Budapesti Hírlap, 1937. március (57. évfolyam, 49-71. szám)
1937-03-02 / 49. szám
FILLÉR Budapesti Hírlap LVII. évfolyam 49. szám 1937. Kedd, március 2. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL POLITIKAI NAPILAP vm. ker., József-körút 1. szám, TELEFONSZÁMI 1 444 000. Jogok és kötelességek bástyája Az államtudományok bölcselete, amely egy évezreden át a Politeiában gyökerezett és Rousseau írásaiban is Platót visszhangozta, alapvető elméleti igazságaiban ma is ép oly friss, mint amilyen örök életet él a matematikában Pythagoras tétele, vagy a fizikában Archimedes elmélete. Ám mert a magyar klasszikus szerint a korfolyam, amelynek medréhez, hullámveréséhez és hömpölygő víztömegeinek sebességéhez alkalmazkodnia kell az egyénnek; az embert, mint politikán zoént, mint társas lényt egy nemzeti közösségben együttartó és ezt a közösséget adminisztráló államigazgatásnak is alkalmazkodnia kell a mindenkori idők és az idők eszmei méhében megszületett magasabb etikai igényekhez. A magyar nemzetállam igazgatása, tehát az a vármegyében nyugvó ősi szervezet, amelyet közigazgatásnak nevezünk, sorsunk rendeléséből úgyszólván máról-holnapra került szembe ezekkel az etikai jogos igényekkel. A monarchia évszázadai alatt ez a közigazgatás tulajdonképpen a nemzeti lét bástyáinak vitéz őrserege volt. Aktivitását lehetetlenné tette a nemzeti kötelességből reá kényszerített passzivitás, a gravámenek és negációk politikája, amelyeknek elhunyt harcosaira csak kegyeletes hálával emlékezhetünk vissza, mert az ő kemény gerincű magyarságuk nélkül talán nem bírtuk volna ki azt a hatalmi nyomást, amely a nemzetre nehezedett. Mikor azután szegények, elesettek, megcsonkítottak, de függetlenek lettünk, a gravámenpolitika pedig az eszmei ereklyék múzeumába került, természetesen át kellett alakulnia és az új kor humanizmusának szelleméhez kellett idomulnia a közigazgatásnak is. Ez a folyamat ment is simán, zökkenő nélkül. Közigazgatásunkban a régi patriarchális gyámkodás szellemét az új kor szociális szelleme váltotta fel. Szinte észrevétlenül történt ez az átváltozás, bizonyságául annak, hogy az ősi vármegye abban a pillanatban feladatának magaslatára tudott emelkedni, mihelyt megszabadult a politikai negáció szerepkörétől és a népgondozás aktivitására vállalkozhatott. A feladatkörök azonban rohamosan növekedtek és megoldásuk olyan szakismeretbeli felvértezettséget követelt meg, amilyennel a szakoktatás a legmagasabb fokon sem tudta felfegyverezni az embereket. És mert ezt a hiányt a legszorgalmasabb autodidakta önképzése sem pótolhatta, a kormánynak és a törvényhozásnak kellett gondoskodnia nemzeti közigazgatásunk reneszánszának megteremtéséről. Ez meg is történt egyrészt a közigazgatási szakvizsgák, másrészt a közigazgatási továbbképző tanfolyam rendszeresítésével. Ez a közigazgatási továbbképző tanfolyam az idén most nyílott meg és a megnyitó beszédet Darányi Kálmán miniszterelnök mondotta. Beszéde alig nevezhető másnak, mint a mai kor felfokozott igényei hű és világos képének. A miniszterelnök nem stilizált, amikor ezt a képet felvázolta: reális és nagyon szemléltető formát választott, hogy azután annál súlyosabb fogalmazásban vonja le ennek a helyzetképnek követelmények alakjában jelentkező következményeit. Abból az axiómából indult ki, hogy minden nemzet alkotmánya anynyit ér, amennyit közigazgatása meg tud valósítani. Az tehát, ami a közigazgatás munkája révén nem tud valósággá lenni, az vagy utópia, vagy pedig a nemzet gyengeségének jele. Márpedig a nemzetnek nem szabad gyengének lennie. Nem szabad különösen ma, amikor a csonka törzs a végtagok nélkül is él. Ennek a nemzetnek ma nem szabad utópiák, vágyálmok kergetésében és tespesztő ábrándok világában élnie és kimerülnie. Ezt a megmaradt nemzetállamot reális alapokon kell egységbe kovácsolnia annak a közigazgatásnak, amelyről a miniszterelnök találóan mondotta, hogy feladatai áttekinthetetlenül megnövekedtek. És mert ugyancsak az ő tiszta alkotmányjogi tétele értelmében a törvényhozó akarata és a kormány elhatározása egyaránt a tisztviselőkön keresztül válik valósággá, valóban szükségünk van olyan tisztviselői karra, amilyent Darányi Kálmán miniszterelnök kíván látni a nemzeti feladatok megoldása terén. Szükségünk van a szociális érzéssel valóban telített, a legszélesebb néprétegek gazdasági, megélhetési nehézségeit valóban megértő, azt minden hatósági intézkedés előtt mérlegelő, vezetésre alkalmas, magas általános műveltségi fokon álló” tisztviselőkre. Szükségünk van a „magyar közszolgálat modernizálására”, úgy, amint ezt a miniszterelnök mondja, tehát nem külföldi rendszerek utánzására és nem olyan radikális átformálásra, amely baltával bont értékeket, anélkül, hogy helyükbe újak kitermeléséről és frontra állításáról gondoskodnék. Szükség van racionalizálásra is, de olyan formában, hogy alulról felfelé haladva mindenekelőtt a községek közigazgatását egyszerűsítjük. Úgy fejezte ezt ki szemléltetően a miniszterelnök, hogy a kormány egyidejűleg foglalkozik a tanyai közigazgatással és az egyetemi oktatás reformjával. Íme az új magyar Politeia egészen lakonikus, mondhatnék dióhéjnyi terjedelemben. Az egyidejűség a tanyák és az egyetemek ügyei között tulajdonképpen nem más, mint hitvallás a nemzetállam különböző ágakra szakadt problémáinak egyenlő értéke és jelentősége mellett. És a problémák gócpontjában a humanizmus, a szociális érzés, a legmagasabb fórumok akusztikájának tökéletesítése, hogy ne állhassanak süketen és érzéketlenül fáraók trónjának módjára a legszélesebb néprétegek jogos érdekeinek hanghullámaival szemben. Kell a mai magyar életnek ez a tökéletes akusztika. Kell, hogy ebben az országban senki üres jelszónak ne tekinthesse a nemzeti testvériség szent dogmáját és érezze mindenki, hogy bástyák között él, olyan területen, ahol jogok és kötelességek harmonikusan egybeolvadnak és ahol mindenki elis ismeri a klasszikus igazságot, amely szerint iura habet paupertas, negotia locupletas. A magyar külpolitika alapköve: a béke szolgálata Külpolitikánk célkitűzései: ragaszkodás barátainkhoz, tartózkodás minden kalandtól és egyengetése a korrekt viszony útjának ama államok felé, amelyektől ma még több-kevesebb ellentét választ el Kánya Kálmán külügyminiszter beszéde a külföldi laptudósítók lakomáján A Hivatásos Külföldi Laptudósítók Egyesülete hétfőn este a Szent Gellértszálló márványtermében több, mint hatvan terítékű vacsorát rendezett Kánya Kálmán külügyminiszter tiszteletére. A vacsorán a budapesti diplomáciai testület tagjai is megjelentek nagy számban. Ott volt a többi között Koler Milos cseh követ, Stoiloff bolgár követ, Montgomery amerikai követ, Vinci gróf olasz követ, Baar- Baarenfels osztrák követ, Broye svájci, Werkmeister német, Mycielski lengyel, Gascoigne angol ügyvivő. Megjelent továbbá a vacsorán Láng Boldizsár báró, a képviselőház külügyi bizottságának elnöke, Eckhardt Tibor országgyűlési képviselő, Rákóczy Imre miniszteri tanácsos, a miniszterelnökségi sajtóosztály vezetője, Szent-Istvány Béla miniszteri tanácsos, a külügyminisztériumi sajtóosztály vezetője, Csáky István gróf követségi tanácsos, a külügyminiszter kabinetfőnöke, vitéz Marosy Ferenc követségi tanácsos, Durogy Ferenc miniszteri osztálytanácsos, a külügyminiszteri sajtóosztály h. vezetője, John Walter, a „Times” főrészvényese fiával, Rademacher v. Anna, a birodalmi német sajtóiroda vezetője, La Rochefoucauld gróf francia újságíró, több Bécsben működő külföldi laptudósító és az egyesület valamennyi tagja. A vacsora folyamán Nelky Jenő, az egyesület elnöke mindenekelőtt Magyarország kormányzóját köszöntötte fel, majd üdvözölte a megjelenteket és őszinte örömének adott kifejezést, hogy az egyesület tagjai körében üdvözölheti Kánya Kálmán külügyminisztert, akit ma választottak meg az egyesület védnökévé. — A külföldi sajtó levelezőinek — mondotta — különösen nehéz feladatuk, van Magyarországon, először azért, mert a magyar nyelvet nem ismerik, továbbá azért, mert az osztrák-magyar monarchia fennállása idején a külföld igen keveset hallott Magyarországról, végül különösképpen azért, mert amióta a monarchia felbomlott, a közönséget egymásnak ellentmondó sajtóhadjáratok befolyásolták és ennek eredménye az volt, hogy a külföldön ma sok helyütt távolról sem ismerik pontosan Magyarországot, Magyarország politikáját és Magyarország törekvéseit. Kánya Kálmán külügyminiszter Nelky Jenő szavaira a következőképpen válaszolt: A külügyminiszter beszéde — Őszintén köszönöm azokat a szívélyes szavakat, amelyeket a Hivatásos Külföldi Laptudósítók Egyesületének nevében annak elnöke, Nelky Jenő úr hozzám intézni szíves volt. — örömmel jelentem meg a nemzetközi közvélemény eminens képviselői között, teljes ismeretében annak a hivatásnak, amelyet a sajtó, mint a népek közötti szellemi kapcsolatok közvetítője, a modern nemzetközi életben betölt. Meg vagyok győződve arról, hogy nehéz hivatásukban egy cél, a béke szolgálata lebeg szemeik előtt, tehát ugyanaz a cél, amelynek biztosítása a magyar kormánynak is a fő igyekezete és az egész magyar külpolitikának alapköve. Nem szándékozom e helyütt azoknak a bonyolult nemzetközi kérdéseknek megvitatásába bocsátkozni, melyek Európa lakosságát ma annyi gonddal töltik el és amelyeknek késlekedő megoldása a pesszimistákat sötétlátásra készteti. A magam részéről feltétlenül bízom abban, hogy ha talán csak hosszú tárgyalások után is, de sikerülni fog az európai hatalmaknak a mindenki által kívánt megegyezésre jutniuk és sikerülni fog idővel a Magyarországot elsősorban érdeklő Duna-medencében is olyan állapotot teremteni, mely a valódi, tartós béke zálogát foglalja magában. Azt hiszem, valamennyiük előtt ismeretesek a magyar külpolitika célkitűzései, amelyek hivatalos megnyilvánulásokban ismételten kifejezésre jutottak: hű és feltétlen ragaszkodás barátainkhoz, minden kalandtól való tartózkodás és végül egyengetése a korrekt viszony útjainak amaz államok felé, amelyektől ma még több-kevesebb ellentét elválaszt. A békés és természetes fejlődés hívei vagyunk és maradunk, tisztában lévén azzal, hogy ez az út nehéz és göröngyös, de végeredményben mégis a kölcsönös engedmények alapján, kölcsönös jóakarattal áthatott megegyezéshez fog vezetni. — Nem titok senki előtt, hogy a politikai blokk-képződés és a fegyveres szövetségek ellenzői vagyunk. Hiszen a legjobb akarattal sem látjuk, miként lehet katonai egyezmények kiterjesztése útján a világ boldogulását biztosítani. Mi ezt csak abban a törekvésben véljük felismerni, mely arra irányul, hogy a függő kérdéseket közös egyetértésben oldjuk meg. Az első feladat ezen az úton a bizalom helyreállítása. Csak a fokozatosan helyreállított kölcsönös bizalom fogja lehetővé tenni az igazi béke megvalósítását célzó erőfeszítéseink sikerét. Eme cél előmozdításában a sajtóra rendkívül nehéz és kényes feladat vár, mert sok esetben a felelősségből majdnem akkora rész hárul rá, mint a külpolitika hivatalos irányítóira. — Ama reményemben, hogy e megállapításom megértésre talál, emelem