Budapesti Hírlap, 1937. február (57. évfolyam, 26-48. szám)

1937-02-02 / 26. szám

nm­ 10 FILLÉR Budapesti Hírlap LVII. évfolyam 26. szám 1937. Kedd, február 2. POLITIKAI NAPILAP SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL* VIl­. KER., JÓZSEF­ KÖRÚT 8. SZÁM. TELEFONSZÁM: 1—444—00. SZÉKELYEK PEDIG­­ VANNAK (B. I.) „Isten azt szereti, hogy az ő akaratján fussunk s bízzunk, amíg élünk.” Így elmélkedett rodostói magá­nyában Mikes Kelemen s népe ma is ehhez a figyelmeztetéshez igazodik. Krisztusi türelemmel állja a kímélet­len rohamot, amelyik nemzetiségétől, nyelvétől és műveltségétől szeretné megfosztani. Abban bizakodik: egyszer csak rájönnek, hogy hiába a nagy erőlködés és abbahagyják. Sajnos, itt még nem tartunk. Sőt, a jelek szerint, akik a népek sorából való kiirtására szövetkeztek, újabb támadásra készül­nek. A napokban feleskették Marosvásár­helyen azokat a román állami tanító­kat, akiket a kultúrzónának minősített Székelyföldre küldtek, hogy teljesít­sék a rájuk bízott nemzeti feladatot. Anghelescu közoktatásügyi miniszter elgondolása szerint ez a nemzeti hiva­tásuk abban állana, hogy az idők so­rán elszékelyesedett románokat vissza­hódítsák a román nemzet számára. Ezért a munkáért nemcsak magasabb fizetést kapnak, hanem néhány évi szolgálat után még külön nemzeti ajándékot is. A kisajátított székely ingatlanvagyonból csinás kisbirtokot. Külön kérdés, hogy vannak-e Székely­földön elnemzetietlenedett románok. Lehet, hogy akadnak, hiszen az egy tömbben lakó székelységnek is érvé­nyesült beolvasztó ereje. De a Mező­ségen is pontosan megállapíthatók azok az egykori magyar szórványok, akiket viszont felszívott az itt élő ro­mánság. Az a kérdés, megokolt-e an­nak a maroknyi számú román család­nak visszaszerzése érdekében olyan büntető hadjáratot vezetni a székelyek ellen, amilyent az Anghelescu-féle iskolapolitika jelent? És jogosult-e az ilyen magatartás akkor, amikor a ma­gyaroknak eltiltják, hogy az elromá­nosodott magyar családokat visszasze­rezzék, vagy nemzeti öntudatra és a népközösségbe való bekapcsolódás szükségének felismerésére ébresszék a régi királyságba szakadt csángókat. Egyelőre csak arról van szó, hogy tisztában legyünk, hogyan érvényesül a gyakorlatban az iskolapolitikai cél­kitűzés, amely az elszékelyesedett ro­mánok visszaszerzésére törekszik. Ezt mutatja meg a marosvásárhelyi „avatóünnep”. Cretu iskolafelügyelő volt ennek az ünnepségnek vezérszó­noka, akire az iskolapolitika végre­hajtását rábízták. Felfogását vissza­tükrözi beszéde, amelyben többek kö­zött ezeket mondotta: „A román ura­lom alatt álló magyarság abban a tu­datban van, hogy kétmilliós számban él az országban. Ez szándékos ferdítés. Itt csak egymillió magyar él, mert székelyek nincsenek. A székely nép eredetileg román volt. A kultúrzóna tanítóira az a feladat vár, hogy a szé­kely gyermekek lelkébe már az iskola padjain belecsepegtesse a történelmi tényt, hogy nem az vagy, akinek isme­red magad, hanem egy vitéz, de sokáig iga alatt nyögő más nép elidegenedett gyermeke. A kultúrzónai működést nem lehet abbahagyni, amíg meg nem lesz a teljes beolvadás.” Ha leszámítjuk ebből a nyilatkozat­ból mindazt, ami túlbuzgóságból, a felsőbbség rokonszenvének megszer­zése és a karrier érdekében mondódott, a lényege mégis megmarad s az nem kevesebb, mint a székely nemzet léte­zésének teljes megtagadása és erre olyan akció felépítése, amely gyors megsemmisítését és beolvasztását vallja céljául. Ha Anghelescu iskola­­politikai tételét így értelmezik Maros­­vásárhelyen, akkor gondoljunk csak arra, hogyan fogják végrehajtani azokban az eldugott kis székely fal­vakban, ahol a kultúrzónás tanító az úr s rendelkezésére áll a teljes hivata­los aparátus. Nem lehet e jelenség mellett csak úgy elhaladni, hogy végre is nem Cretu vezérfelügyelő a feje a román iskolapolitikának, aki úgy látszik meg­feledkezett a görög filozófus figyel­meztetéséről, hogy „azért van az em­bernek két füle s csak egy szája, hogy sokat halljon s keveset beszéljen.” Az is lehet, hogy Cretu úr bedugta a fülét Jorga Miklós tanítása elől, aki nem tagadja a székelyek létezését, s hogy nem fordult meg a valea-muntenii szabadegyetemen sem, ahol hallhatta volna, hogy igenis van székely nemzet, sőt azt sem tudja, hogy Popa Li­­seanu, akit a román állam a székely­kérdés tanulmányozásával megbízott, egyébként bizony hiányos készültséget eláruló történelmi könyveiben szintén elismeri a székely népet. Az is­ felte­hető, hogy a román tudomány olyan kitűnőségei felől sem hallott, mint Tzigara­ Samurcas múzeumi főigaz­gató, akinél tájékozódhatott volna a valóság felől. Mindez azonban mellé­kes. Az a lényeg, hogy Cretu felügyelő úr ezt a beszédet elmondhatta, meg­kapta hozzá a helyi hatóságok teljes elismerését, sőt komoly ígéretét is ahhoz, hogy terve keresztülviteléhez minden segítségükre számíthat. És Anghelescu miniszter, aki, mikor meg­kérdezték tőle igaz hogy kétségbe­vonja a székelyek létezését, sértődöt­ten utasította vissza a gyanúsítást, miképpen lehet ilyen tájékozatlanság­gal vádolni, most hallgat. Hallgat és a felesketett tanítók elfoglalják őrhe­lyeiket. Szegény székely gyerekek. Nem tud­nak védekezni azok ellen, akik lelkü­ket akarják meghódítani. Nem hívhat­ják segítségül Apáczai Csere Jánost, aki már a tizenhetedik század máso­dik felében a magyar nyelvű tudomá­nyért szállott síkra. Nem hivatkozhat­nak Székely Mózesre, a fejedelemre, akinek olyan sokat köszönhet ama Vitéz Mihály, aki ma a román törté­nelem­könyvek legértékeltebb hőse. Nem tudják felvonultatni Bethlen Gá­bor fejedelmi tekintélyét és a román nép nemzeti művelődésének érdekében kifejtett munkásságát, hogy cserébe, most kíméletet kérjenek a saját nem­zetiségük és anyanyelvük számára. Honnan tudjanak ezek az ártatlan gyermekek arra hivatkozni, hogy Ba­rabás Miklósnál, mikor a moldovai, meg olténiai bojárokat festegette Bu­karestben, nem vonták kétségbe tör­­zsökös székegységét. És hiába kérnék ezek a gyerekek tanítóikat, nézzenek át a sepsiszentgyörgyi Székely Mú­zeumba, ahol megtalálhatnak minden bizonyítékot a székely nemzet létezé­séről, történelméről és műveltségéről. A kultúrzóna felesketett katonái nem tanulni jöttek, hanem hódító hadjá­ratra s a győzelem érdekében a ha­misság hirdetésére. Hiba lenne, ha azzal vigasztalnánk magunkat, amiről Kálnoki Farkas szé­kely primőr apoftegmája szól, hogy „erős legény az igazság, hamar föld­höz üti az embert.” Inkább arra gon­doljunk, hogy az ember gyarló s ha sokat ismételik előtte a hamisságot, végül is elhiszi. Napjaink eseményei mutatják, hogy milyen hatalmas fegy­ver a propaganda. S ha ez a propa­ganda hozzá fog hirdetni, hogy nincse­nek székelyek, végül majd sokan akad­nak, akik ennek a tanításnak hitelt is adnak. A propagandára ellenpropagandával kell felelni. Ami nekünk annál köny­­nyebb, mert az oldalunkon áll a törté­nelem és a tudomány. Ne bízzuk magunkat mindig csak az Istenre, akinek „szárnyai alatt — mint Tamási Áron, a székely nép létezését s mara­dandó szellemét bizonyító jeles fia mondja — talán a jövendőben is re­ménységgel pihenhetünk.” Mert ha mindent másra fszunk, egyszer majd úgy járunk, mint ama Mikes Kelemen, akinek soraival kezdtük: „örömest f bement volna Zágonba, de az Ur be­­l fedezte előtte az odavivő utakat.” Van igazság Irta: SZÉKELY TIBOR L A tanár úr még egyet lapozott noteszé­ben és végre kimondta a döntő szót: — Barabás! Barabás felemelte nagy, barna fejét a leghátulsó padban, ahol olyan békésen le­hetett szundikálni, ahol az álom jóságos fátyolt vetett a legutolsó történelemórára és a szekunda emlékére. Barabás, ha be­­szekundázott, aludni szokott egy keveset, minthogy úgy gondolta, egyebet úgysem tehet. Néha azt álmodta, hogy a katedra előtt áll, de nem hápog és nem tátog, mint rendesen, hanem frissen és magabízóan ömlik szájáról a szó, a tanár úr pedig el­­ámultan hallgatja azt a temérdek tudást, ami a Barabás feleletében megnyilatko­zik. Most is éppen arról álmodott, hogy ő felel, a tanár úr pedig ámul, amikor fel­harsant­ a valóság riadója: — Barabás! Barabás tehát felemelte fejét és néhány pillanatig olyan arcot vágott, mintha a füle csengett volna. Még oda is nyúlt a füléhez, tétova mozdulattal, hogy ezt a gonosz és csalóka hangzatot elhessegesse. A tanár úr hangja azonban visszhangot vert a lelkében. Nem lehetett semmi két­sége. De azért beletelt néhány másodperc, amíg megértette, hogy őt hívják Barabás­nak, igen, sajnos őt, nem pedig a Soltészt, aki vigyorog. Ha pedig őt hívják Bara­básnak, akkor a tanár­ úr hangja bizo­nyára­ neki szólt és a tanár úr bizonyára nem puszta kedvtelésből emlegeti a ne­vét, bizonyára nem azért, mintha különös gyönyörűséget találna benne, hanem az­ért, hogy ő most vegye fel a latinkönyvét és menjen ki vele a katedra mellé. Egy szál könyvvel felfegyverezve, tehát úgy­szólván védtelenül, a katedra mellé. Vette a könyvét és ment. A szeme egészen ki­csiny volt a rémülettől, keze, amely a könyvet fogta, elerőtlenedett; úgy látta, hogy nagy, fekete árnyék borul föléje s ő ez alatt a gyászlepel alatt megy végzete felé. Azt hitte, nem is jut el a katedráig, útközben összerogy. Szeretett volna össze­rogyni, de nem sikerült neki. — Na, Barabás — hangzott a jóhiszemű felszólítás — fordítson. Kezdje az első évek elején. Barabás felütötte a könyvet. Miért is hívják ezt éneknek, — gondolta megza­varodva, — hiszen nekem most egyálta­lán nincs kedvem énekelni. De azért lassan, megfontoltan olvasta a latin szöveget: — Anna, virumque cano, Troiae qui pri­­mus ab oris. Italian fato profugv­s Lavinique venit... És így tovább, felolvasott vagy tíz sort Vergilius Aeneisének első énekéből. A ta­nár úr" megelégelte a felolvasást, rászólt: — Sok lesz ez magának, Barabás. For­dítsa le az első sorokat. — Igenis, Arma virumque ... —• Nem érti? Ne olvasson, hanem for­dítson ! — Igenis, Arma... Barabás érezte, hogy az osztály nevet, így van ez, ő mindig magára marad fáj­dalmával, az osztály pedig nevet. N, de jó volna most ott ülni a padban és szintén nevetni. Tétován elmosolyodott szörnyű szenvedésében, ó, de boldogok azok, akik le tudják fordítani ezt az „éneket”. Neki egy szó sem jut eszébe. Csak az első szót érti: Arma. Ez annyit jelent, hogy „fegy­verek”. Esetleg annyit, hogy „fegyvere­ket”. Az ember sohasem tudhatja, hogy ezek a latin költők mit akartak mondani. Vájjon ők tudták? A második szó: „vi­rumque”. Mi az, hogy virumque? Ő még sohasem hallott ilyen szót. Semmi sem tehetné olyan boldoggá, mintha­ ismerné ezt a szót, többet érne ez most egy csá­szárságnál, vagy egy válogatott futball­meccsre szóló jegynél. „Virumque...” Merőben érthetetlen. Ez biztosan sajtó­hiba lesz a könyvben, tanár úr kérem, nem én vagyok a­­ hibás, hanem a nyom­dász ... Ezt kellene mondani. De nem tud megszólalni. Az osztály pedig, a boldogok, a tudósok, a gőgös és kegyetlen latinisták gyülekezete, röhög, mint a szenátorok a Fórumon. Vagy a szenátorok nem is rö­högtek ?... — Na, elég lesz Barabás. Menjen a he­lyére. Kardos. Barabás elindult a helyére és ahogy ment, úgy érezte, hogy szétmállik egész teste, a keze, a lába már nem is az övé. Leroskadt a padba és tátott szájjal bá­mult a katedra felé, ahol Kardos, mint egy vakító tünemény, mint egy félisten, elegáns tartással lefordította a „vinni­­que” szót is, amelyről kiderült, hogy egy szó létére két szót jelent: „... és férfit.” Úgy fordította le, mintha ez neki semmi fáradságába sem került volna. Barabás öntudatlanul megrázta nagy, bozontos fe­jét és keserűen gondolt arra, miért nem lehet ő is olyan, mint a Kardos? II. — Kardos. A tanár úr a tornaterem túlsó végében, állt, a kegyetlen ugróbak mellett és on­nan kiáltotta a végzetes szót. Kardos felkapta fejét. Szolgálatkészen indulni akart a tanár úr felé, hogy meg­hallgassa parancsát. Talán be kell hozni az osztálykönyvet, vagy tintát kell önteni az üvegbe? Minden parancsot szívesen és buzgón teljesít. Néhány pillanat beletelt, amíg megértette, hogy nem erről van szó. Sajnos, nem erről. Neki most nem mennie, hanem futnia kell a tanár­víz felé, de nem azért, hogy előbb ott legyen, hanem azért, hogy a futás lendületével átugorja a ba­kot. A bak bőrrel bevont teste keményen és átugorhatatlanul állt előtte peckesen szétvetett, négy lábán. Iszonyú magas­nak látta, legalább is egy emeletnyi ma­gasnak. Hogy fogja ezt átugrani? És mi­ért kell neki átugrani? Nem lehetne in­kább az osztálykönyvért menni, vagy tin­tát önteni az üvegbe? Esetleg lefordítani Cicero egyik beszédét. Catilina ellen ? Nem­ lehet. A szeme egészen összeszűkült a ré­mülettől. Csak azt látta, hogy a tornate­rem túlsó végében a bukás és megsemmi­sülés vár rá és neki futnia kell a pusztu­lásba. Vesztébe kell rohannia. Az osztály félkörben áll és vigyorog és várja, hogy mi lesz a roham vége. Végre szaladni kezdett. Egyre sebeseb­ben szaladt, lefutotta a távolság három­­negyed részét s ekkor hűiden lassított.

Next