Budapesti Napló, 1898. január (3. évfolyam, 1-31. szám)
1898-01-01 / 1. szám
Budapest, 1898. Harmadik évfolyam. I. szám. Szombat, január 1. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Ül tei-ut 16. Fiókkiadóhivatal: IV. Váci utca 9. sz. Főszerkesztő: Felelős szerkesztő. Kiadja: VÉSZI JÓZSEF. BRAUN SÁNDOR. A SZERKESZTŐSÉG. Egész évre 14 frt, Va évre 7 frt, V. évre 3 frt 60 kr. egy hónapra 1 frt 20 kr. Egryss szám Budapesten 4 kr., vidéken 5 kr. A két Géniusz. Irta: Ifjabb Ábrányi Kornél. Budapest, december 31. MAGYARORSZÁG GÉNIUSZA : Hova sietsz? — El akarsz hagyni? Azt ettem, már állandón itt maradsz nálunk. HABSBURGHÁZ GÉNIUSZA: Maradnék, de nem tudok. Nem tudom nézni az alkotmánysértést. MAGYARORSZÁG GÉNIUSZA : Épp azért maradt, hogy együtt tehessük jóvá. A HABSBURGHÁZ GÉNIUSZA: Nagy kérdés, hogy mi, akik csak egyszer esküszünk meg az alkotmányra, bízhatunk-e azokkal, akik minden nap arra esküsznek ! MAGYARORSZÁG GÉNIUSZA: De éppen most akarsz távozni? — Hát tudod-e, hogy milyen napra virradunk fel holnap ? A HABSBURGHÁZ GÉNIUSZA : Fájdalom! tudnom kell! — A hivatalos lap megtanít reá. MAGYARORSZÁG GÉNIUSZA : Nem erre gondolok! A HABSBURGHÁZ GÉNIUSZA: Hát mire? MAGYARORSZÁG GÉNIUSZA : Arra, hogy a holnappal kezdődik az 82 év, amely két nagy történelmi eseménynek félszázados évfordulója! A HABSBURGHÁZ GÉNIUSZA : Ah, igen! Március 15 és december 2. MAGYARORSZÁG GÉNIUSZA: Nem gondolod, hogy ezekről beszélnünk kell? és hogy teljesen meg kell értenünk egymást ? A HABSBURGHÁZ GÉNIUSZA: Miben? Abban, hogy az elsőt együtt ünnepeljük, a másodikat pedig nem? Avagy, hogy az elsőt is nélkülünk ünnepeljétek, külön? MAGYARORSZÁG GÉNIUSZA: Ne nehezteljetek ott, ahol a lelkeket, melyekre a múltnak árnyai súlyosodnak, könnyíteni kell. A HABSBURGHÁZ GÉNIUSZA: S miért csináltok nehézségeket ott, ahol a legnagyobb célokat megközelíteni oly könnyű ? MAGYARORSZÁG GÉNIUSZA: Mindkettőnket üldöz a történelmi fátum. Csak kezet fogva küzdhetünk ellene! A HABSBURGHÁZ GÉNIUSZA : Az már itt van! s ti annak nyújtjátok kereteket. MAGYARORSZÁG GÉNIUSZA : Egy intézetekre eltűnik újra! — Csak a bizalomhoz ne tapadjon kételkedés! A HABSBURGHÁZ GÉNIUSZA: Mi vagyunk-e okai, hogy amint a viszonyok nektek meghozták az „önálló rendelkezést“ — ezt rögtön követnie kell az alkotmánysértésnek? Ugye nem? — És mégis bekövetkezett ! MAGYARORSZÁG GÉNIUSZA: Egyesek hibája. Peccavimus inter muros et extra! A HABSBURGHÁZ GÉNIUSZA: Megengeded, hogy erre egy parabolával feleljek? —Íme halld, s elmélkedjél fölötte. Van egy nemzeti folyótok: a Tisza. Itt fakad a haza határain belül s itt bent a hazában enyészik el. Ehhez a folyóhoz tapad a szigetek szeretete, erről ábrándozik a fajszeretetnek költészete. A leggazdagabb rónákon fut végig, — de minden évben fenyegetve azokat, ha a március eljön! Nektek magatoknak folyton védekeznetek kell ellene. Mert mig nyáron és őszszel oly lomhaság fogja el, hogy szinte fenékig apad le, minden márciusban „zúgva, bőgve töri át a gátat s el akarja nyelni a világot.“ S még ma sem tudtok kifogni rajta. Még ma sem tudjátok azt az erőt, mely tavaszkor benne van, hasznossá tenni egész évre. Ma sem tudjátok a gazdasági élet tápláló erévé tenni, ma sem tudjátok fölhasználni a közlekedésnek. Megelégesztek azzal, hogy kiszámíthatatlan, s teljesen kiismerni ma sem akarjátok. Megelégesztek vele, hogy fékezitek, de teljesen megfékezni és teljesen megbízhatóvá tenni még ma sem tudjátok. Rettegitek s mégis szeretitek. Nem tudjátok fölhasználni sem az ipar, sem a kereskedelem számára s mégis büszkék vagytok rá, hogy ez a ti nemzeti folyótok! A történelemből is azokat a korszakokat szeretitek legjobban, mely ennek a folyónak vidékeihez fűződik. Magatok is akkor tetszetek magatoknak legjobban, ha e folyam tükrébe néztek. Van egy másik folyótok, a Duna. Nem egészen a tietek, de az a rész, mely nektek jutott belőle, a leghatalmasabb. Ez a világfolyó, mely egész Európának legnagyobb folyója, képviseli nektek az európai hivatás, és a nemzeti egység gondolatát. Idegen országban fakad, s amit idegen országokban magába szed, mind tinekték hozzá. Mint idegen folyó ömlik be hazátokba, s itt magyar folyóvá válik. Ki kérdezi, hogy német-e, osztrák-e az a viz, mely a határon átjön? — Itt magyarrá lesz, s mindvégig az is marad. — Bécs mellett is eljön, — de elkerülve azt ! — Nálatok pedig egyenesen belefolyik az ország szivébe. — Összeköti Magyarországot Ausztriával, a nélkül, hogy Magyarország ennek bármilyen ká- TÁRCA. Szokrátesz. a* A Budapesti Napló eredeti tárcája.— Irta: Lydia Károly. Lassan sülyedt a nap a szalamiszi öböl vi Irce. Mintha izzó vasból való volna, úgy villogott eiget előfoka, a kék tengeren pedig piros lett Véen vitorla az alkonyaitól. Brizeisz lassan elsétált a Tereusz temploma oldalán ment Kleon, a művész. Egy dalék at*anu* törték magukat az aténi esőcse- V?t, kitértek a fazekasok utcájára, aztán j+t X tyarodva, a tenger felé vették utjokat, mi szőllő virult s az ültetvények nesztelejtik ki illatjukat. Közbe-közbe egy olajfa ülte a S 'V a vencéigék közül, azok törzseit meg°„f Ák egész serege és fütyülve, cirpelve tetezsongt at egész vidéket. 'vesen jártak erre: egy pár atonvidéki Mi ??e fehér peplonba öltözködött lányok, illik i3 aJ1qsz Partja felé tartottak. Ott tudniarré ilW« е£Ьо1Уа egész szőnyege az +■ ^ghecskéknek, amelyek elözönlik a erdői elegégben a keleti olajfag’ amely n»st komor barna foltként terül az atem campagyár. Brizeisz lehívjt, hogy ibolyát szedjen. Leffi°KleonlaezétZenyegre’ aZtáD NoЙ°' meg' п^аЬняТ k *de mellém. Nézd, csokrot kötünk nnni • Viragokba, vagy inkább koszorut.Hol„ P „xw82?TM Afrodin oltárára és könyörögni fo«7 orin’ •1°ßy “agyőt sokáig szeress engem. Te szeded a virágot, én kötöm. — Afroditének, édesem ? Miért éppen ő neki? . . . Hogy a szivem a tiéd legyen? Óh Brizeisz, amióta először csókoltalak meg odaát a nagy olajfa árnyékában, azon az izzó meleg napon , amióta először simult orcád az enyémhez s reszkető karodat a nyakam köré fontad, semmi szükség Afrodite segítségére. Én akkor nemcsak a te csudálatos termetednek meleget éreztem, hanem átalment szívembe a te lelked is. Tudod, hogy milyen küzdelemre megyek Atén emberei közt. Te leszel ebben az én lelkesítőm, mert a te lelkedet is éppen arra teremtették a halhatatlan istenek, mint az enyémet. Őket fogjuk mi ketten újra odaadni az embereknek, mint ahogy a mi régi dalos költőink énekeikben megénekelték. Apa és anya leszünk, istenek szülei. A mi lángolásunkból fog előteremni a rettentő Zeusz, a komoly Héra és a hullámokból kikelő afrodite. Ércbe fogom önteni Héraklesz óriás alakját, a lidiai mesteremberek módjára; fehér kőből pedig Ariadnét, amint odaomlik elhagyatottan a gyepre. És hatalmas, sugár oszlopok fognak odaát emelkedni az Akropoliszon, amelyek belemerednek a kék éterbe s messziről integetnek a hajósnak, hogy itt van a ragyogó Atén. Kleon fölállt, Brizeisz ölébe vetette a letépett ibolyákat s aztán lassú hangra folytatta: — Minden másképp lesz itt." Ezeket az agyagkunyhókat el fogom törölni Atén piacairól s fölvezetem a várost a magas Likabettuszig. Fehér márvány áll fehér márvány mellé, sorra az oszlopok, a szellős tornácok. Aranytetőjük ki fog villanni az olajfák és ciprusok koronái közül, eszenben pedig népes lesz istenektől a város. Le fognak szállni, Aténe bölcseségét hozza, Zeusz erejét, Aresz ezilajságát . . . .. . Afrodite pedig szerelmét . . . — ... és nagyok s dúsak leszünk a szépség ragyogásában. Óh Brizeisz, minő óriás dolog, mímelni az isteneket az ő teremtő cselekvésükben ! Brizeisz fölállt az ibolyákból szőtt szőnyegről, orcáját szerelmesen ráhajtotta Kleon vállára s elmélázva tekintett az esti pírban égő Aténre. Csupa veres ház sorakozott ott egymás mellé, temérdek, apró viskó, hosszú, háborús falak mentén kis kalyibák, az Akropoliszon pedig egy ormótlan esetlen templom. Lelkébe szállt az est babája, az ibolyák finom lehellete, a csillaghímes ég csodás szépsége. — Nos Kleon, s mikor fogod mindezt megcselekedni ? Mikor lépünk a teremtő istenek sorába ? — Talán már nemsokára, szívem. Hallok messzi szózatokat, amelyek mindinkább közelednek. Hallok zenét, mint az Orfeuszé: csábít és csalogat. Az istenek hinak! . . . Azután hirtelenül elhallgatott. Arcára komorság ült, ajkai összeszorultak. Tompa tekintettel nézett a város felé, a keblét erősen feszítette valamely indulat. — Az istenek hinak — susogta feléje szerelmes gőgicséléssel Brizeisz. — De a mélységek szavát is hallom s az®k fenyegetnek. Rosszat jósló mondatok szállonganak az utcákon és az Agorán. Egy embert felküldött az alvilág a maga csúnya barlangjaiból s ez az ember az én gátam. — Ki ő ? — kérdezte gyorsan Brizeisz. — Ki? — felelt megvetéssel, Kleon. Jártál-e már a piacon, hogy ne láttál volna egy öreget, faragatlan bottal a kezében, pisze, tömpe orral, amint meghúzódik egy vásáros sátor árnyékába s ott parasztnak, úrnak beszélni kezd az ellen, ami nekünk nagyszerű és egyedül érdemes a megalkotásra? Az a gonosz szellem kisért végig az utaimon. Szokrátesznek hívják, mai