Budapesti Nap, 2003. augusztus (2. évfolyam, 177-201. szám)
2003-08-27 / 198. szám
12 2003. augusztus 27., szerda Jo 0 D/ IPIl ívf 1?, l’/jj íj N Bizony volt idő, amikor egy úriember a világ minden kincséért sem ült volna a volán mögé, inkább sofőrt fogadott. Aztán megjelentek a sportkocsijukat maguk vezető fiatalok, és a ma szelfzéd és önsorsbeteljesítő emberképéhez a jogosítvány immár szervesen hozzátartozik. Valahogy így alakul a dolog a repüléssel is. Köszönjük Hajdú Károly segítségét. Nyelvelméleti, illetve fogalomtörténeti megfontolásokkal érdemes kezdenünk. A sétarepülés, hasonlóan a sétakocsikázáshoz, sétahajózáshoz, a kósza haladás jelölője a magyarban. Az olyan mozgásé, amely nem egy kijelölt cél felé halad, amelyet egy térbeli pont, az úticél testesít meg. A nem ilyen utazás jellegzetességeit a célpont határozza meg: ekkor nyernek jelentést az olyan kifejezések, mint a legrövidebb út, a kerülőút vagy a vargabetű. A séta egészen más, a térbeli mozgást öncélként műveli, amely során a lényeg nem az út megtétele, hanem maga az úton levés. A flaneur tevékenysége ez, amely mindent nélkülöz a folyton lehagyni és túlszárnyalni akaró modernségből. Legyen korzózás vagy barangolás, a séta mindenképpen többet jelent egy út megtételénél. Úgy fest a dolog, hogy a sétarepülés átalakulóban van. Mondhatni: leáldozóban. Volt neki egy arany- vagy fénykora, amikor a repülés a közlekedés egy formáján túl a testi-lelki emelkedettség egy misztikus módját is jelentette. Szállni ég és föld között nem mindennapi állapot, ikaroszi küldetés. A sétarepülés veleje a madártávlat. Felülről szemlélni addigi életünket - ez a felsőbbrendűségen túl az önmagunkból való kilépés illúziójával kecsegtet. Ahogy emelkedik a gép, amely leginkább egy nagy, fehér hollóra hasonlít, és egyre kicsinyednek földhözragadt életünk tárgyai, a nézelődőnek lehetősége van, hogy - mintha önmagát is otthagyta volna a földön - kívülről szemlélje addig megszokott világát. Nem véletlen, hogy sok sétarepülő saját lakhelyét szeretné szemügyre venni felülről. A város felfedi igazi arcát: a hatalmas organizmus egyes részei jól elkülöníthetők egymástól. Lakótelepek, kertvárosok, a belvárosi bérháznegyed, zöldövezet. A hatalmas test egyes részei, mint az emberi belsőségek - felülről így tűnik legalább - külön funkciókat látnak el. A város erei, az utcák, a vasúti folyosók folyamatosan szállítják a sejtek millióit. Ez a városi önreflexió. Négyszáz méter magasságból letekinteni isteni érzés, noha korántsem mindenható. Az A1-es légtér (a Parlament körüli öt kilométeres sugarú kör) a repülési tilalom miatt fehér folt a várostérképen. E területtől függetlenül szabad a tér - s a sétarepülő pilótája az adott igényeknek megfelelően választja meg az aktuális útvonalat. Itt ő csak kiegészítés, lévén, olyan tudással és áttételesen olyan eszközökkel rendelkezik - a repülőgéppel, teszem azt -, amelyeket mi, a halandó városlakók nemigen tudhatunk magunkénak. Csakhogy ez egyre kevésbé van így. A sétarepülés haladását éppen az váltja ki, hogy egyre többen maguk akarják kezükbe venni a botkormányt, és megtanulnak repülőt vezetni. E tudás birtokában, s egy gépmadárral, amelyet - ha nincs pénzük rá - egy klubtól kölcsönöznek rendszeresen, akkor járhatnak a fellegekben, amikor jólesik. Ezzel együtt eltűnőben van a misztikum, a repülés varázslata is. Nem az igényeink csökkentek. Sőt, egyre többen vágyják az érzést, amikor a gyomor összeszorul, a fül bedugul, és az istenek világa tárul fel halandó szemeik előtt. Zombory Máté V Á R O S N. É Z Ő P 0 N T 0 K Sétarepülés a fehér holló hátán A hatalmas test egyes részei külön funkciókat látnak el Minden napra van mese Bereczné Földvári Julianna: Az elveszett koccka Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy erdő. Ez annyiban különbözött a többitől, hogy nagyon kicsi volt. Az óvoda közelében állt, ezért a gyerekek gyakran meglátogatták, így történt azon a szép napos délelőttön is, amikor összepakolták a plédeket, a kinti játékokat, az elemózsiát, és elindultak a rengetegbe. Az egyik kislány, Marika a cicáját is magával vitte. Ez nem is lett volna baj, hiszen mindannyian kedvelték az állatot, de Cirmi nagyon kíváncsi természetű volt. Sőt, hiába simogatták, dédelgették naphosszat, mindig elégedetlen volt. A kirándulás előtt a macska elhatározta, hogy ő bizony nem megy haza Marikával. Inkább az erdőben marad. Úgy gondolta, gazdi nélkül sokkal szabadabban szaladgálhat, fára mászhat, mint a lakásban. Egy óvatlan pillanatban elbújt a bokorban, és hiába keresték, szólongatták a lurkók, nem került elő. A kutatás hamar véget ért, mert vihar kerekedett. A gyerekek visszasiettek az oviba. Marika sírdogált kiscicája miatt, még az esti mese se vigasztalta meg. A vihar lassan elcsitult, és a nap álomra hajtotta fejét. A meggondolatlan kismacska megszeppenve baktatott a fák lábánál. Próbált tejecskét kérni az erdő lakóitól, a fácántól és a kismókustól, de bizony egyik sem tudott segíteni. Hiába voltak jóindulatúak, csak azt tudták felajánlani, ami a kamrájukban sorakozott. Éhesen, fáradtan vándorolt tovább Cirmi. Hiába kereste az otthonához vezető utat, nem találta. Marika sírásától volt hangos a ház. Két fivére azzal nyugtatta, hogy holnap együtt megkeresik, így is lett. Korán reggel útnak indultak. Nem volt nehéz dolguk, mert ahogy beértek az erdőbe, a kiscica kétségbeesett nyávogására lettek figyelmesek. Nagy volt az öröm. Marika boldogan vitte haza kedvencét, aki gyorsan telelefetyelte üres bendőjét. Ettől a naptól kezdve Cirmi nem volt elégedetlen, sőt, ha sétálni mentek, gazdijától három légaSS\\ Pésnél messzebbre nem merészkedett. Ezt a mesét Juli nénitől kaptuk. Küldj te is, meglepetés vár rád! fkf L M jJMHU Címünk: 1464 Bp.,Pf. 1416 SfwTAísD Mesefelelős: ^ ■ H «fi Napocska is a mesestrandon lubickol. Azt csak tetszenek hinni, hogy véget ért a Big Browser War (BBW), azaz a Nagy Böngésző Háború, most már béke honol a ligetek mélyén, szorgos nagyapóvá tiszteletre méltósodnak a véres kezű és kemény páncélú lovagok. Még a Netscape-Microsoft világháború végét sem jelzi békekötés, és máris itt az új és pimaszmód szimpatikus, hódítani vágyó had: az Opera... Az aranykorban, amikor egy sikeresen elküldött drótposta még hetekre garantálta a cyberpesti polgár feje köré a glóriát, nem kellett egyebet tenni, csak tüsszögni és prüszkölni, ha szóba került a Microsoft. Rögvest jobb helynek számított az a munkaállomás, ahol ilyen feliratokkal díszítették a vakolatot: Hirosima ’45, Csernobil ’85, Windows ’95. Akkora volt a Bill Gates-ellenes közfelháborodás, hogy sikk volt tapétaként alkalmazni azt a kis grafikát, amelyen a Microsoft vezére Hitler-Jugend egyenruhában vonul hadai élén, csak épp a horogkereszt helyébe került vállalati embléma. Nem vagyok ártatlan én sem. A legnagyobb córesz közepette azon gondolkodtam, milyen szép is lenne www.killgates.org feliratú trikóban taposni a Szigeten a port. (Nem hatott meg minket az sem, hogy körülbelül ekkortájt, a BBV kellős közepén állítottak említett új pénzén Balatonszárszón József Attila-emlékművet. (Gondolom, elküldhették nyersfordításban neki a Döntsd a tőkét vagy a Mondd, mit érlel annak sorsa gondolatmenetű verseit...) Egyszerűen a jobbik böngészőt, a Netscape Navigatort választottuk a MS Explorerrel szemben, és nagyon örültünk az olyan oldalaknak, ahol a cyberpunk öntudat Explorer control felirat formájában öltött testet. Ez nem jelentett egyebet, mint hogy Explorerrel ide be nem jössz! A BBW melléktermékeként külön irodalma volt annak, mit kell ahhoz tenni, hogy mind a két nagy program ugyanazt mutassa, mint amit mi akartunk... Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a szakirodalom azt javasolta, HTML oldalainkat futtassuk különböző korú, tehát eltérő verziószámú Navigatoron és Exploreren, már látható, hogy nem ez volt a világ legnyugisabb munkája. De ekkor már semmi sem volt szent. Galaktikus méretű jogi csatákba bonyolódtak a felek, és közben volt idő elgondolkodni rajta, miért szeretjük mi a Netscape-et mint céget. Mire a felek kifulladtak, már föl is tűntek a fronton a Linux szabadcsapatai, hogy fölszabadítsák és olcsóbbá tegyék az operációs rendszerek piacát, melyet nevezett B.G. teljesen letarolni látszott. Itt már nem a világ egyik leggazdagabb emberének cége állt szemben a konkurenciával, itt a világ összes jobb érzésű informatikusa gyűlt hadba az amúgy meglehetősen gyatra színvonalon dolgozó gyári zsoldosok ellenében. A Microsoft elitalakulatai nem tudtak mit kezdeni a hálózati stratégiát rugalmasan és könnyed eleganciával kezelő Linux-gerillákkal szemben. Ez már élethalálharc volt, kit érdekelt már a Netscape. A kérdés az volt, hogy meg tudjuk-e akadályozni, hogy a mobilkommunikáció öszszes leendő eszköze is Gatesgagyivá alacsonyuljon. Jött már a WAP, a főcsapás iránya a telefónia volt. Na valamikor ebben a pillanatban került a placcra az eddigi legszimpatikusabb böngészőprogram, az Opera... Miközben az istenek háborúztak, ők fejlesztettek. Méghozzá olyan programot, ami egyszerre volt kényelmes, kedves és szóba állt mind a hét jelentősebb platformmal, azaz futott a linuxos, MS-alapú, OS/2-es és a többi változat is, egészen a Symbianig, amit pont a mobilos fejlesztők használhattak örömmel. Engem nem csak azzal vett le a lábamról ez a cucc, hogy már az elején megkérdi, hol akarom folytatni a munkát (kezdőlapomnál, az utolsó mentésnél, az utolsó megnézett oldalnál, vagy üres oldalt kérek-e). De jelzem, ennyi előzékenység már a megnyitás pillanatában - azért ez sem mindegy. Nekem az tetszik igazán, hogy nem nyomja teli a cache-nek nevezett memóriarészt már látott oldalak romjaival, mégis mindent megjegyez, olyan hosszan és részletesen adja vissza a barangolások jegyzőkönyvét, mint még senki. Ja, és a www.opera.com oldalról le lehet tölteni egyéni grafikákat, csak hogy élvezze az ember, ha a kézelőgombokhoz akar nyúlni. Az Opera nem szigorú és nem is harcra kész. Az Opera barátságos. Idegen tőle - legalábbis egyelőre - a netmarketing leplezetlen pénzéhsége. Nem adja magát ingyen, de ha már ő kell nekünk, nagyon megéri az árát. Ő az a múzsa, amelyik nem hallgat a fegyverek közelében. Inkább mosolyog. Hetesi Péter Pál/G3 C B E R P E s T Mosolygó múzsa a harctéren Ültem ott reggel a kertben, mert miért is ne ülnék reggel éppen egy kertben, amikor egész évben egy ágy szélén ülök reggelente, és sírásra görbülő számmal könyörgő fohászt intézek egy nem létező istenhez, hogy ne kelljen nekem korán felkelnem, és hogy szobám félhomályában hadd pihenjek még egy fél órát. Szóval, most itt a kertben üldögéltem végre, bár bevallom, hogy itt meg a hangyák idegesítettek, meg az a sok bogár, akik már ilyenkor, nyolckor is csak másznak rendületlenül erre-arra. Már-már borongós gondolataimat elterelte egy kedves kis madár, egy fakopáncs, vagyis harkály. Először csak a kopogására lettem figyelmes, de amikor rájöttem, hogy nem a szomszéd ver le újabb műfát kertje közepére, el kellett fogadnom, hogy ez a hang csakis tőle érkezhet, a fakopáncstól, az én kedves barátomtól. És ekkor a kis állat átugrott az egyik ágról a másikra. De nem akárhogy: mozdulata olyan kecses volt, mint egy jégtáncosé, az alatta tátongó mélység egy műugró koncentrációs képességét igényelte, szárnyainak apró rebbenése szerelmi vallomást idézett. És ezt az attrakciót legalább tízszer megismételte különböző ágakon harkály barátom, miután szorgosan kopogtatni kezdte a száraz törzseket. Végül is a kopogtatás nem érdekes. Az a kajáért megy, egész életében kopogtat, mi is dolgozunk és fohászkodunk reggel, szóval az úgy rendben is lenne. Na de az ugrás! Az ugrása maga volt egy Boris Vian-regény vagy egy Chopin-keringő, talán egy József Attilavers. Szép is volt, de annál valahogy mégis több. Mindegy. Belegondoltam, hogy ez a kis rigó vagy harkály életében hány ilyen ugrást produkál vajon. Százezret? Egymilliót? És talán csak ez volt az egyetlenegy, amit én is láttam. És hány harkály van, és hány ember, akik ugyanilyen gyönyörűeket ugranak, és külföldön alig olvassák József Attilát. Szóval, mi végre ezek a versek, ugrások, ha senki nem teszi őket közszemlére? Egy külvárosi ház gangján a háziasszony csillogó szemével rápillant férjére, mert az virágot hozott neki, a kisgyerek rácsodálkozik a bogárkára, aki bebújik a homokvárba, fakopáncs barátom átugrik az egyik ágról a másikra - közszemlére teendő pillanatok mind. Hát én most pótolom a mulasztást, és ez utóbbit csak azért is közszemlére teszem, feltéve, hogy az említett harkály nem pottyantja rám apró kloákájából földi életének kevésbé kecses végtermékét. Nem pottyantotta. Szóval, ezt most közszemlére tettem, úgyhogy felállok innen, lesöpröm a gusztustalan bogarakat a testemről, szépen behúzok a házba, a sötétbe, az ágyam szélére, és elkezdem a napot úgy, ahogy illik: a szokásos reggeli fohásszal. J E GY Z E T Reggeli fakopáncs Szunyogh Gábor Budapesti Nap