Budapesti Közlöny, 1872. április (6. évfolyam, 75-98. szám)
1872-04-03 / 75. szám
semmit sem lehetne említetlenül hagyni; pedig ebből csak az érdekel, hogy Zács nagyravágyásból pártol Károlyhoz, s mivel Csák mellőzte, s hogy Károlynak jó hadvezére lesz, Klára és Omode szerelme nagyon is bágyadt; elvannak ezek egymás nélkül négy évig s újra találkozván is, képesek lemondani. A kerti jelenet a három csoporttal, hol felváltva beszélgetnek, nem a legszerencsésebb szerkezet. Nyelve megjárná, de sok az elkoptatott s néhol kiszélesített metaphora. Versei gyöngyék, bajos kitalálni, mily schema szerint mérte a szerző. Általában, a verselésben haladás helyett legtöbbnyire hanyatlást veszünk észre. A jambusok a lábak első szótagjára eső cesuzák nélkül nem szőkélnek, hanem sántítanak. Most már az utolsó lábon sem tartják szükségesnek a jambust, meg elégesznek spondeussal, sőt a jambus halálos ellenével, trocheussal is, így nem sokára czérnával mérhetjük a jambusokat. Az ily hibás, nehézkes, kuszált versnek mi értéke van, bajos kitalálni. Különben is drámai műben a verssorok szép symetriája a szemet nem gyönyörködteti, hanem a fülön által leginkább az eszmék szabatos és rögtön megérthető kifejezése által hathatnak. Még kirívóbb az ily rész vagy gyönge verselés, ha a tartalommal nincs öszhangzatban, ha alant járó, üres vagy visszás, fonák gondolatok beburkolására szolgálnak. Szép ez a díszítés a dráma öltözetén, ha kelméje is nemesebb, de az erőltetett verselés, erőltetett metaphorák együtt hamis sujtássá lesznek, melyet ha fejtegetni kezdünk, a darócz vagy kopott kelme mindjárt kitűnik. Míg a képletes beszéd Shakspearenél valódi disz, a tehetségtelen drámaíróknál, kik ebben igyekeznek utánzói lenni, modorosság: Shakspeare királyi palástjának elhullatott csillogó pillangóit (szinészileg: flindzedli) fölszedik, hogy foszlányaikra felvarrogassák, miáltal az ellentétes szegénység még láthatóbb. (III-ik szám.) „Könnyelműség és szerelem.“ Színmű 5 felv. Szerkezete a jobbak közé tartozik. Ha nyelve és eszméi nem volnának oly köznapiak s gyakran a legkomolyabb jelenetekben nevetségesek, némi színi sikert arathatna. Arthur gróf szereti Júliát, s máskép nem érhetvén el czélját, ál házassággal csalja meg, melynél két inas a tanú, s egy semmirekellő barátja, a pap. Julia és hiú nagynénje ezt titkos házasságnak hiszik. Arthurt atyja erőlteti, hogy vegyen el egy herczegnőt. Lassankint s elég ügyes szerkezettel amagar csíny lepleztetik le. Arthur meglehetősen gyáván és léhán viseli magát, s csak a végén bánja meg, s kész elvenni a megcsalt nőt. De kérdés, azt az aljas gyáva csínyt képes e jóvátenni? Kiengesztelődve megbocsáthatunk-e mi is neki ? Szóval lehet-e itt szerencsés kifejtés? — Ahoz Arthurban a megbánásnak mindenesetre mélyebbnek s erősebbnek kellene lenni, nem kellene Arthur jóakaratán kétkednünk. Egy perczre jó fordulat, midőn Julia a megtérőt megveti, s nem fogadja el. Az, hogy Julia anyának is érzi magát, már a darab folytában is sért, Arthur habozását pedig csak rútabbá teszi; szerelme valódiságát a végén e nélkül inkább elhinnék. Általában a legszenvedélyesebb szerelemből kellett volna a csinyt elkövetnie, s már akkor arra gondolnia, hogy idővel jóvá teendi. — A másod jellemek jobbak. Ilyen: Várday, nyugalmazott őrnagy, ki még mindig garzonkodik, galántoskodik, de csak a becsület határáig, már t. i. ahogy az ő körében értik. Az apa, ki jó szivü, de mindig opponál, szeret veszekedni, de mindig enged. Az öreg gróf, ki disponál fia fölött, de mikor megtudja a becstelen csínyt, azt jóvá tenni kész. Az is jó gondolat, hogy Julia bátyja párbajban azt a gaz barátot öli meg, ki a papot játszza. De azokat a jeleneteket, melyekben a nagynéne a szolgákat fölfegyverzi, s ily karhatalommal akarja kényszerítni Arthurt, hogy Júliával megesküdjék Pesten egy francziskánus előtt, általában nevetségeseknek találták. Stylusa nyelvtani hibákkal széles, lapos, gyönge, inkább irodai, mint irodalmi. (XV-dik szám alatt.) „ Joannes Selenus.“ Dráma 5 felv. Oly dráma, melynek nagyon hosszú a meséje, annál kevésb a cselekvénye. Messze és szélesen visszanyúlik a múltba; be van bonyolítva, s a múltak hoszadalmas elbeszélése által bonyolódik ki. Szerző a Szelényi családból a darab előtt szétrakja a férjet, nőt s két fiút, hogy aztán a darabban nagy ügygyel-bajjal összehozhassa. A franczia regényes iskola írói gyakran élnek e fogással, de ügyes szerkezettel, a kiváncsi nézőt folyvást érdekelve, a leleplezést lassan kint hajtják végre, s midőn így a rokonok egymásra ismernek, a cselekvénynek új fordulatot is adnak: a mi szerzőnk a múltról többnyire egyszerre lerántja a leplet, ami még nem volna baj; de baj az, hogy aztán hosszadalmasan magyaráztatja, amit már úgyis rég tudunk. Nem tud a múltak elbeszélése által a jelenre hatni, s azzal a múltat is drámaivá tevén, a darabnak Janus-fejet adni. De szerző a Szelényi szétszórt család történetével nem elégszik meg, a Záchokat is belevonja, a mennyiben Zách Timóthot és leányát Margitot continua persecutió alatt tarja. Az egyik Szelényi fiú Geléd név alatt üldözi, az öreg Szelényi, vagyis Joannes Selenus megmenti, a másik fiú pedig a leányt a darab végén nőül veszi. A darab mintegy két részre szakad, melyek közt az összefüggést csak personális unió tartja fen. Ugyanis, a három első felvonásban, miután szerző a Zách család ügyét rendbe hozta, s a király a Záchok üldöztetését a csillagdában (mert csak ott tud aludni) egy jótevő álom után megszüntette, a darab bevégzettnek látszik, de a 4-dikben csak előáll egy őrült nő, Szelényi egykori hűtlen neje, s ekkor kezdődik a Szelényi család ügyének kiderítése. Mindjárt is tudunk vagy sejtünk mindent, de szerzőnek két felvonás kell, míg holmi gyűrűk, s jegyek által személyeit is megismerteti egymással. Egy ily ismertető sebhely története nevezetes. Szelényi tával harczolva egy évig nem volt otthon. Neje ezalatt az ő várukban szállásoló olasz követtől egy fiút szült. A nő is, a követ is, a többi is megfelejtkezett a naptárról, s rendkívüli ünnepélyes keresztelőt tartanak; de nem a haza érkező férj, ő dühös, a követet leszúrja, a csecsemő karját átszúrja, nejét nem bántja, hanem lovastól a Dunába ugrik, de nem fúl bele hanem lesz Joannes Selenus, csillagjós, az átszűrt karú csecsemőből pedig Geléd, a Záchok üldözője, s a végén saját anyjának gyilkosa. Ez az őrült anya is ízetlen bolondságokat beszél, folyvást halni akar, de nem tud, pedig elégszer hagyják őrizetlenül. Ha szerző a Lipót-mezőre kimenne, megtudná, mily rendkívüli gonddal kell őrizni azokat az őrülteket, kik az öngyilkosság mániájában szenvednek, nehogy rögtön kivégezzék magukat. Drámában az őrültség nem lehet értelem nélküli badarság; ezzel nem azt kívánjuk, hogy beszédeik logikailag legyenek összefűzve, hanem azt, hogy a költő oly tördelt mondatokat adjon őrültje szájába, melyeknek jelentőségük van, s mint tükördarabokban még ezekben is a jellem viszfényét lássuk. Példa rá: Lear, Ophelia. Az egész nem annyira drámai fejlesztés, mint epikai hoszadalmas érdektelenségek halmaza, lyrai ömlengésekkel, s lapokon át a dologra épen nem tartozó okoskodásokkal tarkázva; azon kívül nyelve sok helyütt magyartalan, s a szóelrakás hibás. Azonban némely helye mélyebb kedélyre, s reflexiói gondolkozó főre mutatnak. Hátra van még az utolsó pályamű: (VII-dik szám alatt.) 1A krakói barátok“ színmű 5 felv. — Jagelló, litván fejedelem, Krakóba megy kémleni; látja az ünnepélyesen bevonuló Hedviget, belé szeret. Hedvig a trónon fogadja kérőit. Ezek Szemovits és Vilmos herczegek, s incognito Jagelló, mint saját magának küldöttje. Hedvig a két elsőt életelve kigúnyolja, s a trónról folyvást félrebeszélve megérteti velük, hogy a küldöttbe szerelmes. Hogy e méltatlan szerelemnek véget vessen, hamarjában Vilmost választja férjéül. De már a másik felvonásban maga elé sem bocsátja, sőt Klára, udvarhölgye, süketnek tettetvén magát, csúfot is űz belőle. Hedvig egy térítő baráttól, ki Litvániából jött vissza, megtudja, hogy az egyik küldött Jagelló vola. Hedvig szeretne tisztába jönni; hölgye Klára, e végből barátnak öltözködve, a baráttal lóháton útnak indul, de a barát nem bírván a lovaglást, visszaküldi s egyedül vágtat Litvániába, remélvén, hogy harmadnapra oda ér. Azt mindjárt láttuk, hogy az a Vilmos nem veszélyes vágytárs, s nem lesz akadály a szerelmesekre nézve; szerző maga is csak „tudnak“ akarja tekintetni. De van egy, kivel a „róka“ szerepét játszatja, s ez Szemovits, a darab intrikusa. Ez ráveszi Vilmost, hogy vagy társát, Jagellót orgyilkos által ölesse meg, de a tervet elárulja Hedvignek, így remélvén, hogy kezéhez jut. Hedvig kéri Szemovitsot, hogy mentse meg Jagellót. Szemovits megígéri, s barátnak öltözve el is megy, de hogy maga gyilkolja meg. Hedvig Vilmostól megtudván, hogy Szemovits áruló, nem nyughatik, maga is barátnak öltözik, s a visszaküldött baráttal szintén Litvániába lovagol, így azután mindnyájan a litván táborba jutnak. A zavart neveli az, hogy egy litván Jagellónak adja ki magát, mialatt Jagelló az erdőbe megy ábrándozni. A barátokat lassankint mind összefogdossák, s hoszadalmas, vontatott jelenetek után, Jagelló és Hedvig is megismerik egymást, boldogok lesznek, s Vilmost, ki maga is barátnak öltözve orgyilkosul ment oda, és Szemovitsot nagylelkűen szabadon bocsátják. Mily szerepet játszik e darabban a történet szerint magasztos, vallásos s fejedelmi méltósággal bájos Hedvig, e kivonatból is látható. Látásból bele szeret egy küldöttbe, aztán Vilmosnak ígéri kezét, kit csak az imént kigúnyolt, csakhamar visszaveszi ígéretét; barátnak öltözve ellovagol, mintha senkivel sem rendelkezhetnék, és mintha Litvánia határszéle, hol Jagelló táboroz, csak egy futtatásnyira volna. Jagellót csak a darab elején s végén látjuk. Szerző hetedik oroszlánnak nevezteti, mert hetedik testvér, de mi ez oroszlánt csak turbékolni halljuk. Hogy Vilmos, a lúd, nem győz, azt előre tudtuk ; de hogy Szemovits, a róka, hogyan remélhet győzni, azt bajos érteni. Mily egészen más középfajú drámát írhatott volna szerző, ha e barátcsuhás átöltözködési rég elkoptatott komédia helyett, Horváth Mihály elbeszélését követve, Hedvigben a szenvedélyes szerelem s fejedelmi és keresztyéni kötelesség harczát festi, melyben végre az utóbbi győz, Hedvig feláldozván szerelmét, hogy uj hazáját nagyobbítsa, s egy pogány népet megtérítsen. Itt jellemfejlesztés s szenvedélyfestés helyett, érdektelen eseményeket látunk, körülbelül oly felfogással, mint a népmeséké. Szerző e jeligét választotta .Nem kell tragoediának lennie“, mire egyik bíráló társam helyesen jegyzi meg, hogy a pályahirdetmény szerint ez igaz ugyan , de comoediának sem, pedig ez közel jár ahhoz, hogy mindenkép azzá legyen. Azonban bármily tévesztett a felfogás és fejlődés, egyes részei tehetségre és erőre mutatnak. Végül megengedjük, hogy a költői szabadságnak széles határa van, de a magyar előtt Hedvig is azon kegyelt történeti személyek közé tartozik, kiket inkább szeretünk szebbitve eszményi magaslaton, mint levonva köznapi alantiságban látni; s ha a szerző e kegyeletes elő véleménynyel ellenkezőleg tünteti fel, maga alatt vágja el a fát — probatum est. A verselés itt is hanyag. Stylusában van erő, de a metaphora néhol itt is ízetlenséggé fajul; ilyen például, mikor Hedvig ünnepélyes fogadtatáson kérőihez így szól : „Ej, hát én tőlem vártok jó tanácsot? Ki látta valaha, nemes urak, Hogy ostromlót tanítson ostromolt? Hogy mondja: itt a rés, a védtelen Fal ez s az ott a sebhete ? Valóban : El van végezve, feladom a várt. De nem az első szóra, csak csata Után nyitok kaput.“ Vagy Szemovits: „Lelkemre, vagy hogy vak az én szemem, Vagy a királynéé zabált meg e Lithván legényen.“ S mily magyarság ez szintén a képlet kedvéért : „S a hold ne telhessék meg a nélkül, hogy egyszek kedvét is meg ne töltse. “ Mindent összevéve a bíráló bizottság egyértelműleg azon meggyőződésre jutott, hogy bár a pályaművek egynémelyike egy vagy más tekintetben figyelemre méltó, de minthogy a pályahirdetmény értelmében drámai, szini és nyelvi tekintetben egyik sem becses, a pályadíj kiadatását és 599