Budapesti Hírlap, 1936. április (56. évfolyam, 76-99. szám)

1936-04-01 / 76. szám

­ Katonai kérdések az angol alsóházban LONDON, márc. 31. Az alsóházban a katonai természetű kér­dések özönét intézték a kormányhoz. Többek közt Shinwell képviselő kérdezte a hadügyminisztert, várjon az angol had­sereg szabványos gázvédelmi eszköze-e még mindig az „I. W.” jelzésű mozgósítási ko­sár és védelmet nyújt-e ez a legközelebbi háborúban használandó legújabb európai és japán gázok ellen. Duff Cooper hadügyminiszter: A mozgó­sítási gázvédelmi eszközöket állandóan ja­vítjuk és reméljük, hogy a mostani ele­gendő védelmet ad a valószínűleg haszná­landó gázok ellen. Lansbury: Vájjon biztos-e, hogy újabb háború esetén mind az angol, mind a többi kormány légi és gáztámadási fegyvereket is használ majd? Duff­ Cooper: Ez nem szükségképpen biz­tos, de védekeznünk kell minden lehetőség ellen. Kirkwood képviselő: Vájjon a fejőstehe­neket és tojás tyúkokat is gázálarcokkal látjuk-e el? (Harsogó derültség. Rendre, rendre. A speaker közbeszól.) Ezeket a de­rék állatokat is meg kell védeni, mert hon­nan veszünk nélkülük tejet és tojást? .(Újabb tiltakozó felkiáltások, mire a spea­ker megvonja a szót Kirkwood képviselő­től.) Donner, Lennox-Boyd és Castland kép­viselő kérdezte a miniszterelnököt, foglal­kozott-e a birodalmi véderőtanács az angliai gabonaraktárak kibővítésével és­­gyalja-e a­ Ház rövidesen ezt a nagy­atosságú honvédelmi kérdést ? Baldwin miniszterelnök: Ezt az ügyet M­A Anyánk tyúkja Írta: NAGY LAJOS Egy délelőtt falusi rokonunk állított be hozzánk és ajándékba hozott egy tyúkot. Anyánk aznap éppen tyúklevest akart főzni s a tyúkot e célra már reggel meg­vette. Az ebédre szánt tyúk átvágott nyak­kal, megkopasztva ott hevert a konyha­­asztalon. Julis éppen a felbontásra készült. Mivel nem volt valószínű, hogy két nap egy­másután tyúkot eszünk, az ajándék­ tyúk két-háromnapi haladékot kapott. Mindjárt ki is oldozták a lábán levő madzagot s sza­badon eresztették, persze csak a konyhá­ban. Hadd éljen s a következő tyúkleves­hez legyen friss a húsa. Julis nem bánta a dolgot. Majd elbarát­kozik a tyúkkal s lesz a közelében valami, vagy valaki, aki a szülőfalujára, a faluja­­beli életére emlékezteti, itt a városi riged kőházban. Hogy a tyúk örült-e, ez nem tudható, mert nem sejtette, mily sorstól szabadult meg, ha rövid időre is. Anyánk közönyös volt az esethez s a tyúkhoz. Csak arra kell vigyázni, — rendelkezett — hogy a szobákba be ne menjen s ott ne legyen vele baj. A tyúk, még mindig dermedt lábaival, nehézkesen lépegetett a konyhakövön. Mi figyeltük a tyúkot, a tyúk figyelt bennün­ket. Csavargatta a nyakát s hol a jobb, hol a bal szemével bámult bennünket. Moso­lyogtunk rajta. Erre ő, látván sikerét, nyomban megkezdte tüzetesebb szórakoz­tatásunkat. Csőrével oda-oda vágott a konyha kövéhez, mintha annak fekete s rozsdavörös kis foltjait szemnek, magnak nézte volna. S amikor csőre üresen koppant, fölemelte fejét, ránk nézett s csodálkozott. Jót nevettünk rajta, ezzel ő megelégedett s nyugodtan kezdett föl-alá sétálni. Anyánk, aki különben szomorkás asszony, szintén mosolygott, a tyúkot kedvesnek találta s mindjárt nevet is adott neki, elnevezte Csi­­burnak. Csibur sétált, kotyogott, nézelődött, kutatott, majd kenyérmorzsát evett é­s nyert ügye volt. Elérkezett a nálunk való vendégségének harmadik, negyedik, majd ötödik napja és sem anyánk Julisnak, sem Julis anyánknak nem tett javaslatot Csibur levágására. Csi­­bur heteken, hónapokon keresztül élt, át­telelt nálunk s a tyúkmadárról való ismereke­teinket jelentékenyen szaporította. Csibur fő élettevékenysége az evés volt. Ezen felül járt-kelt, kotyogott, hízelkedett nekünk és tanulmányozott bennünket. Aki őt szerette, azt ő viszontszerette, még­pedig egész pontosan kimérve, a szeretet foka szerint. Enni természetesen azt evett, amit kapott. Mivel kísérleteztünk vele s mindent adtunk neki, tehát mindent evett. Éppen csak hogy levessel nem kínáltuk meg soha, erről megfeledkeztünk. Evett kenyeret, fő­zeléket, főtt tésztát, süteményt, mazsolás kalácsot, húst. A palacsintát nagyon sze­rette, üresen is, de lekvárral is. Még azt is megállapítottuk, hogy lekvárral szereti job­ban. Egyszerű kísérlettel, vegyesen dobál­tunk neki kis darabokat egyikből is, másik­ból is. Ugyanazt szerette, amit mi szeret­tünk, még finom és kevésbé finom közt is különbséget tudott tenni. Volt azonban va­lami eltérés is az ő ízlése és a mienk közt. Erre akkor jöttünk rá, amikor... hogyan is mondjam el, rákenem a szomszédunkra, igen, a szomszédunk nem elég tiszta s csakis tőle, az ő lakásából szemtelenkedett be hoz­zánk egy de csak egyetlenegy izé, mi is a neve, konyhasváb. A rút szerzet példátlan vakmerőséggel a szemünk láttára indult el, valahonnan a küszöb alól, sétafikálni. De csak éppen hogy elindult, a séta folytatá­sáról már nem lehetett szó, mert Csibur úgy vetette rá magát, mint nőstény orosz­lán a gazellára. A féreg volt é­s már nem létezett. Mi dermedten s kissé kiábrándul­tan láttuk a jelenetet, egymásra bámul­tunk, Csibur pedig ez alkalommal határo­zottan lenéző tekintettel mért végig ben­nünket. Anyánk a rémtett után két napig nem szerette Csiburt, de azután elfeledke­zett „ízléstelenségéről” s újra kegyeibe fogadta. Csibur értett a zenéhez is. Nem azt aka­rom ezzel mondani, hogy zongorázni tudott, hanem csak azt, hogy volt valami hallása. Én akkoriban énekelni tanultam s amikor szobámban föl-alá járva gyakorlatoztam, vagy valami dalra gyújtottam, Csibur rög­tön felütötte a fejét, minden más tevékeny­ségét abbahagyva figyelni kezdett, majd fölugrott a Julis kis zsámolyára, a nyakát nyújtogatta, a fejét félrecsapta s ő is rá­zendített valami különös, rekedt, el-elakadó kárálásra. Kárált, énekelni nem tudott, az én hangom az övénél mindenesetre szebb volt. Csibur barátkor itt, velünk. Beátereszke­dett a szobába is. Jött utánunk, figyelte tevékenykedésünket, leste minden mozdula­tunkat és szerette, ha a nyakát, hátát megsimogattuk, s a simogató kéz alá úgy tartotta magát, mint a macska. Ebédelésé­nek rendjét úgy állapítottuk meg, hogy velünk együtt ehetett. Mi az asztalnál ül­tünk , pedig a lábainknál állt és izgatottan várta, mit vetünk neki. Pompásan élt Csi­bur, jobban mint mi. Úgy látszik azonban, hogy minden bol­dogság fölkelti mások irigységét. Csibur­­nak is támadtak ellenségei. Jóllehet Csibur át nem lépte kifelé a küszöbünket, annál inkább nem, mert késő ősszel kaptuk s még csak áttelelt nálunk, a szomszédok tudo­mást szereztek létezéséről. De nem csak a szomszédok, hanem a házmester is. A ház­mester feljött hozzánk, beszélt az anyánk­kal s akadékoskodó modorban, mint aki a lakó egy nagy bűnét fedezte fel, közölte, hogy tyúkot tartani a lakásban nem szabad. Anyánk meghallgatta a házmestert és egy szót sem felelt neki. De amikor délben elmondta nekünk az esetet, szorongva né­zett az asztal körül ágáló Csiburra s ezt mondta a házmesterről: — Milyen gonosz ember! Olyan a tekin­­­tete, mint egy gyilkosé. Mint egy gyilkosé. Ez baj, Csiburra nézve. De Csibur a közeli kivégzést megint csak megúszta. Mert már áprilisban jártunk, ki­sütött a nap, meleg lett s elhatároztuk, hogy kimegyünk gödi kis nyaraló házunkba. Két nap múlva kimentünk s kivittük ma­gunkkal Csiburt is. A gödi ház kertjében aztán még pazarab­­bul élhetett Csibur. Bogarakat talált, új élettevékenységet fejthetett ki, mert ott már eredménnyel kapargálhatott is, barátot is lelt a szomszédék kakasában. El is par­­lagiasodott s számos szórakozása közben az irántunk való barátsága csökkent. Azért továbbra is a család kedvence maradt. ősszel elérkezett a városba való vissza­térés ideje. Csiburt azonban nem vihetjük magunkkal, — állapítottuk meg. Mi tör­ténjen hát vele ? Olyan tanácskozást tartot­tunk róla, mintha mi lettünk volna a nép­­szövetség valamely szakbizottságának egyik albizottsága s arról tárgyaltunk volna, hogy legközelebb mikor ülünk össze egy­ folytatólagos ülés idejének a megbeszélése céljából. Mi legyen Csibuxról? Ajándékoz­zuk el, — indítványozta az öcsém, aki nyíl-* ván kedvét lelte abban, ha leszavazzák. — Akkor már inkább eladom, — jelen­tette ki anyánk. — Aki megveszi, az úgyis levágja. Akkor már inkább vágjuk le mi. — Én le nem vágom semmi áron — tilt­­­akozott Julis. —Én még kevésbé vágom le — mondta anyánk. Mi meg, én és az öcsém, férfiak vagyunk és semmiféle tyúkot le nem vágunk, de még kakast se. A levágás nálunk, ha ilyesmivel foglalkoznánk, az oroszlánnál kezdődne. Nevetséges. Beteges „szentimentaliz­­mus”. Majd levágja a szomszédasszonyt vagy az ő Zsuzsija. — Csakhogy én nem is eszek belőle —­ sóhajtotta anyánk. — De ha már valaki levágta, nem mind­egy az, hogy mi esszük-e meg, vagy más? És nem mindegy az, ha nem Csiburból eszünk, hanem a Bimbóból, aki tegnap még kisborjú volt s másoknak ugyanúgy sze­mélyes ismerőse, barátja, mint nekünk a Csibur? Önmagunkkal vitatkoztunk, csúfoltuk egymást, amikor egyszer csak éktelen, riadt kotkodácsolást hallottunk kintről. A szom­­szédoknál kergettek egy tyúkot s egy­­ketőre el is fogták. — Cseréljük ki Csiburral! — ez az ötle­tünk támadt. Félóra múlva már levesnek való egy-egy tyúk hevert mindkét szomszédos villa­lakás konyhaasztalán. A szomszédékén a Csibur, a mienken meg valami más, nem is tudtuk, milyen néven tisztelhetnénk. Szótlanul, de jó étvággyal kanalaztuk dél­ben a tyúklevest és ettük utánna a finom, puhára főtt combot, mellet­t egyéb része­ket. Mindenesetre jól megebédeltünk. Anyánk kissé szomorkás volt, mint min­dig. Két nap múlva beköltöztünk a városba. A Csiburt nem emlegettük, anyánk is hall­gatott róla, de a „gyilkostekintetű” ház­mesternek nem fogadta a köszönését s azóta sem fogadja. Csibur emlékének mindössze ez az egy megjegyzése szólt, hónapok múlva: — Úgy utálom ezt a házmestert, hogy rá sem tudok nézni. Ha nem volna olyan nehéz és költséges a költözködés, fölmon­danám ezt a lakást, csak hogy sohat lássam. 2 B. H. Az angol minisztertanács szerdán dönt a vezérkari megbeszélések időpont­járól LONDON, márc. 31. A szerdai minisztertanács hír szerint megállapítja a vezérkari megbeszélések megkezdésének időpontját. Az a tény, hogy a kormány a vezérkarok tanácskozása kérdésében állást foglalt, tá­jékozott körök szerint annak jele, hogy ha voltak is a kormány kebelében ellentétek, ezek eliimultak." Arra nézve, hogy e tanács­kozások meglegyenek, teljes az összhang, ugyanúgy abban is, hogy Anglia politikai kötelezettséget nem vállalhat és hogy a ta­nácskozásokon az egyes országok belső honvédelmi kérdései nem kerülnek sző­nyegre, állandóan tanulmányozzuk. Tudomásom szerint nemrégiben új gabonaraktárak épí­tését határozták el. Donner képviselő: Most, amidőn Európa békéje olyan bizonytalan, alig tíz napra elegendő gabonakészletünk van csak, ígérje meg a miniszterelnök, hogy haladéktalanul növeli tárolt gabonakészletünket. Baldwin miniszterelnök: A ház rövide­sen tárgyal erről a kérdésről. Mander képviselő kérdezte a külügymi­nisztert, hogy megindultak-e a vezérkari megbeszélések Anglia, Franciaország és Belgium között és siettetni fogja-e a kor­mány azokat, hogy kimutassa azt a szán­dékát, hogy Locarnónak érvényt akar sze­rezni. Cranborne: Válaszom az első kérdésre nem. Megnyugtathatom a képviselő urat, a kormány megtesz minden szükséges lé­pést az általa kívánt cél elérésére. Landys: Megígéri-e az államtitkár úr, hogy ezek a megbeszélések addig nem in­­­dulnak meg, amíg a német kormány nem utasítja vissza javaslatainkat. Cranborne nem felelt. Véget ért a helyszíni közigazgatási vizsgálat Szolnokon Illetékes hely a 8 Órai Újság valótlan híreszteléseiről A Magyar Távirati Iroda jelenti: A 8 Órai Újság április elsejei számában „Váratlan fordulat a szolnoki botrányban” főcím alatt megjelent sajtóközleményre illetékes helyen a következő nyilatkozatot tették: — Téves és helyt nem álló az említett cikknek az a beállítása, mintha■ a szol­noki vizsgálat váratlan fordulat követ­keztében ért volna véget és hirtelen hív­ták volna vissza az ott működött minisz­teri vizsgáló­bizottságot. Ezzel szemben a való tényállás az, hogy a közigazgatási helyszíni vizsgálat, amely alapos és lel­kiismeretes munkával nem egy vissza­élésre derített fényt, olyan stádiumba jutott, hogy a bizottságnak további hely­színi működése szükségtelenné vált. A bizottság visszatérése tehát nem váratlanul történt hirtelen elhatározás alapján, hanem a vizsgálat menetének természetszerű következménye volt. En­nek bekövetkezése egyébként már hetek­kel ezelőtt előrelátható volt, amikor is a belügyminiszter a vizsgálóbiztos jelen­tése alapján akként rendelkezett, hogy a helyszíni vizsgálat március végével be­fejezhető. Ezt a rendelkezését a belügy­miniszter még anak idején az illetékes tényezőkkel közölte is. Hauptmann utolsó órái Megtört a Lindbergh-bébi gyilkosa, akinek kivégzését szerdán hajnalra tűzték ki NEW YORK, márc. 31. A trentoni fogházban minden előkészü­let megtörtént Hauptmann Richard Brúnó kivégzésére. A halálraítéltet kedden reg­gel fürdőbe vitték, megborotválták és le­vágták a haját. Az utolsó éjszakát Haupt­­man ébren töltötte a siralomházban s egész idő alatt őreivel beszélgetett. — Mondjátok meg a kisfiamnak — kérte az őröket —, hogy atyja nem volt gyilkos. Mondjátok meg neki, hogy bátran megyek a halálba. Bármennyire erőszakolta is Hauptmann a nyugalmat, látszott rajta, hogy még min­dig nem hisz a közelgő végben s vakon bí­ s­zik abban, hogy az utolsó pillanatban va­ 1986 ÁPRILIS 1, SZERDA lami csoda történik. A kivégzés időpontját véglegesen este 8 órára tűzték ki, ami középeurópai idő­számítás szerint szerdán hajnali két órá­nak felel meg. A kivégzéshez mindössze harminc belépőjegyet bocsátottak ki s eze­ket is többnyire hivatalos személyiségek kapták. A hóhér díja: 150 dollár Áramköltség: 26 cent Elliot Róbert, aki az Egyesült Álamok hét államának hivatalos ítéletvégrehajtója, Trentonba utazott, hogy megtegye az elő­készületet Hauptmann kivégzéséhez. A kivégzés költségeire 219 dollárt és 26 centet irányoztak elő, beleértve a hóhér 150 dolláros díját. 26 cent az áram költ­sége. Hauptmann azt az utolsó kívánságát fe­jezte ki, hogy szólítsák fel rádión az igazi tettest, vagy azt, aki a tettes nyomára vezet. Hoffmant, New Jersey állam kormányzó­ját, egy ismeretlen hang­távbeszélőn figyel­meztette, hogy meg fogják gyilkolni. Hauptmann sir Kimberling ezredes, a trentoni fogház igazgatója kijelentette, hogy Hauptmann, akin a fogságban töltött hosszú idő alatt sohasem látszott elkeseredés, ma össze­omlott és sírva hangoztatta ártatlanságát. Már reggelizni sem akart és mikor kér­dezték, hogy mit kér vacsorára, azt mon­dotta fegyőreinek, hogy vacsoráját küldjék Condon dr.-nak, aki a Hauptmann-ügy ko­ronatanúja volt. Charles Zaid rablógyilkos, akit Haupt­­­mannal együtt végeznek ki, bőséges vacso­rát kért. Trentonból jelentik, hogy Hauptmann vé­dői felkérték Trenchard bírót, eszközölje ki a kivégzés elhalasztását addig, amíg be­fejeződik a vizsgálat Wendel volt ügyvéd szerepéről. Wendel a minap magára vállalta a tettességet. A kivégzés előkészületei azon­ban tovább folynak és Trenchard bíró ki­jelentette, hogy semmit sem tesz Haupt­mann kivégzésének elhalasztása érdekében. Hamis hírek terjesztéséért letartóztatták a Humanité igazgatóját PÁRIZS, márc. 31. A kommunista Humanité közli, hogy a­ lap igazgatóját hétfőn letartóztatták. Az igazgatót azzal vádolják, hogy hamis hí­reket terjesztett a katonák élelmezési és egészségügyi állapotáról.

Next