Budapesti KISZ Élet, 1973 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1973-07-01 / 7-8. szám
görbült tér elméletét, halomra döntve ezzel Giordano Brúnónak a világ végtelenségéről vallott nézetét. S amikor a későreneszánsz Rómába pottyant Nobeldíjas tudós újra felszívódik a végtelenben, és a pápa visszatér, már a máglyát is vállalja elmélete elsőbbségét bizonyítandó, de Giordano Bruno nem adja át helyét a máglyán, ő, a forradalom embere a dogmák emberének. Mert az eszmékért harcot kell vívni, ha dogmává is lesznek egykor, de arra jók, hogy új harcot lehet majd vívni ellenük, új eszmék érdekében. És amikor az ad absurdumig vitt jelenet lezárul, már nem Giordano Bruno, hanem az örök harc, a török megújulás, ha úgy tetszik, az örök forradalom megy az örök máglyára. A Nemzeti Színház előadását Marton Endre rendezte. Marton kitűnően ismeri a színpadot, biztos kézzel helyezte el az alakokat, szépen vezette végig a drámát. Az első álomjelenet megoldása rendezői bravúr. Az persze már más kérdés, hogy a darab aligha a Nemzeti Színház színpadára, inkább egy kamaraszínpadra való, esetleg éppen a Huszonötödik Színházba. Talán ezért éreztük azt, hogy érdekes drámát láttunk, kitűnő alakításokat, de mindemellett hiányérzetünk támadt. Csak intellektuális élményt kaptunk, nem intellektuális és emocionális élményt együtt, röviden: színházi élményt. Egy kisebb, s tán egy újszerűbb színpadi tér jobban ki tudta volna bontani a drámában rejlő színpadi értékeket, viszont a nagyszínpad belefullasztotta azt. A színészi alakításokról szólva első helyre kívánkozik Kálmán György Bellarmini bíboros alakítása. Fanatizmus és cinizmus, okosság és képmutatás csodálatos szintézisbe kerülnek figurájában. Alakítása megdöbbentő és néhol félelmetes. Avar István Giordano Brúnója erőteljes és sokszínű. Elkerüli az önsajnálat buktatóit és nem tetszeleg a mártír szerepében. Mindvégig földi ember marad. A Nemzeti Színház társulatához visszatért Básti Lajos újult erővel és hitelességgel játszotta el VIII. Kelemen pápa végtelenül nehéz szerepét. Komikumból és tragikumból, éleselméjűségből és álbölcselkedésből összeszőtt figurája egy pillanatig sem volt híjával az elhitető erőnek. Az álombéli Einstein—Szókratész alakítója Gelley Kornél, két nehéz jelenetében mértéktartással játszott. (Az Einstein alakításhoz túlzásnak éreztük az Einstein maszkot és jelmezt; ez olyan, mintha Az ember tragédiájában, a Falanszter színben Michelangelo-maszkot, Luthermaszkot stb. viselnének a színészek.) Schäffer Judit kellő stilizáltsággal tervezett ruháiban a színészek láthatóan jól érezték magukat. Csányi Árpád díszlete ötletes, és látványos mozgáslehetőségre ad alkalmat. MÁRAI G. BOTOND Marófi Lajos AZ UTOLSÓ UTÁNI ÉJSZAKA (Részlet a drámából) Angyal: Én azért jöttem, hogy erőt adjak, amikor mindenki elhagyott, s a félelem vérrel verítékezik elő a homlokodon, miközben a rád váró kínra gondolsz — mert másra gondolni úgysem tudsz. És nincs más, aki a verítékedet letörölje. Tanítványaid, ha voltak, szerte futottak, rokonaidat, barátaidat, ha meg nem tagadtak még, távol tartják ezek a nyirkosságot izzadó kőfalak és nedvességtől fagyásra oxidált vasrácsok ... Magad vagy. Százszor sem vennél lélegzetet, s visszakívánnád a részeg bakát. Bruno: Hm. Lehetséges. És, ha már itt vagy, hogyan szólíthatlak téged, halál Angyal? Mi a neved? Angyal: Einstein vagyok. Albert Einstein. 47