Budapesti Hírlap, 1937. október(57. évfolyam, 223-248. szám)

1937-10-01 / 223. szám

ÁRU FILLÉR Budapesti Hírlap LVII. évfolyam, 223. szám 1937. Péntek, október 1. POLITIKAI NAPILAP SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL* VIk­. KER., JÓZSEF­ KÖRÚT 5. SZÁM, TELEFONSZÁM: 1-444-00. Zászlósértés Régi hiányt pótol Budapesten az a hatósági rendelet, amely arra kötelezi a fővárosi házak tulajdonosait, hogy ünnepélyes alkalmakkor házaikat zász­lóval díszítsék fel. A zászlórendeletnek annyiban eleget is tesz minden fővárosi háztulajdonos, hogy olyankor, amikor ünnepelni illik és amikor a hatóság erre őket felhívja, szabályszerűen ki­tűzetik házaikra a lobogót. Sajnosan kellett azonban minden jóízlésű ember­nek tapasztalnia, hogy akadtak nem­csak a kisebb mellékutcai házak, hanem a körúti bérpaloták boldog és bizonyára nem földhözragadt szegény tulajdono­sai között is olyanok, akik eleget tesz­nek ugyan a zászlórendelet betűinek, de ugyanakkor a szó szoros értelmében megcsúfolják a nemzeti lobogót. Aki végigsétált a zászlódíszbe öltö­zött magyar főváros utcáin, megdöb­benve volt kénytelen nem egyszer látni, hogy egyes díszes palotákon zsebkendő­­nyi ütött-kopott szövetdarabkák díszte­­lenkednek, amelyek bitorolják a zászló nevet. Megértjük, hogy a rendelet ki­adása alkalmával a hatóság nem is gondolhatott arra, hogy ezt a mindenki által viágosan érthető törvényes intéz­kedést ilyen módon fogják egyesek ki­játszani. Mert ez az eljárás valóban nem más, mint a zászlórendeletnek kö­zönséges, ízléstelen és felháborító ki­játszása. Valóságos új büntetőjogi fo­galmat alkottak egyes budapesti ház­­tulajdonosok: megteremtették a zászló­sértés vétségét. Ez a sérelem büntető­jogi szankciót kíván. Nemcsak azért, mert minden jóízlésű magyart felhábo­rít, hanem azért is, mert külföldi ven­dégeink előtt pirulnunk kell, amikor ilyen „zászlódíszt” látnak az ünneplő Budapesten. Nem hisszük, hogy van még a kultúrvilágnak olyan fővárosa, ahol a nemzeti lobogót ennyire meg­csúfolnák éppen azok, akik a mellény­zsebükből fizethetnek ki nem egy, de húsz-huszonöt olyan szép és új zászló­nak az árát, amely méltó arra, hogy a körúti paloták oromzatára kitűzzék. Ha az arra kötelezett illetékeseknek nincs annyi jóízlésük és magyar érzé­sük, hogy ezt a botrányos zászlósér­tést sürgősen jóvátegyék és ha to­vábbra is szégyenkezni leszünk kényte­lenek a rendeletnek ilyen felháborító és a nemzeti kegyeletet mélyen sértő ki­játszása miatt, akkor igazán nem ma­rad más hátra, mint pótrendeletet ki­adni és ebben arra kötelezni a fővárosi házak tulajdonosait, hogy egy meghatá­rozott méretnek és minőségnek megfe­lelő zászlót szerezzenek be és azzal dí­szítsék fel ünnepies alkalmakkor há­zaikat. A zászlórendelet kibocsátása óta hosszú hónapok teltek el. Első ízben amikor kötelező lett a házak fellobogó­zása, még talán védekezhettek volna egyesek azzal, hogy megfelelő nagyságú és minőségű zászlót nem volt alkalmuk beszerezni. Ma azonban iyen védekezés­nek már helye nem lehet. Az, aki eny­­nyire semmibe veszi a nemzet zászló­ját, sokkal súlyosabb büntetést érde­mel, mint az a szegény ember, aki anyagi eszközök hiánya következtében nem tud megfelelő díszbe öltözni és csak a lelkében ünnepel. Vagyonos, te­hetős emberekről van szó, akiket nem érint súlyosan ez a rendelkezés, más­részt pedig szó van a nemzeti zászló megbecsüléséről is. Erre pedig minden magyar állampolgár és minden olyan idegen köteles, aki magyar kenyeret eszik és magyar földön ingatlan va­gyona van. MUSSOLINI megérkezett Rómába Diadalát az olasz határtól a fővárosig ——BSSBaSBEl 0 — A Duce távirata Hitlerhez: Remélem, mielőbb alkalmam lesz Önt Rómában üdvözölni INNSBRUCK, szept. 30. Mussolini olasz miniszterelnök Ciano gróf külügyminiszter, Starace és Alfieri miniszterek, valamint többi munkatársa kíséretében Olaszországba való hazautaz­­tában különvonaton csütörtökön reggel 3 óra 35 perckor megérkezett az ünnepé­lyesen feldíszített kufsteini osztrák határ­állomásra. Az állomáson az osztrák szö­vetségi kormány megbízásából Mörl dr. udvari tanácsos, tiroli közbiztonsági igaz­gató beszállóit a különvonatba és dísz­kíséretként együtt ment az olasz kormány­férfiakkal az olasz határig. Azokat az osztrák állomásokat, amelyek mellett a különvonat elhaladt, olasz és osztrák zászlókkal díszítették fel. Felvirágozott pályaudvarokon és fellobogózott városokon át RÓMA, szept. 30. Mussolini útja az olasz határtól Rómáig valóságos diadalmenet volt. A Duce különvonata felvirágozott pályaudvarokon és fellobogózott városokon haladt át, ahol az ünneplőruhába öltözött emberek tíz­ezrei ünnepelték a hazatérő vezért. A mi­niszterelnöki különvonat hajnali 5 óra 30 perckor lépte át Brennernél az olasz ha­tárt, ahol Mussolini elbúcsúzott az osztrák kom­ány képviselőitől. Bolzano állomáson a vonat lassan haladt át és a Duce a szalonkocsi ablakából mosolyogva üdvö­zölte az ezernyi tömeget. Hasonló jelenet ismétlődött meg Trientben, majd néhány perccel 16 óra után a Duce vonata Vero­nába érkezett, ahol D’Annunzio várta a Ducét. A két férfi a találkozás pillanatá­ban melegen átölelte egymást. Bolognában a lelkesedés még nagyobb méreteket öltött és a tömeg nem nyugo­dott addig, amíg a Duce le nem szállt a vonatról és el nem lépett a felsorakozott fasiszták majdnem félkilométeres sorfala előtt. Ugyanilyen lelkes fogadtatás várta a Ducét Firenzében is, ahová vonata fél­ kettőkor érkezett meg és 2 óra után né­hány perccel folytatta útját Róma felé. Az ünneplő Róma Róma városa Mussolini hazatérése alkal­mából ünnepi képet öltött. A város már a kora reggeli órákban zászlódíszben úszott és a városon a nagy nemzeti ünnepek han­gulata ömlött el. Már a déli órákban meg­indultak . Róma minden részéből a fasiszta szervezetek csoportjai a Termini-pályaud­­var környéke felé, ahol a forgalmat már órákkal az érkezés előtt lezárták. A Piazza dell Esedra körtér, ahol annak idején Horthy Miklós kormányzó is átvonult, alig látható a házakról aláomló zászlóktól. A nyílegyenes Via Nationale bejáratánál 20 méter magas babérágakkal borított M- alakú díszkapu várja a Dúcét és a két szomszédos ház homlokzatán óriási fénybe­tűkből a következő felírás áll: Roma Doma. Minden képzeletet felülmúl az a fény és pompa, amellyel a pályaudvar belsejét dí­szítették. A sínpárokat 200 méter hosszú és 18 méter széles faburkolattal vonták be, úgy, hogy a különvonat valóságos tér­ke­ Megérkezik a Duce Pontban fél hét órakor megszólaltak a Janiculus-domb ágyúi és üdvlövések jelez­ték a Duce vonatának érkezését. A sötétzöld különvonat méltóságteljes lassúsággal gördült be az állomás üveg­teteje alá. A Duce felemelt karral állt sza­lonkocsija ablakában, majd a tömeg szűnni nem akaró lelkesedése közben Ciano, Sta­race és Alfieri miniszterektől követve le­­szállott a kocsiból. Miután fogadta a ható­ságok vezetőinek üdvözlését, az udvari váró­mon át kilépett a pályaudvar előtti térre, amely feketéllett a tömegtől. A Duce itt gépkocsiba szállt és egy egész gépkocsisor kíséretében megindult a Piazza Venezia felé. Közben leszállt az est és kigyulladtak a Via Nazionale lámpái és a fényszórók. A két kilométeres útvonalon minden ablak és minden kirakat fényárban úszott, úgyhogy a Duce valóságos fényözönben vonult be Rómába. A tömeg a Piazza Veneziára tódult, amelyen pár perc múlva már tízezernyi ember szorongott. A sokaság szakadatlan „Duce! Duce!” kiáltással várta, hogy Mus­solini megjelenjék az erkélyen. Az olasz kormányelnök hét órakor meg­jelent a palota erkélyén. Harsonák jelez­ték, hogy szólni akar Róma népéhez. A Duce, akinek rövid beszédét több ízben szakította félbe a tömeg lelkes éljenzése, a következőket mondotta: — Németországi utamról és a vezérrel folytatott megbeszélésemről a legmélyebb benyomásokat és kitörölhetetlen emlékeket hoztam magammal. A német-olasz barát- Egy öregasszony megérkezik írta: SZEGEDI BORIS Az öregasszony hősi elszántsággal állt a szoba közepén. A szeme tüzelt, az arca sápadt volt, láztól kicserepesedett ajka re­megett. Felnőtt gyerekei, négyen a hét közül, szorongva nézték. — Utazom! Ha egyszer megmondtam, hát utazom, — ismételgette konokul. — Miért makacskodik a mama? — próbálkozott vele még egyszer Anna, a legfiatalabb lánya. — Hogyan indulhatna egy hetvennégy éves öregasszony betegen ekkora útra! — Nekem hiába beszéltek. Én elhatá­roztam, tehát megyek. — De miért? Ha egyszer beteg. — Ha beteg vagyok, majd ott meggyó­gyulok. Én ott érzem magam jól. Engem az én rokonaim szeretnek. Nem úgy, mint ti, a gyermekeim. — Ne mondjon már ilyent a mama! — De bizony mondok. Még különbet is mondok. Egy hét is eltelik, míg valame­­lyiketek benéz hozzám. Tőletek akár itt halhatnék meg egyedül. Flóra csak else­jén jön. Leteszi az asztalra azt a pár pen­gőt és már megy is el. Egy anya fölnevel hét gyereket a semmiből, szeretettel és önfeláldozással, de hét gyerek csak immel­­ámmal, csak olyan keserves köteleségből tart el egy anyát, így van az. Azért is elmegyek pihenni a rokonaimhoz. Lujza ingerültté vált: — Há­t én meg nem vállalom a felelős­séget, ha elutazik. Én ki sem kísérem a vonathoz. Lujza köszönt és elrohant. Istvánnak is mennie kellett, a hivata­lába. Anna könyörgni kezdett: — Anyuka, ne tessék most elutazni. — Azt te csak azért mondod, mert lusta vagy, hogy kikíséri a vonathoz. — Én kikísérem anyukát, de ha eluta­zik, egy percnyi nyugtom sem lesz azután. Erre már nem is válaszolt az öreg­asszony. Nyugtalanságra valóban volt oka a gyerekeinek. Mert hetek óta betegeske­dett s az alatt lesoványodott, megsárgult, mintha tíz esztendőt öregedett volna. De hát hiába, utazni akart. A testvérhez, a szülőfalujába. Vagy hogy ott még egy­szer új erőre kapjon, vagy — és ettől féltek a gyerekei — hogy a régi boldog emlékek közpette, a szeretett földön hal­jon meg. *­Elérkezett az indulás ideje. Flóra, a leggazdagabb testvér, nem is ment el az anyjához, hogy elbúcsúzzon tőle. Azt állí­totta, hogy beteg s hogy ezt elhigyjék, még le is feküdt. Margit az Anna fülébe duruzsolta: — Éppen hó vége. Flóra, drága testvé­rünk, nem akarja még kiadni anyukának a száz pengőt. Azt reméli, hogy ez, az utolsó részlet, majd megmarad neki. Anna kísérte ki az öregasszonyt a vo­nathoz. Még a kupéba is bement vele s egy urat megkért, hogy vigyázzon rá. * A testvérek nyugtalankodtak. Vájjon szerencsésen megérkezett-e az anyjuk ? Nem fordult-e rosszabbra az állapota? Nincs-e vele valami nagy baj? — Magam is attól tartok, hogy komo­lyan beteg, — árulta el magát István, aki eddig a nyugodtat játszotta. Margit erre rögtön el is pityeredett: — Nem látom én őt már soha az é-é-életben. — Azért nem kell kétségbe esni, — vi­gasztalta Lujza, bár ő is sírni szeretett volna. Az elutazást követő negyedik nap este megszólalt a telefon az Anna, férjezett S. Rezsőné, lakásán. Vidékről telefonál­tak. G. bácsi volt a felhívó, de rögtön az öregasszony kezdett beszélni. Érdeklődött, hogy mi újság, mi van a gyerekekkel? Mit csinál Flóra? Ö, ó, Anna még azt is zokon vette, hogy Flóra az első. De nyom­ban következet a kérdezősködés a többiek­­ről. Csupa kérdezősködés. Anna végül közbeszólt: — Hát anyuka hogy’ van? •— Köszönöm, jól. — Nem beteg? — Nem. — Nincs semmi baja? — Már miért volna? De különös vagy! A beszélgetési idő letelt, búcsúztak. Anna másnap rohant a testvéreihez. Külön-külön mindegyikhez. A testvérek más-más kettes-hármas csoportokban, egész nap az anyjukról beszélgettek. — Hála Istennek, nincs semmi baja. — Na, ugye megmondtam, hogy nem kell mindjárt megijedni. •— Volt egy kis láza, de tudtam, hogy zepére fut be. A pályaudvar falaira 10—20­ méter hosszú olasz és német zászlók omla­nak alá, úgy, hogy a különvonat zászlóerdő közé robog be. összesen 1500 zászló díszíti a pályaudvart és közvetlen környékét és a zászlók elkészítésére több mint 4000 méter anyagot használtak fel. A pályaudvart környező útvonalat 100 ezerre menő tömeg lepte el és 5 órakor már a római helyőrség csapatai és a fekete­­inges díszkülönítmények is felvonultak a pályaudvar előtti térre. A pályaudvar per­­ronját megtöltötték a díszruhákba öltözött előkelőségek. Az előkelőségek között ott volt Villani Frigyes báró, Magyarország római követe, Berger-Waldenegg báró osz­trák követ, Plessen német ügyvivő vezeté­sével az egész német nagykövetség és a­ nemzeti Spanyolország nagykövete.

Next