Budapesti Hírlap, 1937. január (57. évfolyam, 1-25. szám)

1937-01-01 / 1. szám

út Mr 10 FILLÉR Budapesti Hírlap IVtl. évfolyam 1. szám 1937. Péntek, január 1. POLITIKAI NAPILAP SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL, VIl­. KER., JÓZSEF­ KÖRUT 5. SZÁM. TELEFONSZÁM: 1-444-00 UJ ÉV, ÚJ MUNKA A köztársasági konzulválasztó Róma egyik klasszikusa írja, hogy a végtelen Idő birodalma hasonló Rómához, amely minden esztendőben új uralkodót, új konzult ültet a hatalom polcára. Az Idő birodalmának uralkodója, az Esztendő is, minden tizenkét hónapban változik. Talán ezért rajzolják meg az évforduló allegorikus piktorai ma is számtalan variációban az 1936. sor­számú őszt, rokkant Szilvesztert, aki tá­vozott és átadta jogát 1937. sorszámú ifjú utódjának. Most háromszázhatvan­öt napig ez az új utód ül az idők tró­nusán, hogy rövidéletű hivatását betölt­­vén, ő is rokkant, elaggott Szilveszter­ként tűnjék el a végtelenség sötétjében. Az ember, aki az évfordulón egy-egy rovást nyes élete fájára, ilyenkor vissza is tekint a múltba és előre is próbál nézni a jövőbe. Akinek életfáján meg­sokasodtak a rovások, inkább a múltat nézi, akién pedig még sok rovás szá­mára van hely, inkább a jövőt szeretné látni. Minthogy pedig a nemzet, mint etikai és jogi egység, a mi szent hitünk szerint örökkévaló és örökifjú, a nemzet szemével évfordulókon inkább a jövőbe illik tekinteni. A lepergett esztendő a nemzeti lét pá­lyáján egy megtett útszakaszt jelent, amely aíján új szakasznak, új nemzeti munkának­­ kell következni. A magyar ember szeme ezernél több ilyen útjelző­­követ tud felfedezni a múltban s ezeken végigsuhanó pillantása kell, hogy a tá­vol jövőbe irányuljon. Arra a munkára, azokra a tervekre, azokra a véges em­beri alkotásokra, amelyek a végtelen nemzeti lét megalapozására szolgálnak. A ma magyarja, ha előretekint az év­forduló napján, megkezdett munkálato­kat és végrehajtandó, megvalósítandó terveket tömegével lát maga előtt. Mindezek a munkálatok és tervek a mi­niszterelnök karácsonyi nyilatkozatának megfelelően annak a politikának jegyé­ben folynak és készülnek, amely mé­lyen gyökerezik az anyaföldben. Prob­lémák tárulnak a jövőbenéző ember sze­mei elé, amelyek megoldásra várnak, köztük nem egy minden túlzás nélkül méltó a korszakalkotó jelzőre. Legelső­­sorban a készülő választójogi törvény az, amelyet legjobb hitünk szerint kor­szakalkotónak nevezhetünk. És amikor ennek a problémának miként való meg­oldását latolgatjuk, őszinte megelégedés-­­sel tölthet el mindnyájunkat az a tudat, hogy az atmoszféra, amelyben élünk, ennek a készülő nagy műnek létesíté­sére minden tekintetben alkalmas. A kormány, amelynek elnöke éppen kará­csonyi nyilatkozataiban is az egyensúly politikáját világította meg, sikeresen működött közre ennek a kedvező at­moszférának megteremtésében. De igaz­ságtalanok lennénk, ha tagadnék, hogy az ellenzéki politikusok is kivették ré­szüket az atmoszférateremtésnek dicsé­retes munkájából. Az a választójogi pártközi konferencia, amely a közel­múltban összeült, valóban úgy tár­gyalta meg a közéletnek és talán a nem­zeti létnek is ezt az egyik kiemelkedően fontos problémáját, hogy joggal remél­hetjük a végleges és törvényszerű meg­oldás terén is azt az alapelvekben meg­nyilvánuló harmóniát, amelyet a politi­kai felelősség érzete kell, hogy közéle­tünk minden tényezőjébe beleplántáljon. Bizonyos, hogy az összes megoldandó kérdések sorozatában a választójogi törvény az első helyet foglalja el. Ma már úgy a miniszterelnöki nyilatkoza­tok, mint a pártközi konferencián el­hangzott felszólalások higgadt mérlege­lése után nem kétséges, hogy ez a prob­léma nem fog áthidalhatatlan szakadé­kokat vágni a különböző felfogású és po­litikai pártállású közéleti tényezők kö­zött. A kérdés méregfogát a kormány az ajánlási rendszer módosításáról szóló törvényjavaslattal szerencsésen távolí­totta el. Lehiggadtak azok a szenvedé­lyek, amelyek a kérdés körül hosszú esz­tendők óta tajtékzó hullámokat vertek. Köztudottá vált, hogy a választójog maga semmiesetre sem lehet öncél, csak eszköz a nemzeti jövő útjának kiépíté­sénél. Köztudottá vált a nacionalista szempontokból elkerülhetetlen kautélák szükségessége, nemkülönben az is — és ebben a legszélsőbb baloldal képviselői is egyetértettek —, hogy a készülő tör­vény egyik legfontosabb feladata a föld­alatti erők megmozdítására törekvő demagógia intézményes megfékezése. Azt már a Tiberiusok történetírója is megállapította, hogy minden ilyen demagóg földalatti erő semlegesítésének leghathatósabb gyógyszere a népi erők gondozását őszintén szolgáló szociálpoli­tika. Ha a magyar szem a­ jövőbe tekint, az új esztendő munkaprogramjában nyomban fel kell fedeznie ezt a szo­ciálpolitikát. Ennek messze szerteágazó munkaterületén már­is látunk alkotáso­kat, értékes kezdeményezéseket és életrevaló terveket. A kormány­­egész gazdaságpolitikájának tengelye a szociá­lis gondoskodás. Minden fillér, amely javuló gazdasági mérlegünk eredménye­ként meliorációkra használható fel, szo­ciális célok szolgálatában nyer elhelye­zést. Nemcsak a munkaalkalmak terem­tésére gondolunk akkor, amikor ezt mondjuk, hanem általában arra az ál­lamigazgatási geszióra, amely egyik ke­zével a Zöld Keresztes mozgalmat támo­gatja, másik kezével a falusi szegénység­­et gyomlálgatja ki az ország talajából, majd az állásiján ifjúság problémáját igyekszik megoldani nemzeti önállósí­­tási alap teremtésével, legfőbb törekvése pedig az, hogy a nemzet egyeteme által termelt javak igazságos és méltányos elosztása révén a nemzetcsalád mind­egyik tagja megtalálja a tisztes megél­hetésének feltételeit. Ma már nagyon jól tudjuk, hogy minden belpolitikai alkotás és rendszer­­teremtés tulajdonképpen — posszibili­­tás szempontjából elsősorban, — függ­vénye a helyes külpolitikai vonalveze­tésnek. Az a külpolitikai vonalvezetés, amely viszont külkereskedelmi kapcsola­tok létesítésével a legszorosabban össze­függ, nálunk feltétlenül helyes irányt mutat. Akár a bécsi hármas találkozóra, akár az olasz külügyminiszternek, majd az osztrák külügyminiszternek buda­pesti látogatására gondolunk, akár pe­dig a külpolitikai kapcsolatok szem­pontjából legfontosabb római kormány­zói látogatás eseményeit, tényeit és eredményeit mérlegeljük, azt kell lát­nunk, hogy azokat az úgynevezett kül­politikai pozíciókat, amelyeket kormá­nyaink diplomáciai munkájának érett gyümölcseként könyvelhetünk el, nem­ Szellő írta: BIBÓ LAJOS I. • A kocsi az országúton haladt. A búzatáblák felett még bátortalanul reszketett a nyár, alig melegen tűzött a nap, szél is még tavaszt járt. — István tehát zavartalan nyugalommal bóbiskolt az ülé­sen és jóleső nagy békességgel rakosgatta egymás mellé gondolatait. Nézni a földön elmaradó göröngyöket nézte, amelyeket előbb a ló, Szellő, azután a kocsi hagyott el maga után. A kocsi előtt ugyanis Szellő, az öreg szürke poroszkált, leginkább a farát hányva csak, nem pedig megviselt, pókos lábait, amelyeket olyan fáradt és álmos unalommal emelgetett, mintha világ­életibe mindig ezt az utat járta volna. Nem egészen ez volt persze a helyzet, az a kevés azonban, ami még a tulajdon­képpeni igazsághoz tartozott, nem sokat változtatott a sorson, mert Szellőt mégis csak jónak határozta el magában annak­idején a Teremtő, a történtek után hát nem túlságosan sokat számított, hogy itt vagy a teremtett világnak egy másik hasonló táján koptatja-e a rudat. Na dehát az ezen való tűnődéssel sem a ló, sem István nem fecsérelte haszontala­nul az időt s miután ebből bőven futotta, a szürke ballaghatott a saját gusztusa sze­rint. Úgy is csinálta. István pedig nagy bölcsen ráhagyta az állatra. Addig persze, amíg a szürke a tanult szóra, nem pedig a saját szomorú fejére hallgatott, mert néha ez az utóbbi is előfordult. Ilyenkor azután István az ostor után nyúlt és néhány szelíd legyintéssel felébresztette nyilvánvaló áb­rándozásából a maga felejtkezett öreg álla­tot. Ha még nem volt vele baj, puszta szó­val bíztatta hát, amikor a szürke először lassított. _ Na... Na!... — szólt oda neki és oldalba legyezte a gyeplőszárral. A ló a fejével vágott hátra, mert légy lepte a nyakát, azután előrefordult ra, ko­cogásra fogta. De csak úgy, darabon, az­után, hogy egy kevesen zötyögtette magát, megint megcsendesedett és leejtve fejét, lassú, vontatott ballagással folytatta to­vább. István keveset várt, aztán rántott egyet megint a gyeplőn: — Ej! Na! A ló ostort várt, hát megrebbent, de hogy az ütés elmaradt, nem sokat törődött a biztatással és megint csak a régi búnak eresztette a fejét. István nem tudta mire vélni a dolgot, legegyszerűbbnek találta tehát, ha mégis az ostor után nyúl. Suhintott és végigvá­gott a szürke oldalán. A ló megugrott, nyomban rá megállott és két hátulsó lábá­val felugrott. István meghökkent. Rövidre fogta a gyeplőt és az ostorral végighúzott a ló nyakán: — ördögök fattya, tee!... — piron­gatta meg a szürkét és jobbjával előre akart fogni a gyeplőn. A szíj azonban hir­telen engedett, mert a ló felvágta a fejét és a magasba rántotta a rudat. István nem értette. Darabig várt, de hogy a lónak most nyil­ván más volt a baja, megvárta, amíg el­végzi, aztán lelépett a kocsiról és felemelve, megnézte a­­szürke bal hátulsó lábát. Utána a másik hármat is, de nem talált semmit. A ló nem lépett szögbe, göröngy sem szorult a patkó alá. Előkerült és bele­nézett az állat szemébe. Mind a kettőbe látta magát. Szó nélkül ült hát fel, de mert a ló magától most sem indított, keményen rászólt: — Gyi na!... A szürke nem mozdult. Jól lehet he­gyezte a füleit, nem hátrált, félni tehát nem félt, csak éppen, hogy indítani nem akart. — Ejnye!. .. — haragudott meg Ist­ván. —­ Hát hogy akarod! — szólt és a ló hasa alá húzott az ostorral. A szürke most már mind a négy lábát a földnek feszítette. • • • — Hej! Te!... — kiáltott István és hátrarántva a gyeplőt, sűrű ostorcsapá­sokkal kezdte verni a ló fejét. A szürke farolt, majd megroggyant és két első lábával a földet kaparta. István felállot és kézben tartva a gyep­lőt, a másik oldalon szállott le, így, a földről próbálkozott a lóval, de mert az erre sem hajlott, előkerült és a kantár­szárat húzva akarta maga után vezetni a szürkét. Egész testével nekidült, a ló azonban ahelyett, hogy engedett volna, hátrálni kezdett. Istvánt most már elön­­tötte a düh és az ostornyéllel végigvágott az állat pofáján. A ló nyikkantott és elrán­totta az embert. Hát ez már csakugyan nem volt tréfa­dolog s Istvánban elszabadult az indulat. Első pillanatra a lőcsre gondolt, hogy az­zal vágja agyon a dögöt, egy ütéssel, de hogy a mérge fele elszállt, megint csak jóra fogta. Hasztalan persze, mert az állat végképpen megkötötte magát. Előbb megint verte, azután rúgdalni kezdte, amíg bele nem fáradt. Akkor azután el­indult, hogy a közelből karót kerítsen és azzal verje agyon. Mire visszatért, a ko­csinak bútt helye volt, a ló már messze járt. Ballagott csendesen vissza, haza­felé. István hamarosan beérte és felhá­gott, óra múlva otthon volt. Kifogott. Az asszony, ahogy ránézett, látta, hogy va­lami történt. — Eligazította kend? — kérdezte. — El hát... — legyintett mérgesen az ember. — El? — csodálkozott az asszony. — El! — mondta István. — Hanem evvel még bajom vét — mutatott a jászol előtt pihenő lóra — oszt úgy lehet, nem is mél most már vele semmire. — Nem? — Nem. Az asszony nem értette, dehát nem firtatta. Bizonyosan akaratoskodott út­közben a ló és az ember visszafordult. Délután azután nagy ordítozásra sza­ladt ki. . _ — Ugyan mi a na? — riadt Istvánra, aki a lóval vesződött. — Hej azt a!... — fohászkodott Ist­ván és a vasvillát ráfogta a lóra, hogy leüsse. Hordani akart, a kocsit telehányta trá­gyával, a szürke azonban megint csak megjátszotta magát, csakúgy, mint a dél­előtt. Nem volt mit tenni, kifogott. De mert az idő sürgette, másnap megint megpróbálkozott. A szürkével azonban most sem jutott tovább. Ha az asszony nincs, bizonyosan agyonveri, dehát az jobban győzte béketűréssel. Meg azután, állapította közbe meg, a lovat el is lehet adni, jobb hát, ha egyelőre kíméli a vas­­villát. Mi lesz azonban a lóval, tette fel a kérdést, legkivált azonban vele, mert húsz év alatt nagyon is összeszoktak, aztán a szürke ismerte már a természetét. Elölről kezdte hát a gebével, az azonban nem hajtott többé az emberi szóra. — Hónap bemér vele a vásárra. — mondta az este az asszonynak. — Jobb is lesz — felelt az. Sötétes volt, hajnal három óra, amikor István másnap elindult a lóval. Vezette, egész a vásártérig. Ott kiállt vele s várta, hogy mi történik. Úgy délfelé kupecforma állapodott meg a ló előtt. — Eladó? — kérdezte. — El — felelt István. — Az áráért. Amannak mutathatott a ló, mert na­gyon mustrálta. Majd megjáratta István­nal. — Aztán mennyire tartja? — kérdezte, ahogy István megállóit, előtte a lóval. — Hetven forint — mondta István. A kupecforma legyintett és szó nélkül odébbállt. Negyedóra múlva tért vissza és ötvenet igért. István nemet mondott. — Hát akkor marad! — szólt a kupec. — Marad — hagyta helybe István. — Hatvanér se? — Hetven az ára. A kupecforma indult. Az útról szólt vissza.

Next