Budapesti Hírlap, 1934. június(54. évfolyam, 122-145. szám)

1934-06-01 / 122. szám

PAULA IL DUCE...“ RÓMA, jún. 1. (A Budapesti Hírlap tudósítójától.) „Parla 1l Duce”, — fut végig a Palazzo del Montecitorio, az olasz képviselőház folyosóin.­­A folyosókon csak néhány újságíró és néhány Segretario Federale, kerületi fasiszta párt­­titkár tartózkodik, akik sürgős szükségét érezték, hogy Mussolini előre bejelentett be­széde előtt még egy rövid cigarettát elszívja­nak. Most azonban a cigaretták egy pillanat alatt eltűnnek és mindenki siet az üléste­rembe. Bent Ciano elnök éppen a következő bejelentést teszi: — A napirenden a kormány beszámolója áll. Mussolini miniszterelnök: Szót kérek. Ciano házelnök: Képviselőtársaim, a Duce beszél. Mussolini feláll helyéről és lelkes „Duce, Duce!” kiáltások, tapsvihar és éljenzés köz­ben ruganyos léptekkel, hóna alatt nagy, zöld irattartóval fölsiet a szónoki emelvényre. A lelkesedés egyre nagyobb lesz, Mussolini fenn áll az emelvényen, fölnyitja az irattartót és kivesz belőle egy-két lapot, teleírva jellegze­tes, szarkalábakra emlékeztető betűivel. Az­után fölegyenesedik, fölemelt karral üdvözli a képviselőket, majd jelzi, hogy beszélni akar. Egy csapásra csend van. A teremben még Visszhangzik az éljen, amikor a Duce érces, pattogó hangján megszólal: Camerati! Minden mozgás elhal. A tömött padsorok, a Zsúfolt karzatok közönsége mozdulatlanul for­dítja fejét a szónoki emelmény felé, hogy egyetlen szót se veszítsen el a beszédből. Mussolini gyorsan, tagoltan, érthetően be­szél. Egyenletes beszédmodora csak akkor gyorsul meg, amikor olyan mondatot készül befejezni, amelyre előreláthatólag helyeslés. Vagy derültség a válasz. Beszéde mind a két részletben bővelkedik. Mussolini mint szónok is — újságíró. Azok közé az újságírók közé tar­tozik, akik többet olvasnak, mint írnak, de gyorsan leszűrik magukban mindazt, amit olvastak. A leszűrés eredménye azután egy rövid, de hatásos cikk, amelyben egyetlen fö­lösleges szó sincsen. Azt azonban nem engedi el, hogy bármilyen vonatkozású, de főleg po­lemizáló cikkébe (és Mussolini legtöbb cikke ilyen) bele ne csúsztasson egy-egy megjegy­zést, amely megnevettet, de annál jobban vág ott, ahol akar. Mint szónoknak is egyik legfőbb jellemvo­nása a humor. Beszédeibe mindig belevisz va­lami egyéni élményt, olyat, amit senki sem várna tőle és éppen ezért óriási hatása van. Például most a római kenyérárakról beszél. Szó szerint idézzük szavait: „Rómában egyharmincért is lehet kenyeret vásárolni. Én magam is vásároltam. Olvastam a lapokban (szenvedélyes és kitartó újság­olvasó vagyok), hogy Rómában van egy líra harminc centesimis kenyér is. Elővettem te­hát egyik fegyverhordozómat, a legismertebbet és legtehetségesebbet (ez Mussolini öreg inasa, aki a nap nagyob részében a kis Romanot hordozza a nyakában) és azt mondtam neki: ma délben egy kiló harmincas kenyeret aka­rok. És hozz nekem egy kiló marhahúst is abból, amelyik négy órába kerül. Délben az asztalomon volt a kenyér és kiválónak talál­tam: ott volt a húsleves is, amely nem mon­dom, hogy fenkölt, de egészen tisztességes volt Persze, aki borjusnicsit akar enni, az többet fog fizetni.” Az ilyen kijelentések persze igen nagy élénkséget váltanak ki a hallgatóságból. A nevetés többször HB leszakítja Mussolinit, de csak másodpercek tört részeire, mert ö­n egyszerűen nem engedi magát félbeszakítani. Mikor azonban ponthoz ér, annál élénkebben tör ki a nevetés és végül mindig lelkes taps­viharrá változik. Nagy hatása volt egy másik szubjektív részletnek, amikor a miniszterek és államtitkárok pótdíjairól beszélt. Vázolta, hogy ezek a pótdíjak hogyan csökkentek az utóbbi években. Saját magát a végére hagyta: „Ami alulírottat illeti (tiltakozás: nem, nem!), de igen, uraim, érdemes, — fordult a Duce a tiltakozók felé, — alulírottal kap­csolatban van egy levél, amelyben a kor­mányelnök 1928 november 22-i kelettel min­den pótlékról lemondott.” Később, a költségvetés ismertetésénél a csökkenthető és nem csökkenthető kiadások­ról beszélt. „Nem akarom önöket untatni az egyes té­telek felsorolásával, — mondotta, — de ha érdekli önöket, fel is olvashatom” — azzal háta mögé nyúlt és elővett egy vaskos köte­tet. Azzal végignézett az őszinte ijedelmet tükröző arcokon és mosolyogva letette a könyvet. „Úgy látom, hogy nem érdekli önö­ket” — mondotta csendesen. De nemcsak humorral tud hatást kelteni. Bizonyos, hogy nincs ma sehol olyan ország, ahol a miniszterelnöki expozé mindvégig hu­moros beszédtárgy lenne. Mussolini is elérke­zett a munkanélküliséghez és a munkabér­csökkentéshez. „Bizonyos, — mondotta, — hogy köny­­nyebb odaállni a munkások elé és azt mon­dani: én felemelem a béreiteket, ezzel sok tapsot lehet aratni, de a fasisztának az a kötelessége, hogy odaálljon és megmondja, én olyan áldozatot követelek tőletek, amely lehetővé teszi, hogy folytassuk a harcot a külföldi piacokon, felvirágoztassuk kivitelün­ket, tartós munkát adhassunk nektek és azok­nak is, akiknek nincs.” Az egész kamara egy emberként pattant fel és olyan ünneplésben részesítette a Dúcét, ami még itt, a lelkesedés hazájában is rit­kaság. Beszédét most is, mint mindig, a jövőbe és a munkába vetett bizalom szavaival fejezte be. Azután felemelt karral köszöntötte a kép­viselőket és összeszedte iratait. A beszéd utáni lelkesedés azokhoz a tün­tetésekhez tartozik, amelyek példátlanul áll­nak a történelemben. Az egész terem hangya­bolyhoz hasonlít, a képviselők az előadói emelvényhez tódulnak, a karzatok közönsége az utcára, vagy legalább is a folyosóra siet, hogy láthassa a távozó Dúcét, akit pedig a beszéd alatt jó óráig láthattak. Bent a te­remben Ciano házelnök berekeszti a vitát, de valóban az ő egykori tengerészkapitányi hangja kell ahhoz, hogy túlkiabálja a vihart és bejelentse a képviselők egyhangú határo­zatát, amellyel újból hűséget fogadnak a Dú­cénak, megígérve, „hogy a képviselőház en­gedelmes és megértő eszköze lesz a Ducénak mindaddig, amíg az ő akarata meg nem szünteti”. Lent az utcán már száguldoznak a rikkan­csok a lapok különkiadásával, amelyen első oldalon, hatalmas betűkkel áll a cím: Parla 11 Duce. MELOCCO JÁNOS k. Erzsébet írta: BEBÓ LAJOS I. Ma ismét találkoztunk. Mint mindig, most is megkérdeztem tőle ... Nem. Hadd mon­dom el végre, hogyan is történt. Elmondok mindent, hogy ítéljék meg mások, melyikünk­nek volt igaza azon a végzetes estén. Akkor nyáron, tizenöt évvel ezelőtt, külö­nös, rejtélyes nyugtalanság költözött belém. Az volt az érzésem, beléptem életemnek abba a válságos korszakába, amelyben a felelőtlen lélek máról holnapra el szokta veszíteni a kapcsolatát az élettel. A munka fárasztott, a szórakozás untatott, gondolataim és érzé­seim nem érdekeltek. Nagybátyám itt, utaz­zam el hozzá, a falusi élet, a csöndes esték, a hangos reggelek, a napfény, a víz, a szabad levegő újra fölverik bennem az életkedvet. Nem hittem ebben az egészséges és egyszerű megváltásban, de azért vonatra ültem. Nagy­bátyám boldogan ölelt magához. ■— Na, te holdkóros, csakhogy itt vagy. Mosolyogtam. — Magam is boldog vagyok. Két óráig dö­­rcögni a vicinálisotokon, nem tréfa dolog. Nagybátyám hamiskásan kacsintott. •— Majd kárpótolod magadat. Megrebbentem. *— Remélem — szóltam — nem tartogatsz­­ számomra semmi kedves meglepetést? Már fent ültünk a kocsin. A homokfutó ki­kanyarodott az útra. Az öregúr úgy tett, mintha nem hallotta volna, amit mondtam. Később hozzám fordult. — Ha így mondja továb­bs az idő, két hét hullva aratunk. Udvariasságból megkérdeztem: — Milyen termést vártok ? — Kitűnőt. Többet nem beszéltünk­ A kocsi megállóit velünk a kastély előtt. A lépcsőn magas, karcsú, szőke hajú fiatal hölgy jött lefelé. Ha­rag öntött el. Szerettem volna visszafordulni. Szóval Gábor, a nagybátyám, kijátszott. Ven­dége van és nem szólt felőle. Azt hitte, örö­met okoz ezzel a „kedves meglepetés”-sel. A füléhez hajoltam. — Holnap utazom. Nevetett. — Itt hozom ezt a Világcsavargót — mondta hangos jókedvvel. — Isten hozta — nyújtotta felém a kezét Erzsébet. Mert ő volt, ebben a pillanatban tudtam, hogy ő az, Erzsébet, távoli rokonunk, akivel érthetetlen véletlen folytán még sohasem találkoztam. Üdvözöltem. Haragom egyszerre eloszlott. Később élénk szívvel és könnyű testtel tértem nyugovóra. Másnap hajnalban Erzsébet kopo­gott az ajtómon. — Megyek le a Tiszára. Jön velem? Kiugrottam az ágyból. — Ha vár öt percig, magával megyek. Amikor megálltunk a szelíd folyó partján és eltekintettem a messziségbe, a megnyug­vás halk öröme rezdült át a szívemen. Csó­nakba szálltunk. Én eveztem, Erzsébet nézte a szikrázó levegőt. Szép volt? Nem tudom. Hamvasfehér arcával, égszínkék két nagy szemével, szőke hajával maga volt a kibom­lott nyár, amely felém sugározta minden mély illatú, zengő pompáját. Tökéletesebb, gyen­géd, törékeny és mégis nyugtalanítóan hullá­mos termetet, mennyeien valószínűtlen és mégis lángolóbb szőkeséget, csodásabb szép­ségű arcot még soha életemben nem láttam. Nevettünk egész nap, s nekem úgy tetszett, hogy az ő hangját visszhangozza a betelt föld és az ezüstben izzó ég. Minden reggel ő szólt be hozzám: — Fölkelt már? Kikiabáltam. •— Most nem gondolkoztam, nem tettem föl ma­gamnak fölösleges kérdést. Megéreztem, éle­tem fordulóhoz ért. De még hallgattam, eggyé akartam válni azzal a hatalmas szerelemmel, amely újra emberré és gyermekké tett. úgy is viselkedtem, mint aki először kerül ki a természetbe és nem akar többet tudni magáról, a dolgokról, a világról, mint ameny­­nyit a füvek, a fák, a kövek, a felhők és a rögök tudnak a napról, amelynek sugarai­ban létük megfogant. Szavakat, együgyű, értelmetlen szavakat mondtam csupán. — Boldog? — kérdeztem Erzsébettől, föl­tekintve rá. Lehunyta a szemét. — Kimondhatatlanul — rebegte halkan. — Átevezzek a szigetre? — Igen. Máskor. — Jöjjön. Gyalogoljunk föl a szélmalomhoz. — Menjünk. Akkor este a keskeny csapáson haladtunk hazafelé. Egymás mellett lépkedtünk. A ke­zünk minduntalan összeütődött. A kastély kertje alatt megállítottam. — Erzsébet... Megfordult. — Tessék. Láttam, elhalványodott. — Erzsébet... A számra nyomta a kezét. — Ne... Ne folytassa. Megragadtam. Magamhoz vontam. — Erzsébet... Szeretem. Jöjjön, menjünk, utazzunk el, hogy soha többé ne váljunk el egymástól. Áradva zuhogott szívemről a szó és érez­tem, magamba zárom, az enyém és örökre az is marad, túl a pillanaton, időn, enyészeten, túl a végtelenen. Pitici, — röppent el az ajkáról. Hát vége. Mégis csak vége mindennek. Rámeredtem­ ,— Erzsébet ? Kezével végigsimította a homlokát. — Bocsásson meg ... Nem is tudom, mit beszélek. A nagy boldogság... Olyan hirtelen jött. A karomba zártam. Ajkunk összeért. Miénk volt a mindenség és miénk volt az este, amely a csillagok énekével harmatozta be körülöt­­tünk a földet. Ébren álmodtam át az egész éjszakát. Reg­gel kerestem Erzsébetet. Nagybátyám levelet nyújtott át. — Hajnalban elutazott. Ezt a levelet hagyta a számodra. A levélben ez állott: „Elmegyek, félek ettől a nagy boldogságtól. Mi lenne ve­lem, ha egyszer föl kellene ébrednem ebből az álomból? Bocsásson meg — Erzsébet.” n. Tizenöt év. Ennyi telt el azóta. Erzsébet férj­­hez ment. Négy gyermeke van. Tizenöt év alatt mindössze háromszor találkoztam vele. Mind a háromszor ezt kérdeztem tőle. •— Boldog? Lehajtotta a fejét. — Igen — mondta halkan. Ezt felelte ma is. Boldog. Asszony, négy szép gyermeke van. Én? Még ma is szeretem.. Nem a régi fékezhetetlenséggel és viharos szenvedéllyel, amely örökre csöndes, megbé­kélt emberré tett, de szeretem egy szebb és termékenyebb élet minden fájdalmas emlé­kezésével. . ? Nem tudom. Valóban attól félt... Nem hiszem. A boldogság elől nem menekül el senki. Ma ötven éves vagyok. Még tíz esztendő és akkor, hatvan éves koromban talán be me­rem majd vallani magamnak az igazságot. Erzsébet soha nem, szeretett engem. B.­ff. 1934 JÚÚNIUS 2. SZOMBAT A szláv szaporodás veszedelme Kenéz Béla nagyjelentőségű megállapításai a Ma­gyar Statisztikai Társaság győri ünnepi ülésén GYŐR, jún .1. A Magyar Statisztikai Társaság Űrnap­ján délelőtt Győrött tartotta meg XII. ün­nepi ülését, amelyre mintegy 65 fővárosi résztvevő érkezett hajón. A városháza dísztermét zsúfolásig meg­töltötte az előkelő közönség, élén Breyer köt Bencs Zoltán dr. miniszteri tanácsos István megyéspüspökkel. A miniszterelnö­­képviselte. Ott volt Thirring Gusztáv dr. a székesfőváros Statisztikai Hivatal ny. igazgatója, Kovács Alajos dr. h. államtit­kár, Laky Dezső egyetemi tanár, a Tudo­mányos Akadémia képviselője, Illyefalvy Lajos dr., Konkoly-Thege Gyula és még sokan mások. Bod János dr. megnyitó szavai után Szautner Ferenc dr. polgármester a város közönsége nevében köszöntötte a Statiszti­kai Társaságot, majd Kenéz Béla dr. elnök tartott nagy figyelem mellett ünnepi elő­adást „Népesedési kérdések” címmel. Kenéz Béla előadásában behatóan foglal­kozott a népesedés problémájával és arra a következtetésre jutott, hogy a népszapo­rodásra a gazdasági tényezőknek döntő je­lentőséget nem lehet tulajdonítani, irányát inkább egyéni okok szabják meg, amíg a XIX. században a népesség megháromszoro­zódott, mostanában a születések arány­száma visszaesett, ezer lélekre évenként 16—20 születés esik. Figyelemmel a halá­lozási arányszámra is, azt a megállapítást tette, hogy Franciaországnak újabban be­következett szaporodása már megállott, né­pessége 1960-ban kétmillióval kevesebb lesz. Példáját követi Belgium. Anglia 1950-ben, Németország 1960-ban éri el népességének tetőfokát. Szembeállítva a fehér fajok né­­pesedéssi adatait a színes fajokéval, meg­állapította, hogy az európai 16—20 ezrelék­kel szemben Japánban 33, Brit-Indiában 37, Egyiptomban 44 ezrelék a születési arányszám. Az előadó ezután a fehér fajban mutat­­kozó hatalmi egyensúly eltolódásokkal fog­lalkozott, hangsúlyozva, hogyha változás nem történik, a fejlődés mai menete sze­rint 1960-ban Európa népességében a szláv államok lakossága abszolút többséget fog elérni. Részletesen ismertette ezután a magyar viszonyokat, rámutatva arra, hogy szem­ben az 1920. évi helyzettel, 31 ezrelékről 21,6 ezrelékre esett a születési arányszám. Amíg Nagymagyarországon 1900-ban 1000 házasságból 217 törvényes gyermek született, a trianoni Magyarországon 1920-ban 188, 1930-ban 135,­­ vagyis 10 év alatt 28 százalékkal csökkent a házas­ságok propagatív ereje. Az egyke és az egyke szaporodására mutat rá az a statisz­tika, amely szerint 1932-ben Magyarorszá­gon az anya halálával 17.000 házasság szűnt meg és ebből több mint 3000-ből egyáltalán nem született, 4300-ból pedig egy-két gyermek született. A házasságok­nak tehát majdnem 18 százaléka meddő és 25 százaléka olyan, amelyből legfeljebb két gyermek születik. Az országban 223 úgy­nevezett egykeközség van és a fogyó lakos­ságú községek egész sorával találkozunk. Bár ezzel szemben négyszer ennyi községi­ben haladja meg a születési arányszám a 30 százalékot, fel kell venni a küzdelmet az egyke ellen és meg kell szüntetni annak okait, mert ezen fordul meg a magyarság jövője.. Kenéz Béla előadását nagy tapssal fo­gadták. Bod János dr. zárta be az ünnepi ülést, amelyet társasebéd követett, délután pedig Pannonhalmára rándultak ki a részt­vevők.

Next