Budapesti Közlöny, 1872. április (6. évfolyam, 75-98. szám)

1872-04-03 / 75. szám

semmit sem lehetne említetlenül hagyni; pedig ebből csak az érdekel, hogy Zács nagyravágyás­­ból pártol Károlyhoz, s mivel Csák mellőzte, s hogy Károlynak jó hadvezére lesz, Klára és Omode szerelme nagyon is bágyadt; elvannak ezek egymás nélkül négy évig s újra találkoz­ván is, képesek lemondani. A kerti jelenet a há­rom csoporttal, hol felváltva beszélgetnek, nem a legszerencsésebb szerkezet. Nyelve megjárná, de sok az elkoptatott s né­hol kiszélesített metaphora. Versei gyöngyék, bajos kitalálni, mily schema szerint mérte a szerző. Általában, a verselésben haladás helyett leg­­többnyire hanyatlást veszünk észre. A jambusok a lábak első szótagjára eső cesuzák nélkül nem szőkélnek, hanem sántítanak. Most már az utolsó lábon sem tartják szükségesnek a jambust, meg elégesznek spondeussal, sőt a jambus halálos elle­nével, trocheussal is, így nem sokára czérnával mérhetjük a jambusokat. Az ily hibás, nehézkes, kuszált versnek mi értéke van, bajos kitalálni. Különben is drámai mű­ben a verssorok szép sy­­metriája a szemet nem gyönyörködteti, hanem a fülön által leginkább az eszmék szabatos és rög­tön megérthető kifejezése által hathatnak. Még kirívóbb az ily rész vagy gyönge verselés, ha a tartalommal nincs öszhangzatban, ha alant járó, üres vagy visszás, fonák gondolatok bebur­­kolására szolgálnak. Szép ez a díszítés a dráma öltözetén, ha kel­méje is nemesebb, de az erőltetett verselés, eről­tetett metaphorák együtt hamis sujtássá lesznek, melyet ha fejtegetni kezdünk, a darócz vagy ko­pott kelme mindjárt kitűnik. Míg a képletes beszéd Shakspearenél valódi disz, a tehetségtelen drámaíróknál, kik ebben igyekeznek utánzói lenni, modorosság: Shaks­peare királyi palástjának elhullatott csillogó pillan­góit (szinészileg: flindzedli) fölszedik, hogy fosz­lányaikra felvarrogassák, miáltal az ellentétes szegénység még láthatóbb. (III-ik szám.) „Könnyelműség és szerelem.“ Színmű 5 felv. Szerkezete a jobbak közé tartozik. Ha nyelve és eszméi nem volnának oly köznapiak s gyakran a legkomolyabb jelenetekben nevetsé­gesek, némi színi sikert arathatna. Arthur gróf szereti Júliát, s máskép nem érhet­vén el czélját, ál házassággal csalja meg, melynél két inas a tanú, s egy semmirekellő barátja, a pap. Julia és hiú nagynénje ezt titkos házasságnak hiszik. Arthurt atyja erőlteti, hogy vegyen el egy her­czegnőt. Lassankint s elég ügyes szerkezettel ama­gar csíny lepleztetik le. Arthur meglehetősen gyáván és léhán viseli magát, s csak a végén bánja meg, s kész elvenni a megcsalt nőt. De kérdés, azt az aljas gyáva csínyt képes e jóvátenni­? Kiengesz­­telődve megbocsáthatunk-e mi is neki ? Szóval le­het-e itt szerencsés kifejtés? — Ahoz Arthurban a megbánásnak mindenesetre mélyebbnek s erősebb­nek kellene lenni, nem kellene Arthur jóakaratán kétkednünk. Egy perczre jó fordulat, midőn Julia a megtérőt megveti, s nem fogadja el. Az, hogy Julia anyának is érzi magát, már a darab folytában is sért, Arthur habozását pedig csak rútabbá teszi; szerelme valódiságát a végén e nélkül inkább elhinnék. Általában a legszenve­délyesebb szerelemből kellett volna a csinyt elkö­vetnie, s már akkor arra gondolnia, hogy idővel jóvá teendi. — A másod jellemek jobbak. Ilyen: Várday, nyugalmazott őrnagy, ki még mindig garzonkodik, galántoskodik, de csak a becsület határáig, már t. i. a­hogy az ő körében értik. Az apa, ki jó szivü, de mindig opponál, szeret vesze­kedni, de mindig enged. Az öreg gróf, ki disponál fia fölött, de mikor megtudja a becstelen csínyt, azt jóvá tenni kész. Az is jó gondolat, hogy Julia bátyja párbajban azt a gaz barátot öli meg, ki a papot játszza. De azokat a jeleneteket, melyekben a nagynéne a szolgákat fölfegyverzi, s ily karha­talommal akarja kényszerítni Arthurt, hogy Júliá­val megesküdjék Pesten egy francziskánus előtt, általában nevetségeseknek találták. Stylusa nyelv­tani hibákkal széles, lapos, gyönge, inkább irodai, mint irodalmi. (XV-dik szám alatt.) „ Joannes Selenus.“ Dráma 5 felv. Oly dráma, melynek nagyon hosszú a me­séje, annál kevésb a cselekvénye. Messze és szé­lesen visszanyúlik a múltba; be van bonyolítva, s a múltak hoszadalmas elbeszélése által bonyo­lódik ki. Szerző a Szelényi családból a darab előtt szétrakja a férjet, nőt s két fiút, hogy aztán a darabban nagy ügygyel-bajjal összehozhassa. A franczia regényes iskola írói gyakran élnek e fo­gással, de ügyes szerkezettel, a kiváncsi nézőt folyvást érdekelve, a leleplezést lassan kint hajtják végre, s midőn így a rokonok egymásra ismer­nek, a cselekvénynek új fordulatot is adnak: a mi szerzőnk a múltról többnyire egyszerre lerántja a leplet, a­mi még nem volna baj; de baj az, hogy aztán hosszadalmasan magyaráztatja, amit már úgyis rég tudunk. Nem tud a múltak elbeszélése által a jelenre hatni, s azzal a múltat is drámaivá tevén, a darabnak Janus-fejet adni. De szerző a Szelényi szétszórt család történetével nem elégszik meg, a Záchokat is belevonja, a mennyiben Zách Timóthot és leányát Margitot continua persecutió alatt tarja. Az egyik Szelényi fiú Geléd név alatt üldözi, az öreg Szelényi, vagyis Joannes Selenus megmenti, a másik fiú pedig a leányt a darab vé­gén nőül veszi.­­ A darab mintegy két részre szakad, melyek közt az összefüggést csak perso­nális unió tartja fen. Ugyanis, a három első felvo­násban, miután szerző a Zách család ügyét rendbe hozta, s a király a Záchok üldöztetését a csillag­dában (mert csak ott tud aludni) egy jótevő álom után megszüntette, a darab bevégzettnek látszik, de a 4-dikben csak előáll egy őrült nő, Szelényi egykori hűtlen neje, s ekkor kezdődik a Szelényi család ügyének kiderítése. Mindjárt is tudunk vagy sejtünk mindent, de szerzőnek két felvonás kell, míg holmi gyűrű­k, s jegyek által személyeit is megismerteti egymással. Egy ily ismertető sebhely története nevezetes. Szelényi tával harczolva egy évig nem volt otthon. Neje­­ ezalatt az ő várukban szállásoló olasz követtől egy fiút szült. A nő is, a követ is, a többi is megfelejtkezett a naptárról, s rendkívüli ünnepélyes keresztelőt tartanak; de nem a haza érkező férj, ő dühös, a követet le­szúrja, a csecsemő karját átszúrja, nejét nem bántja, hanem lovastól a Dunába ugrik, de nem fúl bele hanem lesz Joannes Selenus, csillagjós, az átszűrt karú csecsemőből pedig Geléd, a Záchok üldözője, s a végén saját anyjának gyilkosa. Ez az őrült anya is ízetlen bolondságokat beszél, folyvást halni akar, de nem tud, pedig elégszer hagyják őrizetlenül. Ha szerző a Lipót-mezőre ki­menne, megtudná, mily rendkívüli gonddal kell őrizni azokat az őrülteket, kik az öngyilkosság mániájában szenvednek, nehogy rögtön kivégezzék magukat. Drámában az őrültség nem lehet értelem nélküli badarság; ezzel nem azt kívánjuk, hogy beszédeik logikailag legyenek összefűzve, hanem azt, hogy a költő oly tördelt mondatokat adjon őrültje szájába, melyeknek jelentőségük van, s mint tükör­darabokban még ezekben is a jellem viszfényét lássuk. Példa rá: Lear, Ophelia. Az egész nem annyira drámai fejlesztés, mint epikai hoszadalmas érdektelenségek halmaza, lyrai ömlengésekkel, s lapokon át a dologra épen nem tartozó okoskodásokkal tarkázva; azon kívül nyelve sok helyütt magyartalan, s a szóelrakás hibás. Azonban némely helye mélyebb kedélyre, s reflexiói gondolkozó főre mutatnak. Hátra van még az utolsó pályamű: (VII-dik szám alatt.) 1A krakói barátok“ szín­mű 5 felv. — Jagelló, litván fejedelem, Krakóba megy kémleni; látja az ünnepélyesen bevonuló Hedviget, belé szeret. Hedvig a trónon fogadja kérőit. Ezek Szemovits és Vilmos herczegek, s in­cognito Jagelló, mint saját magának küldöttje. Hedvig a két elsőt életelve kigúnyolja, s a trón­ról folyvást félrebeszélve megérteti velük, hogy a küldöttbe szerelmes. Hogy e méltatlan szerelem­nek véget vessen, hamarjában Vilmost választja férjéül. De már a másik felvonásban maga elé sem bocsátja, sőt Klára, udvarhölgye, süketnek tettet­vén magát, csúfot is űz belőle. Hedvig egy térítő baráttól, ki Litvániából jött vissza, megtudja, hogy az egyik küldött Jagelló vola. Hedvig sze­retne tisztába jönni; hölgye Klára, e végből ba­rátnak öltözködve, a baráttal lóháton útnak indul, de a barát nem bírván a lovaglást, visszaküldi s egyedül vágtat Litvániába, remélvén, hogy har­madnapra oda ér. Azt mindjárt láttuk, hogy az a Vilmos nem veszélyes vágytárs, s nem lesz aka­dály a szerelmesekre nézve; szerző maga is csak „tudnak“ akarja tekintetni. De van egy, kivel a „róka“ szerepét játszatja, s ez Szemovits, a darab intrikusa. Ez ráveszi Vilmost, hogy vagy társát, Jagellót orgyilkos által ölesse meg, de a tervet elárulja Hedvignek, így remélvén, hogy kezé­hez jut. Hedvig kéri Szemovitsot, hogy ment­se meg Jagellót. Szemovits megígéri, s barát­nak öltözve el is megy, de hogy maga gyilkolja meg. Hedvig Vilmostól megtudván, hogy Szemo­vits áruló, nem nyughatik, maga is barátnak öl­tözik, s a visszaküldött baráttal szintén Litvániá­ba lovagol, így azután mindnyájan a litván tá­borba jutnak. A zavart neveli az, hogy egy litván Jagellónak adja ki magát, mialatt Jagelló az er­dőbe megy ábrándozni. A barátokat lassankint mind összefogdossák, s hoszadalmas, vontatott jelenetek után, Jagelló és Hedvig is megismerik egymást, boldogok lesznek, s Vilmost, ki maga is barátnak öltözve orgyilkosul ment oda, és Szemo­vitsot nagylelkűen szabadon bocsátják. Mily szerepet játszik e darabban a történet sze­rint magasztos, vallásos s fejedelmi méltósággal bájos Hedvig, e kivonatból is látható. Látásból bele szeret egy küldöttbe, aztán Vilmosnak ígéri kezét, kit csak az imént kigúnyolt, csakhamar visszaveszi ígéretét; barátnak öltözve ellovagol, mintha senkivel sem rendelkezhetnék, és mintha Litvánia határszéle, hol Jagelló táboroz, csak egy futtatásnyira volna. Jagellót csak a darab elején s végén látjuk. Szerző hetedik oroszlánnak nevez­teti, mert hetedik testvér, de mi ez oroszlánt csak turbékolni halljuk. Hogy Vilmos, a lúd, nem győz, azt előre tudtuk ; de hogy Szemovits, a róka, ho­gyan remélhet győzni, azt bajos érteni. Mily egészen más középfaj­ú drámát írhatott volna szerző, ha e barátcsuhás átöltözködési rég elkoptatott komédia helyett, Horváth Mihály elbe­szélését követve, Hedvigben a szenvedélyes sze­relem s fejedelmi és keresztyéni kötelesség har­­czát festi, melyben végre az utóbbi győz, Hedvig feláldozván szerelmét, hogy uj hazáját nagyob­­bítsa, s egy pogány népet megtérítsen. Itt jellem­fejlesztés s szenvedélyfestés helyett, érdektelen eseményeket látunk, körülbelül oly felfogással, mint a népmeséké. Szerző e jeligét választotta­ .Nem kell tragoe­­diának lennie“, mire egyik bíráló társam helyesen jegyzi meg, hogy a pályahirdetmény szerint ez igaz ugyan , de comoediának sem, pedig ez közel jár ahhoz, hogy mindenkép azzá legyen. Azonban bármily tévesztett a felfogás és fejlődés, egyes ré­szei tehetségre és erőre mutatnak. Végül megen­gedjük, hogy a költői szabadságnak széles határa van, de a magyar előtt Hedvig is azon kegyelt történeti személyek közé tartozik, kiket inkább szeretünk szebbitve eszményi magaslaton, mint levonva köznapi alantiságban látni; s ha a szerző e kegyeletes elő véleménynyel ellenkezőleg tün­teti fel, maga alatt vágja el a fát — probatum est. A verselés itt is hanyag. Stylusában van erő, de a metaphora néhol itt is ízetlenséggé fajul; ilyen pé­ldául, mikor Hedvig ünnepélyes fogadta­táson kérőihez így szól : „Ej, hát én tőlem vártok jó tanácsot? Ki látta valaha, nemes urak, Hogy ostromlót tanítson ostromolt? Hogy mondja: itt a rés, a védtelen Fal ez s az ott a sebhete ? Valóban : El van végezve, feladom a várt. De nem az első szóra,­­ csak csata Után nyitok kaput.“ Vagy Szemovits: „Lelkemre, vagy hogy vak az én szemem, Vagy a királynéé zabált meg e Lithván legényen.“ S mily magyarság ez szintén a képlet kedvé­ért : „S a hold ne telhessék meg a nélkül, hogy egyszek kedvét is meg ne töltse. “ Mindent összevéve a bíráló bizottság egyértel­­műleg azon meggyőződésre jutott, hogy bár a pá­lyaművek egynémelyike egy vagy más tekintet­ben figyelemre méltó, de minthogy a pályahirdet­mény értelmében drámai, szini és nyelvi tekintet­ben egyik sem becses, a pályadíj kiadatását és 599

Next