Budapesti Hírlap, 1934. június(54. évfolyam, 122-145. szám)
1934-06-01 / 122. szám
PAULA IL DUCE...“ RÓMA, jún. 1. (A Budapesti Hírlap tudósítójától.) „Parla 1l Duce”, — fut végig a Palazzo del Montecitorio, az olasz képviselőház folyosóin.A folyosókon csak néhány újságíró és néhány Segretario Federale, kerületi fasiszta párttitkár tartózkodik, akik sürgős szükségét érezték, hogy Mussolini előre bejelentett beszéde előtt még egy rövid cigarettát elszívjanak. Most azonban a cigaretták egy pillanat alatt eltűnnek és mindenki siet az ülésterembe. Bent Ciano elnök éppen a következő bejelentést teszi: — A napirenden a kormány beszámolója áll. Mussolini miniszterelnök: Szót kérek. Ciano házelnök: Képviselőtársaim, a Duce beszél. Mussolini feláll helyéről és lelkes „Duce, Duce!” kiáltások, tapsvihar és éljenzés közben ruganyos léptekkel, hóna alatt nagy, zöld irattartóval fölsiet a szónoki emelvényre. A lelkesedés egyre nagyobb lesz, Mussolini fenn áll az emelvényen, fölnyitja az irattartót és kivesz belőle egy-két lapot, teleírva jellegzetes, szarkalábakra emlékeztető betűivel. Azután fölegyenesedik, fölemelt karral üdvözli a képviselőket, majd jelzi, hogy beszélni akar. Egy csapásra csend van. A teremben még Visszhangzik az éljen, amikor a Duce érces, pattogó hangján megszólal: Camerati! Minden mozgás elhal. A tömött padsorok, a Zsúfolt karzatok közönsége mozdulatlanul fordítja fejét a szónoki emelmény felé, hogy egyetlen szót se veszítsen el a beszédből. Mussolini gyorsan, tagoltan, érthetően beszél. Egyenletes beszédmodora csak akkor gyorsul meg, amikor olyan mondatot készül befejezni, amelyre előreláthatólag helyeslés. Vagy derültség a válasz. Beszéde mind a két részletben bővelkedik. Mussolini mint szónok is — újságíró. Azok közé az újságírók közé tartozik, akik többet olvasnak, mint írnak, de gyorsan leszűrik magukban mindazt, amit olvastak. A leszűrés eredménye azután egy rövid, de hatásos cikk, amelyben egyetlen fölösleges szó sincsen. Azt azonban nem engedi el, hogy bármilyen vonatkozású, de főleg polemizáló cikkébe (és Mussolini legtöbb cikke ilyen) bele ne csúsztasson egy-egy megjegyzést, amely megnevettet, de annál jobban vág ott, ahol akar. Mint szónoknak is egyik legfőbb jellemvonása a humor. Beszédeibe mindig belevisz valami egyéni élményt, olyat, amit senki sem várna tőle és éppen ezért óriási hatása van. Például most a római kenyérárakról beszél. Szó szerint idézzük szavait: „Rómában egyharmincért is lehet kenyeret vásárolni. Én magam is vásároltam. Olvastam a lapokban (szenvedélyes és kitartó újságolvasó vagyok), hogy Rómában van egy líra harminc centesimis kenyér is. Elővettem tehát egyik fegyverhordozómat, a legismertebbet és legtehetségesebbet (ez Mussolini öreg inasa, aki a nap nagyob részében a kis Romanot hordozza a nyakában) és azt mondtam neki: ma délben egy kiló harmincas kenyeret akarok. És hozz nekem egy kiló marhahúst is abból, amelyik négy órába kerül. Délben az asztalomon volt a kenyér és kiválónak találtam: ott volt a húsleves is, amely nem mondom, hogy fenkölt, de egészen tisztességes volt Persze, aki borjusnicsit akar enni, az többet fog fizetni.” Az ilyen kijelentések persze igen nagy élénkséget váltanak ki a hallgatóságból. A nevetés többször HB leszakítja Mussolinit, de csak másodpercek tört részeire, mert ön egyszerűen nem engedi magát félbeszakítani. Mikor azonban ponthoz ér, annál élénkebben tör ki a nevetés és végül mindig lelkes tapsviharrá változik. Nagy hatása volt egy másik szubjektív részletnek, amikor a miniszterek és államtitkárok pótdíjairól beszélt. Vázolta, hogy ezek a pótdíjak hogyan csökkentek az utóbbi években. Saját magát a végére hagyta: „Ami alulírottat illeti (tiltakozás: nem, nem!), de igen, uraim, érdemes, — fordult a Duce a tiltakozók felé, — alulírottal kapcsolatban van egy levél, amelyben a kormányelnök 1928 november 22-i kelettel minden pótlékról lemondott.” Később, a költségvetés ismertetésénél a csökkenthető és nem csökkenthető kiadásokról beszélt. „Nem akarom önöket untatni az egyes tételek felsorolásával, — mondotta, — de ha érdekli önöket, fel is olvashatom” — azzal háta mögé nyúlt és elővett egy vaskos kötetet. Azzal végignézett az őszinte ijedelmet tükröző arcokon és mosolyogva letette a könyvet. „Úgy látom, hogy nem érdekli önöket” — mondotta csendesen. De nemcsak humorral tud hatást kelteni. Bizonyos, hogy nincs ma sehol olyan ország, ahol a miniszterelnöki expozé mindvégig humoros beszédtárgy lenne. Mussolini is elérkezett a munkanélküliséghez és a munkabércsökkentéshez. „Bizonyos, — mondotta, — hogy könynyebb odaállni a munkások elé és azt mondani: én felemelem a béreiteket, ezzel sok tapsot lehet aratni, de a fasisztának az a kötelessége, hogy odaálljon és megmondja, én olyan áldozatot követelek tőletek, amely lehetővé teszi, hogy folytassuk a harcot a külföldi piacokon, felvirágoztassuk kivitelünket, tartós munkát adhassunk nektek és azoknak is, akiknek nincs.” Az egész kamara egy emberként pattant fel és olyan ünneplésben részesítette a Dúcét, ami még itt, a lelkesedés hazájában is ritkaság. Beszédét most is, mint mindig, a jövőbe és a munkába vetett bizalom szavaival fejezte be. Azután felemelt karral köszöntötte a képviselőket és összeszedte iratait. A beszéd utáni lelkesedés azokhoz a tüntetésekhez tartozik, amelyek példátlanul állnak a történelemben. Az egész terem hangyabolyhoz hasonlít, a képviselők az előadói emelvényhez tódulnak, a karzatok közönsége az utcára, vagy legalább is a folyosóra siet, hogy láthassa a távozó Dúcét, akit pedig a beszéd alatt jó óráig láthattak. Bent a teremben Ciano házelnök berekeszti a vitát, de valóban az ő egykori tengerészkapitányi hangja kell ahhoz, hogy túlkiabálja a vihart és bejelentse a képviselők egyhangú határozatát, amellyel újból hűséget fogadnak a Dúcénak, megígérve, „hogy a képviselőház engedelmes és megértő eszköze lesz a Ducénak mindaddig, amíg az ő akarata meg nem szünteti”. Lent az utcán már száguldoznak a rikkancsok a lapok különkiadásával, amelyen első oldalon, hatalmas betűkkel áll a cím: Parla 11 Duce. MELOCCO JÁNOS k. Erzsébet írta: BEBÓ LAJOS I. Ma ismét találkoztunk. Mint mindig, most is megkérdeztem tőle ... Nem. Hadd mondom el végre, hogyan is történt. Elmondok mindent, hogy ítéljék meg mások, melyikünknek volt igaza azon a végzetes estén. Akkor nyáron, tizenöt évvel ezelőtt, különös, rejtélyes nyugtalanság költözött belém. Az volt az érzésem, beléptem életemnek abba a válságos korszakába, amelyben a felelőtlen lélek máról holnapra el szokta veszíteni a kapcsolatát az élettel. A munka fárasztott, a szórakozás untatott, gondolataim és érzéseim nem érdekeltek. Nagybátyám itt, utazzam el hozzá, a falusi élet, a csöndes esték, a hangos reggelek, a napfény, a víz, a szabad levegő újra fölverik bennem az életkedvet. Nem hittem ebben az egészséges és egyszerű megváltásban, de azért vonatra ültem. Nagybátyám boldogan ölelt magához. ■— Na, te holdkóros, csakhogy itt vagy. Mosolyogtam. — Magam is boldog vagyok. Két óráig dörcögni a vicinálisotokon, nem tréfa dolog. Nagybátyám hamiskásan kacsintott. •— Majd kárpótolod magadat. Megrebbentem. *— Remélem — szóltam — nem tartogatsz számomra semmi kedves meglepetést? Már fent ültünk a kocsin. A homokfutó kikanyarodott az útra. Az öregúr úgy tett, mintha nem hallotta volna, amit mondtam. Később hozzám fordult. — Ha így mondja továbbs az idő, két hét hullva aratunk. Udvariasságból megkérdeztem: — Milyen termést vártok ? — Kitűnőt. Többet nem beszéltünk A kocsi megállóit velünk a kastély előtt. A lépcsőn magas, karcsú, szőke hajú fiatal hölgy jött lefelé. Harag öntött el. Szerettem volna visszafordulni. Szóval Gábor, a nagybátyám, kijátszott. Vendége van és nem szólt felőle. Azt hitte, örömet okoz ezzel a „kedves meglepetés”-sel. A füléhez hajoltam. — Holnap utazom. Nevetett. — Itt hozom ezt a Világcsavargót — mondta hangos jókedvvel. — Isten hozta — nyújtotta felém a kezét Erzsébet. Mert ő volt, ebben a pillanatban tudtam, hogy ő az, Erzsébet, távoli rokonunk, akivel érthetetlen véletlen folytán még sohasem találkoztam. Üdvözöltem. Haragom egyszerre eloszlott. Később élénk szívvel és könnyű testtel tértem nyugovóra. Másnap hajnalban Erzsébet kopogott az ajtómon. — Megyek le a Tiszára. Jön velem? Kiugrottam az ágyból. — Ha vár öt percig, magával megyek. Amikor megálltunk a szelíd folyó partján és eltekintettem a messziségbe, a megnyugvás halk öröme rezdült át a szívemen. Csónakba szálltunk. Én eveztem, Erzsébet nézte a szikrázó levegőt. Szép volt? Nem tudom. Hamvasfehér arcával, égszínkék két nagy szemével, szőke hajával maga volt a kibomlott nyár, amely felém sugározta minden mély illatú, zengő pompáját. Tökéletesebb, gyengéd, törékeny és mégis nyugtalanítóan hullámos termetet, mennyeien valószínűtlen és mégis lángolóbb szőkeséget, csodásabb szépségű arcot még soha életemben nem láttam. Nevettünk egész nap, s nekem úgy tetszett, hogy az ő hangját visszhangozza a betelt föld és az ezüstben izzó ég. Minden reggel ő szólt be hozzám: — Fölkelt már? Kikiabáltam. •— Most nem gondolkoztam, nem tettem föl magamnak fölösleges kérdést. Megéreztem, életem fordulóhoz ért. De még hallgattam, eggyé akartam válni azzal a hatalmas szerelemmel, amely újra emberré és gyermekké tett. úgy is viselkedtem, mint aki először kerül ki a természetbe és nem akar többet tudni magáról, a dolgokról, a világról, mint amenynyit a füvek, a fák, a kövek, a felhők és a rögök tudnak a napról, amelynek sugaraiban létük megfogant. Szavakat, együgyű, értelmetlen szavakat mondtam csupán. — Boldog? — kérdeztem Erzsébettől, föltekintve rá. Lehunyta a szemét. — Kimondhatatlanul — rebegte halkan. — Átevezzek a szigetre? — Igen. Máskor. — Jöjjön. Gyalogoljunk föl a szélmalomhoz. — Menjünk. Akkor este a keskeny csapáson haladtunk hazafelé. Egymás mellett lépkedtünk. A kezünk minduntalan összeütődött. A kastély kertje alatt megállítottam. — Erzsébet... Megfordult. — Tessék. Láttam, elhalványodott. — Erzsébet... A számra nyomta a kezét. — Ne... Ne folytassa. Megragadtam. Magamhoz vontam. — Erzsébet... Szeretem. Jöjjön, menjünk, utazzunk el, hogy soha többé ne váljunk el egymástól. Áradva zuhogott szívemről a szó és éreztem, magamba zárom, az enyém és örökre az is marad, túl a pillanaton, időn, enyészeten, túl a végtelenen. Pitici, — röppent el az ajkáról. Hát vége. Mégis csak vége mindennek. Rámeredtem ,— Erzsébet ? Kezével végigsimította a homlokát. — Bocsásson meg ... Nem is tudom, mit beszélek. A nagy boldogság... Olyan hirtelen jött. A karomba zártam. Ajkunk összeért. Miénk volt a mindenség és miénk volt az este, amely a csillagok énekével harmatozta be körülöttünk a földet. Ébren álmodtam át az egész éjszakát. Reggel kerestem Erzsébetet. Nagybátyám levelet nyújtott át. — Hajnalban elutazott. Ezt a levelet hagyta a számodra. A levélben ez állott: „Elmegyek, félek ettől a nagy boldogságtól. Mi lenne velem, ha egyszer föl kellene ébrednem ebből az álomból? Bocsásson meg — Erzsébet.” n. Tizenöt év. Ennyi telt el azóta. Erzsébet férjhez ment. Négy gyermeke van. Tizenöt év alatt mindössze háromszor találkoztam vele. Mind a háromszor ezt kérdeztem tőle. •— Boldog? Lehajtotta a fejét. — Igen — mondta halkan. Ezt felelte ma is. Boldog. Asszony, négy szép gyermeke van. Én? Még ma is szeretem.. Nem a régi fékezhetetlenséggel és viharos szenvedéllyel, amely örökre csöndes, megbékélt emberré tett, de szeretem egy szebb és termékenyebb élet minden fájdalmas emlékezésével. . ? Nem tudom. Valóban attól félt... Nem hiszem. A boldogság elől nem menekül el senki. Ma ötven éves vagyok. Még tíz esztendő és akkor, hatvan éves koromban talán be merem majd vallani magamnak az igazságot. Erzsébet soha nem, szeretett engem. B.ff. 1934 JÚÚNIUS 2. SZOMBAT A szláv szaporodás veszedelme Kenéz Béla nagyjelentőségű megállapításai a Magyar Statisztikai Társaság győri ünnepi ülésén GYŐR, jún .1. A Magyar Statisztikai Társaság Űrnapján délelőtt Győrött tartotta meg XII. ünnepi ülését, amelyre mintegy 65 fővárosi résztvevő érkezett hajón. A városháza dísztermét zsúfolásig megtöltötte az előkelő közönség, élén Breyer köt Bencs Zoltán dr. miniszteri tanácsos István megyéspüspökkel. A miniszterelnöképviselte. Ott volt Thirring Gusztáv dr. a székesfőváros Statisztikai Hivatal ny. igazgatója, Kovács Alajos dr. h. államtitkár, Laky Dezső egyetemi tanár, a Tudományos Akadémia képviselője, Illyefalvy Lajos dr., Konkoly-Thege Gyula és még sokan mások. Bod János dr. megnyitó szavai után Szautner Ferenc dr. polgármester a város közönsége nevében köszöntötte a Statisztikai Társaságot, majd Kenéz Béla dr. elnök tartott nagy figyelem mellett ünnepi előadást „Népesedési kérdések” címmel. Kenéz Béla előadásában behatóan foglalkozott a népesedés problémájával és arra a következtetésre jutott, hogy a népszaporodásra a gazdasági tényezőknek döntő jelentőséget nem lehet tulajdonítani, irányát inkább egyéni okok szabják meg, amíg a XIX. században a népesség megháromszorozódott, mostanában a születések arányszáma visszaesett, ezer lélekre évenként 16—20 születés esik. Figyelemmel a halálozási arányszámra is, azt a megállapítást tette, hogy Franciaországnak újabban bekövetkezett szaporodása már megállott, népessége 1960-ban kétmillióval kevesebb lesz. Példáját követi Belgium. Anglia 1950-ben, Németország 1960-ban éri el népességének tetőfokát. Szembeállítva a fehér fajok népesedéssi adatait a színes fajokéval, megállapította, hogy az európai 16—20 ezrelékkel szemben Japánban 33, Brit-Indiában 37, Egyiptomban 44 ezrelék a születési arányszám. Az előadó ezután a fehér fajban mutatkozó hatalmi egyensúly eltolódásokkal foglalkozott, hangsúlyozva, hogyha változás nem történik, a fejlődés mai menete szerint 1960-ban Európa népességében a szláv államok lakossága abszolút többséget fog elérni. Részletesen ismertette ezután a magyar viszonyokat, rámutatva arra, hogy szemben az 1920. évi helyzettel, 31 ezrelékről 21,6 ezrelékre esett a születési arányszám. Amíg Nagymagyarországon 1900-ban 1000 házasságból 217 törvényes gyermek született, a trianoni Magyarországon 1920-ban 188, 1930-ban 135, vagyis 10 év alatt 28 százalékkal csökkent a házasságok propagatív ereje. Az egyke és az egyke szaporodására mutat rá az a statisztika, amely szerint 1932-ben Magyarországon az anya halálával 17.000 házasság szűnt meg és ebből több mint 3000-ből egyáltalán nem született, 4300-ból pedig egy-két gyermek született. A házasságoknak tehát majdnem 18 százaléka meddő és 25 százaléka olyan, amelyből legfeljebb két gyermek születik. Az országban 223 úgynevezett egykeközség van és a fogyó lakosságú községek egész sorával találkozunk. Bár ezzel szemben négyszer ennyi községiben haladja meg a születési arányszám a 30 százalékot, fel kell venni a küzdelmet az egyke ellen és meg kell szüntetni annak okait, mert ezen fordul meg a magyarság jövője.. Kenéz Béla előadását nagy tapssal fogadták. Bod János dr. zárta be az ünnepi ülést, amelyet társasebéd követett, délután pedig Pannonhalmára rándultak ki a résztvevők.