Budapesti Hírlap, 1935. november (55. évfolyam, 250-273. szám)

1935-11-01 / 250. szám

Ma: Nagy képes m­eléklet tv. 20 -------- ArxiGU FILLER Budapesti Hírlap Budapest, 1935. Vasárnap. November 3 . POLITIKAI NAPILAP LV. évfolyam 250. szám AZ ELÉGÜLETLENSÉG MEGSZERVEZÉSE Írta: TORS TIBOR A budapesti Déli­ kerület és a debre­ceni választás eredménye, amely a Nemzeti Egység és a jobboldali gondo­lat vitathatatlan megerősödését jelenti, érthető riadalmat keltett a kormánnyal szemben álló politikai csoportokban s a riadalom ugyancsak érthető agyonhall­­gatásban, vagy csűrés-csavarásban ju­tott kifejezésre sajtójukban. Ameny­­nyire megokolt ez a riadalom — mert hiszen a nagyhangú fenyegető­zések, az agitatórius erőfeszítések legharcia­­sabb szóvivői szenvedték a legnagyobb kudarcot, — éppen annyira megbocsát­ható,­ ha a reményeiben megcsalatko­­zott sajtó ezt a politikai vereséget hol pyrrhusi győzelemnek, hol semmilyen győzelemnek, hol meg egyenesen vere­ségnek akarja feltüntetni. A politikai küzdőtéren elvégre sok lehetőség áll fönn a dolgok ilyen, vagy amolyan pertraktálására s a mértéket mindenki a maga ízlése szerint szabja meg­. Az ízléssel azonban párosulnia kell annak az önmérsékletnek is, ame­lyet az igazságon felül az ország sorsa és helyzete is irányít. Nem akar ez sajtó-erkölcsprédikáció lenni, mert hi­szen az elfogultsággal szemben ennek úgy sincsen semmi haszna. Azt az egy mondatot azonban, amely a cikkek és újságközlemények tömkelegéből példát­lan élességgel és a tendencia leplezet­­lenségével kirítt, mégsem lehet szó nél­kül­­hagyni. Elszólásnak nem lehet te­kinteni, bármennyire is szívesen ven­nénk annak. Józan fővel elképzelhetet­len, hogy megfontolás nélkül nyomda­­festéket lásson egy elkeseredett politi­kai kampány csattanójaként az a mon­dat, amely egy magát konzervatívnak nevező és Bethlen István gróf politikai lobogóját­ lengető délutáni lapban meg­jelent s amely a vereségről és a pártok szervezettségéről elmélkedve így szól: „ ... nem azt mondjuk, hogy az ellen­zéki polgári pártok szervezetlenek, ha­nem, hogy az elégületlenség és csaló­dottság a kormány nagyhangú ígéretei­ben, a bizalmatlanság és aggodalom máig sincs megfelelő módon megszer­vezve.” Különös argumentáció olyan heves népgyűlési és sajtókampány után, amely a budapesti és debreceni titkos választást megelőzte. Mit értsünk az­alatt, hogy az ellenzéki polgári pártok kellőképpen meg voltak szervezve, de mégis­­ megbuktak? És még inkább mit értsünk azalatt, hogy az elégület­lenség nincs „kellőképpen” megszer­vezve? Ezt a csonka országot, amelyik annyi katasztrofális bajon, szenvedésen keresztülment s amely ma az újjáéle­dés útján van, igazán nem lehet ijedős, ideggyenge országnak feltüntetni. S az, hogy egyik-másik lap­ mennyire nyomja meg a tollat, az edzett magyar társada­lomban pánikot nem idézhet elő. Akkor azonban, amikor külpolitikailag króni­kusan válságos időket élünk, belpoliti­­kailag pedig a jobb megélhetésért való küzdelem folyik, mégis visszatetszően hat, hogy az összefogás és együttmun­kálkodás hangoztatásával szemben bár­milyen oldalról is az elégületlenség megszervezését szegezik szembe. Kínos kifejezés ez, régi rossz emlékek felidé­zője, amelyhez a magyar históriában s a közelmúlt magyar politikában is volt egynéhányszor keserves szerencsénk. Minden egyes nagy megrázkódtatásnál megállapítjuk, hogy a bajok fő oka a turáni átok s unos-untig csépeljük a széthúzás, az intrika és az önmarcan­­golás vádját. Hogyan van az tehát, hogy most olyan oldalról, amelyen az elégületlenség megszervezése éppen a legnagyobb bajokat okozhatná, elhang­zik ilyen különös, szinte frivolnak ne­vezhető mondat. Az elégületlenség, a csalódás, a bizal­matlanság, az aggodalom vagy meg­van, vagy nincs meg. Elégületlenséget és aggodalmat megszervezni azonban, — erre csak azok vállalkoznak, akik politikai, osztály vagy felekezeti elva­­kultságukban nem a parlamentáris küz­delem komoly formáit követik, hanem válogatás nélkül megragadnak minden eszközt, amely érvényesüléssel­ kecseg­tet. Hogy ez mit jelenthet a mi helyze­tünkben és mit jelenthet egy jóhiszemű, becsületes, népi politikát követő és eredményeket felmutató kormányzattal szemben, azt nem kell bővebben ecse­telnünk. S bár ismételjük, a magyar társadalmat nem féltjük az aláaknázás­­tól, mégis idéznünk kell Gustave Le Bon-t, a nagy francia szociológust és lé­lekbúvárt, aki „Új idők pszichológiája” című művében megrázó képet fest a lelki fertőzés és lelki ragály erejéről. A francia tudós hajlott a korában, két évvel a világháború után írta meg ezt a művét s ha megítéléseiben francia na­cionalizmusa a németekkel szemben el­fogulttá is teszi, egyéb vonatkozásaiban történelem-filozófiai kutatásai annál megragadóbbak. Nem lehet eléggé hangsúlyozni a lelki fertőzés hatalmas erejét — mondja Le Bon, — különösen a tömegeknél annyira hatalmába kerít­heti a gyönge jellemeket, hogy meggyő­ződéseikkel merő ellentétben álló tette­ket sugalmazhat nekik. Majd, amikor a haladás folyamán visszamaradottakról szól, így folytatja: A visszamaradotta­­kat, az elégedetleneket minden forrada­lom híveiül nyerte meg. Megjelentek Franciaországban a Terror alatt, az­után az 1871-iki Kommün idején, majd Oroszországban ma. Élükre­­ változatla­nul vagyonra vagy dicsőségre szomjazó politikusok állanak, akiknek lármás altruizmusa gyakran nagyon alantas ösztönöket takar... De hagyjuk a francia tudós megálla­pításait az elmélet számára s nézzünk szembe kicsit az elégületlenség meg­szervezésének könnyelműen felvetett gondolatával a magyar gyakorlati poli­tikában. Vájjon hová irányul ez az oda­vetett jámbor óhajtás-féle, amelyről úgy látszik, meg kell állapítani, hogy: der Wunsch ist der Vater des Gedan­­kes. Hogy vannak-e elégületlenek, vagy sem, az nem kérdés. Szeretnénk látni azt az országot, amelynek egyik vagy má­sik társadalmi rétegében nincsenek elé­gedetlenek, vagy olyan kormányzatot, amellyel szemben itt, vagy amott elégü­letlenség nem nyilatkozik meg. Mi sem vagyunk kivételek. A trianoni Ma­gyarország a maga egészében mindad­dig engesztelhetetlenül és keserűen elé­­gületlen, ameddig a vele szemben elkö­vetett igazságtalanságot jóvá nem te­szik. És ebből a helyzetéből fakad, hogy ebben az országban a nemzet minden rétegének maradéktalanul eleget tenni nem lehet. Ám a józan magyar nép a maga elégületlenségében is ismeri azo­kat a nehézségeket, amelyekkel vezetői küzdenek s ezért elégü­letlensége a ha­zafias belátás keretein belül mozog. Várjon csak nem ebből a kényszer­­helyzetből fakadó elégületlenségre Hibabejelentő Irta: CSATHÓ KÁLMÁN — Megfoghatatlan! — morogta Ko­­vácsné, lecsapva a telefont. — Már ötöd­ször! Visszaült az ablak mellé és tovább varrt, de alig egy negyedóra múlva újból szólt a telefon. Kovácsné bosszúsan állt fel és nyúlt a hallgató után. . — Halló!... Halló! Itt Kovács Jánosné! Ki beszél? A telefon nem felelt. Kovácsné bele­kiabált: — Halló!! Nem hallja? ... Itt vagyok!... Megkopogtatta a készüléket, zörgette, belefújt és újra belekiabált: — Halló! Itt Kovácsné! Megint semmi válasz. Kovácsné várt egy darabig, még vagy kétszer belehallózott, az­tán letette a hallgatót újra. — Valaki ide akar beszélni, de úgy lát­szik, el van romolva a készülék, — gon­dolta. — Be fogom jelenteni!... Ha ugyan lehet beszélni ? ... Felvette a hallgatót újra, búgott. Fel­tárcsázta a hibajelentőt. Abban a pillanat­ban lépett a szobába Zsuzsika. — Kivel tetszik beszélni, mamuskám? — kérdezte. — A hibabejelentővel. El van romolva ez a telefon... — Mi baja? — kérdezte Zsuzsika. De ekkorára már jelentkezett a bejelentő és Kovácsné azzal adta meg a leányának a feleletet, hogy elpanaszolta a telefonba: — Kérem, itt Kovács Jánosné. 641—71. Tessék valakit kiküldeni, mert el van a ké­szülék romolva. Minden lépten idecsenget, aztán ha felvesszük, nem felel senki... Hogyan kérem? Igen! Mi tudunk beszélni, de velünk nem tudnak ... Kérem, okvetle­nül még ma! Köszönöm!... Letette a hallgatót és ránézett Zsuzsira. — El akarsz menni? — kérdezte, mert Zsuzsin az új blúza volt és a szája erősen ki volt pirosítva. — Vagy vársz valakit? —­ Telefont várok Mariskától — felelte Zsuzsi. — Együtt akarunk kimenni Julis­kához a szanatóriumba ... Bizonyosan ő akart beszélni velem ... Ebben a pillanatban újra szólt a telefon. Kovácsné felugrott, de Zsuzsi megelőzte. — Halló!... Te vagy, Mariska ? — kér­dezte felcsillanó szemmel és élénken. De a másik percben­ közömbösre nyúlt az arca és egy idő csalódás volt a hangjában: — A hibabejelentő?... Tessék? Nem kérem! Az a panasz, hogy nem lehet idebeszélni. A készülék jelez és ha felvesszük, nem fe­lel... — Az anyjához fordult:­­— Ugy­e, mamuskám ? Kovácsné bólintott: — Igen!... Add csak ide!... Elvette a hallgatót a leánya kezéből és magya­rázni kezdte: — Hatszor egymásután csen­getett ide kérem és aztán nem lehetett hallani, hogy mit mond ... Igen kérem! Mind a hatszor én magam vettem fel a hallgatót!... Tessék? ... Kovács János­né ! Hogyan ?... Hogy a másik telefonnak van a baja? ... Hát hogy tudhatnám én azt, hogy honnan akartak beszélni?... Szóval, hogy a mienk hibátlan? ... Igen!... Kö­szönöm! ... Jónapot! Letette a hallgatót újra és Zsuzsikára nézett: — Azt mondja, a mienk jó ... Most pró­­báld felhívni Mariskát!... Kíváncsi va­gyok, csakugyan ő akart-e beszélni és hogy az ő telefonjuk nincs-e elromolva?... Zsuzsi habozott egy kicsit, de aztán el­szántan felvette a hallgatót és tárcsázott. Egy pillanat múlva letette: — Mással beszél! — mondta. Pár per­cig várt, majd újból tárcsázni kezdett. — Most meg búg! — szólt, a hallgatót helyretéve. — Nem kapcsol! — Úgy lát­szik, csakugyan az ő telefonjuk rossz!... Ebben a pillanatban újra megszólalt a te­lefon. •— Na! Most igazán kíváncsi vagyok! — ugrott fel Kovácsné élénken, de Zuzsi most is megelőzte. — Halló!... Te vagy, Mariska? ... Már hívtalak, de nem felelt a telefonod__Várj hát, mindjárt megérted!... Hatszor csen­getett ide a telefon és senki sem felelt! Szóval te voltál! És most nem hazulról be­szélsz?... Igen! Ott vársz? ... Megyek tüstént!... Pá! A viszontlátásra!... Kovácsné nyúlt a hallgató után: — Add csak ide! De Zsuzsika úgy tett, mintha nem hal­laná és letette. — Ejnye!... Mikor mondom, hogy be­szélni akarok vele!... — Jaj!... Bocsánatot kérek!... Nem hallottam!... És most már fel se tudom hívni, mert nem hazulról beszélt__ Hát én már most megyek!... Kezét csókolom!.. — Aztán ne maradj el... A szanató­riumból gyere egyenesen haza! — mondta Kovácsné. — Igenis, mamuskám! — felelt Zsuzsika engedelmesen. — Azaz... most jut eszembe: lehet, hogy felmegyünk Tor­ká­hoz is, mert Mariska el akar tőle kérni valami szabásmintát. És akkor ott is­ mara­dunk estig!... •— Na jó, jó! Csak vigyázz! Én átmegyek majd Nelli néniékhez!... Zsuzsika elment és Kovácsné tovább varrt. Alig öt perc múlva újra szólt a telefon. — Halló Itt Kovácsné! Ki beszél? Semmi felelet. — Halló!... Ki beszél ott? Megint semmi! Bosszúsan tette le a hallgatót és a fejét csóválta. Mi ez? Felhívja a hibabejelentőt újra? Vagy Mariskáékat? Talán azóta már ők is bejelentették és most próbálják a tele­font... Hm? Valami kis nyugtalanságot érzett és ... — A! Ostobaság!__Zsuzsiról nem le­het ilyesmit feltételezni... De azért... Kikereste a Mariskáék számát és feltár­csázta. A Mariska anyja jelentkezett.^ — Halló! Te vagy az, Bertám ? Jó már a telefonod? Itt Kovácsné! — Szervusz, szívem!... Most már, úgy látszik, jó!... A hibabejelentő szerint nem is volt baja... A tietek volt rossz!... Azért nem tudtatok felhívni. Azaz felhívni igen, mert csengetett, de nem felelt senki!... — Ez volt igen... Amíg aztán Mariska fel nem hívott máshonnan ... — Igen! Mondta Mariska, hogy Zsu­zsika a trafikból beszélt. Kovácsné úgy érezte, valami nem stim­mel. — Nem Zsuzsi! Mariska! — javította ki. A Mariska mamája azt gondolta: — Jaj, de értelmetlen! De ráhagyom! — És azt felelte: — Hát persze! ... — Hányszor hívtatok? — kérdezte Ko­vácsné. — Mi csak egyszer!... — felelte a Ma­riska mamája. — De ti vagy négyszer csen­gettetek ide, úgy-e? — Mi?... Dehogy!... Csak egyszer, de nem felelt senki. Hanem ide hatszor is csengettek! Most az imént is!... Mióta Zsuzsi elment, hogy Mariskával találkoz­zék... Úgy látszik, más se tud ide be­szélni ... Valami általános vonalzavar 10-i hét!... — Úgy látszik! — És a hibajelentő azzal fizeti ki az em­bert, hogy nincs hiba! Érthetetlen!... Zsuzsi ezalatt azt mondta a harmadik utca sarkán ráváró hórihorgas fiúnak: — Jaj de hülye vagy te, Józsi! Hatszor odatelefonálni! Mondtam, hogy ötig ne hívj fel!... Szegény mamát majd meg­őrjítetted ! — Én? — bámult el a fiú. — Én egyet­lenegyszer hívtalak!... Nem is értettem

Next