Budapesti Hírlap, 1935. február (55. évfolyam, 27-49. szám)

1935-02-01 / 27. szám

4 elnökkel, hawainak pedig kötelessége visz­­szaadnia Sir John Simon karácsony előtti párizsi látogatását. A lap szerint a londoni megbeszélés programját a következőkép lehet összefoglalni: A közvetlen jövő lehe­tőségeinek elméleti áttanulmányozása. Úgy látszik, — írja a lap, — hogy­ nincs szó határozott döntések meghozataláról.. Mindenesetre fenntartással kell fogadnunk a Times-nak azt a értesülését, amely sze­rint Franciaország és Anglia máris meg­találta a megegyezés formáját. Németország és a dunai egyezmény BÁZEL, jan. 31. Svájci lapjelentések szerint berlini dip­lomáciai körökben az a hír terjedt el, hogy a német kormány tegnap a párizsi és a római nagykövet útján átnyújtotta a be­­nemutatkozási egyezményre vonatkozóan már bejelentett kérdéseit. A német kor­mány bizonyos kérdésekre vonatkozóan kér választ, azonban az egyezményt a né­met kormány részéről csak azzal az elő­feltétellel fogadná el, hogy Anglia és Svájc is csatakozik az egyezményhez. Illetékes helyen a Német Távirati Iroda érdeklődésére azt a felvilágosítást adták, hogy a birodalmi kormány a párizsi és római német nagykövetet megbízta, hogy a be nem avatkozási egyezmény (dunai egyezmény) tartalmára és horderejére vo­natkozóan kérdéseket tegyenek. Előfelté­telekről, követelésekről vagy akár csak ja­vaslatokról a kérdés szokásos diplomáciai úton történő tisztázásának ebben az első stádiumában nem lehet szó. Hitler nem járul hozzá a keleti paktumhoz PÁRIZS, jan. 31. A Rádió-iroda jelenti Londonból. Né­met forrásból eredő értesülések szerint Hitler állítólag ismételten közölte az angol kormánnyal, hogy Németország nem já­rulhat hozzá a keleti egyezményhez, annak jelenlegi formájában. Áprilisban megindul a naponkénti légiforgalom London és Budapest között LONDON, jan. 31. A birodalmi légiforgalmi társaság, az Imperial Airways naponkénti légi járatát Prágába, Bécsbe és Budapestre áprilisban indítják meg, mint a társaság London— Brüsszel—Köln között közlekedő vonalának Ne félj Miska! Irta: TURCSÁNYI ELEK Ezt a történetet egy barátom mondta el nekem, nagynevű filmíró, jól jövedel­mező, nemzetközi sikerek szerencsés tan­­t­emjátékosa, mikor éppen egy novella­témát kerestem. Nem irigyelte tőlem ezt a pompás kis apróságot és én szeretném neki meghálálni azzal, hogy szépen mon­dom el és úgy, ahogy történt... * Abban az erdélyi faluban, ahol szület­tem és ahol gyermekkorom boldog évei úgy múltak el, mintha átálmodtam volna őket, volt egy barátom. Ez a barátom a kovács fia volt, vézna, hosszú, cingár fiúcska, akiben azonban már akkor is — később híres, harcos politikus lett belőle — lobogott a harci vágy és a fékezhetet­­len temperamentum. Az én apám bírósági végrehajtó volt, nagy úr a falusi kovács­hoz képest, de Miska, a barátom, és én nem éreztük ezt a társadalmi különbséget. Egy különbség azonban volt közöttünk és ezt nem tagadhatta le egyikünk se, én ellentétben az én Miska barátommal, való­ságos vasgyúró voltam, széles vállú, zö­mök, keménykötésű kis magyar. Az én Miska barátom magyarsága, azt a vérségi leszármazást gondolom, amely felett ma annyit vitáznak a fajbiológusok, aligha volt annyira megtámadhatatlan, mint az enyém, gyanítom, hogy némi román vér is keveredett anyai részről az apai ma­gyarhoz, mindez azonban cseppet sem változtatott Miska magyar ideálokért he­­vülő lelkes kis magyar természetén, min­denütt ott volt ő velem együtt, ahol a helybeli magyarság érdekeit kellett „meg­védenünk”, s különösen akkor, ha a román parasztgyerekkel szemben támadt nézetel­téréseinket kellett némi verekedéssel el­­igazítani. Alvezérem volt ő, pompás munka­társam ezekben a viadalokban és a hely­beli magyar intelligencia néhány gyermeké­vel együtt gyakran futamítottuk meg az ellenséget, mikor a játszótér birtokbavéte­léről volt szó, vagy egyéb határsértési ügyeken hajbakaptunk. Az én Miska barátom minden hevessége mellett is elég óvatos volt ezekben a csa­tározásokban és rendesen nem kezdte el a harcot addig, amíg én fel nem tűntem vala­hol a mi kis falunk hepe-hupás horizont­ján. Mert ha én ott voltam, nem volt két­séges a győzelem. Sokszor azonban az „ellenfél” átlátott az én Miska barátom hallogató, kivárásra törekvő hadi taktiká­ján és egyoldalúan korábban kezdte meg az ellenségeskedést. Ilyenkor a küzdelmek bizony nem egyszer végződtek ránk nézve kudarccal. Az is igaz viszont, hogy én rit­kán késtem el és hagytam ki ezeket a kiváló verekedési alkalmakat. A már lan­kadó seregbe gyakran öntöttem lelkesedést az utóküzdelmekbe való hirtelen beavatko­zásom által s ilyenkor rendesen meg is for­dítottam a harcnak már-már gyászos ki­menetelét. — Ne félj Miska! gyövök már! —• kiál­tottam le zugó hangon a völgyben elkese­redetten harcoló alvezérnel­ s Kinizsinek képzeltem magam ilyenkor, aki a hegy­oldalról fergetegként lezúduló fekete serege élén, a megváltást viszi a megszámlálhatat­lan török ellen harcoló maroknyi magyar­ságnak. Úgy látszik a hangomban is meg volt az elképzelésnek ez a szuggesztív ereje, mert bárhogy sarokba szorította is a török Miska alvezért és bármilyen sűrűn hulltak is rá a török öklök pörölycsapásai, kitartott addig, amíg Kinizsi meg nem jelent és el nem döntötte az ütközetet. Még gyerek voltam, amikor felkerültünk Budapestre Erdélyből és Miska barátomat azóta se láttam. Hallottam róla, olvastam róla egyre többet, a falusi kovács fia egyre hangosabb tényezője lett annak a magyar közéletnek, amely a háború után egyszerre ráébredt határtalan szerencsétlenségére és sebeinek tüzes sajgásában a legellentéte­sebb politikai szélsőségek között vergődött. Akkor én már régen nem értettem egyet az én Miska barátom politikai nézeteivel s régen nem vettem részt azokban a csaták­ban, amelyeket ő — az én egykori alve­zérem — már fővezérként folytatott rész­ben izgatott hangulatú népgyűléseken, rész­ben az írott szó erejével hirlapok hasábjain s nem egyszer — korteshadjáratokon­­— régi virtusának megfelelően bizony ököllel is, ha kellett. Egy ilyen alkalommal aztán személyesen is szembekerültem vele, oly hosszú idő után először. Én persze a másik táborhoz tartoz­tam s úgy látszott, hogy a győzelem megint Kinizsié lesz, azé a párté, amelyikhez én csatlakoztam, ha nem is voltam már any­­nyira kiemelkedő és oly szemmel látható vezér, mint egykor abban a gyermeksereg­ben­, amelyben Miska mellettem alvezér­­kedett. Már csak néhány nap választott el bennünket a szavazástól s ha jól emlékszem utolsó választói értekezletünket tartottuk a vidéki kaszinó nagytermében, amikor váratlanul összeakadtunk. Ez a találkozás azonban éppenséggel nem volt kaszinóinak nevezhető és a kaszinó szabályainak egyenes és durva megsértésé­vel jött létre. Az történt, hogy az én Miska barátom és az ő pártja érezvén bukásukat, még egy utolsó kétségbeesett kísérletet tettek a tő­lük elpártolni látszó politikai szerencse erő­szakos visszahódítására és elhatározták, hogy szétugratják választóinkat. Emlékszem rá, hogy mikor a kaszinó aj­taja kicsapódott s a fölhevült ellenkettesek élén megpillantottam az én már harminc éve nem látott Miska barátomat, alig ismer­tem rá s kétségtelen, hogy fel sem ismer­tem volna, ha nem tudok arról egyébként, hogy az ellentábor vezére. Nem könnyű fel­ismerni gyerekkori barátainkat, ha már­­már deresedő hajjal látjuk őket viszont s a falusi kovács cingár fiát is nehéz volt fel­fedezni a politikus perzsagalléros habitu­sában, nyírott angol bajuszával és villogó szemüvegével. Az én Miska barátom észre se vett engem a tömegben, annál könnyebb volt nekem meglátni őt, aki serege élén haladt és a politikai jelszavak izgató erejé­vel igyekezett fokozni a már amúgy is vég­sőkig felfokozott harcos hangulatot. Az összecsapás nem volt elkerülhető s az én Miska barátomék ezt is akarták. Egy pilla­nat alatt izzó, gomolygó, verekedő tömeggé keveredett a két tábor. Elhülve néztem a kovács fiát, egykori alvezéremet, mint igyekszik hosszú karjaival pártunk kitűnő tagjait „rábeszélni” a választógyűlés helyi­ségének elhagyására s minden politikai indulat félretételével egyszerűen a szakértő szemével bírálgattam Miska tevékenységét, annyira úrrá lett felettem az a régi érzés, amely gyerekkoromban mindig elfogott akkor, ha alvezéremet láttam verekedni. A­ sportember és a művészlélek sajátságosan összevegyülő gyengesége volt ez, olyan érzés, amely az első pillanatokban lefegy­verezte a politikust. Mindenek előtt meg­állapítottam, hogy­­Miska még mindig nem tanult tőlem eleget s „rábeszélése” nélkü­lözte azt a hatékony erőt, amely elenged­hetetlen kelléke a győzelemnek. Legfőkép­pen azonban sajnáltam őt a szemüvegéért, amely egyáltalán nem illett ehhez a küz­delemhez, s amelyet szegénynek ham­arosan, le is ütöttek az orráról. De ez a gyöngeség csak pillanatokig tar­tott; az ellenfél nem hagyott sok időt az efajta érzékenykedésre. Mérhetetlenül fel­bőszített alvezéremnek és pártjának ez az erőszakos beavatkozása politikai magán­­ügyeinekbe s legfőbb ideje volt, hogy én is a cselekvőkhöz csatlakozva megvédjem gyű­lésünket a betolakodók ellen. A küzdelem nem volt gyermeknek való látványosság és nem hasonlított azokhoz az ideális harcok­hoz, amelyeket valaha a Szamos völgyében vívtunk. Ám ez a harc az én beavatkozá­som nélkül is olyan fordulatot vett, amely nekünk kedvezett és látszott már, hogy a mi győzelmünkkel és barátom csúfos kudar­cával fog véget érni. S akkor ezekben a döntő pillanatokban, mikor volt alvezé­­remre már jégesőnél sűrűbben hulltak az ütlegek — politika ide, politika oda! — nem tudtam megtagadni régi gyermekkori éne­ket s Kinizsiként kiáltottam rá már-már aláhanyatló barátomra a régi csatakiáltást: — Ne félj Miska! gyövök már! S az álmélkodó Miska, mint akkor régen, új erőre kapott és erősen támogatva attól a meglepetéstől, amelyet csatakiáltásom és még inkább beavatkozásom váratlan áru­lásszerűsége saját párthíveim sorában kel­tett, az én diadalmas vezérletem mellett megint legyőzte ellenfeleit s köztük engem is, aki nemsokára egyedül maradtam Mis­kával a porondon, választók nélkül, de tag­jainkban a közösen kivívott győzelem gyil­kos gyönyörével. Ezzel be is fejeztem mindörökre politikai szereplésemet. Mert ezt a kisiklást, hiába magyaráztam én később, az én politikai barátaim sohase tudták nekem megbocsáj­­tani. Ellenfeleim közül is csak Miska egyedül B. H. 1935 FEBRUÁR 1, PÉNTEK meghosszabítását. London és Budapest kö­zött a Diana-osztályhoz tartozó, négymoto­ros repülőgépeket fogják használni, ugyan­azokat a gépeket, melyek a postaforgalmat bo­nyolítják le Szingapúr és Ausztrália között. Ezeknek a gépeknek átlagos sebessége 200— 210 kilométer között van és így kényelme­sen meg tudják tenni egy nap alatt a lon­­doni budapesti utat. Az angol társaság holland, német és olasz légiforgalmi társaságokkal együttműködés­ben naponkénti járatokat indít a tavasztól kezdve Milánóba is, Amszterdamon, Frank­furton és Zürich­e keresztül. Sötétzárkát kapott Rákosi, mert kihívóan viselkedett Károlyi Mihályt népbiztosnak jelölték A Rákosi-bűnpör csütörtöki tárgyalásán régebben kihallgatott tanuk vallomását ismertette Szemák elnök. Vörös Béla volt detektív Szamuelly szolnoki kegyetlenkedéseiről vallott. Sza­muelly két-három percig hallgatott ki egy-egy elfogott ellenforradalmárt és nyomban ítélkezett is. Összesen harminc­kilenc embert végeztek ki. A holttesteket tömegsírokba temették. Az utcákon a ter­roristák sok embert agyonlőttek. Magyar Ernő jegyző vallomásából kiderült, hogy a csornai ellenforradalom után Szamuelly egy perc alatt hozott halálos ítéleteket, csak intett a kezével és az áldozatokat már vitték is akasztani. Lakatos János földműves látta, hogy a kalocsai ellenfor­radalom után Szamuelly az érsek kocsiján hajtatott végig a városon. Özvegy Kara Jánosné bölcskei asszonyt a terroristák kényszerítették, hogy élelmiszert vigyen Kalocsára a vörösöknek. Mikor a város­háza elé ért, látta, hogy a fiát éppen föl­akasztják egy fára. Brunner Imre volt kő­szegi állomásfőnök hallotta, mikor Sza­muelly telefonon felhívta a szovjetházat és közölte Landlerrel, hogy két embert ki­végeztetett. Mayer Ödön, a gyűjtőfogház volt tiszt­viselője szerint Láday István, a börtön­ügyi osztály főnöke és a felesége együtt ebédelt a letartóztatott Kun Bélával és Kun Bélánéval. Mikor Váry főügyész a szabadonbocsájtási rendelettel a gyűjtő­­fogházba érkezett, komoly veszedelemben forgott az élete a felfegyverzett terrorista tengerészcsapatok miatt. Faragó Miklós banktisztviselő vallomása arról szólt, hány alkalommal, milyen összeget vitettek el a kommunisták az Osztrák-Magyar Bankból. Felolvasták Rabinov­its József vallomá­sát, aki annak idején felségsértés és más bűncselekmények miatt le volt tartóztatva. Rabinovits szerint Kun Béla már decem­berben érintkezést keresett a szociáldemo­krata párttal. A szocialisták azzal vádol­ták a kommunistákat, hogy orosz rubelek­kel dolgoznak, viszont a kommunisták ki­jelentették, hogy a szocialisták is támoga­tást kapnak külföldről. A proletárdikta­túra kikiáltása után szó volt arról, hogy Károlyi Mihály grófnak is fölajánlanak egy népbiztosi állást, de ezt a tervet elej­tették. Ismertette az elnök a budapesti vörösőr­­parancsnokságnak a hadtestparancsnok­sághoz intézett iratát, amelyben tiltakozik Szamuelly vérengzése ellen. — Hallotta Rákosi Mátyás? — kérdezte az elnök. — A népbiztosok tanácsa a pa­naszirat alapján indított vizsgálatot Sza­muelly ellen? — Ez a vörös parancsnok ellenforradal­már volt. Az elnök további kérdéseire Rákosi Má­tyás fölvetett fejjel, pökhendi módon felel­getett, mire háromnapi sötétzárkát kapott Még ezután is renitenskedett, úgy hogy az elnök újabb nyolcnapi sötétzárkával bün­tette. Ezután vitéz Tamássy László dr., ki­rályi ügyész a bizonyításkiegészítésre vo­natkozóan terjesztett elő indítványt. Né­hány tanú kihallgatását és különféle ira­tok ismertetését kérte. Lengyel Zoltán dr. védő szintén tanúkihallgatásokat és ira­tok ismertetését indítványozta. Rákosi Mátyás Stransz István, a a legfőbb állami számvevőszék volt elnökének tanúkénti ki­hallgatását kérte arra vonatkozóan, mi­lyen volt az ő magatartása. Az elnök a tárgyalást fél kettőkor félbe­szakította azzal, hogy a törvényszék pén­teken délelőtt féltízkor hirdeti ki határo­zatát az elhangzott indítványokról.­­ Amennyiben a törvényszék a bizonyítás­kiegészítési indítványokat elutasítja, pén­teken már megkezdődnek a niírbeg­édek. Stockinger prágai tárgyalásai BÉCS, jan. 31. Stockinger osztrák kereskedelmi minisz­ter csütörtök reggel visszaérkezett Prágá­ból, ahol két napig tárgyalt a cseh kor­mánnyal az osztrák-cseh kereskedelmi szer­ződés revíziójáról. A miniszter, a bécsi la­pok értesülése szerint, keresztülvitte, hogy Csehország messzemenő engedményeket tesz Ausztriának az­ osztrák kereskedelmi passzívum csökkentése érdekében. A Prá­gában létrejött elvi megállapodás nemcsak az árucsereforgalomra terjed ki, hanem a fizetési és az idegenforgalomra is- Elfogták az ötödik Markó-utcai szökevényt A Markó-utcai fogházból megszökött hét rab közül négyet már régebben kézrekerí­­tett a rendőrség. Csütörtökön este elfogták az ötödiket is. A detektívek bizalmas úton megtudták, hogy Tóth László a Csáky-utca 64—66. számú ház­ban lakik ,albérletben Viff László álnéven s a felesége látja el pénzzel és élelmiszerrel. Késő este rajtaütöttek, előállították a fő­­kapitányságra és pénteken átadják az ügyészségnek. Szabadon lévő két társát tovább keresi a rendőrség. A csökmői arzéngyilkosok pere DEBRECEN, jan. 31. A csökmői arzénes gyilkosok perének tárgyalását ma délelőtt a tanúkihallgatá­sokkal folytatták. Fényes Endre védő indítványt tett, hogy ásassák fel L. Kiss Jánosné udvarát, mert az asszony a csendőrségen beismerte, hogy az udvaron egy gödörbe dobta az or­­vosságos üveget, amelyben az arzén volt, amellyel férjét megmérgezte. Ha az üveg előkerül, akkor az fontos tárgyi bizonyí­ték lenne, ha pedig nem kerül elő, akkor az a védő szerint azt bizonyítja, hogy a vádlott csak kényszerűségből tett beismerő vallomást a csendőrségen. A délutáni tárgyaláson több lényegtelen tanúvallomás után Orsós Ferenc dr. egye­temi tanár, törvényszéki orvosszakértő folytatta szakértői véleményének előter­jesztését. A szakértő vélemény befejezése után a tárgyalás folytatását péntek dél­előttre tűzték ki.

Next