Budapesti Hírlap, 1937. október(57. évfolyam, 223-248. szám)

1937-10-29 / 246. szám

Budapesti Hírlap LVII. évfolyam, 246. szám 1937. Péntek, október 29. POLITIKAI NAPILAP SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL­­ VIl­. KER., JÓZSEF­ KÖRÚT 5. SZÁM, TELEFONSZÁM: 1-444-00. Szent- Györgyi professzor megkapta a Nobel-díjat A bíró a nemzet életében A tiszteletreméltó magyar bírói ta­nárnak két előkelő viselője töltötte be a törvényben előírt korhatárt és hagyja el a magyar királyi Kúria, illetve a bu­dapesti királyi ítélő Tábla elnöki szé­két. A magyar közéletnek ettől a két kiemelkedő egyéniségétől vettek ma hi­vatalosan búcsút felsőbíróságaink tag­jai és az igazságszolgáltatás legfőbb őre, az igazságügyi miniszter. A szer­tartásszerű búcsú szép volt, lélekemelő és tanulságos. Hogy szép legyen, arról két kiváló bíró hosszú évtizedes bölcs és jóságos, igazságos és a magyar éle­tet szolgáló önzetlen munkássága gon­doskodott, tanulságossá pedig Lázár Andor igazságügyi miniszter búcsúbe­szédét avatta. Úgy határozta meg a Kúria elnökét búcsúztató igazságügyi miniszter a ma­gyar bíró és a bíróságok hivatását, ren­deltetését és nagy feladatát, amint az nagy elődök méltó utódjához illett, a magyar pecsétőrhöz, aki Justitia isten­­asszony templomába ősi rítus szerint mindenkor levetett sarukkal lép be, mert tudja és ma el is mondotta, hogy annak, aki a kormányzat kérdéseivel gondolkozva foglalkozik, rá kell jönnie arra az igazságra, hogy a legkritiku­sabb pillanatokban nem a kormányzati hatalom az, amely a nemzet életét irányítja, hanem átmegy az irányító hatalom a bíróság kezébe. Ezt a klasszikus és alkotmányos jog­szabályt Werbőczy is ismerte, a tételes jog pedig a legfőbb bíróságnak adott törvénypótló felhatalmazással szentesí­tette. Azzal a minden alkotmányos ál­lamban élő bírói hatalmi jogosítvány­nyal, amely nálunk a kúriai döntvények formájában jogszabályok kodifikálására is kiterjed. Az igazságügyminiszter azonban, amikor ezt hangsúlyozta, ami­kor a bíróságra háruló óriási felelős­ségről beszélt és megállapította, hogy a Kúriának „mindenkori bölcsesége tette azt, hogy ebben az országban az igaz­ságszolgáltatás tekintélye soha nem in­gott meg”, bizonyára a tételes jogsza­bályokon túlterjedően az egész magyar életre gondolt, amelyet a bíró bölcse­sége van hivatva irányítani és a jog, törvény és igazság méltányosan meg­szabott keretei között megtartani és ezzel a nemzeti alkotmány pilléreit erő­síteni. Mert a bíró, a bölcs, igazságos, tör­vényt tudó magyar bíró valóban egyik irányítója az alkotmányos államban folyó egyéni életnek. Nem csak akkor, amikor a megsértett jogrendet védi és a közélet útjain szemmel látható tila­lomfákat állít fel, amelyeken túl az egyén a törvénybe ütközik, hanem ak­kor is és főképpen akkor, amikor a minden törvény szakaszai között fel­lelhető hézagokat emberszeretettel, bölcs humanizmussal és a magyar lé­lek parancsszavaival tölti ki. A bíró­nak nemcsak törvényt alkalmazva le­sújtó és megtorló keze az, amely életet irányít. Ez az irányító hivatás nem­csak a büntető igazságszolgáltatás te­rületére terjeszkedik ki, hanem az en­nél sokszor jelentékenyen fontosabb magánjogi terrénumra is, ahol a bíró keze a megsértett jogrend sebeit gyó­gyítva egzisztenciákat ment meg a pusztulástól. Az a jótékony bírói kéz, amely az anyagi jogot gyakran fojto­gató alaki jogszabályok bilincsén tágít, vagy szűkít, amikor a minden jogalko­tónál hatalmasabb élet ilyen törvény­­magyarázatot és törvényalkalmazást követel meg. Magyarországon azért nem ingott meg soha az igazságszolgáltatás tekin­télye, azért nem rendült meg a bírósá­gokba vetett hit és azért maradt folt­nélküli és hófehér a bírói talár, mert mindig voltak és hitünk szerint min­dig lesznek is bírák, akiknek egyéni­sége fokozta a betöltött állás dekóru­mát. A legmagasabb bírói emelvények­ről nálunk nem a vak istenasszony be­szélt és beszél, hanem az ember, aki a jogtudáson kívül emberismeretet és emberszeretetet vitt magával az ítélő­székbe. Ez előtt a nagy emberi érték előtt hajtotta meg az elismerés zászlóját ma az igazságügyi miniszter és ez a meg­becsülhetetlen érték az, ami a törvé­nyek bölcs alkalmazásával alátámasztja és szilárddá teszi az alkotmányos ál­lam épületét. Mert igaz az, hogy a kor­mányzat vezeti a nemzet életét normá­lis viszonyok alapul vételénél, amikor azonban jogsérelemről van szó, amit akár az egyén, akár a társadalom, vagy a nemzettel szemben követnek el, ennek jóvátétele már bírói feladat. A bírónak kell a társadalom ellen inté­zett és törvényekbe ütköző támadásokat a legkritikusabb pillanatokban nemcsak elbírálni, hanem az elbírálás mikéntjé­ben útmutatással is szolgálni, hogy mi­ként kell a nemzetnek a jövőben visel­kednie. A nyitott kémény alatt írta: BIBÓ LAJOS Kint megdördült az ég, bent a szennyes és sötét ivóban megingott a szurtos meny­­nyezetről lógó olajlámpa. Akkor a fiatal­ember, névszerint Zemlyén Farkas, volt földesúr, hazárdőr, birkózó és plakát­ragasztó, a fölkelt helyéről és nehéz lép­tekkel átment a másik asztalhoz. Ott meg­állt, letette poharát, leült, aztán odafor­dult a másik férfihoz, aki előre könyö­kölve szótlanul bámult bele a reszkető le­vegőbe : — Maga­mért iszik? Amaz nem felelt. Később köpött egyet, aztán csöndes hangon mondta: — Azért, mert jólesik. Zemlyén Farkas nyilván delliriumos lá­zában, de inkább talán azért, mert régen várt már erre az alkalomra, most életében először, feltette a húsz esztendő óta zsi­­gerei mélyén lappangó szörnyű kérdést: — Ismert valaha egy Jasinszky Mária nevű hölgyet? Amaz csöndes mozdulattal a pohara után nyúlt. Ivott, akkor megint köpött egyet: — Nem. Az őszes, fiatalember föltette két durva mancsát az asztalra és mélyet lélegzett. Az orkán megdöngette kívülről a házat és a sziklák alatt megdördült a tenger. Ek­kor a fiatalember elkezdte: — ... a komárnéi erdő alatt voltunk. Az orosz gránátok már a második napja kaszálták a fenyvest és mi hideglelős va­­cogással számoltuk a borzalmas másod­perceket. Hűvös, nedves hajnal virradt ránk és akkor elölről ordítás hangzott, hogy cihelődhetünk. Az erdőn át húzód­tunk hátra, s a fölbomlott, gyülevész had megrohanta a kiürült várost. Domb alatt fekvő öreg kúriában ütöttünk szállást. A legények percek alatt átkutatták a padlást és pincét. Elásott zsírosbödönök, teli be­­főttes és málnaszörpös üvegek, dohos bo­roshordók kerültek elő. Volt, aki ivott, akadt, aki főzésnek látott, mások széthaso­gatták a finom ágyneműt és puha kapcát tekertek maguknak belőle. A nehéz füg­gönyökből lélekmelegítőt hasogattak. A hálóban feküdtem le és az átélt szenvedé­sektől félig öntudatlanul bámultam a mennyezetre. Aludni nem tudtam, ébren maradni nem volt erőm, régi gondolatai­mat hajszoltam, ösztönöm utolsó fellob­­banásával és kétségbeesett erőfeszítésével azután a valóság után kutattam, amelyben tulajdonképpen születtem és amelyben az­előtt elhelyeztem a világot. Akkor tekinte­tem lejebb csúszott. Ezüst rámába foglalt képet pillantottam meg a falon. A kép fiatal leányt ábrázolt. Fehér arcával, szőke hajával, felhőtlen homlokával és búzavirágkék szemével úgy festett, mintha élne és tűnő, leheletfinom, varázslatos szépségével csupán átröppent volna a her­vadó táj fölött. Néztem a képet, a leány arcát, száját, szemét, hallgattam némasá­gát és ebben a pillanatban megéreztem, hogy mindaz, ami körülöttem történik, az ágyúk bömbölése, a gépfegyverek katto­gása, a golyók zizegése, a megcsonkított holttestek, a kiontott vér, az egész irtóza­tos felfordulás, a diadalmas és robogó ha­lál, álom és rémlátás csupán, az egyedüli valóság, igazság és élet ez a kép. Később Imilettházú öregasszony került elő. A szo­bába vezettem és rámutattam a képre: — Kit ábrázol ez a kép? — A kisasszonyunkat. — Hogy hívták? — Az úr leánya. Jasinszky Mária a neve. — Hol van most? — Elmenekültek. — Este lovascsapatok vágtattak át a városkán, zavar támadt és mi loholtunk visszafelé tovább. Akkor még elh­anyatlott néhány millió ember és egy szeptember­­végi napon valaki elkurjantotta magát, mehet mindenki arra, amerre lát. Ja­sinszky Mária várjon merre jársz? — lép­tem ki a bágyadt napsütésbe és remegő lélekkel szimatoltam bele az arcom előtt elhúzó szellőbe, hogy merre, micsoda vi­dékek, mely emberek és milyen katakliz­mák felé vegyem utamat, hogy megtalál­jam a leányt, akit imhol már az ötödik esztendeje kerestem és akinek tündöklő szomorúsága ott virrasztott az agyve­lőmbe. Előbb az enyéimet kérdeztem meg: a földet, amely szült, a fákat, a rétet és a vizeket, amelyek neveltek, utána az ég­boltot, amely felébresztette lelkemben az­­ első gondolatot és az első érzést. Hallga­tott valamennyi. Búcsút mondtam nekik és indultam. Tíz évig róttam az országuta­kat, beszóltam a bedült kunyhókba, a ma­gasba meredő felhőkarcolókba, megálltam a rengeteg mélyéről rám meredő beesett horpaszú ordas előtt, de a holtak nem tud­tak Jasinszky Máriáról, és az élők nem is­merték a nevét. Mentem tovább. Úgy lát­szik, keveset szenvedtem még ahhoz, hogy láthassam,­­ vigasztaltam magamat. Ke­restem őt és kerestem a nyomorúságot, hogy utolérhessem és megtalálhassam. Át­kozott voltam, mert gondolatban követ­hettem el csupán minden gazságot. De bensőmben és gyilkos magányomban meg­tagadtam régi barátaimat, elhagytam kép­zelt kedveseimet és nem fordultam vissza, amikor anyám esdeklő könyörgéssel utá­nam kiáltott. De a förtelmek megacéloz­ták hitemet. Lassan már nem éreztem semmi fáradságot. Imhol közeledik az idő, biztattam magamat, amikor megtalálom. Húsz éve hajszollak, mondom majd neki; tudtam, hogy szőkeséged és mosolyod nem változott. — Most éve vetődtem ide és rögtön ak­kor este kiültem a sziklákra. Néztem és hallgattam a tengert. Felelj te, szóltam, felelj te, hol van és merre jár? Hidegen világított a hold és a tenger hallgatott. De messze, ahol kékes szürkeség takarta a vizet, mintha hang emelkedett volna a felhőkbe és mintha onnan halkan az ar­comra hullott volna. „Maradj itt! ...” — Ezt súgta az ég és ezt súgta a ten­ger. Azóta itt vagyok és várom. A szél csípős, de a bőröm kérges és bírja. Az ital bűzös, de erős. Korán alkonyodik, ké­sőn virrad, s az éjszaka olyan mély ebben az odúban, mintha alattunk harangokat kongatnának. A másik csendesen kopogott az aszta­lon. Az esettvállú pincér jött és megállott előttünk: — Mi kell? Ital? Az idegen férfi a fejével intett. Két pohárral. A pincér fordult és hozta a rettenetes italt. Még tízszer fordult, akkor a tizedik pohár után az őszes fiatalember rekedten, de fojtott lángolással halkan halkan még­­egyszer megkérdezte: — Nem látta, nem találkozott vele sehol? A másik a neves padlót nézte. Nem né­zett föl, úgy felelt: — De találkoztam. Akkor húsz éves voltam én is és a szeme kék, a haja szőke, a homloka felhőtlen volt. A neve? A ne­vére nem emlékszem. De lehet, hogy Má­riának hívták őt is ... A vihar kint ismét nekilódult. A nyitott kéményen sivítva húzott be a hideg szél. Az egyik asztal megbillent és lába halkan koppant a padlón. JELSZÓ: A BÉKE Magasba szökő zászlóerdő tündökölt csütörtökön a római nap fényében. Cselekedetre és építőmunkára kész, erős ifjú karok lobogtatták a Foro Mussolinin a zászlókat, hogy méltó ke­retet adjanak az ünneplő olasz töme­geknek. Az egész és egységes olasz nemzetet képviselő tömegnek, amelyik jogos önérzettel és duzzadó lelkesedés­sel vonult az örök város történelmi em­lékekben gazdag terére, ünnepeli a fa­siszta eszményt. Az eszmét, amely ez­előtt tizenöt évvel győzelmet aratott s azóta eleven és alkotó valósággá vált, megteremtve a nemzeti gondolat je­gyében megújhodott és impériumát ki­terjesztő hatalmas olasz birodalmat. A három lisztrumos építő munka sokféle és maradandó eredménye ma­gyarázza, hogy az évfordulót a szoká­sosnál is fényesebben ünnepelte a fa­siszta Olaszország. Az ünnep közép­pontjában Mussolini állott és eseménye a Duce szózata volt. Ez a rövid, de an­nál pozitívebb és tartalmasabb meg­nyilatkozás leszögezte, hogy a fasiszta rendszer összeforrott az erős és megúj­hodott olasz nemzettel, amelynek meg­támadása bárki számára is kockázatos vállalkozás volna. Kiemelte az ünnepen résztvevő és a német nemzeti szocializ­must, valamint Hitler vezért és kan­cellárt képviselő Hess megjelenésének jelentőségét, ami bizonysága annak, hogy a berlini találkozó eredményeként a két rendszer közötti együttműködés egyre szorosabb és a két nép közötti ba­rátság egyre mélyebbé válik. Azután szólt a fasiszta erényekről és a rend­szer gazdaságpolitikájáról, amelynek egyik jellemzője, hogy az állam paran­csol a tőkének. Végül kiadta a jelszót, amellyel a fasizmus belép uralmának tizenhatodik esztendejébe. A kiadott jelszó: a béke. Azé a békéé azonban, amelyik megkívánja a békeszerződések bizonyos kiáltó és képtelen záradékai­nak felülvizsgálatát. A béke tehát, a fasizmus jelszava és vezető gondolata. Mussolininak ez a ki­jelentése nyilván mélyen belevésődik a békére vágyó emberiség lelkébe s ott megértésre talál. Ez a kijelentés termé­szetes következése az eddig is folytatott Ara 10 ficcer

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék