Budapesti Közlöny, 1867. április (1. évfolyam, 18-41. szám)
1867-04-07 / 23. szám
t. 75.000 ft. Butty Alajos, Kollarovits Pál e. végrehajtás. Őrgróf Pallavicini Alfonz, Werner Pál e- hasonló. Arczy Károly, Szekeres János e. becsületsértés. Spitzer Sámuelné, Nyúl Mihály s többek e. telekkönyv. Ifjabb Sibrik Antal s társai, idősb Sibrik Antal e- zárlat. — Előadó : Szalay Zsigmond k. t. biró. Lánczy Amália s társai, Laksai György e. sommás visszahelyezés. Gerzon Antal, Székely László e. hasonló. Feldman Sára, Széllő Imre e. hasonló. Belső József, Kányavár községe e. hasonló. Fekete János, Róth Márton e. hasonló. — Előadó : Gerzén József, személynöki itélőmester. Külföld- A „Times“ Luxemburg kérdésében ezt írja: „Soká lesz, míg Luxemburg valószinű sorsára nézve bizonyost mondhatunk. A két nagy férfiútól, kiknek jelen pillanatban a béke vagy háború ajtai hatalmában vannak — Napoleon császártól és gróf Bismarcktól — múlt hétfőre várták, hogy Európát fölvilágosítsák ebben a tárgyban. De a császár a mars-mezei világkiállítást megnyitó ünnepélyt a nélkül hajta végre, hogy csak egy szót mondott volna ebben a tárgyban ; Bismarck gróf pedig az éjszaki német parlamentben oly beszédet tartott, mely a kérdést csaknem ott hagyja, a hol volt. Másokra bízván, hogy a franczia uralkodó aranyhallgatását úgy magyarázzák , amint alkalmasnak látják, meg kell kisértenünk, hogy telhetőleg a porosz államférfin ezüst szavaiból okuljunk. „Gróf Bismarck sem nem erősíti, sem nem tagadja a nagyherczegség átengedéséről szárnyaló hírt. Hogy van valami a dologban, azt lord Stanleynek az angol alsóházban tett nyilatkozatából értjük, s különben is minden egyéb megerősít abban a meggyőződésben, hogy a vásár, amennyiben az Hollandián és Francziaországon áll, már elvégzett dolog, vagy legalább az volt. Ami Poroszországot illeti, Bismarck úrtól azt halljuk, hogy ő becsüli a franczia barátságot, és kímélettel van érzülékenysége iránt. Azt a hitet fejezi ki, hogy egy idegen hatalom sem fogja megsérteni Poroszország jogait, s reméli, hogy eme jogokat békés eszközökkel fogja megvédhetni. Az egész nehézség Porosz- vagy Németország Luxemburghoz való jogainak meghatározásában áll. „Luxemburg ép úgy a hollandi királyé, mint Holstein a dán királyé volt. Az utóbbit illetőleg tudjuk, hogy az egész német Vaterland fegyverre kelt 1848-ban is, 1863 ban is, nem a szövetség ezen herczegséghez való jogainak védelmére, hanem csupán Schleswig alkotmányos szabadságának követelésére, Schleswigére, mely soha sem tartozott Németország területéhez, hanem állítólag Holsteinnal meg nem fejtett, de azért elvárhatlan kötelékekkel volt összekapcsolva. „A múlt nyár eseményei nélkül Luxemburg nemzetisége soha kérdésbe nem jön vala, a hollandi királynak ép oly kevéssé lett volna hatalma ezen nagyherczegség eladására, mint a hessen-darmstadti nagyherczegnek lesz vala Mainz elidegenítésére. De a sadowai ütközet, a prágai béke, és a régi német confoederatio fölbomlása állítólag megváltoztatta a viszonyokat. Gróf Bismarck megengedi, hogy amaz események által a hollandi király „souverain jogot nyert Luxemburg felett.“ Ezenkívül a porosz kormány elismeri, hogy a nagyherczegség lakossága nagyon idegenkedik a német szövetségbe való lépéstől, s részéről jobban szeretné, hogy idegen uralkodók ne legyenek részesei eme szövetségnek. „Ennélfogva úgy látszanék, mintha Poroszország nem sokat törődnék vele, bármi történik is Luxemburggal. De mikor a hollandiai király, hivatkozva Németország megváltozott viszonyaira, a luxemburgi várnak a porosz csapatoktól való kiürítését kívánta: kérelme válasz nélkül maradt, és amint berlini levelezőnk tudósít, intézkedések tétettek, hogy ezen vár egy véletlen meglepetés ellen biztosíttassék. Poroszországnak a várhoz való jogi követelése ugyanaz, ami az egész területhez való. Helyőrsége itt az éjszaki német szövetség nevében állomásozik, és ez csak oly minőségben jár el, mint a régi „Bund“ végrendeleti végrehajtója. „A benyomás, melyet gróf Bismarck beszéde tesz ránk, olyan, mintha másokra iparkodnék hárítni a felelősséget az ezen ügyben történendőkért. Ha a Hollandia és Francziaország között Luxemburgra nézve folyt alku kész vásárként kerül vala a világ elé . Poroszország még mindig mondhatta volna Francziaországnak : ez a terület igen hasznos neked, hanem gyere és foglald el. Francziaországnak kell vala felszólítnia Poroszországot a nagyherczegség odahagyására, s könnyen azt a feleletet nyerhette volna, amit múlt őszszel, midőn a Rajna mellett egy darabka határterület átadását kívánta.“ A „Times“ nem hiszi továbbá, hogy ezen ügyben Napoleon császár és gróf Bismarck közt egyetértés legyen. „Gr. Bismarckot a német nemzet köti, mely a német terület bármely részének átengedésében nem alkuszik. Bismarck beszéde mind Francziaország, mind Hollandia irányában oly kíméletes volt, hogy ezen ügyben őt mondhatni Németország legmérsékeltebb emberének. „Ami a franczia császárt illeti, bajos eldönteni, várjon rajta és az ő kormányán van-e a felelősség ezen alku miatt, vagy pedig a hollandi király politikai és financziális zavarát okozhatni benne. Azt sem tudni, mennyiben hajlandó a császár kormánya az ügy továbbfőzésére. Napóleon császárnak lehetnek okai arra, hogy annyi egymást érő visszautasíttatásnak tegye ki magát. Érdekében állhat a sértődések rovásra gyűjtése. De kijelenté, hogy nem fogja tűrni, hogy bármely alkalom megszakaszsza Poroszországgal való barátságát. A szót — igaz — használhatni gondolataink eltitkolására is , de nem látjuk okát, miért tettessen a császár oly nagy mérsékletet oly mértékben, hogy ok nélküli kihívásokért is mintegy köszönettel lássék lenni. Népszerűséget nem szerezhet oly politika, melyben csak azért foglal el egy állást, hogy ismét odahagyja. Hogy a császár békét óhajt, bizton lehet állítni, s maguk a marschalok is a hadsereg újjászervezése tekintetéből a békés hajlammal összhangzó véleményt adtak. „Luxemburg átengedése sokkal kevesebb fontosságú incidens, mint sok más, melyről a prágai béke óta azt hitték, hogy a békét fenyegeti, s mely mégis nyugodtan folyt le. A Berlinből érkezett utolsó tudósítások szerint a Luxemburg megvásárlását illető tervvel fölhagytak a felek, és ha tán a hít korai is, valószínű, hogy ez lesz a vége. Valameddig Franczia- és Németország kormányzása oly két férfiú kezében van, kik, mint mondják, Biarritzban egymást ismerni és becsülni tanulták : a világ nem aggódhatik a köztük való háború miatt. Mindkettő érzi a vállalat nagyszerűségét, melyre a pillanat heve ragadhatna. Mindkettő nagy dolgokat vitt véghez, s tarthat attól, hogy az új kísérlet kockára teendi az eddigi eredményt és a nyert dicsőséget. Egyike sem ifjú, egyike sem dicsekedhetik azzal az erős és túláradó egészséggel, mely az embereket szüntelen tevékenységre készti. „A béke egyenlő jótétemény Német-és Francziaoságra nézve, de míg Francziaországnak egy szerencsés háború sem tudni, mi hasznot hozhatna , a háborúnak csupán veszélye is előmozditná Németország egyesülését s ennélfogva erejét és nagyságát is.“ A „Journal des Débats“ a Poroszország és déli német államok közti szövetségről. A „Journal des Débats“ szerkesztőségi titkárának aláírásával közöl néha egy-egy külügyi czikket, mely többnyire a lap jól értesült diplomata tudósítóinak adatain épül, így jelenleg a lap berlini tudósítói nyomán megfejti azt a rejtélyt, miért kötött Poroszország külön külön szerződést Bajorországgal, Würtemberggel és Badennel? Miért írták alá a szövetségi szerződést ugyanazon nap, melyen a békekötést ? Miért zárták amazt hónapokon keresztül nagy titokban ?. A „Journé des Débats“ megfejtései (rövidbe foglalva) itt következnek : Nikolsburgban (1866. július 26.) megengedtetett Poroszországnak, hogy az éjszaki német államok az ő felsősége alatt egyesíttessenek, és hogy a déli államokkal szabadon köthessen szövetségeket. Poroszországnak érdekében állott, hogy akkor mindjárt egyezkedjék a déli államokkal, mert győzelmei hatalmi tekintélyét akkor tetőpontra emelték. És csakugyan sikerült a déli államok hadi erejét a szerződések által annyira magáévá tenni, mintha az éjszaki szövetség tagjai volnának. Poroszország érdeke világos volt a sietésben. Ami a három déli államot illeti, nem csupán a porosz hadierőtől való félelem folyt be elhatározásukra, habár azok fennállása Poroszország tetszésétől látszott függeni, ami a hadiszerencsét illeti, hanem mesterségesen is nyomást gyakoroltak rájuk. A berlini conferentiák idején az mondatott Bajorországnak : nem lehetetlen, hogy Francziaország némi compensatiót fog követelni Németországtól, s ez máshonnan ki nem lesz szakasztható, mint a Rajna melletti bajor területből; ugyanezt súgták meg a hesseni fejedelemnek, ki komolyan féltette Mainzot. Értésére adatott mindkettőnek, hogy ezen veszélyt csak úgy kerülhetik el, ha Poroszország oltalma alá adják magukat egy véd- és dacz szövetség által, így Francziaország valódi, vagy állítólagos követelései használtattak a déli német államok elhatározására, s ez döntő is volt. Bismarck úr azt követeltetovábbá, hogy minden kérdés egyszerre oldassák meg : mind a békekötést, mind pedig a déli államokkal való szövetkezést illetők, s kijelenté, hogy Bajorországgal a békét meg nem köti, ha a szövetségről biztosítva nincs.Ezen eljárás igazolja, miért alkudozott a porosz kormány mindenik féllel külön-külön, miért szerződött mindenikkel külön, miért köti meg a békét egyszerre a szerződéssel, sőt miért volt feltételül szabva az is, hogy a ratificatiók is egyszerre történjenek. A Bajorországgal kötött béke és az ugyancsak vele kötött véd- és dac-szövetség valóban egy és ugyanazon szerződés, s utóbbi mintegy az előbbinek titkos pontjait foglalja magában. Mindenik aug. 22-én kelt. Bajorország lépése elhatározá Württemberget és Badent is, melyek szerződése, ha különböző kelti idejű is, de lényege azonos. Miért zárták titokban a szövetségi szerződést oly sokáig , míg a békeszerződés azonnal nyilvánossá tétetett ? — A felelet ez : a békekötés nyilvánossá tételét már csak az ebben érdeklődő Európa miatt sem lehetett késleltetni, míg a szövetkezés ezen tekintetből titok maradhatott. Európa nem is hitte, hogy a déli államok egyesítése hamar megtörténhessék, — azt legfeljebb távol jövőben látták, akik valószínűnek tartották is. A szövetkezés rögtönös nyilvánosságra hozása a déli német parlamentekben és népekben ellenszenvet és ellenszegülést támaszthat vala , még a közvélemény nem volt elkészülve rá. Azért tartatott mulhatlannak a legmélyebb titoktartás. Mindamellett némi hite támadt volt, s egyikmásik külhatalom megbízottja kérdést is intézett eziránt Bismarck úrhoz, kinek azonban válaszai e tárgyban ismeretlenek. Annyi áll, hogy ezen minister ma fennhangon állítja, hogy ő minden követnek, ki discretiót ígért, elegendő felvilágosítást adott róla. Azonban a déli-német kormányoknak nagy terhére volt a titoktartás és sok alkalmatlansággal járt. Münchenben Hohenlohe állása e miatt tarthatlanná vált, Stuttgartban, Carlsruhében és Darmstadtban nem kevesebb zavart okozott,úgy hogy január vége óta ama kormányok folyvást ostromják Bismarck urat, mentse fel őket a szövetkezési okmányok titkolásának interdictuma alól. Bismarck úr eleinte váltig azt felelte : még nem jött el az ideje. Végre két ok bírta engedésre Bismarck urat. Egyik a stuttgarti értekezletek eredménye, mely első gyümölcse a véd- és daczszövetségnek. Miután ama conferentiák végzése nyilvánossá lett, nem volt ok a szövetkezések további titkolására A másik ok az volt, hogy a 245