelket sem látni. Megállunk az egyik kapu előtt. Maszatos kis gyermek bámul ijedten az ajtón, majd amikor megpillantja a kocsit, hirtelen beszalad. Magas, csontos gazda lép a házból. Bozontos szemöldökét összehúzza, hűvösen, bizalmatlanul mustrál. Kissé vontatott beszélgetés után így szól: — Ha be akar jönni, lehet De az arca rosszkedvű. Amint haladunk át az udvaron, a kocsis nevetve integet: na, úgy-e, megmondtam... / Varga Ferenc tízholdas gazda házában vagyok. Bemegyünk az útra néző szobába, ahová nemcsak az asszony és a gyerekek követnék, hanem betódul az egész háznép is, baromfiak, kutyák, valamennyien csodálkozva kémlelnek, várjon jót hoztam-e vagy rosszat. Megkezdődik a beszélgetés, ami abból áll, hogy Varga Ferenc csendes pipázás közben egyszavas válaszokat ad: igen, kiem, jól, roszszul... Szemlátomást az tükröződik az arcán, hogy miként is védekezzék a csalafinta városi úr ellen. Megkérem, mondja meg, hogyan él meg a tíz hold földből. — Rosszul, — feleli kurtán, félvállról. Ennél többet nem is mond. Hasztalanul próbálkozom, hogy mi termett"a földön, menynyiért adják el a terményeiket, konokul hajtogatja: *. — Számokat, azt nem mondok. A szemben lévő tükörből észreveszem, hogy a felesége int, hogy csak hallgasson, vigyázzon a nyelvére. Nyilván adóhivatali embert sejtenek bennem és ezért állandóan hűvös, mogorva a hangulat a kis szobában. Ezt a fagyos csendet akkor váltja föl szívből jövő őszinte nevetés, mikor gyanútlanul megkérdezem, hogy milyen újságot olvasnak. — Újságot!! — hántolják kissé tagolva s olyan vidámság lesz a szobában, hogy még a gyermekek is egymás felé hajladozva vihognak, sőt ebben a kedélyességben résztvesznek a szobában érdeklődő kis kutyák és kotlós tyúkok is. Felcsattan az asszony hangja: — Minek az Újság, könyv nincs a házban, még naptár sem. Egyetlen könyvük a luteránus énekeskönyv. Ebből énekelnek vasárnap a nyíregyházi templomban. Hamar belátom, hogy legalább pár napig kellene a bokortanyán tartózkodnom, hogy öszszebarátkozzam Varga Ferencékkel, akik most csak egy dologban biztosak. A legokosabb hallgatni, mert abból még sohasem támadt baj. Elbúcsúzom a bizalmatlan családtól. Újra a talyigán ülök. A kocsis diadalmasan kérdezi: — Aztán sajtolt-e szót ki belőlük. Azzal vigasztal, hogy még vele sem állnak szóba, pedig ő idevalósi, hozzászoktam és nagyon megszerettem a tanyai tirpákokat is. Csak eleinte hűvösek, de akit megismernek, ahhoz ragaszkodnak. Az biztos, hogy hallatlan nagy földöntudat van bennük. A föld az alapja egész szemléletének, emberértékelésének is. A tíz zsinkás paraszt (egy zsinka 75.000 négyszögöl) már nem érintkezik a három-négy zsinkással, nem is házasodnak össze■ Egyszerűen élnek, reggelire tej, szalonna, kenyér, délben is száraz ételt fogyasztanak. Napszálltakor az asztalra teszik a nagy levesestálat. Előbb imádkoznak, aztán közösen eszik a tálból a levest. A főzeléket nem is ismerik, nem is szeretik. Azok, akik könyvet olvasnak, az olyan könyveket szeretik, amelyek „hol volt, hol nem volt“-tal kezdődnek, tehát inkább a meséket. Kukoricafosztáskor nemcsak a nők, meg a gyermekek, hanem a felnőttek is érdeklődve halgatják a meséket. Ezenkívül náluk szórakozást jelent a kosárfonás, szerszám javítás. , Már sötétedik, amikor elindulunk a talyigával vissza Nyíregyháza felé. A homályba burkolódzó kis házakra mintha még jobban ráfeküdne acsend. Nincs sehol világos ablak. — Nem gyújtanak soha lámpát. Takarékoskodnak — mondja a kocsis mély elismeréssel a hangjában. DIÓSZEGEY MIKLÓS Hol volt, hol nem volt Megérkezünk egy másik bokorhoz, ahol Kovács Sándor gazdával kerülök szembe, aki tizenöt esztendeig volt tanyabíró. — Mi a dolga a tanyabírónak? — kérdezem. — A békéltetés. Az a rend a bokortanyán, hogy ha összekülönböznek az emberek, akkor előbb meg kell próbálni egyezkedni és csak, ha ez nem sikerül, akkor mehet a városba. Elmondja, hogy a tanyabíró fizetése két szekér széna. Kovács Sándor már nem bizalmatlan, beszél. Harminchét hold földje van. — Ez a harminchét hold föld most gyermekeimé. Öt családé, amely tizenkilenc tagból áll, ennyien élünk a harminchét holdon. A múlt esztendőben termett: • 15 mázsa búza, 12 mázsa árpa, 4 mázsa zab, 39 mázsa rozs, 35 mázsa csövestengeri, 19 mázsa burgonya 3 kocsirépa 2 szekér bükkönyös stáb. A búzából mindössze hét mázsát tudtak eladni. Ezenkívül napszámba is jártak. Panaszkodik, hogy ezelőtt öt évvel még aranyélet volt ezen a harminchét holdon, de most folyton csak tűzködnek. Beszélgetés közben szelíd, vékonyarcú fiatalember lép be a szobába. A tanyai tanító. Kéri, hogy ne írjam ki a nevét, mert nem akar újságban szerepelni. Mosolyogva jegyzi meg: — Nem mondom, amikor idekerültem, sokszor bizony kétségbeejtett a nagy magányosság. Ma már imádom a tanya csendjét, egész 9 • április 7—24 Dalmacia—Szicília— Tunis—Ipípolís— Iíitodos—Löpösopszas Egységes osztály p 444 Májusban: Marokkóba fi* 444__ Júniusban: Andalúziába , P 494. - Arak Budapesttől Budapestig Óriási díszkardot nyújtottak át Pilsudszky marsallnak VARSÓ, márc. 24. A felsősziléziai Báthory-fohóban több méter hosszú óriási rardot készítettek a legkeményebb acélból. A kardot Pilsudszky marsallnak ajánlják fel, annak jeléül, hogy a lengyel nép szükség esetén egy akarattal fegyvert fog az ország védelmére. Az Egyesült Izzólámpa és Villamossági r. t. a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara választott bíróságánál 2716/1934. sz. a. a tisztességtelen versenyről szóló 1923. V. t. c. alapján cselekmény abbanhagyása iránt pert tett folyamatba. A per során alperes kötelezettséget vállalt arra, hogy abbahagyja oly 10 wattos izzólámpák gyártását és forgalombahozatalát, melyeknek tényleges wattfogyasztása a reá bélyegzett wattértéket* a szokásos tele- francia figyelembevételével meghaladja, továbbá azt, hogy az általa gyártott és forgalombahozott lámpákon olyan, a fényeknek meg nem felelő fényteljesítmény-adatok szerepeljenek, melyekből arra lehet következtetni, hogy a lámpák 10 watt fogyasztás mellett 15 wattnak megfelelő fénymennyiséget szolgáltatnak. Ezen kötelezettségvállalás megszegése esetére alperes esetenként fizetendő, bíróilag nem mérsékelhető 300—500 pengő kötbér megfizetésére kötelezte magát felperessel szemben. Kötelezte magát az alperes továbbá arra, hogy a jelen megállapodást saját költségén a „Villanyszerelők Lapjá“ban közzététeti, egyben felhatalmazza felperest, hogy a megállapodást saját költségén bármely napi vagy szaklapban közzéteheti. Végül kötelezte magát alperes az összes perköltségek megfizetésére.