Budapesti Közlöny, 1867. április (1. évfolyam, 18-41. szám)

1867-04-07 / 23. szám

t. 75.000 ft. Butty Alajos, Kollarovits Pál e. végrehajtás. Őrgróf Pallavicini Alfonz, Werner Pál e- hasonló. Arczy Károly, Szekeres János e. becsületsértés. Spitzer Sámuelné, Nyúl Mihály s többek e. telekkönyv. Ifjabb Sibrik Antal s tár­sai, idősb Sibrik Antal e- zárlat. — Előadó : S­z­a­l­a­y Zsigmond k. t. biró. Lánczy Amália s társai, Laksai György e. som­más visszahelyezés. Gerzon Antal, Székely Lász­­­ló e. hasonló. Feldman Sára, Széllő Imre e. ha­sonló. Belső József, Kányavár községe e. hason­ló. Fekete János, Róth Márton e. hasonló. — Előadó : G­e­r­z­é­n József, személynöki itélő­­mester. Külföld- A „Times“ Luxemburg kérdésében ezt írja: „Soká lesz, míg Luxemburg valószinű­ sor­sára nézve bizonyost mondhatunk. A két nagy férfiútól, kiknek jelen pillanatban a béke vagy háború ajtai hatalmában vannak — Napoleon császártól és gróf Bismarcktól —­ múlt hétfőre várták, hogy Európát fölvilágosítsák ebben a tárgyban. De a császár a mars-mezei világki­állítást megnyitó ünnepélyt a nélkül hajta vég­re, hogy csak egy szót mondott volna ebben a tárgyban ; Bismarck gróf pedig az éjszaki né­met parlamentben oly beszédet tartott, mely a kérdést csaknem ott hagyja, a hol volt. Má­sokra bízván, hogy a franczia uralkodó arany­hallgatását úgy magyarázzák , a­mint alkal­masnak látják, meg kell kisértenünk, hogy tel­­hetőleg a porosz államférfin ezüst­ szavaiból okuljunk. „Gróf Bismarck sem nem erősíti, sem nem tagadja a nagyherczegség átengedéséről szár­nyaló hírt. Hogy van valami a dologban, azt lord Stanley­nek az angol alsóházban tett nyilatkozatából értjük, s különben is minden egyéb megerősít abban a meggyőződésben, hogy a vásár, a­mennyiben az Hollandián és Francziaországon áll, már elvégzett dolog, vagy legalább az volt. A­mi Poroszországot illeti, Bismarck úrtól azt halljuk, hogy ő becsüli a franczia barátságot, és kímélettel van érzülé­­kenysége iránt. Azt a hitet fejezi ki, hogy egy idegen hatalom sem fogja megsérteni Porosz­­ország jogait, s reméli, hogy eme jogokat bé­kés eszközökkel fogja megvédhetni. Az egész nehézség Porosz- vagy Németország Luxem­burghoz való jogainak meghatározásában áll. „Luxemburg ép úgy a hollandi királyé, mint Holstein a dán királyé volt. Az utóbbit il­letőleg tudjuk, hogy az egész német V­a­t­e­r­land fegyverre kelt 1848-ban is, 1863 ban is, nem a szövetség ezen herczegséghez való jo­gainak védelmére, hanem csupán Schleswig alkotmányos szabadságának követelésére,­­ Schleswigére, mely soha sem tartozott Német­ország területéhez, hanem állítólag Holsteinnal meg nem fejtett, de azért elvárhatlan kötelé­kekkel volt összekapcsolva. „A múlt nyár eseményei nélkül Luxemburg nemzetisége soha kérdésbe nem jön vala,­­ a hollandi királynak ép oly kevéssé lett volna hatalma ezen nagyherczegség eladására, mint a hessen-darmstadti nagyherczegnek lesz vala Mainz elidegenítésére. De a sadowai ütközet, a prágai béke, és a régi német confoederatio föl­bomlása állítólag megváltoztatta a viszonyo­kat. Gróf Bismarck megengedi, hogy amaz események által a hollandi király „souverain jo­got nyert Luxemburg felett.“ Ezenkívül a porosz kormány elismeri, hogy a nagyherczegség la­kossága nagyon idegenkedik a német szövet­ségbe való lépéstől, s részéről jobban szeretné, hogy idegen uralkodók ne legyenek részesei eme szövetségnek. „Ennélfogva úgy látszanék, mintha Porosz­­ország nem sokat törődnék vele, bármi törté­nik is Luxemburggal. De mikor a hollandiai király, hivatkozva Németország megváltozott viszonyaira, a luxemburgi várnak a porosz csa­patoktól való kiürítését kívánta: kérelme vá­lasz nélkül maradt, és a­mint berlini levelezőnk tudósít, intézkedések tétettek, hogy ezen vár egy véletlen meglepetés ellen biztosíttassék. Poroszországnak a várhoz való jogi követelése ugyanaz, a­mi az egész területhez való. Hely­őrsége itt az éjszaki német szövetség nevében állomásozik, és ez csak oly minőségben jár el, mint a régi „Bund“ végrendeleti végrehajtója. „A benyomás, melyet gróf Bismarck beszéde tesz ránk, olyan, mintha másokra iparkodnék hárítni a felelősséget az ezen ügyben történen­­dőkért. Ha a Hollandia és Francziaország kö­zött Luxemburgra nézve folyt alku kész vá­sárként kerül vala a világ elé . Poroszország még mindig mondhatta volna Francziaország­­nak : ez a terület igen hasznos neked,­­ ha­nem gyere és foglald el. Francziaországnak kell vala felszólítnia Poroszországot a nagy­herczegség odahagyására, s könnyen azt a feleletet nyerhette volna, a­mit múlt őszszel, midőn a Rajna mellett egy darabka határterü­let átadását kívánta.“ A „Times“ nem hiszi továbbá, hogy ezen ügyben Napoleon császár és gróf Bismarck közt egyetértés legyen. „Gr. Bismarckot a né­met nemzet köti, mely a német terület bármely részének átengedésében nem alkuszik. Bis­marck beszéde mind Francziaország, mind Hol­landia irányában oly kíméletes volt, hogy ezen ügyben őt mondhatni Németország legmérsé­keltebb emberének. „A­mi a franczia császárt illeti, bajos eldön­teni, várjon rajta és az ő kormányán van-e a felelősség ezen alku miatt, vagy pedig a hol­landi király politikai és financziális zavarát okozhatni benne. Azt sem tudni, mennyiben hajlandó a császár kormánya az ügy tovább­­főzésére. Napóleon császárnak lehetnek okai arra, hogy annyi egymást érő visszautasíttatás­­nak tegye ki magát. Érdekében állhat a sértő­dések rovásra gyűjtése. De kijelenté, hogy nem fogja tűrni, hogy bármely alkalom meg­­szakaszsza Poroszországgal való barátságát. A szót — igaz — használhatni gondolataink eltit­kolására is , de nem látjuk okát, miért tettessen a császár oly nagy mérsékletet oly mértékben, hogy ok nélküli kihívásokért is mintegy kö­szönettel lássék lenni. Népszerűséget nem sze­rezhet oly politika, melyben csak azért foglal el egy állást, hogy ismét odahagyja. Hogy a császár békét óhajt, bizton lehet állítni, s ma­guk a marschalok is a hadsereg újjászervezése tekintetéből a békés hajlammal összhangzó véleményt adtak. „Luxemburg átengedése sokkal kevesebb fon­tosságú incidens, mint sok más, melyről a prá­gai béke óta azt hitték, hogy a békét fenye­geti, s mely mégis nyugodtan folyt le. A Ber­linből érkezett utolsó tudósítások szerint a Luxemburg megvásárlását illető tervvel föl­hagytak a felek, é­s ha tán a hít korai is, va­lószínű, hogy ez lesz a vége. Valameddig Fran­­czia- és Németország kormányzása oly két fér­fiú kezében van, kik, mint mondják, Biarritzban egymást ismerni és becsülni tanulták : a világ nem aggódhatik a köztük való háború miatt. Mindkettő érzi a vállalat nagyszerűségét, mely­re a pillanat heve ragadhatna. Mindkettő nagy dolgokat vitt véghez, s tarthat attól, hogy az új kísérlet koc­kára teendi az eddigi eredményt és a nyert dicsőséget. Egyike sem ifjú, egyike sem dicsekedhetik azzal az erős és túláradó egészséggel, mely az embereket szüntelen te­vékenységre készti. „A béke egyenlő jótétemény Német-és Fran­­cziaoságra nézve, de míg Francziaországnak egy szerencsés háború sem tudni, mi hasznot hozhatna , a háborúnak csupán veszélye is elő­­mozditná Németország egyesülését s ennélfog­va erejét és nagyságát is.“ A „Journal des Débats“ a Poroszország és déli német államok közti szövetségről. A „Journal des Débats“ szerkesztőségi tit­kárának aláírásával közöl néha egy-egy kül­ügyi czikket, mely többnyire a lap jól értesült diplomata tudósítóinak adatain épül, így jelen­leg a lap berlini tudósítói nyomán megfejti azt a rejtélyt, miért kötött Poroszország külön kü­lön szerződést Bajorországgal, Würtemberggel és Badennel? Miért írták alá a szövetségi szer­ződést ugyanazon nap, melyen a békekötést ? Miért zárták amazt hónapokon keresztül nagy titokban ?. A „Journé des Débats“ megfejtései (rövidbe foglalva) itt következnek : Nikolsburgban (1866. július 26.) megenged­tetett Poroszországnak, hogy az éjszaki né­met államok az ő felsősége alatt egyesíttesse­­nek, és hogy a déli államokkal szabadon köt­hessen szövetségeket. Poroszországnak érde­kében állott, hogy akkor mindjárt egyezked­jék a déli államokkal, mert győzelmei hatalmi tekintélyét akkor tetőpontra emelték. És csak­ugyan sikerült a déli államok hadi­ erejét a szerződések által annyira magáévá tenni, mintha az éjszaki szövetség tagjai volnának. Poroszország érdeke világos volt a sietésben. A­mi a három déli államot illeti, nem csu­pán a porosz hadi­erőtől való félelem folyt be elhatározásukra, habár azok fennállása Porosz­­ország tetszésétől látszott függeni, a­mi a hadi­­szerencsét illeti, hanem mesterségesen is nyo­mást gyakoroltak rájuk. A berlini conferentiák idején az mondatott Bajorországnak : nem le­hetetlen, hogy Francziaország némi compensa­­tiót fog követelni Németországtól, s ez máshon­nan ki nem lesz szakasztható, mint a Rajna melletti bajor területből; ugyanezt súgták meg a hesseni fejedelemnek, ki komolyan féltette Mainzot. Értésére adatott mindkettőnek, hogy ezen veszélyt csak úgy kerülhetik el, ha Po­roszország oltalma alá adják magukat egy véd- és dacz szövetség által,­­ így Franczia­ország valódi, vagy állítólagos követelései hasz­náltattak a déli német államok elhatározására, s ez döntő is volt. Bismarck úr azt követelte­­továbbá, hogy minden kérdés egyszerre oldassák meg : mind a békekötést, mind pedig a déli államokkal való szövetkezést illetők, s kijelenté, hogy Bajorországgal a békét meg nem köti, ha a szö­vetségről biztosítva nincs.­­Ezen eljárás igazol­ja, miért alkudozott a porosz kormány minde­­nik féllel külön-külön, miért szerződött minde­­nikkel külön,­­ miért köti meg a békét egy­szerre a szerződéssel, sőt miért volt feltételül szabva az is, hogy a ratificatiók is egyszerre történjenek. A Bajorországgal kötött béke és az ugyancsak vele kötött véd- és dac­-szövetség valóban egy és ugyanazon szerződés, s utóbbi mintegy az előbbinek titkos pontjait foglalja magában. Mindenik aug. 22-én kelt. Bajorország lépése elhatározá Württemberget és Badent is, melyek szerződése, ha különböző kelti idejű is, de lényege azonos. Miért zárták titokban a szövetségi szerződést oly sokáig , míg a békeszerződés azonnal nyil­vánossá tétetett ? — A felelet ez : a békekötés nyilvánossá tételét már csak az ebben érdek­lődő Európa miatt sem lehetett késleltetni, míg a szövetkezés ezen tekintetből titok maradha­tott. Európa nem is hitte, hogy a déli államok egyesítése hamar megtörténhessék, — azt leg­feljebb távol jövőben látták, a­kik valószínű­nek tartották is. A szövetkezés rögtönös nyil­vánosságra hozása a déli német parlamentek­ben és népekben ellenszenvet és ellenszegülést támaszthat vala , még a közvélemény nem volt elkészülve rá. Azért tartatott mulhatlannak a legmélyebb titoktartás. Mindamellett némi hite támadt volt, s egyik­másik külhatalom megbízottja kérdést is inté­­zett eziránt Bismarck úrhoz, kinek azonban válaszai e tárgyban ismeretlenek. Annyi áll, hogy ezen minister ma fennhangon állítja, hogy ő minden követnek, ki discretiót ígért, elegendő felvilágosítást adott róla. Azonban a déli-német kormányoknak nagy terhére volt a titoktartás és sok alkalmatlansággal járt. Mün­chenben Hohenlohe állása e miatt tarthatlanná vált,­­ Stuttgartban, Carlsruhében és Darm­­stadtban nem kevesebb zavart okozott,úgy hogy január vége óta ama kormányok folyvást ostromják Bismarck urat, mentse fel őket a szövetkezési okmányok titkolásának interdic­­tuma alól. Bismarck úr eleinte váltig azt fe­lelte : még nem jött el az ideje. Végre két ok bírta engedésre Bismarck urat. Egyik a stutt­garti értekezletek eredménye, mely első gyü­mölcse a véd- és daczszövetségnek. Miután ama conferentiák végzése nyilvá­nossá lett, nem volt ok a szövetkezések to­vábbi titkolására­ A másik ok az volt, hogy a­ 245

Next