Budapesti Hírlap, 1937. december (57. évfolyam, 273-297. szám)

1937-12-01 / 273. szám

LVII. évfolyam, 273. szám 1937. Szerda, december 1. POLITIKAI NAPILAP SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL I­V­ll. KER., JÓZSEF-KURUT I. SZÁM, TELEFONSZÁM: 1—444—00. Nemzeti tőke A Délvidék szegedi gazdasági érte­kezletén olyan kijelentés hangzott el a hazai tőkeérdekeltségek egyik arra ille­tékes tényezője részéről, hogy a világ­háború és az elmúlt válság tanulsága­képpen az egész magyar hitelszervezet­nek azt a nagy célt kell maga elé tűznie, hogy minden rendelkezésre álló tőkével segítsen az ország szegény zsellérlakos­ságából százezreket önálló kisgazdákká felemelni. Uj és korszerű hang ez az ingótőke részéről és bizonyára megértő visszhangra talál országszerte. Uj a hang, nem azért, mintha súlyos időkben a pénzintézetek nem találták volna meg a módot arra, hogy a legteljesebb mél­tányosság alapján együttműködjenek a válságba került gazdatársadalommal. A gazdavédettség rendszere és a gazda­­adósságok rendezése — ezt minden ér­dekelt elismeri — nem járhatott volna az ismert kedvező és közérdeket szol­gáló eredményekkel, ha pénzintézeteink ettől az együttműködéstől elzárkóztak volna. A Szegeden elhangzott nyilatkozat azonban kifejezetten azt jelenti, hogy az ingótőke hajlandó ezt az együttmű­ködést tovább folytatni és rendszeressé fejleszteni. Hajlandó belekapcsolódni a rsírt folyam " , levő birtokpolitikai műveletekbe. Belekapcsolódik pedig hi­­n­om­­-ujtással.. Éppen azoknak a kisem­bereknek részére, akiket a kormány földbirtokpolitikai akciója a tulajdon­jog etikai szálaival akar a röghöz, fűzni. Lényegében ez a hajlandóság a régen vajúdó agrárhitel kedvező megoldását is jelenti. Vagy legalább is komoly kész­séget arra, hogy az ingótőkeérdekelt­ség a gazdatársadalommal egyetemben a méltányos megoldás módozatait ke­resse. Ezek a módozatok pedig olya­nok, hogy azokat feltétlenül meg kell ta­lálnia annak a tényezőnek, aki komoly elhatározással és jószándékkal indul keresésükre. Az is kétségtelen, hogy a birtokpoli­tikai műveletekben tőketámogatással történő részvétel már egymagában is részleges megold­ó a ma­­hiár­­a, il­letve a válság miatt még mindig szüne­telő agrárhitelnek. Ha a megkezdett úton jo­­bbal adnak az együttműkö­­dési­ érdekeltségek, bizonyára m­éható az agrárhitelnek tárgyi fe­­j .Kivül annak fölötte kívánatos m. fejezet is, amely a személyi hi­tel­e­m­et viseli.­­­őre az ingótőke önkénztes jelent­­kez­téből azt az örvendetes következte­tést kell levonnunk, hogy a birtokpoli­tikai műveleteknek, elsősorban pedig a telepítésnek egyik legnagyobb akadálya hárul el az útból. Elhárul a tőkehiány. Mert hiszen az vitán felülálló igazság, hogy a birtokpolitikai műveletek sokkal gyorsabban és nagyobb arányokban hajthatók végre, ha­ megfelelő tőke áll rendelkezésre. Éppen ezért kell öröm­mel tudomásul vennünk a tőkének ezt a hajlandóságát. Az kétségtelen, hogy a kormány készséggel fogja belekapcsolni a jelentkező pénzintézeteket a birtok­politikai műveletekbe és hogy az ingó­tőke ilyenformán hathatósan előmozdít­hassa a telepítések lebonyolítását, még arra sem lesz szükség, hogy új szerve­ket létesítsen. A vidéki pénzintézetek és a hitelszövetkezetek, amelyeknek ve­zetői a nép között élnek és részben a nép soraiból kerülnek ki, feltétlenül alkalmasak arra, hogy a jelentkező tő­két hasznos befektetésként megbízható kezekbe helyezzék el és mentesítsék a tőkeérdekeltségeket az ilyen vállalkozá­sokkal járó kockázattól. Azt is hallottuk a Délvidék szegedi gazdasági értekezletén, hogy az ingó­tőkének a nemzeti földbirtokpolitikába való bekapcsolódása el fogja némítani azokat a támadásokat, amelyek egyes szélsőséges irányzatok részéről még ma is érik. Természetesnek kell tartanunk ezeknek a támadásoknak elhalkulását, sőt megszűntét is, mert hiszen az ingó­tőke, amelyet eddig talán nem is min­den ok nélkül illettek a nemzetközi jel­zővel, a hazai birtokpolitikába való be­kapcsolódásával valóban nemzetivé vá­lik. LONDON és PÁRIZS általános megbékítésre törekszik, szabad tár­­­­gyalások útján Együttműködés az összes országokkal — Befejeződtek az angol és francia kormányférfiak tanácskozásai — Az ural­kodópár villásreggelije Chautemps és Delbos tiszteletére LONDON, nov. 30. Chautemps­ francia miniszterelnök és Delbos külügyminiszter kedden délelőtt kevéssel 11 óra után a Downingstreet­ ér­kezett, ahol,folytatták a hétfő ...tett owgbeszéléseiket Chambe- oni*. angol mi­ni tuxgjra.a . U l­í­kar a fr-m , . férfiak a Buckingh­.in­nak) ;a ■ .ol VI. György király és Erzsébet­ kirlyné villásreggelit adott tiszteletükre. A villásreggelire- a francia vendégeken -­­ hivatalos volt Neville Cha­mberl'r miszterelnök, Eden külügy­miniszt felesége, Lord Cranborne kül­üsz. .kár és felesége és Corbin­e­­ .ta­­gykövet. A villásreggelit a Bu ■ m-pa­lota első emeletén lévő zene­teremben szolgálták fel. Délu­m fél 6 órakor (középeurópai idő) Chautemps francia miniszterelnök és Dei­­bos külügyminiszter elállatott Londonból. A francia vendégektől Chamberlain mi­niszterelnök és Eden külügyminiszter bú­csúzott a Victoria pályaudvaron. Az eluta­zás előtt Chautemps újból kijelentette, a leghatározottabban hangsúlyozni kívánja, hogy mennyire meg van elégedve mind ő, mind Delbos és a francia kormány vala­mennyi képviselője a londoni megbeszélé­sekkel és hogy milyen nagyra becsülik azt a megtiszteltetést, hogy az angol uralkodó­pár vendégül látta­­őket. A hivatalos jelentés LONDON, nov. 30. A francia és angol miniszterek londoni megbeszéléseiről a következő hivatalos köz­­lemén­yt adták ki: Chautemps francia miniszterelnök és Delbos külügyminiszter megbeszélést foly­tatót Neville Chamberlain angol miniszter­elnökel és Eden külügyminiszterrel, vala­mint az angol kabinet egyéb tagjával. Lord Kali­fax ismertette a fre­cia mi­niszterel­kel a Németországban nemrégen folytatott megbeszéléseinek eredményét. Chautemps és Delbos örömmel állapította meg, hogy Lord Halifax látogatása — amelytől magán- és nemhivatalos jellegé­nél fogva nem lehetett közvetlen eredmé­nyeket várni — hozzájárult a nemzetközi félreértések okainak tisztázásához és ter­mészeténél fogva alkalmas volt a légkör megjavításához. Az angol és francia miniszterek Delbos külügyminiszter küszöbönálló közép- és keleteurópai látogatásáról is beszéltek, örömmel állapították meg a két kormány közös érdekét a béke fenntartása tekinte­tében ezekben az országokban. Megbeszélés tárgya volt a spanyol viszály és a földközitengeri kérdés is. Megegyez­tek abban, hogy minden nehézség ellenére a be nem avatkozás politikája teljes beigazo­­lást nyert és hozzájárult a viszály kiter­jesztésének megakadályozásához. Megegyez­tek abban, hogy a két kormány folytatja erőfeszítéseit, am­iknek az a célja, hogy ezt a politikát teljesen hatályossá tegyék. A miniszterek ezután a gyarmati kérdés megvizsgálás­ához láttak hozzá, beleértve annak összes vonatkozás állapításra jutottak hog nem lehet elszige­ten­i a kérdés egyébkén­ rtrig­inai is Ér.vö.:: ■ . milíhám. szhksz'gr. *g­r. Az angol és francm rta cmi r megvizsgálták a távolkeleti kérdést amelynek súlyosságát teljes mértékben 1-1­. ismerték. Közös egyetértésben kijelentet­, ték, hogy készek együtműködni más ha­sonló helyzetben lévő hatalmakkal az erre a világrésre vonatkozó szerződésekből szár­mazó jogok és érdekek védelme, illetőleg a kötelezettségek teljesítése tekintetében. A francia és angol miniszterek ezután a kölcsönös bizalom szellemében áttekintet­­­ték a nemzetközi ügyek egyéb vonatkozá­sait, amelyek egyformán érv­elik mint’t,'ét' Arra a meg­­zel a kérdéssel hozni és hogy nos más Támadás írta: SZÉKELY TIBOR Borús, őszi délután volt, már sötétedni kezdett. A tizenhatéves leány gyorsan igyekezett végig a na­ptelen örömvölgy-ut­­cán, a Tisztviselőtelep felé. A zongoraóra után elbeszélgette az időt, késő lett és most már sietnie kellett. Különben sem szere­tett alkonyat után magányosan sétálni a barátságtalan és szomorú külvárosban. Nem félt, mert nem is tudta, hogy mitől lehetne félnie. De­ valami nyugtalanította a homályba süllyedő, rozzant kerítések és szürke házfalak között, amelyekből érez­hetően áradt a szegénység mélabúja. öröm­­völgy-utca — gondolta, — milyen furcsa utcaneveket találnak ki... Egy gondolat­nyi völgyet sem látni sehol, örömet pedig még annál is kevesebbet. Elhagy­ott egy bérházat és ismét kerítés mellé ért. Hirtelen koppant valami elő­te, s egy kavics gurult a lábához. Felnézett az égre, bár tudta, hogy az égből nem szok­tak kavicsok hullani. Ház sem volt fölötte, a kavics tehát oldalról vágódott elébe, s bizonyára nem véletlenül. Ebben a pilla­natban az úttesten koppant egy kavics. Ez a­ lövedék az arca előtt suhant el, látta sö­tét pontját a levegőben. Megdöbbenve állt meg. El kellene szaladni, — gondolta, — hiszen nem tudja, hogy ki dobálja és mi ért. Talán valami elszánt csavargó... és a kö­zelben senkitől sem várhat segítséget. El kellene szaladni... de akkor még rosszabb volna, ösztönösen érezte, hogy minél inkább fél, annál nagyobb lesz a veszedelem. Állt és ijedten nézelődött a ködbe vesző utcán. A félelméből néhány pillanat alatt kétségbeesett düh lett. Eddig még sohasem tapasztalta, hogy valaki ártani akarna neki; otthon, az iskolában, barátnők és fiúk közt mindenki csak mosolygott rá, szeretettel, hízelgően, vagy irigyen. És most kővel dobálják. A sötét és titokzatos gyű­lölet, amellyel most találkozott először, szinte a hiúságát sértette meg. Most már bizonyosan tudta, hogy nem szalad el. Tudni akarta, hogy mit vétett ő annak, aki fájdalmat akar okozni neki, a mit tudna mentségére mondani a kődobáló? Újabb koppanás hallatszott, de most a kerítésen. A kavics nem repült ki az ut­cára, hanem megakadt egy lécben, az el­lenség tehát a kerítés mögül bombázta. Odament s lábujjhegyre állva benézett az elkerített udvarba. A telek túlsó végén földszintes ház volt, közelebb két száraz akácfa s a fák körül deszkák és gerendák, halomba rakva. Apró, sötét tömeg mozgott közéük, szinte a földhöz lapulva, mint va­lami alattomos és rosszindulatú állatka, amely a homályos búvóhelyek közt érzi ma­gát otthon. — Ki dobált? — kiáltott be a leány bátran. — Én! — felelte a lapuló kis tömeg fe­nyegetően. Akármilyen komor is volt a hang, mégis érezni lehetett, hogy gyerek­szájból hangzott el. — Gyere csak ide! • A leány határozottan csalódást érzett Megkönnyebbült attól, hogy a támadás már nem látszott veszélyesnek, de izgalma és dühe kielégítetlen maradt. Egy percig sem gondolta komolyan, hogy a gyerek majd az ő felszólítására odamegy hozzá biztos fedezékéből. Nagy meglepetésére a gyerek, tétovázás, nélkül, nyugodtan, majd­nem büszkén közeledett mintha sejtelme sem lett volna arról, hogy a túlerő esetleg bosszút állhat a dobálásért. Talán ötéves fiú volt, borzashajú és komolyképű. A mar­kát még mindig összecsukva tartotta. Ka­vicsot szorongatott benne, minden eshető­ségre készen. — Te akartál megdobni engem? — Én hát! Mondtam már, hogy én! — Én miért? — Hát csak! Mert haragszom. „ ■— Énrám? . . — Hát kire? Persze, hogy a nénire! A leánynak torkán akadt a szó. Csak csendesen tudta kérdezni. — De miért? — Hát a Józsi miatt! — kiáltotta a kis­fiú felháborodva. Nyílván idegesítette, hogy ilyen köz­udomású és magától érte­tődő tényt is­­magyarázgatnia kell. — A Józsi miatt? Ki az a Józsi? — Hát a bátyám! Azért haragszom! Ment a Józsi szeret egy nénit, hallottam, amikor este mondta a mamának, de az a néni nem akar a felesége lenni. Mert an­nak a néninek szép ruhája van, a Józsinak pedig nincs. A mama mondta neki, hogy ne busulj, fiam, de azért a Józsi busul, látom rajta. El se visz a meccsre vasár­nap. Az a néni bántotta a bátyámat, mert a nénik mind olyan . . . büszkék! — Büszkék? — Azok hát! Maga úgy csinál, mintha nem tudná ... De majd én elbánok velük! Elbújok és ha erre jön egy, én megdobá­lom! Ha erősebb leszek, meg is verem őket! Minek bántották a bátyámat! A leány elfelejtett mulatni az eseten. Olyan ijedt hangon védekezett, mintha támadója legalább is egykorú és egyen­rangú lett volna vele. — Hát tehetek én erről ? Hiszen nem én

Next