Budapesti Napló, 1898. január (3. évfolyam, 1-31. szám)

1898-01-07 / 7. szám

­7. szám. Budapest, péntek BUDAPESTI NAPLÓ 1903. január 7. 5 felső triász és liász rétegeinek földtani ismeretéhez címen tartott előadást, bemutatva egyúttal az általa gyűjtött kövületeket is. Dr. Ьосяу Lajos egyetemi tanár Meg­jegyzések a veszprémi triász márgáról címen értekezett. Végül dr. Szádeczky Gyula egyetemi tanár ismertette az assuan-vidék­i (Egyptom) kőteteket. A Petőfi-Társaság nagygyűlése. — A Budapesti Napló tudósítójától — Budapest, január 6. A Petőfi-Társasdi­ huszonkét év óta azon a napon tartja ünnepies közüléseit, amikor a csörgő sipkás, bohó farsang táncra, mulatságra nyitja meg a fiatal esztendőt. A Petőfi­ Társaság is élve­zetet kiklál ezen a napon, csakhogy ez az élvezet magasabb rendű, ez az élvezet az irodalom kul­tuszával van összeforrva, ezt az élvezetet az írók, költők, a szellem emberei osztogatják hivatásukba vetett hittel és komolysággal. És a magyar közönség dicséretére legyen mondva: ennek a farsangnyitó napnak a délelőtt­jén huszonkét esztendő óta annyian gyűlnek össze az Akadémia dísztermében, hogy a megjelentek száma három zsúfolt táncteremmel is fölérne. A Petőfi­ Társaság iránt megnyilatkozott érdeklődés decenniumok óta nem csökkent, sőt inkább nö­vekvőben van, amit ez a lelkes, nemzeti alapon álló, a kor szavát megértő, magasabb eszményei­hez híven ragaszkodó irodalmi társaság valóban bőven megérdemel. Az igaz, hogy a társaság lelkes munkássá­gán, rokonszenvet ébresztő tevékenységén kívül van ott egy olyan vezér, akinek a neve min­den névnél fényesebb, akinek az érdeme min­den érdemnél súlyosabb, akinek az egyénisége minden más egyéniségnél tündöklőbb. A Petőfi­ Társaság elnöke: Jókai Mór. Ez mindent megma­gyaráz. E­bben a társaságban lép a hetvenhárom éves Jókai Mór it nagy közönség elé abból a csöndes és boldog magányból, aminek a csöndjét nem zavarja más, csak egy bájos kis unokának a csengő kacagása. A Petőfi­ Társaság az, ahol Jókai Mór időnként meg szokott jelenni az emel­vényen, hogy a halhatatlanság örök füzében égő ábrándos szemeivel rámosolyogjon a magyar kö­zönségre. Kell-e több az érdeklődés felfokozá­sára? Van-e hatalmasabb vonzóerő széles Ma­gyarországon ? Ma is ott volt Jókai Mór az elnöki emelvé­nyen és a fölolvasók asztalánál. És ebben az esztendőben mintha valami különös ragyogás venné körül ezt a fiatal aggastyánt. Ebben az esztendőben a kegyeletnek, a csodálatnak foko­zottabb érzése vesz erőt rajtunk, amikor Jókai Mórra rátekintünk. Március idusának félszázados évfordulója veti rá ezt a ragyogó fényt valami láthatatlan napból, aminek csak a misztikus su­gárzását látjuk a Jókai arcán. Kegyeletünk és csodálatunk azért növekszik még a rendesnél is nagyobbra, mert eszünkbe jut, hogy a tizek közül ő az utolsó. Büszkén és fájdalmasan csordul ki szemünkből a zsény, ha ránézünk és elgondoljuk, hogy az ébredő magyar szabadság hőseiből, a tizeik dicső falankszából immár Jókai Mór van meg egyedid! A. E.: Az Akadémia díszterme ma délelőtt is zsúfolá­sig megtelt és el lehet mondani, hogy ott volt a fő­városi irodalom­kedvelő közönség szine-java. A földszinten és az elnöki asztal körül levő dobogón a női kalapok egész virágos erdeje tűnt föl, míg fönn a karzatokon egymás hátán szorongott a lelkes fiatal­ság. A közoktatásügyi minisztérium is képviselve volt Zsilinszky Mihály államtitkár személyében, aki a nagy számmal megjelent tagok közt foglalt helyet. A Nemzeti tízinház bájos művésznői közül is többeket láttunk az előkelő közönség soraiban. Az ünnepies közülésen Jókai Mór elnökölt, de az ülést délelőtt tíz órakor Bartók Lajos alelnök nyi­totta meg hosszabb, tartalmas és lendületes beszéd­del. A közönség figyelmét arra hívta föl, hogy kü­szöbén vagyunk a negyvennyolc félszázados jubileu­mának. Közelget — úgymond — a nevezetes nap, már­cius tizenötödike, amikor Petőfi, a költőfejedelem, a nemzet megdicsőült hőse, új lapot nyitott történe­tünkben. Az idők jelei Herkules oszlopaiként mered­nek ég felé; a párhuzam a két korszak közt két vonala a két kerékvágásnak, melyek együtt futják körül a világot, de nem találkoznak soha. Abból a korból fennragyog az ország magas idealizmusa, az a­lcalom és politika fenséges szárnyalása, nemzeti szelleme, s a közérzület erkölcsi ereje. Ezek ered­ményezték a sajtószabadság kivívásával a 48-iki tör­vényhozás vívmányait és a csatatér határait, a magyar léleknek eddig­ nem tapasztalt általános fülragyogá­sát, meseszerű gazdagságot a hatalmas férfiakban, minek Petőfi, Vörösmarty, Arany, Jókai, Eötvös József, Sárossy, Bajza, Tompa, Széchenyi, Kossuth, Deák s a szabadságharc egész légiói, hadvezérek és annyi más nagyjai a szellemi élet minden terének. E rendkívüli egyéniségek együtt működtek a néppel, így hozták létre rohamosan, titáni erővel az ősi Magyarország kápráztató új felvirágzását. Mintha a borongó századok után vészfelhők közül a nem­zet tavaszi napja ragyogott volna ki teljes pompájá­ban. Ezer március alkotó ereje lüktetett ez egy tava­szi napban, a múlt minden vágya és r­eménye, mely­nek a nemzet örök életére döntő hatást kellett gya­korolnia. A megelőző 40-es évek szellemi törekvései és erkölcsi nemessége, a nemzet egységes ereje s a ha­­zafiság szent tü­ze, és ami velük együtt járt, az iro­dalom ég felé törő alkotásai, Petőfi és annyi jeles társainak működése hozták létre 48-at. E mostani kor törekvése, felfogása hasonlítható-e ahhoz ? Megvan-e az az erőteljes nemzeti irányzat és merész irányú alkotási vágy­, mindenekfölött az eszményiesség. Erre a kérdésre határozott nemmel válaszolt s miután keserű szemrehányással illetett több hiper­modern tévelygést, elitélte a vers- és prózaíró gárdá­nak többféle irányzatát, így fejezte be beszédét: De mi a magyar irodalom, a költészet tiszta vizén evez­vén, föl kell hogy tekintsünk a sarkcsillagra, mely r­endületlen s épp oly tiszta, mint alattunk a tenger, és épp úgy az elérhetetlent, a végtelenséget jelképezi az égen, amint a tenger a földön. Az ember örökös ideálja az, mi ott ragyog: az eszmény! Kába cél volna, hogy elérni törekedjünk, de követjük foly­vást, mert csak ő tud adni jó iránya a szün­telen érzékeny és ingadozó delejtűnek, az ember­i szívnek. Eltűntek a nagy kor megalkotói. Petőfi és társai eltűntek, csak egyetlen név, az utolsó fényes sugár maradt a földön, köztünk feledve ama csillagból, emlékezetül a dicső múltra, remény­sugárul a nagy jövőre: Jókai Mór. (Éljenzés.) A Petőfi-Társaság büszkeséggel követi elnökét, nesz­torát, benne a világhírű magyar írót, az eszményi költészetnek ma legdiadalmasabb vezérét. Mi tudjuk és érezzük : Sic itur ad astra ! Az elnöki megnyitó után Szana Tamás, a Petőfi­ Társaság érdemes titkára, adta elő formás titkári jelentését. Szana Tamás a múltba vetett egy pillan­­tást és konstatálta, hogy a társaság hű maradt prog­­r­ammjához. A Petőfi­ Társaság — úgymond — min­dig a nemzeti szellem ébrentartását és ápolását te­kintette feladatának az irodalomban. Kiadványai a hazafias érzület emelését célozzák, s a felolvasó ülé­seken bemutatott dolgozatok tartalomban és formá­ban egyaránt meghamisítatlan nyilvánulásai igyekez­tek lenni a magyar géniusznak. Hogy törekvéseinket rokonszenvesen fogadta a közönség, felolvasó ülé­seink nagy népszerűsége és látogatottsága mutatja évről-évre. Feladatunkká tettük továbbá, hogy a Petőfi-kultuszt erőnkhöz képest terjeszszük s a nagy költőre vonatkozó ereklyéket, emléktárgyakat s élet­rajzi adatokat a megalapítandó Petőfi-múzeum számára összegyű­jtsük. Beszámolt ezután a titkár a kiírt pályázatokról, idősb Ábrányi Kornél jubileumáról, az elhunytakról (Helfy Ignác, Pálffy Albert és Pulszky Ferenc) a tár­saság tagválasztó üléséről és üdvözölte a két újonnan választott tagot: Kenedi Gézát és Ferenczy Zoltánt. Riadó éljenzés közt ment föl a szőnyeggel bo­ntott kis asztalkához Jókai Mór, hogy mélabús, szív­hez szóló hangján felolvassa visszaemlékezéseit a márciusi fiatalságról. Mint egy szép elégia, olyan volt ez a fényes tollal megírt visszaemlékezés. Ötven év múlt el azóta, így kezdte Jókai Mór, az utolsó, aki a tizek közül megmaradt, azután hozzátette: Akinek a régiek közül van még valami elmon­dani valója, siessen vele, mert nem tudhatja, meddig süti még az arcát a napsugár. Neki is van még el­mondani valója! Röviden vázolta ezután a rendi országgyűlés szervezetét. Csak a nemesség és a polgárság vehe­tett részt abban , a földműves, munkaviselő népnek, a jobbágyságnak semmi szava sem volt. Magyarország volt az európai országok között a leghátramaradot­­tabb, jövendő példája bármely hatalmasabb államnak, jelen prédája a szövetségesének. Nem volt felelős m­inisztér­iuma, csak helytartótanácsa és egy minden­ható Mettsm­iche. Ekkor támadt egy lelkes kis cso­port, mely új eszmékkel lépett föl. Vezérei báró Eötvös József, Gsengery, Szalay, Irányi voltak. Jókai akkortájban találkozott először Eötvös Józseffel, aki kijelentette neki, hogy az ő programmjuk négy szó­ból áll: felelős kormány, népképviseleti par­lament. Négy szó ez csak, de hogy létesüljön, romba kell dűlni az egész alkotmánynak. Kiütött a francia forradalom, s ezzel egy idő­ben keletkezett a lombard-velencei mozgalom. Vissz­hangjuk ide is elhatott. Kossuth Lajos feliratot intézett az országgyű­léshez a felelős minisztérium kinevezése, a szellem szabadsága, a honvédség rendezése és a jobbágyság felszabadítása dolgában. Az alsó tábla el is fogadta egyhangúlag a feliratot, de a méltóságos főrendek egyszerűen megszöktek előle Bécsbe. Március 1öránt kitört a bécsi utcai forradalom. Mindamellett a pesti mozgalomnak nem a bécsi volt a keresztanyja, mert hiszen két nap alatt ennek a híre sem jött ide az akkori közlekedési eszközök hiányossága miatt. A pesti március 15-ikének indító oka a Nemzeti Körnek egy­ határozata volt, amely 12 pontban foglalta össze a nemzet követeléseit. Csakhogy a kör ezt a feliratot nem az országgyűlés­hez akarta benyújtani, hanem előbb köröztetni akarta megyénk­ént, ami a végtelenbe húzódott volna. Az eszmének ilyetén elmocsárosodása ellen kelt ki a magyar ifjúság. Jókai itt név szerint felsorolta azokat a fiatalo­kat, akik e mozgalomban résztvettek. Költők, hirlap­­írók voltak mindannyian. Nyáry Pál magyar típus volt, tele szeretetremél­­tósággal és humorral, akit a halálveszedelemben is mosolyogni látott. Czakó Zsigmond, a nagytehetségű­ drámaíró, már nem várta be e nap fölvirradását. Meg­lőtte magát. Petőfi arca és alakja nem volt daliás. Arcvoná­sai komorak, válla szűk, hangja tompa. De amikor az élet, a lelkesedés lángja elragadta, arca megszé­pült, termete magasabb lett, hangja ércesebb. Vasvári Pál bálványa volt a fiatalságnak. Ő is kardot fogott, amikor a toll és szó sikere megszűnt. Csapatja élén esett el az erdélyi havasok között. Egymásután jellemzi ezután Degre Alajost, Sá­rossy Gyulát, Táncsics Mihályt, Vajda Jánost, Sitkey Ká­rolyt, Dobsa Lajost, Vadnay Károlyt, Tóth Kálmánt, Lisznyayt, Egressiy Bénit, Egressy Gábort, Oroszhegyi Józsefet, Vass Gergebent stb. — Most pedig — így fejezte be — bezárom a kriptaajtót, amíg majd én fogok rajta kopogtatni. Ak­kor súgjátok mindannyian, hogy: Szabad! Képzelhető, milyen hatást tett ez a visszaem­lékezés — ezzel a befejezéssel. A közönség a szó szoros értelmében percekig tapsolt és minden taps azt csattogta az ünnepelt költő felé: Nem szabad! Még nem eresztünk! Jókai Mór után ifjabb Ábrányi Kornél követke­zett, akit tüntető éljenzéssel, viharos tapssal fogadott a közönség, mintha meg akarta volna ragadni az al­kalmat, hogy ifjabb Ábrányi Kornélban az újra meg­szólaló poétát üdvözölje. Ifjabb Ábrányi Kornél Iván című költői elbe­széléséből olvasott föl pompás színezéssel egy hatal­mas m­itatványt, a harmadik éneknek azt a részletét, ahol Albert ördögi bosszút kohol Edith és Iván ellen és ezt a bosszúállást jéghideg számítással meg is valósítja. Egy óránál tovább olvasott a költő és a közönség a legfeszültebb figyelemmel hallgatta a remek stanzákat, ámbár az óramutató már régen túlhaladta a helet, azt az időpontot, amikor csak a legérdekesebb, legszebb dolgok verhetik bilincsbe az ezerfejű tömeg kezdődő nyugtalanságát. Semmi sem bizonyítja jobban ennek a hatalmasan épülő epikai költemény­nek a nagy szépségeit, mint ez a tartós, osztatlan figy­elem. Amikor az utolsó mélabus­stanza elhangzott és ifjabb Ábrányi Kornél lelépett az emel­vényről, a taps és az éljenzés elementáris erővel újult meg. A kitörő tetszés egyaránt jutalmazta a költőt, aki mély pszichológiáját gyönyörű versekben dolgozta föl és a szavaiét, aki ezeket a verseket művészi árnyalással adta elő. Gyarmatiiy Zsigmondné novellája elmaradt és Szász Gerő került sorr­a, ez a kiváló és rokonszenves költő, aki télvíz idején Kolozsvárról utazott föl Buda­pestre, hogy a Petőfi-társaság rendelkezésére álljon. Egész sor lírai verset hozott is magával, szebbnél szeb­beket, tele megragadó hangulattal, a legnemesebb inszignáció bölcsességével. Ezek a kiforrott, mély in­spirációról tanúskodó versek (A tél, Betegen, A termé­szet, Téli hangulat, Örök dal) valóságos gyöngyei az újabb magyar Urának. A közönség Szász Gerőt is elhalmozta zajos, lelkes tapsaival. Rákosi Viktor volt az utolsó felolvasó, aki Oroszlánszívű Ignác cirull pajkos humoreszkjével egé­szen fölvillanyozta és harsogó kacagásra ingerelte a már-már elfáradt közönséget. A lakoma. Délután egy órakor lakomáira gyűltek a Petőfi­ Társaság tagjai az István szálló első emeletén. Jókai Mór is megjelent, aki idősb Ábrányi Kornélné, szüle­tett Katona Klementin és Szabóné­ Nogál Janka közt ült az asztal főhelyén. A Petőfi-Társaság tagjai közül ott volt: idősb Ábrányi Kornél, Szász Gerő, Kiss Jó­zsef, Bercsényi Béla, ifjabb Ábrányi Kornél, Bartók Lajos, Jakab Ödön, Endrédi Sándor, Ábrányi Emil, Pósa Lajos, Ambrus Zoltán, Szabó Endre, Szana Tamás, Bársony István, Kenedi Géza, Rákosi Viktor, Prém József, Abafi Lajos és Sebők Zsigmond. A vendégek közt láttuk gróf Telekiy Sándor országgyűlési képvi­selőt, Forgó István fővárosi bizottsági tagot, Fesztig Árpádot, Vastagh Györgyöt és a fővárosi sajtó több kiváló képviselőjét. A tesztek sorát Bartók Lajos nyitotta meg, aki Jókait, a magyar írók fejedelmét éltette. És beszéde közben az egész társaság fölállott, mint a király­­tósztoknál szokás. Szana Tamás a társaság új tag­jaira, Kenedi Gézára és Ferenczy Zoltánra ürítette po­­harát. Kenedi Géza nyomban köszönetet mondott és azzal végezte, hogy az ő megválasztása sub auspiciis regis (Jókai Mór pártfogásával) történt.

Next