Budapesti Hírlap, 1934. augusztus (54. évfolyam, 172-196. szám)

1934-08-01 / 172. szám

Mindennap képes melléklet ÁRM­IO_ FILLÉR Budapesti Hírlap Budapest, 1934. Szerda, Augusztus 1 Főszerkesztő: OTTLIK GYÖRGY IV. évfolyam 172. szám I HOL­D NÉPSZÖVETSÉG (A. M.) Körülbelül egy esztendő óta az elszakítást közvetlenül követő évekre emlékeztető nyomás nehezedik a ma­gyar kisebbségekre. Az iramot — úgy látszik — Románia diktálja, amely ma­gyar alattvalóival szemben az utolsó hónapokban oly kíméletlenségekre ra­gadtatta magát, amelyeknek még Cseh­szlovákiában és Jugoszláviában sincs párja. Ha végigtekintünk az utolsó negyed­év krónikáján, úgy azt látjuk, hogy alig telt el nap, amely az erdélyi ma­gyarságnak újabb keserűséget és meg­próbáltatást nem hozott volna. A ma­gyar képviselőknek szóvá kellett ten­niük a csendőrség brutalitásait. A ro­mán egyetemi hallgatók egy megvadult csoportjának még a hajaszála sem gör­bült meg azokért az erőszakosságokért, amelyeket Herkulesfürdőn, Lippán, Temesvárt és másutt a kisebbségi va­gyon ellen elkövettek. A sinfalvi me­rénylőket a bíróság egyszerűen fel­mentette. Az új közigazgatási törvény a magyar községek önkormányzatának újabb korlátozását jelenti. A Székely­földön egymásután bezárják a feleke­zeti iskolákat. Az új baccalaureátusi törvény még sivárabbá teszi az erdélyi magyar ifjúság amúgy sem rózsás ki­látásait. A betiltott magyar lapok szá­a­mát alig lehet nyilvántartani, hason­lóképpen a magyar újságírók ellen meg­indított perokét sem. A városnevek magyaros formában való írásának be­tiltásával a magyarság nemzeti, Úr­napja megünneplésének megakadályo­zásával vallási érzelmeit sértették meg. A bukaresti parlamentnek és kormány­zatnak azok a rendszabályai pedig, amelyek a magánvállalatok kisebbségi tisztviselői ellen irányulnak, a magyar­ság egy igen értékes rétegét exiszten­­ciájában támadják meg. Ma is szomorú napra virrad sok er­délyi magyar család. Míg Csonka-Ma­­gyarországon augusztus 1-étől kétezer magyar állami tisztviselő élvezi a leg­újabb előléptetések és kinevezéseknek előnyeit, addig Romániában ezen a na­pon számos magyar vasutas elveszti a kenyerét. Elveszti állását, mert megbu­kott a nyelvvizsgán, amelynek — Isten tudja már hányadszor — most leg­utóbb újból neki kellett mennie. Ma­gyar vasutasokat, akik — sokszor év­tizedek óta — tisztességgel és becsü­lettel szolgálták a közt, másfél évtized annyi megpróbáltatása után ismét le­ültettek a vizsgapadra és az államnyelv­ben való ismereteik megállapítása cí­mén nem egy esetben olyan kérdéseket tettek fel nekik, amelyekre bizony nem egy bukaresti egyetemi tanár sem tu­dott volna kapásból megfelelni. Jól tudjuk, hogy a vasutasok és egyéb közalkalmazottak állandó vizsgáztatása csal: arra szolgál, hogy a kisebbségi tisztviselők egy részétől és ellátásuk terheitől megszabaduljanak. Így van ez Romániában, de így van Csehszlovákiá­ban és Jugoszláviában is. Lehet, hogy az állásából kitett erdélyi vasutasok nem tudnak úgy románul, mint Goga Oktavián, de ha eddig el lehetett velük látni a szolgálatot, úgy nem származott volna baj abból sem, ha meghagyták volna őket állásukban arra a néhány esztendőre, amely a nyugdíjjogosult­ságtól még elválasztja őket. A román kormányzat meg lehet győződve, hogy az erdélyi magyarságot az ilyen intéz­kedések nem hozzák közelebb, hanem csak eltávolítják az állameszmétől. Állameszmét megkedveltetni csak bizo­nyos nagyvonalúsággal, sőt nagylelkű­séggel lehet. Úgy, ahogy a magyar ál­lam tette, amikor a kiegyezés után meghagyta állásukban azokat a tiszt­viselőket is, akik csak törték a magyar nyelvet. Nincs magyar ember a csonka or­szágban, aki az erdélyi magyarság szenvedéseit a magáénak nem tekintené és velünk együtt ne kérdezné, mikor lesz m­ár vége annak a szörnyű kálvá­riának, amelyet a kisebbségi magyar­ság immár másfél évtized óta járni kénytelen. Volt idő, mikor az elszakí­tott területeken élő magyar testvéreink azt remélték, hogy a Nemzetek Szövet­sége majd csak latba veti politikai s erkölcsi súlyát és érvényt szerez azok­nak a nemzetközi szerződéseknek, ame­lyeket Románia és a másik két utódál­lam területgyarapodása elismerésének föltételeképpen, Párizsban és Saint-Ger­­mainben aláírt. Mentői jobban teltek az évek, annál hiúbbnak bizonyult ez a reménység. Genf a gyengék oltalma­zása helyett­ a hatalmasok simogató­­jává lett. A Magyar Nemzeti Szövetség a sinfalvi erőszakosságok ügyében be­nyújtott panaszának elutasításával megmutatta, hogy még a kisebbségi polgárok puszta élete ellen intézett tá­madásokat sem tekinti elegendő oknak arra, hogy életbe léptesse azokat a rend­szabályokat, amelyekre a párizsi ki­sebbségi szerződés feljogosítja. Látva tehetetlenségét, Románia még a Csíki Magánjavak ügyében előtte vállalt kö­telezettségeit sem úgy iktatta tör­vénybe, ahogy az kötelessége lett volna. Ilyen körülmények között joggal te­hetjük fel a következő kérdéseket: Van-e még Népszövetség, vagy már jobblétre szenderült? Létezik-e még az a kisebbségvédelmi eljárás, amelyet a vonatkozó szerződések alapján 1929-ig kialakított, vagy pedig a genfi múzeum porlepte emlékeinek lomtárába ke­rült? Mi hát az az erőszakosság, amely a Tanács előtti eljárás gépezetét meg­indítani alkalmas, ha a sinfalvi esetet és az erdélyi magyarság szerződéselle­nesen súlyos helyzetét sem találták ele­gendő oknak az erélyes közbelépésre ? Kivégezték Dollfuss gyilkosát és a Ballhaus-platzi terroristák vezetőjét A katonai bíróság nem adott helyt a kegyelmi kér­vénynek — Délután féletkor végrehajtották a halálos ítéletet — Dollfussné Riccionéba érkezett — Megtalálták az elhunyt kancellár politikai végrendeletét — Star­ttembe­rg a hazafias front vezére BÉCS, júl. 31. A rendkívüli katonai törvényszék ked­den reggel kilenc órakor folytatta Pla­­netta és Holzweber hazaárulási és gyilkos­sági perének tárgyalását, amelyet a védők magatartása miatt éjszaka kénytelen volt félbeszakítani a bíróság. A védők valóság­gal kierőszakolták a főtárgyalás megsza­kítását, ami pedig csak egészen rendkívüli esetben lehetséges. A katonai törvényszék összehívásáról szóló törvény ugyanis elren­deli, hogy a főtárgyalást egyhuzamban kell megtartani és csak a legvégső eset­ben szabad a per tárgyalását félbeszakí­tani. A tárgyalást vezető elnök erre hivat­kozott, amikor a védők indítványt tettek, hogy a tárgyalást szakítsák félbe, mert nagyon fáradtak és az egyik védő külön­böző bizonyításkiegészítő indítványokat terjesztett elő, így Führer dr. védő azt is indítványozta, hogy a bíróság idézze meg tanúképen Rieth dr. volt bécsi német követet. — Az az utasításunk, — mondotta az elnök, — hogy a tárgyalást minden meg­szakítás nélkül, egyhuzamban folytassuk le. Az előterjesztett bizonyítási kérelmeket elutasítom. A védők erre lemondtak tisztségükről és miután a bíróság védelem nélkül nem tárgyalhat, kierőszakolták a halasztást. A tárgyalásvezető kijelentette, hogy a védők magatartásáról jelentést tesz az ügyvédi kamarának. A keddi tárgyaláson a lemondott védők új megbízás alapján ismét a helyükön­­ voltak. Elsőnek Steinberger János detektívfel­­ügyelőt hallgatták ki, aki a kritikus július 25-én a kancellári hivatalban teljesített szolgálatot. Steinberger elmondotta, hogy egy óra tájban éppen a minisztertanács termének előszobájához vezető folyosón tartózkodott, amikor az ablakon át észre­vette, hogy az udvarban katonák szállnak le teherautomobilokról és előreszegzett re­volverekkel megrohanják az épületet. Azonnal beszaladt a minisztertanács ter­mébe, ahol ott találta Dollfuss kancellárt és Kam­pinsky államtitkárt. Odalépett a kancellárhoz és közölte vele, hogy katona­ság érkezett az épületbe. Dollfuss kancel­lár néhány lépést tett előre, majd megfor­dult és besietett dolgozószobájába. A kö­vetkező pillanatban már megjelent az aj­tóban előreszegzett revolverrel három­négy puccsista s arra kényszerítette őt, hogy emelje föl a kezeit és álljon háttal a fái mellé. Dollfuss kancellár további sorsáról csak később értesült, amikor a kancellár már­ halott volt. A fegyverszakértők terhelő adatai Steinberger János kihallgatása után a szakértők kerültek sorra. Pummer vezér­őrnagy fegyverszakértő elmondotta, hogy a terroristáknak összesen 69 darab 9 milliméter kaliberű, önműködő Steyr­­pisztolyuk volt. Volt ezenkívül néhány forgópisztoly és egy riasztópisztoly. Mu­­níciókészletük 11600 darab 9 milliméter kaliberű töltényből állott. Ebből a meny­­nyiségből 3400 töltény volt alkalmas arra, hogy felhasználják fegyvereikhez. — Két fegyverről — folytatta a vezér­őrnagy — kétséget kizáró módon megál­lapították, hogy lövéseket adtak le belő­lük. Az egyik Planetta Ottó fegyvere volt. Planetta pisztolya 1919. évi típusú s már feltalálható rajta a háború utolsó évében bevezetett új rendszerű szerkezet, amely megakadályozza, hogy az önműködő pisz­toly egy csettintésre kétszer egymásután süljön el. Kizárt dolog tehát, hogy a má­sodik lövés automatikusan dördült volna el, mint ahogyan Planetta állítja. A lő­­szakértők több mint száz lövést adtak le ebből a fegyverből, anélkül, hogy akár csak egyszer is elsült volna a pisztoly a ravasz megnyomása nélkül. Denk szakértő mindenben csatlakozik Pommer vezérőrnagy véleményéhez. Az első lövést tizenöt centiméterről adták le s a sérülés feltétlenül halálos volt Ezután Székely dr. egyetemi magánta­nár, orvosszakértő terjesztette be szakvé­leményét. Megállapította, hogy a kancel­lárt két lövés találta. A lőpor okozta per­zselésből arra lehet következtetni, hogy a lövést legfeljebb tizenöt centiméter tá­volságból adták le s a golyó hat centimé­terrel a bal fül alatt hatolt be, átfúrta a nyakat, majd átütötte a tarkó tájékon a gerincet is és végül a jobb hónaljban jött ki. A golyó több véredényt is átütött. A gerincsérülés feltétlenül halálos volt. Az elnöknek arra a kérdésére, meg lehe­tett volna-e menteni gondos ápolás mellett a kancellárt, a szakértő azt válaszolta, hogy bár a halál a lassú elvérzés és az így beállott teljes elgyengülés következ­ménye volt, kétségtelen, hogy a leggondo­sabb ápolás is csak néhány nappal tudta volna meghosszabbítani a kancellár életét. A gerincsérülés folytán a karok, vállak és az egész gerinc megbénult s a kancellár, menthetetlen volt. Az elnöknek arra a kérdésére, sokat szenvedett-e a kancellár, miközben halál­tusáját vívta, Székely dr. azt válaszolta, hogy ezt nem tudja megállapítani. Az or-

Next